Ez itt egy készülő könyv az életemről, tele helyesírási hibákkal, befejezetlenül, mert nincs kedvem folytatni, de amíg eljutotttam, érdekes lehet. :)
Bár azt a címet adtam ennek a könyvnek, hogy „Az Út”,
valójában nincs semmiféle „út”! Vagyis van, de még sincs. Van annak, aki
keresi. Ugyan akkor nincs neki, mert keresi, és nincs annak, aki „megtalálta”.
Kétség kívül, nevezhetjük „útnak” életünket, melyen végighaladunk. Aztán vannak
sokan, akik úgy gondolják – mivel nincsenek megelégedve életükkel –, hogy
létezik egy olyan út, mely a boldogsághoz, igazsághoz… vezet. Sokan keresik ezt
szorgalmasan, hiszen az ember boldog kíván lenni. Nos, azok számára, kik
keresik az utat, mondom: nincs semmiféle „út”! Csak HIT van, semmi más. Vagy ha
jobban tetszik: gondolat. A HIT nem más, mit gondolat. Mit hiszel? Mit
gondolsz? Nos, ez építi köréd a Te valóságodat! Amit hiszel, amit gondolsz. Valóság
lehet számodra bármi, amiben hinni tudsz, és nem létezhet számodra az, miben
hinni képtelen vagy. Ez maga a teremtés egyben. Így aztán, amikor megteremted
az „Utat”, rájössz, hogy nincs is, Te hoztad létre, amitől aztán valósággá vált
számodra, így ezért van. Faramuci, mi?
De hát minden, ami van, a gondolat teremtésével jött
létre. Minden, amit látsz fizikai valóságodban, előtte nem volt más, mint
gondolat, ami a hiten keresztül a szó és tett által lett valósággá (fizikailag
„kézzelfoghatóvá”). A gondolat világa éppen olyan létező világ, mint a fizikai
világ, csak még nem „öltözött fel”. Arra való tekintettel, számodra az „ÉN”
számára csak az ölt fizikai valóságot, amiben hinni tud (ami maga a teremtés,
ha szó és tett követi). Vigyázni kell, mire gondolsz, miben hiszel! Te, aki úgy
gondolod, van „ÚT”, és keresed ezt lankadatlan, egyszerre teszel bizonyságot
akaratodról, kívánságodról, és hitetlenségedről. Amennyiben valóban hinnéd, hogy az „ÚT”, amit
keresel, létezik, nem keresnéd. Miért is keresnéd, hiszen Te vagy a teremtő, és
tudod, hogy van, teremtettél. Azzal, hogy keresed, kifejezed hitetlenségedet,
miszerint nem létezik az „ÚT”. Ha képes lennél hinni abban, hogy Te vagy a
„Teremtő”, nem keresnéd, mert tudnád, hogy VAN.
Pont a keresés az, ami elzár attól, hogy megtapasztald, hogy VAN. A
keresés miatt nem találod.
Sok
mindent bejártam életem folyamán. Voltam, aki voltam, s most vagyok, aki
vagyok. Mindig is „ÉN” voltam, s csak az tett mássá, amit épp gondoltam
magamról. Sok ember mit nem adna azért a boldogságért, szabadságért…, amiben ma
élek. Úgy gondoltam, megosztom Veletek ezt. Elmondom, én hogy váltam „bolonddá”.
Megosztom, mert sokan unszoltak, tegyem meg, írjam meg, hogy másoknak „mankót”
adjunk az élethez.
Megtettem, leírtam az én „Utamat”. Az utat, amit
bejártam, s hozott, amit hozott.
Sokan keresik közületek a nagy igazságot. Én tudom, mi
az „IGAZSÁG”.
De minden, amit leírtam, az én igazságom, nem a Tiéd!
De ne
feledd! Te sem vagy más, mint: egy „ÉN”!
Előszó
III.
Fejezet: A kiút (dokiék
megismerése… IV. fejezet előtt)
IV. Fejezet: Új életforma kezdete
V. Fejezet: Alapítvány születik
VII. Fejezet: Megint fent és megint lent
VIII. Fejezet: Kapcsolatom a
szellemvilággal, a spirituális fejlődés
IX. Fejezet: Sem lent, sem fent;
KÖZÉPEN
X. Fejezet: Beszélgetés az alapítványról
XI. Fejezet: Beszélgetés „mindenről”
XII. Fejezet: Most pihenek! :) (2008)
XIII. Fejezet: Pihentem! :) (2017)
XVI. Fejezet: Már nincs világmegváltó alapítvány
XVII. Fejezet: Nincs
családom, mert rá ment erre a „játékra”
XVIII.Fejezet: Már buszt sem
vezetek.
XIX. Fejezet: Viszont van világ megváltásra alkalmas „LÉTÜNKÉRT KÖZÖSSÉG”
XX. Fejezet: A legfontosabb, hogy van igazi szerelmem
XXI. Fejezet: Akkor most Összegzem!
Itt folytatni! (folyt köv.)
Ezt a könyvet egy „Bolond” írta. Nem hiszem,
hogy lenne értelme megszemélyesíteni a Bolondot. Minek? Ha jól belegondolunk,
teljesen mindegy, hogy ki írta le ezeket a sorokat. Mikor az ember azt
vizsgálja, hogy maga a forrás milyen hiteles, úgymond, feltételekhez köti, hogy
mit hisz el abból, amit hall, amit olvas. Amennyiben így tesz, máris
„megbukott”. Több okból is. Mivel a valóság nem más, mint amit hiszel, és semmi
sem valóság számodra, amiben hinni képtelen vagy, így semmi nem lehet valóság
számodra az sem, amit én bemutatok, leírok, megéltem – és ennek kapcsán
állíthatom, Te is megélheted – ha nem hiszed el nekem. Hiszen gondolj csak
bele! Minden, mi valóság, előtte nem volt más, mint „gondolat”, mely
megvalósult. Hitetlenkedve állhatsz e kijelentés előtt, de ez csak azért van,
mert ismereteid a mindenségről „hiányosak”. Az ismeret, a megismerés, a
„tudás”, annak az alapköve, amire kivétel nélkül minden ember vágyik. Ez nem
más, mint a szeretet, a boldogság, az egészség...
A tudást megszerezni lehetetlen, tanulj
bármennyit is, mert a „tudás” Te Magad vagy!
Számos könyv jelenik meg, jobbnál jobbak. Én magam is olvastam néhányat
(megjegyzem, nem igazán volt könyv a kezemben életem során), melyből tudtam
hitet meríteni. Nélkülük nem találtam volna kiutat kínokkal megtelt életemből.
Amennyiben meg kívánod teremteni a
boldogságodat, azt a boldogságot, amit nem egy-egy pillanatnyi vágy kielégítése
okoz, hanem örökké tart, légy okos! Légy sokkal okosabb, mint én voltam! Téged
ne a kínok tanítsanak meg… Ne a kínok tegyenek bölcsebbé! Én buta ember vagyok!
Én „bolond” vagyok, mert nem tanultam más kárából, mint az okos emberek.
Nagyon fontos momentum, hogy minden, mit kiolvasni vélsz magad számára, annyira
igaz, amennyire annak tartod, ezt tartsd folyamatosan szem előtt! Egy párszor lehet,
hogy figyelmeztetlek még majd. Még fontosabb, hogy szívednek higgy!
Az igazság, mint olyan relatív, csak nézőpont
kérdése, ezt ne feledd! Viszont az IGAZSÁG felismerhető, és tapasztalható is,
ha szívednek hiszel. Amikor azon kapod Magad, hogy töröd az agyad azon, hogy
amit olvasok, az igaz-e, és érvelni kezdesz, ott kezded Magad félrevezetni!
Nem állítom, és nem is állíthatom, hogy én az
„élet igazságait” tárom fel előtted – pedig pontosan tudom, hogy azt fogom
tenni –, mert én már tudom, hogy a valóság valóban mindig az, amit éppen
hiszünk! Ennek ellenére azt állítom, hogy amennyiben képes vagy figyelmesen
olvasni esetem, életem leírása egyfajta „mankót” ad, mellyel furcsa módon – bár
„mankó” – olyan akadályokon juthatsz át, amiről előtte álmodni sem mertél!
1966-ban születtem egy Tolna megyei kis faluban, eléggé szegény körülmények
között. Utolsó gyerekként jöttem a világra, hatodik testvérként. Apám vak,
anyám analfabéta a mai napig (Idő közben „elment”, vissza oda, ahonnan erre a
világra érkezett). Meglehetősen későn szült anyám, 42 éves korában. Óvodai
koromra visszaemlékezve, csak annyi maradt meg, hogy elég sokszor lettem ott
felejtve az óvodába esténként. Na nem azért, mert nem törődtek velem a szüleim,
inkább testvéreim játszották el az időt suli után.
Na jó, van még pár dolog megmaradt bennem
abból az időszakból, pl. – és ez most csak dicsekvés részemről –, hogy volt az
udvaron egy nagy traktor gumi. Volt több is, de ez volt a legnagyobb. Olyan
nagy volt, hogy felállítva, csak nyújtózkodva értük el a tetejét, és az egész
óvodában, mindössze ketten tudtuk felállítani. Nem csak felállítani, de
megcsinálni vele egy „mutatványt” is, amitől, amikor az óvónők meglátták,
hanyatt vágták magukat. Nem biztos, hogy attól, hogy lenyűgöztük Őket – bár
szerintem az is benne volt –, inkább attól, mi van, ha ránk esik a gumi, mikor
eldől. Szóval, maga a mutatvány nem csak abból állt, hogy a traktorgumit fel tudtuk
állítani, hanem abból is, hogy elkezdtük gurítani magunk előtt, és amikor elég
nagy volt a lendület, felszálltunk rá. Olyan közel mentünk hozzá, hogy a gumi
bordája felkapott a gatyánknál fogva, felvitt a tetejére, mint ha csak egy
„óriáskerék” lenne, a másik felén, meg – ahogy gurult – leszálltunk, és
elszaladtunk előle.
Arra való tekintettel, hogy anyám és apám
Erdélyből származtak, volt valami kis barna alapszínem, amit egyesek cigány
származásnak véltek, s csúfoltak is rendesen miatta. Nem mentegetőzök, de csak
arról volt szó, hogy elég szabad gyerekként élhettem, mezítláb, állandóan a
napon, szénakazlakon… játszottam. Könnyen lebarnultam. Nem tartoztam azok közé
a gyerekek közé, akit még a széltől is óvtak. Meglehetősen szabad emberke
voltam. Van, aki ezt a szülők nemtörődömségének hívja, de a valóság nem ez
volt. Tudom, hogy anyám mennyire szeretett bennünket. Bár szegények voltunk és
nagyon sokat dolgozott, hat becsületes, tisztességes embert nevelt fel.
Ami az iskolás éveket illeti, elképesztően
rossz, szófogadatlan gyerek voltam. Nem is akármilyen rossz. Gondolom
ebben jelentős szerepe volt annak, hogy anyám nem tudott olvasni, apám pedig
vak volt. Így nem igazán volt kontroll az ellenőrző könyvem felett, ami aztán
hamar megtelt beírással. Azt hiszem, a tanulással is bajok voltak, hiszen
szinte soha nem volt tankönyv a kezemben. Na nem mintha ez büszkeséggel töltene
el, de így utólag nézve, semmit nem bánok. Szintén nemtörődömségnek tűnhet
egyesek szemében anyám hozzáállása iskolámhoz, valamint – némi kívánnivalót
maga után hagyó – tanulási szokásaimhoz. Ugyanis, amikor egyest vittem haza,
csak ennyit mondott: „Nem nekem tanulsz… A magad jováért tanulsz fiam.”
(bár ilyen szó nincs a magyar nyelvben, de anyám így mondta) Érdekes kis
asszonyka volt az én anyám, nagyon szeretem. Önfejű, hajthatatlan… Pont, mint
én. Mára már egy megtört, beteges öregasszony, ki egyáltalán nincs megbékélve a
világgal. Amikor elmegyek hozzá és leülök mellé az ágyára, eszembe jut a múlt,
s olyankor mosolygok rá, megpuszilgatom arcát, vékony erektől duzzadó kezét
megsimogatom, miközben tudom, már nem sok van neki hátra, „nyugalomba tér”.
(Idő közben megtörtént, anyám elhagyta ezt a világot.)
Iskolás éveimben, amolyan
mókamester voltam. Nekem semmi sem számított, nem tartottam a beírásoktól, sem
az egyesektől. Engem nem várt otthon emiatt verés. Viszont e helyett kaptam a
tanároktól. A tanár néni rendes volt, nem vert meg, hanem lement egy férfi tanárért,
aki pár pofonnal, pajesztépéssel, vagy körmössel – ugye tudod mi az a körmös?
Ujjaimat összezárva felfelé tartva kellett kinyújtani a kezemet, mire az enyhén
szadista hajlamokkal rendelkező tanár bácsi akkorát baszott rá favonalzóval,
hogy garantáltan behugyoztam a fájdalomtól.
Hogy miért voltam mégis olyan rossz? Nem tudom.
Talán a szabadságérzetem, ami velem született. Mondjuk ez apámmal is
összehozott néha (szabadág érzettem), na nem a „szerelmi” kötelékünket
erősítette az biztos, mert Tőle is sokat kaptam, ha nem csináltam, amit
mondott. Nem is akármivel tángált el. Volt neki egy jó vastag szíja. Valami
gépet hajthatott valamikor, afféle gumírozott vászonféleség. Rendesen el
szokott ruházni. Nem jártam népi táncra, de akkorákat ugrottam, miközben egyik
kezével csuklómat szorította – amolyan satuként nehogy el tudjak menekülni –
hogy messziről, ahonnan az üvöltésem nem lehetett halli már, akár népi táncnak
is beillett az általam egyáltalán nem kedvelt produkció. Egyszer a szomszéd azt
mondja nekem, miért vagy olyan buta, miért nem bújsz el előle, úgy sem talál
meg, hiszen vak? Nem emlékszem, hogy válaszoltam-e neki. De ha tudta volna,
hogy azért nincs értelme elszaladni előle, mert éjjel, mikor a legszebb álmomat
aludtam, akkor vett ki az ágyból és „kért fel keringőre”, azaz: ruházott meg,
de rendesen… Szóval hamar megtanultam, hogy a „következmény” utolér, és apám
vak létére kurvára gyors következmény volt. Kegyetlen!? ÁÁÁ! Nem! Azt hiszem,
sokat köszönhetek neki. Nagyon sok mindenre megtanított az életben, igaz módszere
némi kívánni valót hagy maga után, se akkor, se felnőttként nem tudtam
egyetérteni ezzel az „igazság terjesztési” módszerrel. Még alkoholizmusából is
tanultam. Soha nem iszom alkoholt, még ünnepeken sem. Nem kell. Láttam, hogy
mit tesz az emberrel, ezért egy életre úgy döntöttem, mellőzöm, így is van elég
bajom, minek tetézzem ezzel? Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem kóstoltam
meg. Sőt! A szüleim engedték meg, hogy igyak. Emlékszem, szilveszter volt,
betöltöttem a 14. életévemet. Megkóstolhattam a pálinkát, aztán a bort, aztán a
sört… Aztán meg azt vettem észre egy idő után, hogy a kártyázás közben a lapok
össze akarnak mosódni a kezemben, így inkább lefeküdtem aludni. Másnap pedig
arra ébredtem, hogy ha van pokol, akkor az biztos az ember gyomrában lehet,
mert úgy égett, mint ha csak éppen most hoztak volna egy csomó „égetnivaló
mihaszna gazembert”. Na mondom, ha én „üstként” ezt érzem, Ők mit érezhetnek
emberként az üstben? Egyből vallásos lettem e téren, és úgy döntöttem, többet
nem iszok. Hűs tejjel igyekeztem csillapítani az égő poklot, de nem nagy sikerrel,
mert ahogy lement a tej, körülnézett, jött is vissza fittyet hányva arra nekem
mi is volt a célom vele. A fejem is zúgott rendesen, majd szétrobbant. Na,
nekem ez nem kell, nincs rá szükségem, döntöttem el egy életre szólóan. 18.
születésnapomon még egyszer tudatosan ittam, de azóta egy kortyot sem. A
cigarettával és a kávéval is hasonlóképpen jártam. A bátyám, barátaival
megmutatta a dohányzás "„örömét". ”Szívj egy jó nagy slukkot öcsém! –
mondta. „Jó, most vegyél gyorsan egy nagy levegőt!” S én hülye, vettem. Majd
kiköptem a tüdőmet. Na, ez sem kell döntöttem el ezt is véglegesen. Ezek voltak
azok a pillanatok, amik egy életre száműzték belőlem a káros szenvedélyeket. A
kávéból is két ujjnyit ittam meg, de majd kiugrott a szívem a helyéről, annyira
el kezdett kalapálni... Na, ez sem kell, döntöttem el töprengés nélkül.
Megint elkalandoztam. Szóval, mint mondtam, nagyon rossz gyerek voltam. A napló
tele beírással. Igaz ennek volt ám előnye is! Bizony! A rossz dolgokban is van
jó, csak meg kell találni! A tanári asztallal szembeni padsorban ültem, úgy
közép tájt. Amikor a tanár azt kereste a naplóban, ki feleljen, én előre
pillantottam, s bár elolvasni nem lehetett olyan messziről a betűket, hogy
kinél is van nyitva, látszott, ha nálam tartott, mert ott a jegyzeteknek szánt
rubrika tele volt írva a rossz magaviseletem miatt. Ilyenkor összehúztam magam,
hogy másoktól lehetőleg ne vegyem el a felelési lehetőséget. Feltétlen meg kell
említenem kedvenc tanáromat, akinek sokat köszönhetek, s akit a legtöbbet
bosszantottam. Ő Marika néni, a magyar tanárom. Egy tünemény. Elképesztően jó
tanár volt. Rengetegszer kizavart az óráról, levitt az igazgatóhoz „fejmosásra”,
teleírta a naplót nekem… Hogy miért is tette ezeket? Magyar óra. „Erős (így hívnak),
böfögj egyet!” – mondta a szórakozni vágyó osztálytársam. És mivel Erős, vagyis
én, tudott akarattal böfögni, amekkorát csak akart, hát beleböfögött az óra
közepébe egy orbitálisan hangosat, mire az egész osztály röhögésben tört ki.
Bár osztálytársaim dotálták bátorságom és jót mulattak, Marika néni nem
osztotta a csoport véleményét. Így szólt: „Hozd ki az ellenőrződ édes fiam!” –
szólított fel.
–
„Nem viszem.
–
Hozd ki!
–
Nem viszem!
–
Azt mondtam, hozd ide!
–
Nincs itt.
–
Akkor beírok a naplóba…” - és mérges igyekezettel lapozta fel a nevemhez a
naplót, elfeledkezve, hogy az bizony, már rég betelt.
–
Úgyis tetetek bele pótlapot – fenyegetett meg immár Isten tudja hányadik
alkalommal.
–
Tetessen…”
Van egy dolog, amit nem felejtek el soha.
Megtaníttatott velem valamit, amihez nem volt kedvem. Ez nem más, mint az óda.
A következő történt. Házi feladat: Mi az óda? Másnap.
–
„Győző! Mondd fel!
–
Nem tudom.
–
Egyes, ülj le!”
Gondoltam, ezzel le is tudtuk egymást, de nem
ez történt. Szeretett tanárnőm a következő órán is megkérdezte, hogy tudom-e.
Persze én akkor sem tudtam. Az én kedves Marika nénim, még vagy hét alkalommal
megkérdezte, hogy megtanultam-e, és persze mind a hét alkalommal bevéste az
egyest. Bármennyire is szabadelvű voltam, engednem kellett az „erőszaknak”,
mert arra vigyáztam, hogy meg ne bukjak. Így kedves olvasó, hadd mondjam el az
ódát neked, hogy amit nagy nehezen megtanultam, „ne vesszen kárba”! Az óda
olyan lírai műfaj, mely magasztos eszméket és érzelmeket fejez ki ünnepélyes
formában. Az, hogy mi a líra, ne kérdezd tőlem, mert azért nem kaptam hét karót
(egyest), hogy tudjam.
Ezeket nézve én voltam, maga
a rémálom Marika néni számára. Azért említésre méltó pozitív dolgok is
történtek ám, tudtam kedves is lenni! Például versbe foglaltam egy fogalmazást,
amit aztán az egész tanári kar olvasott. Még a címére is emlékszem. „Ébred a
természet”. Amikor behozta a kijavított fogalmazásokat és el kezdte az órát
tartani, észre sem vettem, mi történik. Elmondta, hogy szeretne felolvasni egy
„meghatóan szép” fogalmazást az osztálynak. Mint mindig, megint mással voltam
elfoglalva, már nem emlékszem mivel. A mellettem ülő el kezdett lökdösni.
„Erős! Olvassák a fogalmazásod!” Aztán arra lettem figyelmes, hogy valóban azt
olvassák, amit én írtam. Mindenki feszülten hallgatta a tanár szavait, aztán
mintha megbeszélték volna, tapsolni kezdtek, s egy ideig „Kis Petőfinek”
szólítottak utána az iskolában. Dagadt is a mellem a büszkeségtől! Az ego,
mégis csak ego. Volt olyan is, hogy neki írtam verset, mármint Marika néninek.
Elnézést kértem tőle benne azért, amilyen vagyok, és köszönetet mondtam
mindenért, amit tőle kaptam addig is. Biztos szép lehetett a vers, mert
csillogott a szeme, valószínűleg könny termelődött. Talán azért írtam le
ezeket, hogy valahol látni lehessen egyfajta „vénát” arról, milyen voltam.
Ballagáskor, amikor elköszöntem tőle,
könnyekkel küszködve magához ölelve kívánt sok sikert az élethez. Azt hiszem, Ő
tudta, „hova megyek”. Értetlenül álltam előtte, mert akkor még nem értettem Őt,
miért sír, miért nem örül annak, hogy végre megszabadul tőlem. Ma már tudom,
hogy jelentettem valamit az Ő életében, s azt is, talán többet, mint egy
szófogadó, ötös tanuló. Kérdeztem is Tőle csodálkozó arccal: „Hát nem örül,
hogy elmegyek, annyit bosszantottam, minden oka megvolt, hogy gyűlöljön…
- Nem Győző! Tévedsz! Te voltál számomra a
legkedvesebb, Téged soha nem foglak elfelejteni, az biztos.
- De hát az ötös tanuló…
- Nem, nem… - és csak csóválta a fejét
szemében könnyekkel.
Azért beszéltem róla ilyen sokat, mert soha
nem felejtem el Őt, sokat gondoltam rá, Ő volt az első, ki eszembe jutott,
mikor az iskolai évek kerültek szóba. És vele később is összehozott a sors.
Az igaz, hogy szinte soha nem volt tankönyv a kezemben, viszont volt egy
érdekesség. A matematika. Isten tudja miért, de ment. Ment anélkül, hogy
tanultam volna. Azon az órán mindig figyeltem, ha valamit nem értettem,
megkérdeztem. Abból szinte mindig ötös voltam. Ha négyest adott Kati néni, a (matek
tanárom) magatartásom miatt, olyankor legszívesebben széttéptem volna az egész
könyvet és füzetet dühömben. Ő így igyekezett megfogni a heves rosszcsont
kisfiút. Őszintén szólva, sikerrel. A matek érdekes volt. Nem kellett tanulni.
Egyszerűen csak érteni kellett. Egy dolgozat ÍRÁS alatt volt, hogy hármat is
megírtam, a körülöttem lévőknek pedig más feladatuk volt, mint nekem. Biztos
sokan emlékeznek az A és B oszlopra, hogy ne lehessen puskázni egymásról. Azt
hiszem, elmondhatom magamról, hogy elég jó volt a logikám, ezért értettem a
matekot. Azt hiszem, Kati néni is csípte az agyamat, annak ellenére, hogy
nehezen kezelhető gyerek voltam. Már nem nagyon emlékszem arra a szabályra, ami
a grafikon megrajzolását tette lehetővé értékszámítás nélkül a megadott
képletből, de arra igen, hogy nagy tetszést nyilvánított ki, mikor órán megadta
a képletet az értékszámításhoz, hogy azt aztán grafikonon ábrázoljuk.
Felfigyelt arra, hogy én nem dolgozok. Odajött, s ránézett a füzetemre. Látta,
hogy a grafikont elkészítettem, de nem számoltam értékeket, hogy be tudjam
rajzolni az egyenest. Mosolyogva kérdezte, hogy hol a számítás? Minek –
mondtam, és megmutattam, hogy lehet a képletből felrajzolni az egyenest a
grafikonra. Most visszaemlékezve már tudom, hogy amikor az arcát mosolyra húzta
akkor, volt benne valami „elismerés” is. Kiküldött a táblához, és fel kellett
rajzolnom, amire rájöttem, s el kellett magyaráznom a többieknek is.
Azt hiszem, hogy már akkor volt bennem valami „különleges” (bár számomra ma már
minden ember különleges.). Annak ellenére, hogy nem igazán tanultam, nem buktam
egyszer sem, olyan közepesre végeztem általában. Autószerelő. Ezt a szakmát
jelöltem meg, mert meg kellett valamit jelölni. De ehhez négyes átlag kellett
volna, vagy legalábbis ezt mondták nekem akkor. Így Ők választottak nekem
szakmát. Vasúti járműszerelőnek küldtek, úgy, mintha én akartam volna.
Társadalmunk egyik téves rögeszméje, hogy más határozza meg, hogy Te mire vagy
jó! És amilyen lököttek vagyunk, még el is hisszük. Végül is megkezdtem az
ipari iskolát ugyanolyan stílusban, mint ahogy az általános iskolát végeztem.
Az a három év a felnőtté válásom évei voltak. Azt hiszem, akkoriban kezdett
kiépülni bennem az önmagammal elégedetlen gondolat, mely változásokat sürgetett
külső megjelenésemre nézve. Ha jellemezni akarom, azt mondom, hogy amolyan
„topis” voltam. Hogy ez mit is jelent? Talán azt: toprongyos, csóró, hanyag,
lerongyolódott… Szó, ami szó, nem igazán egy szívderítő látvány lehettem, de az
is lehet, hogy én gondoltam így, s ezért ezt valóságnak éltem meg. Úgy éreztem
ezen, változtatnom kell, már csak azért is, mert egyre jobban érdekelt a másik
nem. Levágattam a hajam, kicsit többet tisztálkodtam, és ruházatot váltottam.
Ez meghozta „eredményét” a lányok terén.
Valamikor itt, vagy talán előbb, apám és
anyám elvált. Sokáig éltünk egy fedél alatt, de külön lakrészben. Tanúja
voltam, ahogy szinte „felemésztődik” apám a sok piától. Aztán elkerült vidékre,
a testvéréhez, és ott meg is halt.
Két dolog is van, ami
említésre méltó a jövő miatt. Roppant gátlásos kölök voltam. Olyannyira, hogy
egy mozit nem mertem jóformán megközelíteni, mert attól rettegtem, mindenki
engem néz, és mit gondolnak rólam. Annyira bennem volt ez a „mit gondolnak…”
effektus, hogy még saját testvéremnél sem fogadtam el az ételt, mikor anyámmal
látogatóba mentünk egész napra a faluba, ahol lakott. Állandóan az forgott az
agyamban: Vajon mit gondol? Vajon szívesen adja…? Nem tudom, mi lehetett az
alapja ennek a kialakult gátlásosságnak, aminek előtte nyoma sem volt. Nem
hiszem, hogy közrejátszott volna anyám többszöri kijelentése, mikor én arról
meséltem neki a nagy szegénységünkben, hogy én gazdag leszek, Ő pedig: Jegyezd
meg fiam, ki szegénynek születik, az annak is hal meg!” Végül is elmondhatom,
anyám tévedett. Viszont így visszagondolva, valóban megint beteljesülni látom a
tényt, ki mit gondol, számára az a valóság, hiszen a létminimum felét kapja
szinte. Igaz, az én gazdagságom, amivel „büszkélkedhetek”, nem olyan, mint
amilyennek sokan szeretnék (pénz). Bár, ha megismernék ezt a fajta gazdagságot,
talán meg is szeretnék az emberek. „Egyperces bölcsességek”, ez a könyv címe, –
ha jól emlékszem – amiben olvastam, hogy az ember kétféleképp lehet gazdag.
Amikor sok pénze van, sokat dolgozik, örököl, lop, csal… Ilyenkor ki tudja
elégíteni költséges vágyait. De lehet kevesebb vágya. Akkor több is lehet a
pénze, mint elég. Egy koldus is lehet gazdag! Irigylésre méltóan gazdag.
A másik, ami említésre méltó ebből a korból, egy tünet, amit valószínűleg a
gátlásos, félelemmel teli állapot szült meg. Azt vettem észre magamon, hogy
akkor akarok nagy vécére menni mindig, amikor nincs rá lehetőségem, mert közel
s távol nyoma sincs illemhelynek. Ilyenkor szinte hasmenés jött rám. Ez az
állapot csak fokozódott. Hogy ennek volt e köze ahhoz, amikor nehezebb időimben
éppen elegem volt az életből, az élet kegyetlenségeiből, sok időt töltöttem
ágyamon fekve, azon gondolkodva, milyen megváltás lenne, ha szétnyílna a
plafon, és egy nagy dárda kijönne onnan, s középen átszúrna…, nem tudom.
Ezekben az időkben átestem az első nagy szerelmen is. Tizennégy éves múlhattam.
Volt egy remek, állandó társaságunk, amolyan baráti kör, kikkel együtt jártuk a
várost, tértünk be az arra érdemesnek tartott helyekre. A „bandába” fiúk éppúgy
voltak, mint lányok. Az udvarlás terén elég érdekes szokásom volt. Nem voltam
egy „erőszakos” típus. Ha láttam, hogy valaki pályázik a „kiszemeltre”, én
átengedtem mindenféle „harc nélkül”. Ez alól egyszer volt kivétel, de mint
tudjuk, a kivétel, erősíti a szabályt. Első szerelmem, első nagy szerelmem,
kinek nagyon sokat köszönhetek, mert megtanította velem a szeretet lényegét,
„Faka”. Ez volt a beceneve. Faka alig volt 14 éves. Bár „papírforma szerint”
együtt jártunk, én elég bátortalan voltam, nehezen jutottunk el a csókig
hónapok alatt. Nagyon szerelmes voltam belé. Amolyan tini szerelem. Igaz, ez megismétlődött
még egy-kétszer, hogy bele akartam halni az elvesztésbe, de ki nem esett át
rajta? Egy „szép napon” elém állt Faka.
„ - Győző, szeretsz te engem?
-
Persze – mondtam.
-
Mennyire?
-
Nagyon.
-
Mennyire nagyon?
-
Az életemnél is jobban.
-
Az jó. És fontos neked az én boldogságom?
-
Hát persze, hogy fontos, hogy kérdezhetsz ilyet?
-
Akkor jó! Csak azért kérdeztem, mert úgy érzem, most a Dolennal (ő egy másik
társaság tagja) boldogabb lennék…”
Na puff neki! És én, látva az Ő értelmes kis arcát, értelmes kinyilatkoztatását, átgondolva, amit mondott, tiszta szívből kívántam neki boldogságot Dolennel, hiszen valóban szerettem Őt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt a dolog, de akkor még nem voltam rá felkészülve, milyen is a valódi szeretet. Sokáig „emésztettem” Faka hiányát. Valaki így szólt hozzám bánatomat látva. „Jegyezd meg! A szerelem nem más, mint egy részegember. Tudja, hogy lakik valahol, de mégsem talál haza.” Az illető felnőttnek voltak még ilyen beköpései. Például: „Ez a fele innen van.”
Kisebb-nagyobb zökkenőkkel kijártam az iparit, és szakmát kaptam. (Hivatalos megnevezés: Vasúti járműszerelő, vagon és vasszerkezet lakatos.)
Gondolom, sokaknak vannak sztorijai ebből az
időszakból. Nekem is. Megosztom Veled, hogy unatkozz!
Egyik érdekessége a sulinak „Talpas” tanár
úr. Nevét a termetét is visszaigazoló irdatlanul nagy lábának köszönhette. Mindenki
fölé tornyosuló magassága iszonyú nagy talpakban végződött, ami elég nagy súlyt
tartott meg. Isten tudja hány kilót. Az ilyen nagy lábakra szokták mondani, ha
az illető meghal, úgy kell hanyatt lökni majd. Ez a korban ötven évet is
elhagyó ősz ember volt az osztályfőnökünk, aki elég szigorúnak bizonyult.
Mint abban az időben mindenki, legalábbis
sokan, én is lógtam a suliból, főleg ha az első óra torna volt. Ilyenkor
megengedtem magamnak, hogy tovább aludjak, persze véletlenül. A „lógásokat”
fedezni kellett valahogy, mert már abban az időben is rovók jártak az igazolatlan
hiányzásokért. Ilyenkor aztán mentünk az orvoshoz különböző problémákkal, és ha
sikerült, kaptunk is egy kis cetlit, ami – elvileg – igazolásnak megfelelt.
Hogy miért elvileg? Nos, Talpas igen csak felül tudta bírálni ezt a kis cetlit,
amit mi méltán tartottunk orvosi igazolásnak. Ez a következő képpen történt.
Eljött az osztályfőnöki óra, melyen – többek közt – számot kellett adni
hollétükről azoknak, akiknek igazolatlan órájuk volt. És bizony – mit szépítsem
– nekem is volt. Talpas módszeresen ment végig az embereken, a napló
segítségével, és magabiztosan szűrte ki a hiányzókat, majd kezdte őket kérdőre
vonni, még csak nem is betű sorrendbe. Valahogy így történt:
„- Tóth édes fiam! Hol voltál ekkor és
ekkor…?
Beteg voltam – válaszolta Zolán – és indult
is magabiztosan bizonyítékával a tanári asztal felé, hogy átadja ékes
bizonyítékát szavahihetőségének igazolására. Talpas kezébe vette a kb. A7-es
(74x105 cm) méretű cetlit, rápillantott majd Tóthra nézve azt kérdezte: „Mi ez
Tót édes fiam?” Tóth határozott, magabiztos hangon jelentette ki: „Hát
igazolás”. „Ez?” – és szét is tépte a cetlit egy hanyag, de mégis elegáns
mozdulattal. Tóth köpni, nyelni nem tudott, csak annyit nyögött ki: „De tanár
úr!” „Igazolatlan. Ülj le édes fiam!”, és Tóth csatát vesztve bandukolt vissza
helyére hitetlenkedve.
Aztán jött a következő. Őt Kalauznak hívták,
de tornyos magasságú osztályfőnökünk csak „Kalóznak” hívta. „Kalóz, édes fiam,
te hol voltál…?” Gábor is elindult az asztal felé cetliével, immár kevesebb
reményt fűzve a sikerhez, miszerint ezzel igazolni tudja a kiesett időt.
Valószínűleg ennél több is járhatott a fejében miközben a tanári asztal felé
haladt, mert mikor odaért és átadta a cetlit Talpasnak, az ráutaló magatartást
tett arra, hogy azt is széttépi, Gábor fenyegetően felemelte az mutatóujját
talpas orcája elé és kissé emelt hangon közölte: „Szét ne merje tépni!” Talpas
mint ha nem kapott volna levegőt pár pillanatig. Nagy valószínűséggel nem hitt
a fülének. Aztán magához téve a megrökönyödéstől így szolt: „De Kalóz édes
fiam, mi volt ez?” Jobbnak látta ha Gábor, ha lassan elsomfordál a tanári
asztaltól, vissza a helyére. Az osztályfőnöki óra bizony így zajlott továbbra
is, és én is sorra kerültem. Erős lustaságáról híres. Erős én volnék. Még arra
sem voltam képes, hogy igazolásért elmenjek a dokihoz. Felálltam, és úgy
gondoltam, az igazsággal állok ki ebben a csatában: „Tanár úr, ez úgy volt,
hogy a bátyám elvitte a motoromat, és ott hagyta nekem a babettáját (Pedálos
motorbicikli. Azok kedvért, akik nem tudják mi az) cserébe. Én reggel
felkeltem, hogy indulok iskolába, elkezdtem tekerni a motort, hogy beindítom,
de nem indult el. Én úgy be idegesettem rajta, hogy lefeküdtem, és elaludtam.”
Lássatok csodát! Talpas – sokak megrökönyödésére – igazolta a hiányzásomat. J Látjátok! Érdemes igazat mondani! Persze
Tóthék a hajukat tépték, hogy ilyen nincs.
A
bizonyítvány megszerzése sem volt semmi. Annak rendje s módja szerint most sem
tanultam. Kint vártam a soromra, és megtettem életem első ajánlatát Istennek.
Addig csak akkor vettem Őt a számra, mikor éppen káromkodtam. Bár azt sem
tudtam magamról, meg vagyok-e keresztelve, heves imába kezdtem magamban. Ha
egyáltalán annak lehet nevezni, mert amit én tudtam az ima szövegből, az
egyenlő volt a nullával. Inkább azt mondanám, alkut kötöttem Istennel akkor.
Azt mondtam neki: „Engedj át a vizsgán, s én soha többé nem veszlek számra
hiába, nem káromkodok”. Kint alkut kötöttem, bent vizsgáztam. Nem is akárhogy.
Volt egy tétel, mitől mindenki rettegett, a „kormányszelepek működése”. Talán
egy srác tudta közülünk. Hát nem ki húztam?! Elolvastam a papírt és szó nélkül
elindultam kifelé. Na ennyit a „megállapodásról” – gondoltam. A tanárok meg
csak néztek.
„- Hova megy? – kérdezték.
- Hova mennék? Haza. – mondtam, miközben
néztek rám elképedve.
- Miért?
- Mert ezt nem tudom…”
Végül is húzhattam egy másik tételt, amit, ha
elmondok, átengednek. Húztam, elmondtam, átengedtek. Kijöttem, felemeltem a
fejem, s így szóltam Istenhez, kivel előtte nem igazán „tárgyaltam”: „Nagy
mókamester lehetsz, ha valóban létezel…” De az üzlet az üzlet, s én többé nem
vettem Őt a számra. Bár ez így nem igaz. Sokáig még ki-kimondtam, hogy az Isten
b...meg, de abban a pillanatban eszembe jutott, mit ígértem, s nyomban elnézést
kértem tőle. Aztán meg azon kaptam magam, hogy nem hogy nem szidom Őt, de ha
mástól hallom, megszólalok: bocsáss meg neki. Amolyan reflexszé vált az, ami
„játéknak” indult. Aztán, ha már így „összemelegedtünk” jó Atyámmal, gondoltam,
kérek tőle néhány dolgot. Mint például, hogy nekem is legyen majd feleségem, ki
engem szeret, szűz, szőke, nagy ház… Csak így előre elárulom, megkaptam.
Bizonyítványommal kezemben kezdtem el
dolgozni a „gettóban”, mert csak úgy hívták munkahelyemet, ahol vasúti kocsikat
javítottam a szépen elnevezett szakmámmal. „Vasúti járműszerelő, vagon és
vasszerkezet lakatos”. Nyáron, tűző napon, télen fagyban, nyakba csöpögő jeges
vízzel. Volt, hogy olyan hideg volt, hogy a megfogott féktuskót (kb. 10 kg.-os
öntöttvas tömb, ami a vonat kerekeit fékezik) odébb akartam dobni, és a
munkáskesztyű hozzáfagyott másodpercek alatt, így repült kesztyűvel együtt…
Valóban rászolgált a névre ez a munkahely: „GETTÓ”. Persze nem jöttünk ismeretlen
helyre, hiszen ipari tanulóként eltöltöttünk itt már egy-két évet. Talán a
rossz munkakörülmények tették velünk, hogy ellensúlyozzuk a rossz munkakörülményt,
azzal, hogy állandóan ment a hülyeség, egymás szívatása. Képtelennél
képtelenebb dolgokat műveltünk. Volt olyan, hogy délutános műszakban csak
hárman dolgoztunk, vagon kerekeket esztergáltunk. Ilyenkor a délutános műszak
14 órakor kezdett, de a délelőttös műszak 14. 50-kor végzett. Így együtt
dolgoztunk valamennyit a délelőttös műszakkal. Egyik délután találtunk egy hatalmas
békát. Mit csináljunk vele, tettük fel a kérdést magunknak, valami
csintalanságot keresve. Behajtottuk a békát az öltözőbe. De ez nem volt elég.
Az úgynevezett „fekete öltöző”, ahol a koszos munkaruhák és a büdös bakancsok
voltak, jó tréfahelynek tűnt. De nem volt elég, hogy az öltözőbe hajtottuk a
szokatlanul nagyméretű békát, a munkatársam megszólal: „Tegyük be a Landi
bakancsába!” S szegény béka már bele is volt tuszkolva a 45-ös acélbetétes
bakancs orrába, és két büdös zoknival még meg is volt fejelve, nehogy
kimásszon. Másnap reggel megyek, tolom a kerékpáromat, és odaköszönök
kollegámnak – kajla vigyorral pofámon, de kétségkívül tisztelettudóan – ki épp
egy emelőkart tekert kifelé, amivel a vagonokat emelték meg:
„- Szevasz Landi!
Landi rám néz, és szinte látom az arcán ahogy
„megvilágosodik”. Nagy levegőt vesz, hogy indulatait kellőképpen ki tudja
fejezni, aztán így kiált, miközben lekapja az emelőkart és felém hajítja ( még
jó, hogy félre tudtam hajolni):
„- Erős! A k.u.-va anyádat!” És már kezd is
rohanni felém, hogy pótolja az emelőkar el nem végzet feladatát. Győztem
elrohanni előle. Aztán lassan visszamerészkedve, a nevetéstől fuldokolva,
kérdezem tőle:
„- Mi van?
- Basszus, húzom fel a bakancsom, s érzem
valami puha és megmozdul… Majdnem kiugrottam az ablakon, úgy megijedtem.
- Mit csináltál szegény békával?
- Mit csináltam volna? Áttettem a Pintér
bakancsába.
Persze voltam szenvedő alanya is a tréfáknak,
nem is egyszer. A vagon ajtaját készültünk becsukni. Hárman feküdtünk neki,
mert nehezen működött. A vagon alatt a sínen ülve a „fékes” épp egy letört
fékkart hegesztett vissza. Hogy kezemet szabaddá tegyem, a nálam lévő nagy
feszítővasat, ami egyébként elengedhetetlen célszerszám volt, letámasztottam az
alváznak, míg a vagon ajtaját behúztuk. És, ha már hegesztek, és, ha már csak
egy karnyújtásnyira van az a feszítővas tőlem, miért ne hegesszem le? Szerintem
valahogy így gondolkodott a „fékes”, míg én az ajtóval bíbelődtem. Ezt azért
gondolom, mert odahegesztette a spajszert az alvázhoz a „gané”, míg én az
ajtóval bíbelődtem a többiekkel. Mivel nem vettem észre mit tett, és nagy
lendülettel indultam tovább, miközben automatikusan nyúltam a szerszámomért,
egy félkörszerűséget leírva, melynek középpontja a szerszám volt, sugara pedig
a karom, a karom végén meg én…, úgy fejeltem le a vagon oldalát, hogy az egész
berezgett. Az a szerencse, hogy faburkolatos kocsi volt, és nem fém. Igaz, így
rugalmassága miatt úgy vágta vissza a fejemet hátrafelé, mintha egy
pingponglabdát dobtak volna oda. Aztán ez a nagy lendület hátrafelé elég is
volt ahhoz, hogy seggre üljek. Míg azon voltam, hogy magamhoz térjek, mi is
történt, azt kellett hallgatnom, hogy munkatársaim közben halálra röhögik
magukat. Mit szépítsem, ebben a viccben én voltam az áldozat. Elég jó „mesterem” volt, akihez annak idején –
mikor még tanuló voltam – beosztottak, hogy legyen a mentorom, amíg a szakmát
elsajátítom.
Hogy mit tanultam nagyra becsült „mentoromtól”? Most, mondjátok, meg
Ti, hogy mit lehet ebből tanulni! Elmesélek néhány esetet:
A lehegesztett bakancs.
„- Győző! – szolt „mentorom”, Keszei.
- Igen? – kérdeztem szófogadó tanulóként.
- Hozd hátra a hegesztőt, és húzd ki a kábelt az öltözőig!
Nos, hogy kicsit szépítsem azt a nagy genyóságot, amit tettünk, valamit
el kell mondanom feltétlenül. Az öltöző két részből állt. Úgy nevezett
feketeöltözőből, és a fehér öltözőből. A fehér öltözőben az ember az utcai ruháit
vetette le, és tárolta – lelakatolt fémszekrényekben – értékeivel együtt. A
fekete és fehér öltöző közt volt a zuhanyzó. Ez tette lehetővé, hogy amikor az
ember végzett a melóval, és letette ruháit a feketeöltözőbe, a zuhanyzón át
bejuthatott a fehéröltözőbe. A fekete öltözőben nem voltak szekrények, csak egy
alacsony, rácsos fapad, ahova a papucsot, vagy a büdös bakancsot lehetet
rátenni, és egy pad, amire lelehetett ülni, amíg átöltöztél. A falon meg körbe,
szintén fa alapú, számozott fogasok körbe. Ezen lógtak, az olajos koszos ruhák,
némi gyomorforgató szagokat terjesztve a fekete öltözőben. Pálmát valószínűleg magasan a bakancsok
vitték el, már ami az intenzív szagot illeti. Szó, ami szó, olyan büdös volt a
feketeöltözőben, hogy az első belépés után – amíg az ember hozzá nem szokott a
szaghoz – az ember úgy érezhette, menten felfordul, vagy ha Ő maga nem is, a
gyomra… az tutira. Volt egy emberke, aki
állandóan bevitte a büdös bakancsot a fehér öltözőbe, és a szekrénybe tárolta,
ami – enyhén szólva – lepkefing illatúvá tette az amúgy sem rózsa illatú fehér
öltözőt. Ez miatt többen nehezteltek is az illetőre, és figyelmeztették is a
„festőművész urat” – mert civilben valóban az volt, és kurva nagy farka volt,
amúgy (érdekesség) –, hogy ne ott tárolja a bakancsát, hanem a fekete
öltözőben. Felsőbbrendű érzése, nem hagyta művészünket befolyásolni, hiába
próbáltak rá hatni, pl. leszegelték strandpapucsát egy 100-as szeggel a
feketeöltöző bakancstartó padjára.
Mivel „művész úr” nehezen tanult, ezért hangzott el mentoromtól a
mondat:
„- Győző! Hozd hátra a hegesztőt, és húzd ki a kábelt az öltözőig!” És én, akire nem volt igazán jellemző a szófogadás, mentem, mert tudtam, hogy megint valami hülyeség készül. Vittem a kerekeken guruló hegesztőtrafót, és kábelét behúztam az öltözőbe.
Erről ennyit! Ilyenek voltunk. Ilyenekkel
kompenzáltuk a mostoha munkakörülményeket, mintha nem lett volna elég az, ami
van.
Targonca vezetői, hegesztői vizsgát még itt
tettem le.
Ami a munka és az én viszonyomat illeti, elég
fura. Azért mondom ezt, mert nem volt akkoriban ez szokásos viszony. A
szocializmusnak abban a szakában érdekes elméletek voltak. Nem jók vagy
rosszak, érdekesek. Ugyebár kötelező volt a munka minden, bizonyos kort
betöltött állampolgár számára. Ennek megfelelően nem voltak munkanélküliek.
Órabérben dolgoztak az emberek. Ennek, mint akkor tapasztaltam, volt némi hátulütője.
Ugyanis, ha közeledett a munkaidő vége és én úgy éreztem, nem fogunk végezni a
munkával, gyakran megszólaltam, siessünk, mert nem végzünk. A válasz szinte kivétel
nélkül ez volt: „Hova sietsz? Órabérben vagyunk!” Végül is abban voltunk. Jaa!
És ez volt a jobbik eset! Jobb, mint amikor hasonló megszólalásért szerszámok
repkednek feléd – nem igaz? Bár ma egy lusta ember vagyok, akkoriban volt
bennem valami „kötelességtudat”, ami nem volt rám jellemző iskolai évek alatt.
Az akkori munkásokat ez a „jelszó” jellemezte, ha munkahelyi lopásról volt szó:
„Öcsém, csak azt nem visszük el, ami nincs lebetonozva.” Az akkori államvezetés
hozzáállása meglehetősen érdekes volt, mert ellenkező esetben védte volna az
állami tulajdonú cégek javait. Viszont védték az országhatárokat! Így bármit is
lopott a „paraszt”, az a határokon belül maradt, és az országot építette. Nem
volt egy rossz elmélet! Persze ez sem késztetett arra, hogy elvigyem a
„másét”. Igaz, ezen a téren is sok minden változott. Akkoriban becsületességnek
tartottam, ha nem lopok. Ma sem lopok, de más okból. Háromszor loptam
életemben. Lehet, hogy elmesélem mind a hármat, de az egyiket most igen, az
biztos. Teszem ezt azért, hogy lássátok az okot, és ítélkezhessetek, hogy aztán
több lehetőséget adjak Nektek arra, hogy mielőbb bebizonyosodjon Számotokra, az
egyik az életet működtető – alapigazság: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”.
Emlékszem, mikor először loptam életembe. Még
kis iskolás voltam, és mivel kurvára szegények voltunk, én nem tudtam csokit, vagy
hasonlót venni magamnak. Reggelente iskolába indulás előtt anyámék adtak 1
forint 20 fillért – mert bizony akkor még volt fillér is – ami három kiflire
volt elegendő, mivel 40 fillér volt kifli
(Ekkor kb. 1970-et írtunk). Most próbálj ennyiből megvenni egy kiflit
vaze! Igaz, hogy a kereset 3000 forint körül mozgott, de ha összeveted a mai
80000-es minimálbért a 25 forintos kifli árral (3200 kifli)…, nos, lehet, hogy
nem volt annyi minden, de volt állás, biztos bér, nyugalom, és félelem nélküli
élet azoknak, akik nem mentek szembe a törvényekkel. A lényeg, hogy 7500 kiflit
is megvehettél egy keresetből. Akár hogy is nézem, jól kibasztak a melóssal, az
átlagemberekkel. Mondjuk a mai napig nem értem (persze ez nem igaz, mert értem,
de ezt gondoltam leírni), hogy a fenébe tudják elhinni, hogy egy ilyen gazdag
bolygón mint a Föld, bárkinek is nélkülöznie kell? Főleg egy ilyen gazdag országban!?
Na mindegy!
Szóval a kapott 1,2 forint elég volt 3
kiflire, és ebből spóroltam össze két nap alatt egy szem rágóra, úgy hogy csak
kér kiflit vettem. Igen, 80 fillér volt a rágó. Kerek, tömör golyó formájában
árulták. De a bőr hűljön rájuk, mikor jött a kapzsiság szele, a vállalkozások
és vele a profit éhség, a gazdagság lehetősége, ki is használták. Kivették a rágógumi
belsejét a genyók, és csak egy „burkot” árultak rágógumi gyanánt. Mint ha
megvettem volna egy képet, amiről csak kicsomagolás után látom, hogy ez csak a
keret. Ekkora Köcsögöket! Milyen meglepetés volt mikor beleharaptam az első
ilyen rágógumiba, és a fogam sokkal előbb ütközött össze, mint ahogy számítottam
rá, mivel nem volt belül semmi, csak légüres tér. Még jó hogy nem lett baleset
belőle, és tört össze a fogam.
Persze már elsős kisiskolás koromban képes voltam az elégedetlenségre, és
bizony keveselltem az egy szem rágót, mert abból nem lehetetett „lufit fújni”,
így aztán hosszú töprengés és bámulás után, nagy félelmek közt a zsebembe is
csúsztattam egyet, vigyázva arra nehogy észrevegyék. Ahogy sorba álltam a
pénztárnál, és közeledtem a kassza felé, egyre rosszabbul éreztem magam.
Szerintem már akkor is skrizó voltam, mert valamit akartam én – nevezetesen a
rágógumit – és valamit akart „valaki más”, aki arra biztatott belsőmbe, hogy
vigyem vissza, mert nem szép dolog lopni. Persze ma már tudom, hogy – bár
valóban nem szép dolog lopni – lehet bűntudat nélkül is, ha az ember visszavesz
valamit, és nem el! J A mai kormányt, pl
lehetetlen meglopni ezen okoknál fogva.
Amíg belsőm „küzdött”, hogy legyen-e még egy
rágóm, vagy ne, odaértem a kasszához, ahol a pénztáros néni ijedt arccal nézett
rám, és kérdezte meg: „Rosszul vagy kisfiam…?” Mi tagadás, cefetül éreztem
magam. Akkor még volt bűntudatom. Nem kell aggódni, ma már nincs! Felváltotta
az együttérzés, és ezért nem vennék el senkitől semmit, de nem azért, mert nem
szabad lopni. Azért mert fájna a fájdalma, amit azzal okoznék, hogy engedélye
nélkül vettem el azt, amiről úgy gondolta, hogy az övé.
Szóval, sápadtan, reszkető belsővel válaszoltam, hogy nincs semmi baj. Persze
azon kívül, hogy mindjárt összesek, pedig stramm gyerek voltam. Kifizettem az
egy szem rágót, és alig vártam, hogy kijussak. De nem fújtam lufikat, mert az a
nyomorult bűntudat visszavitette velem a rágót. Látjátok, milyen ostobaságokra
képes a neveltetés!? J
Valószínűleg megint elkanyarodtam valahonnan,
mint megannyiszor írás közben.
Amúgy a lustaságomat sem lustaságnak nevezném
– mondjuk úgy – önvédelemből. Inkább elégedettségnek. Jó úgy, ahogy van a
„környezetem”, így minek „megváltoztatni”? Minek a havat ellapátolni, úgy is
elolvad? Vagy minek diót szedni, úgy is lepotyog…? Mit, hogy ezek gyenge érvek?
Valószínűleg így van, mert az ebből fakadó – estleges – „mozdulatlanságom”
mások szemében egyszerűen csak lustaságnak tűnik.
Arra való tekintettel, hogy anyámnak azt ígértem – mert Ő azt mondta, hogy aki
szegénynek születik, az annak is hal meg –, hogy „Én gazdag leszek.”, nem maradtam
sokáig a „getton”. Elmentem uránbányába dolgozni, mert ott jól kerestek.
Csillés akartam lenni, mert jól kerestek, de mikor megtudták, hogy vasszerkezet
lakatos a szakmám, nem engedtek mást dolgozni, mint bányalakatos. Elég életunt
voltam abban az időben. Amikor lementünk a bányába a bányát bemutató kísérővel,
és magyarázta a dolgokat, egyszer odajött hozzám és azt mondja nekem: „Két
alkalommal aggódik az újoncoknál, ha túlságosan félnek, vagy ami nagyon ritka,
ha azt látja, egyáltalán nincs félelem abban, akit először vitt le. Így
kifejezte aggodalmát miattam, mert valóban igaza volt, nem igazán érdekelt
volna, ha leszakad az egész bánya. De hát akkor ilyenem voltam. Nem sok
értelmét láttam az életnek, az enyémnek meg végképp nem. Az ott töltött hat
hónapnak voltak „izgis” pillanatai. Egyik alkalommal, mikor reggel mentünk
beszerelni a csöveket a vájároknak, hogy tudjanak vizet és levegőt használni a
gépekhez, leszakadt mögöttem egy hatalmas kődarab a fejem fölött. Ahogy
elléptem, épp mögém esett, s akkora robajjal vert fel hatalmas porfelhőt, hogy
teljesen eltűntem benne. Társam, aki hátrébb ált, meg volt győződve, hogy maga
alá temetett. Kétségbeesetten kiabálta a nevem. „Mit kiabálsz! Nem rám esett” –
mondtam. Kikászálódtam a pórfelhőből a leszakadt törmelékeken át, és láttam,
ahogy megkönnyebbül. Karomat megfogva végig mért elől, aztán fordít rajtam,
hogy hátul is rendben vagyok e…
Mondtam is Neki, mi van, baszki, lovat akarsz
venni, a fogaimat is megfogod nézni? Aztán nyerítettem is egyet, hogy legyen
hiteles a „vásár”? Abban a pillanatban nem kultiválta a humoromat mert azt
mondta: „Te tiszta hülye vagy, meg is hallhattál volna!”
Nem érte volna nagy kár a társadalmat
gondoltam, de ki már nem mondtam, hogy a kedélyek lenyugodjanak.
Egy másik alkalommal úgy döntött a vezetőség,
hogy egy rég nem hajtott vájatot újra indítanak, s aznap be kellett volna
szerelnünk a csöveket a munkához. Éppen indulni akartunk, mikor jött az üzenet,
hogy mégsem kell. Aznap az egész vájat – nem volt hosszú – leszakadt térdig,
teljes hosszában.
Arra való tekintettel, hogy nem voltak
hajlandóak csillésnek tenni, a lakatosok viszont felét sem keresték, pedig
állítom, hogy az övék a legveszélyesebb munka ott, mivel Ők még az előtt
bemennek a vájvégre, mielőtt – úgymond – lekopogózták volna (hosszú
feszítővasakkal lefeszegették a laza kőzeteket a mennyezetről) a robbantás
után, a következő műszak előtt. Így aztán otthagytam ezt a „jó” kis
munkahelyet. Megjegyzem, le a kalappal a bányában dolgozók előtt!
Hivatásos jogsit szereztem. Akkoriban
MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetségnél), ami nagy szerencsének számított, mert
csak bizonyos létszámmal soroztak be tehergépkocsisokat. De, mivel szerencse
nem létezik, valószínűleg köze volt ennek a történésnek azoknak a fiatalabb
kori gondolataimnak – amit sűrűn ismételgettem –, hogy én buszsoför, vagy
kamionos leszek. (Végül is az előbbi jött be.)
Nem mindennapi módon zajlott ám ez a képzés –
mármint a hivatásos jogsi szerzés.
A képzés utolsó napjaiban, jött egy magas rangú
„atyaúristen”, aki olyan hangon beszélt velünk, hogy az ember összehúzta magát
rendesen, és ha pl. azt mondta csend, de valaki hangosabban vette a levegőt a
kelleténél, mert mondjuk asztmás, vagy fingott egyet, és az véletlenül hangosra
sikeredett…, ráüvöltött: „Maga ott! Álljon fel! Hogy hívják?
- Cérna Géza – mondta vékony szorongó halk
hangon, szinte betojva az ijedségtől.
- Nem tudja erélyesebben mondani? – kérdezte
kemény határozott hangon, a katonai gyakorlatból ki nem esni akaró magas rangú
atyaúristen.
- Irgum burgum Cérna Géza – hangzott, az
immár felbátorodott honvédjelölt válasza, ki úgy gondolta, nem is lehet olyan
nagyon gonosz ez az emberke, ha már így érdeklődik felőle, és vissza kérdezett:
És magát?
- Kuss! – hangzott az erőteljesen utasító
válasz.
- A is szép név – próbált udvarolni Géza, de
ez nem igazán jött be.
- Takarodjon haza, többet meg ne lássam itt!
– üvöltötte, az akkorra már vörösre színeződött arcú egyenruhás „úriember”,
kinek arca már előtte is piros volt, mielőtt vörös lett. Gondolom nem a púdertől.
Csak azért gondolom, mert szája körül muslincák keringtek, azok meg nem a fogkrém
szagára mennek, ha jól tudom.
Na jó ez az utóbbi pár sor, kicsit ki van
színezve, de nem a muslincákkal, hanem Cérna Gézával. Csak azért tettem bele,
hogy érzékeltessem, milyen könnyen vágták ki az embereket ebből a nem
mindennapi lehetőségből, hogy 1700 Ft-ért B, C, kategóriás jogsit szerezzenek.
Ez az összeg akkoriban egy havi kereset harmada lehetett. De töredéke annak, ha
valaki úgy akart teherre jogsit szerezni, hogy saját zsebből fizette.
Nos ez az igen goromba ember, aki a lelke mélyén – valahol nagyon
mélyen – valójában jó ember lehetett, csak ízelítőt akart adni nekünk abból, mi
is vár ránk a katonaságnál, kitöltetett velünk aznap, vagy 40-50 kresz
tesztlapot. 20-30 B (személyautó) kategóriást, amin 36 pontot lehetett elérni
és max. 6 pontot hibázni, és 20 C
(teherautó) kategóriást, amin 100 pontot lehet elérni, és 15 pontot hibázni,
úgy, hogy sok olyan kérdés volt aminek válaszát ha elszúrod, eleve 5 pont levonás
járt.
Reggeltől estig ezt töltöttük, olyan csendben, hogy lehetett hallani ha
egy szúnyog szellentet. Ha nem, mert valaki suttogni mert, kutatva – közvetlen
környezetében – az általa ismeretlen helyes válasz után, a tesztlapon feltett
kérdésre…, „Istenünk” egyből felkiáltott és az illetőt, aki csak némi infót
akart gyűjteni, hogy megfeleljen a követelményeknek, haza zavarta azonnal, de
olyan üvöltésekkel, hogy szegény még azt sem merte mondani: „Hiszen nem is én
voltam!”.
A fene a pofáját – gondoltam – tudja az ürge, hogy kell félelmet
elültetve irányítani. Inkább vállaltam volna be egy iskolai „körmöst”
favonalzóval, és festem tőle barnára az amúgy is nikotin csíkos alsómat, mint,
hogy elveszítsem a lehetőséget, hogy a jogsit megszerezzem, hiszen a két év
teherautói vezetői gyakorlat előfeltétele volt a buszjogsi megszerzésének, nem
beszélve arról, hogy a másfél év katonai szolgálati idő is beleszámított ebbe,
hiszen sofőrnek vittek. Legalábbis azon güriztem ott akkor éppen.
Vizeletünket kiizzadva – mert ez a „jóember” még wc-re sem engedte ki
szegény, riadt „parasztokat” – fejeztük be a tesztek kitöltését. Már aki
betudta fejezni.
Sűrű csend és hullaszagban vártuk az ítéletet, látva, ahogy sorba
javítja a lapokat egy sablon segítségével. Hála a „súgógépének” (sablon), a
javítás nem tartott sokáig. Mi meg feszülten vártunk.
Egyszer csak felemeli a fejét és így szól: „Ki az az Erős Győző?”
Na – gondoltam –, miközben kikászálódtam a padból, hogy felálljak, már
csak ez hiányzott, biztos húzhatok én is a halál f…-ra valamiért, nekem annyi.
Meglepetésemre nem ez történt. Így szólt: „A 30 tesztlapon egy
hibapontja sincs, a 100 pontos tesztlapokon összesen van 3.7 hibapontja. Majd
ha mindenkié ilyen lesz, elfogadom!”
A fene egye meg, a szívbajt hozta rám, ahhoz képest…
Két dolog miatt írtam le ezt az esetet. Az egyik, hogy „fényezzem
magam”. Persze ez így most ebben a formában nem igaz, de az ego, az ego, mint
azt már említettem is talán. A másik, hogy volt bennem egy érdekes dolog. Ami
érdekelt az életben, az egyszerűen megmaradt bennem, ha figyelmet fordítottam
rá, míg azok a dolgok, amik nem érdekeltek, vagy kötelező volt – de akkor sem
érdekelt – nehezen, vagy egyáltalán nem birkóztam meg vele. Persze abban az
időben, még nem is tudták, mi az a diszlexia, diszgráfia, vagy csak nem
foglalkoztak vele, én meg rendelkeztem ezzel a nem mindennapi „betegséggel”.
Ezért nem szerettem olvasni, és értettem meg nehezen a leírt anyagokat.
Sofőrként helyezkedtem el, de nemsokára
katonának vittek. Elég nehezen kezeltek az úgynevezett „öreg” katonák, emiatt
aztán sokat mostam a körletet. Haza sem igazán engedtek. Másfél év alatt talán
nyolc alkalommal voltam otthon, nem egészen két napot. Hamar rájöttem, hogy ha
nem akarok feladatokat kapni, legjobb, ha úgy teszek, mintha kicsit ügyefogyott
lennék. Odáig sikerült fejleszteni a dolgot, hogy amikor a századparancsnok sorakozónál
kiosztotta a feladatokat, és ujjával végighúzva a soron kereste az alkalmas embert
a feladathoz, hozzám ért az ujja, legyintett egyet és keresett tovább. Mire én
szélesen vigyorogtam, mintha csak jelentkezni akarnék a feladatra. Így aztán
szinte mentesültem minden feladat alól, és volt szabadidőm rendesen. Hogy
hogyan tudtam ezt elérni, roppant egyszerűen. Mikor a parancsnokaim valamilyen
feladatot adtak, hogy ide menjek, oda menjek, ezt oda vigyem, ezt amoda…,
legalább tízszer visszakérdeztem, a sorrendeket összekeverve szándékosan, s az
elején még elengedték, hogy csináljam is, de mikor megvoltak a következményei a
„hanyag” végrehajtásnak és megkapták a magukét feletteseiktől, többé nem bíztak
rám semmit. Majd megkaparták magukat. De nem tudtak mit csinálni, hiszen csak
arról volt szó, hogy „értelmi fogyatékos”. lehet. El lehet képzelni azt a
döbbenetet, amikor egyik alkalommal, leszerelésem után találkoztam a főhadnagy
úrral, éppen járatban voltam – mert autóbuszvezetőként dolgoztam –
arrafelé. A pályaudvarnál volt a katonai eskü a városban. Ahogy álltam ki a
pályaudvarról, a kijáratnál ott állt a volt századparancsnokom, és tiszttársaival
beszélgetett éppen. Megálltam mellettük, és jó hangosan kiköszöntem neki teli
vigyorral pofámon: „Erőt, egészséget főhadnagy elvtárs!” – úgy, ahogy az illik.
Látni kellett volna a döbbent arcot. „Erős, maga?” – kérdezte, miközben
értetlen pofával emelte rám mutatóujját. „Én.” – mondtam, meglehetősen felemelt
kedélyállapotban, mire Ő is mosolyra húzta az arcát. Úgy vettem észre leesett
neki, hogy egy kicsit átpalintáztam. Láttam az arcán, ahogy „megvilágosodik”.
A fejét ingatva mondta: „De nagy f…sz maga”. De csak mosolygott.
Katonaság után régebbi
terveimhez híven autóbusz-vizsgát tettem, s el is helyezkedtem, mint
autóbuszvezető. Nem tudom, hogy mennyire fontos, hogy hol. Szerintem nem
fontos. Talán még annyit megemlítek visszamenőleg, hogy katonaság alatt már
éreztem, hogy valami nincs rendben a gyomrommal.
Több, mint 20 évet töltöttem el a volánnál.
Nem is akármilyen éveket, erről külön regényt lehetne írni. Nagykópék a
sofőrök! Állandóan „kertészkednek”, egyik „melegágyból” a másikba. Én sem
voltam kivétel. De az őszintét megmondva, nem voltam egy ronda kölök.
Huszonegy-néhány évesen kerültem buszra. Egyik nővéremnél laktam. Nem volt nagy
lakás. A földön aludtam, egy matracon. De nagyon aranyos volt velem mindig. Ha
már itt tartunk, néhány szót testvéreimről is megejtek. Mint említettem – ha
említettem –, hatan voltunk testvérek. Négy lány, két fiú. Én amolyan „maradék”
voltam, a legutolsó, aki világra jött. Valami egészen kiváltságos helyzetem
volt. Mindig voltak butaságból fakadó nézeteltérések, mosolyszünetek a
testvérek közt, amit sikerült valahogy kikerülnöm. Soha nem foglaltam állást
senki ellen, és senki mellett. Így aztán mindegyikük ajtaja állandóan nyitva
állt előttem. Szívesen láttak. Egyébként, a mai napig értetlenül állok a
kisgyerekes viselkedés előtt: „Ha te nem jössz, én sem megyek hozzád… Te nem
voltál, én sem megyek…” Na de mindegy, ennek ellenére a családi kapcsolatok
egész jók voltak.
Itt, a buszon némi „becsületességet” elvesztettem külső behatások nyomására. Itt
loptam életemben másodszor, csak itt más okból. Ugyanis a kollegáim nem
feltétlenül adtak ki minden jegyet, így megtakarítva maguknak némi pénzt, és
sűrűn „kávéztak” a cég számlájára. A bajok akkor kezdődtek, amikor valahol,
valamilyen járaton hosszabb időt töltöttem, mert mondjuk valaki megbetegedett,
vagy szabin volt. Az elején ugyanis, amolyan „váltó” pilóta voltam. Ugyebár a
beszedett jegyárakkal el kellett számolni. És kicsit furcsának tűnhetett a
cégnek, hogy amikor én vagyok a járaton, azon a napon több a bevétel. Ez nem
lenne annyira furcsa, ha nem lenne mindig így. Így aztán nem egyszer felhívták
kollegáim figyelmem, többen is, hogy ne tegyem ezt velük, magyarán szólva ne
ba…k ki velük. Engedve „nyomásuknak”, kénytelen voltam némi pénzt eltenni én is
abból, ami nem illetett meg. Annyi volt a különbség, hogy én ezért csináltam,
amit csináltam, nem pedig „elégedetlenségből”. Na jó! Bevallom, volt, hogy jól
jött a lé, mert megengedhettem magamnak valamivel többet. Egyébként a
fizetésemet általában ott adtam le, ahol laktam, beleszállva a rezsibe és a kosztba.
Nem voltak nagy vágyaim. Nem dohányoztam, nem kávéztam, nem piáltam… talán
„ember sem voltam”. Legalábbis nem egyszer kaptam meg ezt a kérdést: „minek
élsz?” Minden tök hawaii volt. Nők, pénz…
Volt egy kis bolt a pályaudvarnál, ami
utcafrontra szolgált ki. Volt ott még sült kolbász és egyéb nyalánkság is.
Meglehetősen jó viszonyban voltam az eladókkal, csípték valamiért a búrámat.
Egyszer megszólalt az egyik eladó, aki akkor éppen kiszolgált: „Nem fizetsz egy
kólát nekem?” – Dehogynem. Fogd ki! Erre a többiek is megszólaltak: „Nekem is,
nekem is…” Nem voltam egy smucig alak, így fizettem mindegyiknek. Most mondja
valaki, hogy az odaadás nem kifizetődő! Attól kezdve a kajám ingyen volt.
Megvettem a sült kolbit és a kólámat, benyújtottam érte a pénzt, és többet is
kaptam vissza, mint amennyit benyújtottam. És ez attól kezdve, hogy fizettem
nekik egy üdítőt, így ment, amíg le nem bontották a boltocskát.
Valószínűleg túlzásba vihettem a „vagyonelosztást” a javamra – már ami a jegyek
árát illeti –, mert rám szálltak az ellenőrök, de mi a fenét csináltam, volna,
csak azt hajtogatták, hogy én is…, de azt nem, hogy mennyit. Vagy az is lehet,
hogy azért jöttek sűrűbben, mert előszeretettel hagytam ott Őket, amikor fel akartak
szállni a buszra, vagy éppen tűntem el előlük a sűrű ködbe, mert nem mertek
olyan gyorsan hajtani, mint én a busszal. Na jó, így utólag ez nagy
felelőtlenség volt tőlem, belátom. De fiatal voltam és „bátor”. Megjegyzem nem
egyedül voltam ilyen „nagyfasz”! Egyik hajnalban az ellenőrök lent voltak a
pályaudvaron, és várták az egyik kollegámat. Tudjátok, abban az időben, az
emberek még összetartóbbak, voltak, mint a mai világban, igaz, csínytevéseink
sem jártak olyan következményekkel mint később, mert kevés volt a buszsofőr,
mivel nem hemzsegtek, mert nagyon sűrű rostán kellett átjutni. Elme-, psziché-,
intelligenciateszt… Szóval elég jól átvizsgálták akkoriban a parasztot, ha
buszt akart vezetni, mert nem bízták az emberek életét akárkire. Később, mikor
már jött a „vadkapitalizmus” és a profit lett a lényeg, és amiből csak tudtak,
szolgáltatást csináltak, meg extraprofitot, már nem volt lényeg, kit engednek a
busz volánja mögé. Megjegyzem, meg is nőtt a buszbalesetek száma rendesen, amit
a forgalom növekedésével igyekeztek megmagyarázni, de mi tudtuk, mi az igazság.
Az emberi élet elértéktelenedett, többet értek már a gépek, és eszközök, amiket
a tulajdonosok, óvni akartak. Az eszköz milliókba kerül, de ember, könyörög,
hogy munkát kapjon, hogy élhessen, és eltartsa a családját.
De térjünk vissza ellenőrizendő kollegámra,
hiszen az ellenőrök, nem hiába keltek korán, direkt vártak valakit közülünk. Mint
azt említettem, abban az időben még volt összetartás, így az egyik kollega,
elment a pályaudvar elejére és jelzett a bekanyarodó kollegájának, hogy
ellenőrök vannak. Ugyan is volt egy „nemzetközi” jelzése a buszsofőröknek
egymás közt, ha ellenőröket láttak. Akkoriban karszalag volt az ellenőrökön,
így a jelzés is a karszalagot imitálta. A sofőr megütögette egyik kezével a
másik kezének felkarját, ami egyenlő volt azzal, hogy ellenőr van a
„láthatáron”. Ha besötétedett, akkor az egymással szembe közlekedő buszok úgy
jeleztek, hogy az irányjelzőt kitették balra, egy-két villanás erejéig, ami azt
jelentette, tiszta a levegő, de ha ezt vészvillogóval tették, bizony
gondoskodni kellett a ki nem adott jegyek pótlásáról. B.Pityú kollegám fogta az
adást, de ideje már nem volt arra, hogy jegyek adjon ki, azt viszont látta,
hogy akiknek nem volt, ott állnak a hátsó ajtónál. Ahogy befordult az ellenőrök
már elő is bukkantak a forgalmi iroda takarásából, és várták, hogy Pityú majd a
kiszállításra előrébb áll. De mivel Pityu „sáros” volt, azt a megoldást
választotta, hogy ahogy befordult, mindjárt ott megállt és egyből kinyitotta az
ajtót, de nem csak az elsőt, ahogy azt az előírás írta, az ilyen esetekre,
mikor ellenőrzés van, hanem a hátsót is, úgy, hogy mire odaszaladtak az
ellenőrök, a „kötelességből” bliccelő utasok már leszálltak. Az első ajtón
fellépő ellenőr persze egyből nekiszegezte a kérdést, hogy miért nyitotta ki a
hátsó ajtót? Pityu igen gyors észjárású volt – nem hiába voltunk megrostálva az
alkalmasságin – döbbent arccal nézett hátra, miközben megjegyezte: „A kurva
annyát! Akkor így jöttem a ruhagyártól (Előző megálló a városban)! Most mond
meg – mondja az ellenőrnek – milyen szerencse, hogy nem történt baj.” Pityuka
tudta, hogy a jegyhiány miatt faszol, de az ajtó…, az megoldhatóbb volt, mikor
magyarázkodni kellett.
Azért, szűrés ide, szűrés oda, néha
átcsúszott egy-egy felelőtlen gépkocsivezető abban az időben is. Ilyen volt D.
Csaba kollegám. Amolyan nagyfasz, éjszakai életet élő, nagyban zsugázó…, és imádott
gyorsan hajtani. Csabának, kurvára jó hátszele lehetett, mert amiket
megcsinált, azokért másokat – minimum – főbe lőttek volna akasztás után, biztos,
ami biztos alapon. Annyi tollbamondása volt neki, mint 10 sofőrnek együtt véve.
(„Tollbamondásnak” neveztük, amikor raportra kellett menni kihágások miatt, és
jegyzőkönyvezték az ügyet) Szóval igen jó hátszele lehetett, mert rendőrségi
ügye is volt bőven, pl: 100%-os sebesség túllépés lakott területen belül a
városba, ami annyit jelentett, hogy 100 km/h-val kapták le városon belül.
Egyszer elmentem Vele egy útra, mert éppen kiállásom volt, és menetrend szerint
is visszaért a járatból, mire nekem indulni kellett volna. Nem ment messzire,
olyan 30 km-re egy faluba. Éppen dumáltunk, mielőtt indulni kellett volna –
abban az időben még én is ember voltam, és beszélgettem másokkal, csak később
lettem „állat” és néma – és azt mondta, mennyek vele, útközben dumálunk még.
Miért is ne, gondoltam. Nem volt egy unalmas út, ezért is osztom most meg Veled
ezt az élményt.
Beálltunk a megállóba, hogy felszálljanak az
utasok. Voltak rendesen, diákok, öregek, munkából haza igyekvők. Az első ülésen
ültem jobboldalon. Csabi nagy lendülettel beáll, és kinyitja az ajtót.
Öreganyám, két kosárral várta, hogy felszállhasson, Ő volt az első. Korából
kifolyólag a felszállás igen nehézkes volt. Feltette a kosarakat, majd az egyik
lábát megfogta és fel tette azt is, belekapaszkodott a két korlátba, és
elkezdte magát felhúzni az első, egyben legmagasabb lépcsőfokra. Ahogy a másik
lábát is maga után húzta, és annyira kiegyenesedett, hogy éppen ránézzen a
pilótára, hogy köszönjön… Érdekes dolog történt. A nénike szép lassan óvatosan
visszaengedte az utolsónak feltett lábát a „biztos talajra”, aztán a másikat
is, felnyúlt a kosárért és szépen utat törve magának a várakozók közt padig,
leült. Mint utóbb megtudtam, az történt csak, hogy „fosott” Csabival utazni,
mivel úgy ítélte, az kész életveszély. Akármilyen idős is volt, úgy gondolta
Csaba nélkül több esélye van kicsivel hosszabb életre. Ezt én is alá tudom támasztani, mert nekem
sem volt egy életbiztosítás mellette, míg visszaértem Vele.
De jöttek a többiek, kik mamikámnál bátrabbak
voltak, és a busz meg is telt, rendesen. Amikor valakinek nem adott éppen
jegyet, mert olyanja volt – és a pénzéért „jogtalanul” követelőző megkérdezte:
„Jegy?” Csabi csak annyit mondott: „Nem mozi ez, üljön le!”
Őt elnézve, igazán nem vittem túlzásba a rám
erőltetett feladatot, „…hogy nem kell ám minden jegyet eladnod, ami egyenlő
volt a felszólítással: LOPJ VAZE, mert minket is lebuktatsz!”
De gondolataim közben, Csabi tovább
dolgozott, valahogy így:
Egy öreg házaspár kért két jegyet, mire Csaba
az ülésből enyhén feléjük hajolva megkérdezte: „- Egymás mellé?
- Igen – hangzott az örömtől felcsillanó
szemű, remény teli válasz, melyet az okozott, hogy a látszat ellenére Ők mégis
csak leülhetnek. Persze nem a látszat csalt. Csaba volt az, aki füllentett, és
jót vigyorgott ördögi huncutságán, ahogy látta rajtuk a reményt, majd végig
gondolta, hogy megy az füstbe. Majd ugyan ezzel a mosollyal az arcán – amit
szegény párák kedvességnek vettek – átadta a két jegyet, „Tessék parancsolni!”
– szavakkal, ami csak még jobban fokozta a reményt Bennük, mert nem ismerték
fel mosolya lényegét.
Az ajtót már éppen csukni készült, mikor
valaki még odaszaladt a buszhoz, és megkérdezte, hova megy a busz? Csaba
rápillantott a korlátot fogó, kérdező emberre, és így szólt: „Kisberlin” – mire
a hátul az utasoknál a következőt lehetett hallani – bár suttogásnak szánta az
illető – „már megint az a hülye van…”.
Csaba különösebb harag nélkül az arcán,
kihajolt a vezetőülésből és hátrafordulva a T-t és az S-t jól megnyomva
hátraszólt: „Tessssék?” De nem jött válasz a kérdésre. Ugyan is azt történt,
hogy a busz Ecsenybe ment, és valamiért németül is ki volt írva a falu neve.
Talán testvér falu volt egy másik német faluval, vagy mit tudom én, minden
esetre Csabának csak „Kisberlin” volt Ecseny.
Aztán elindultunk, és Csaba hajtott. Ami azt
illeti, hamar megértettem az öregasszonyt, aki inkább megvárta a következő
buszt.
Egy kanyargós emelkedőhöz értünk, ahol Csaba
a gázt tökig nyomva ment bele az éles kanyarokba, miközben hátraszólt – amolyan
tájékoztató jelleggel – az utasoknak: „Kanyar előtt beszívjuk a levegőt, kanyar
után kifújjuk!” Ebből a mondatból a megnyomott hangsúly – talán véletlenül – a
szíííívjuk-ra esett.
Hátranéztem, vajon hogy reagálják le a
mindennapinak éppen nem mondható utasítást az emberek, de ahogy én láttam, nem
igazán követték Csaba utasítását.
Arcuk nem árult el semmilyen humorérzéket.
Csak azt láttam, hogy erősen kapaszkodnak, hogy a centrifugális erő ki ne
röpítse Őket az ülésből, és más ölébe kerüljenek, ami aztán további problémákat
szül, mert mit szól a falu, ha meglátják X-nét valaki ölébe, aki nem is a
férje.
Bizony az emelkedőt hosszú lejtő követte, és
kollegám ott sem szállt le a gázról, míg a sebesség mérő ki nem akadt, de akkor
is csak azért, mert üresbe rakta a buszt, ami mégjobban gyorsult, mert így még
a motorfék sem fogta vissza.
Nem mint ha féltem volna (fostam),
megkérdeztem Csabát, hogy nem kíván e lassítani – na nem mint ha beleakarnék
szólni a vezetésébe – erősen közeledik egy kanyar, vagy mi a kanyar felé, ez
most részletkérdés. Persze Csaba nem kívánt. Hát…- gondoltam, ezt megúsztuk,
nem jött semmi szembe. Azért megkérdeztem Tőle, hogy mondja már meg őszintén,
ha valami jött volna szembe, mi a fenét csinált volna, tekintve, hogy maga az
út is csak egy szúk út volt, amilyen általában „zsákfaluk” közt szokott lenni?
„Hidd el, bármi is jött volna, lement volna
az útról” – jött az egyértelmű válasz Tőle.
Már csak az érdekelt volna – bár ezt már nem
kérdeztem meg –, hogy ezt tapasztalatból tudja, vagy csak a széles, füves padka
az, ami ezt mondatja vele, és megnyugtatja Őt?
Bár úgy érezem, ez volt az első és utolsó,
hogy Vele utazok, valami miatt csíptem az agyát. Talán az őszintesége,
szókimondása, félelem nélkülisége…, magasról tett arra, ki mit gondol róla, és
azt tette mindig, amihez kedve volt.
Egyik télen, amikor az út havas volt, az
egyik kereszteződésben, hátulról neki ment egy skodának, mert az úgy döntött,
megáll a sárgánál. Mivel lassan ment, ezt meg is tudta tenni, de nem úgy Csabi!
Ő tolta neki rendesen, hogy elérje a zöldet. Volt annyi tisztesség Csabában,
hogy mikor meglátta, hogy a skodás megáll, legalább Ő is megpróbálta, annak
ellenére, hogy tudta, ez – bizony – csak próba marad. Úgy lökte hátulról seggbe
a skodást, hogy az – szó szerint – átrepült a kereszteződésen anélkül, hogy
kerekei leértek volna a hófedte aszfaltra. Kissé átrendezte a skoda
karosszériáját, amiért a tulaj joggal mérgelődhetett. Bár, ha azt nézzük, hogy
a „kis koccanás” következtében – ugyanakkor – a kocsi praktikusabbá is vált,
mert, ha az ürge gyertyát akart volna cserélni a jövőben, bizony ki sem kellett
volna szállnia a kocsiból, csak hátranyúlni, mert a motor ott volt a hátsó
ülésen. Farmotorosból, „hátsó ülés motoros” lett. Azon sem csodálkoztam volna,
ha Csaba szabadalmaztatja, akkora kópé volt.
Persze
engem sem kellett félteni, bennem is ott volt a kisördög. Valahogy
hozzájutottam egy nagy teljesítményű hangszóróhoz, már nem emlékszem, hogyan.
Beszereltettem a busz elejébe némi piáért. El lehet képzelni, miket csináltam
vele szórakozásból! Ment előttem a biciklis és meg rászóltam: „Te haver! Húzódj
már le kicsit légyszi!” Szegény kerékpáros, majdnem felbukott, mikor hátranézve
elkezdett „kacsázni” ahogy kereste, az Isteni hangot.
Vagy csak azt játszottam, hogy néztem a belső
tükörben, ahogy öreganyám felkászálódik, összeszedi a cuccát és odaáll a hátsó
ajtóhoz, leszállásra készen. Persze jelezni is kellene, a leszállásjelző elég
magasan van, az egyik keze foglalt, így aztán nagy összpontosítást igényel, a
kis fehér gomb eltalálása feje felett, az ujja hegyével, hiszen a busz
dülöngél, és ettől Ő is. Hát, mit mondjak, nem könnyítettem meg a dolgát. A tükröt
lesve, vártam, hogy mikor tartja alkalmasnak a helyzetet arra, hogy elengedje
két másodpercre a korlátot, és megnyomja a leszállásjelzőt. Mikor végre úgy
döntött, hogy „na most!”…, én meghúztam a kormányt jobbra, melynek
következtében a jelzőgomb felé nyúló kar – annak ellenére, hogy közeledni
kellene – távolodik a gombtól, és mamika érzi, hogy kis lendületet kell vennie,
hogy a karja elég hosszú legyen. De hát ugye, én sem mehetek le a z útról, így
aztán visszahúzom a kormányt, mire úgy jön ki a dolog Nála, hogy „túl gyorsan
nőtt meg a karja”, és ez miatt nem találta el a gombot. Több kísérletre már nem
igen marad lehetősége, mert megint meg kellene kapaszkodni. Pár szusszanás, és
újrapróbálkozás követi az előzőt. Az eredmény: Nem talált! Még egy próba: „Nem
nyert!”. Látom, ahogy kétségbeesetten igyekszik az új próbára, hiszen a megálló
már egész közel van, jelezni meg időben kell, hogy a busz meg is álljon a megállóban,
így a következő „játékban”, hagytam szegénykémnek egy jacpottot.
Nagy genyó voltam, mi?
Az is hülye játék volt, amikor azt
játszottam, hogy néztem, mikor jelez, és amikor megnyomta a leszállásjelzőt a
kedves utas, én abban a pillanatban megnyomtam a csengőt, ami olyan hatást
keltett, mint ha valaki a busz plafonján lévő vészjelzőt nyomta volna meg. Jókat
röhögtem, ahogy láttam a kétségbeesett igyekezetet, ahogy kiakarja kapcsolni a
hangos csengőt, mert azt hitte rossz gombot nyomott meg, de hiába nyomja újra,
csak nem hallgat el az a nyomorult, így igyekszik kipiszkálni, hátha beragadt…
És
mi mindent meg nem csináltunk még? Volt olyan kollegám, aki kormánykereket
cseréltetett, a rosszat, ami megvolt repedve, betette maga mellé, aztán járat
közben az egyik kanyar előtt elővette, kinyújtotta, és így szólt: „Emberek! Van
egy kis gond!”
Valóban könyvet lehetne írni erről az
„állatfajról” (buszsofőrök)!
Tudjátok, abban az időben az emberek még
tudtak nevetni, nem feljelentettek bennünket, velünk nevettek, kávéval vártak
bennünket…, és mi is szívesen megtettük, amit kértek, hogy tegyük le itt, vagy
ott. Vigyük el nekik ezt-azt...
Aztán ahogy bejött ez a nagy profit orientált
világ, és a hatalomvágy is nagyobb lett…, az embereket megosztották, és a
szakma, amit gyerek koromban választottam, teherré vált.
De
térjünk vissza az „élethez”, mert ezeket csak azért osztottam meg Veled, mert
arra gondoltam, viccesek. Ha már megszólal az ember, az legyen érdekes, vicces,
vagy legalább tanulságos!
Remélem, mindhármat megfogod találni, ha
tovább olvasol!
Nem régóta voltam buszos, mikor megismerkedtem élettársammal, akivel együtt éltem 2 évet. Nem voltam szerelmes belé, de vele maradtam. Hittem abban, hogy az élet rendelt mellém valakit és én azt vártam. Vele is a buszon ismerkedtem meg. Egyből „lekapott”. Azon vettem észre magam, hogy „másnap” már a cuccomat pakolja össze a nővéremnél, ami igazán nem volt sok, ruhákból álltak és költöztet egy 20 km-re lévő faluba. Nem panaszkodom, jó helyem volt ott. Anyukája egy végtelen kedves és szorgalmas asszony volt. A lánya ellentéte. Ahogy mondani szokták: „Fát lehet hasogatni a hátán”. Nagyon jól főzött. Mindig főtt kaja volt. Rengeteg hús és finomságok. Majszoltam is mindig rendesen. Mint ahogy mondtam, a pénzt, amit kerestem, ott tettem le, ahol „eltartottak”. Így tettem itt is, cserébe a minden jóért. Csak cserébe azzal éltem, akit nem szerettem, vagyis akibe nem voltam szerelmes. Viszonyunk roppant érdekes volt. Hamar rájöttem, hogy egyfajta „ékszer” vagyok, akivel jó a megjelenés, „dicsekedni” lehet. Amolyan használati tárgy voltam. Mutogatott is rendesen mindenkinek, már herótom volt tőle.
Az volt ám az élet! (vagy legalábbis azt
hittem) Tízből tíz nő. Mit mondasz? „Hogy szemét vagyok? Bizonyára
igazad van. De vagy kiéled vágyaidat és megnyugszol, vagy elfojtod, és
idegeskedsz.
Amúgy már akkor is elég őszinte voltam.
Megmondtam a lánynak, hogy én nem vagyok belé szerelmes, nem szeretem, de ő azt
mondta, nem baj, majd megszeretem. Ez nem következett be. Én hittem abban, hogy
az élet tartogat valakit számomra. Ennek ellenére két évet éltem vele, épültünk
a házhoz, bővítettük közösen, autót vettünk… Valószínűleg nem vették komolyan
kijelentésemet, hogy nem Ő a párom, s én tovább állok, ha megtalálom. Emlékszem
anyósom kísérletére a lánya megbízásából, kukoricaszedés közben, ahogy azt
feszegette, hogy szeretne még egy unokát. Egy már volt, hiszen egy szem lánya
elvált volt, s volt egy kisfia, akivel egész jól kijöttem. Amikor azt mondtam
neki, hogy ha lesz is gyermekem, annak biztos, hogy nem a lánya lesz az
anyukája, nagyon megbántottam azt az áldott jó asszonyt. Nagyon szerettem Őt.
Inkább miatta maradtam, mint a lánya miatt. Igazán mindent bevetettek, még egy
mazdát is kaptam volna kék bársony belsővel. De inkább nem kellett a kocsi. Jó
volt nekem az az 1500-as Lada, amit százezerért vettem.
Egy félelem volt bennem. Ez
pedig a következő. Kivétel nélkül meguntam a párkapcsolatok szexuális részét.
Mint egy ékszer, amit meg akarsz szerezni, aztán egy idő után leveted és
elfeledkezel róla. Ez aggasztó volt, mert amellett, hogy rossz úgy ágyba bújni
valakivel, akit nem kívánsz, attól féltem, hogy mi lesz majd a nagy szerelmemmel?
Vajon azt is megunom. S ha így lesz, mi lesz?
Az „anyósom” főztje igaz,
hogy finom volt, de aztán a korházba juttatott. A már említett gyomorbántalmak
annyira felfokozódtak, hogy még szanatóriumba is kerültem miatta.
Gyógyszerekkel valamennyire elviselhetővé vált állapotom.
Teltek a napjaim, élveztem,
amit lehetett, mit sem törődve másokkal. (Milyen érdekes, ma is ezt teszem,
csak nem ugyanúgy.) Habzsoltam az életet tovább, megfeledkezve „átmeneti”
kínjaimról. Átkerültem a helyi járatra, ott folytattam tovább a munkát, miután
egyszer-kétszer „megtréfáltam” az ellenőröket. Nem esett nehezemre lemondani a
plusz bevételről, amit a jegy eladása nyújtott. Új arcokat ismertem meg az új
munkahelyen. Új „távlatok nyíltak meg. És még mindig vártam a „nagy szerelmem”.
Aztán megérkezett. Egy másik busszal egyszerre érkeztünk egy megállóba. Az
előttem megállt buszról szállt le. Ahogy kiállt a másik busz előlem, megláttam
Őt. Egy irányba haladt az előttem elinduló busszal, ezért csak hátulról láttam.
Hullámos szőke haja volt, hátul feltűzve. Fehér testhezálló nadrágot viselt.
Elképesztően szép látványt nyújtott számomra. Életemben ekkor halottam azt a
hangot, ami aztán többször is megszólalt, tisztán halottam egész belsőmben. Így
szólt: „Ő gyermekeid anyja.” Teljesen ledöbbentett a „hang”. Átjárta minden
porcikámat az izgalom, nem tudtam, mi történt. Kicsit – talán – ijedten néztem
hátra, mi lehetett ez. Csak egy gondolat. Nem, az nem ilyen, tisztán halottam.
Elindultam a busszal, de Ő elkanyarodott jobbra, az én kötelességem menetrend
szerint balra volt. Ettől a pillanattól kezdve mindig Őt kerestem. Szinte
minden pillanatban. Egy éven keresztül csak néztem, néztem, és néztem Őt,
amikor csak megpillantottam. Nem vett észre soha. Megdöbbenten ismertem fel,
hogy nem merek kezdeményezni, féltem megszólítani, mintha az esetleges kudarc
maga a pokol lett volna számomra. Pedig annyira oda voltam érte, pont olyan
volt, amit elképzeltem és szőke is ráadásul. Imádtam. Epekedve pillantottam
utána, mikor leszállt a buszról. Már tudtam, körülbelül hol lakik. Csak
figyeltem és figyeltem Őt. Tizenhét éves volt, amikor először megláttam, én már
huszonöt. Ennyit vártam rá, nem hiába. Majd megőrültem a belső fájdalomtól, amikor
azt láttam, valaki kíséri haza, aztán láttam őket kézen fogva leszállni a
buszról, ami újabb tőrszúrás volt akkor szívembe. Aztán megint egyedül járt
haza. Tudtam, hogy a kórházban dolgozik. Volt, hogy én vittem dolgozni, volt,
hogy én szállítottam haza. Ilyenkor mindig feltöltődtem látványával. Állandóan
Őt néztem a visszapillantóban, de tenni semmit nem mertem, hogy felhívjam
magamra a figyelmet, pedig eddigre a gátlások nagy részétől már megszabadultam,
hála azoknak a lányoknak, kik bizonygatták, nem is vagyok annyira ronda. Na nem
szavukkal, azzal, hogy partnernek fogadtak, ha csak egy-egy alakom is volt. De
most Ő kellett, s bizony nem mertem hozzászólni. Egy év telt el így, állandóan
őt bámulva, miközben élettársamat már nagyon nem kívántam. Szakítani meg nem
volt bátorságom, hogy ne okozzak fájdalmat nekik. Érdekes, elsősorban anyukáját
sajnáltam, mert tudom, hogy szeretett – talán. Aztán sajnáltam a kisgyereket
is, és utána a lányt.
Egyszer csak bátorságot
vettem magamon. A sors valami fura helyzetet alakított ki. Este tíz óra előtt
valamennyivel mentem a kórház felé, s jött Ő. Dolgozni ment. Senki más nem volt
felszálló, csak Ő. Az első ajtót nyitottam csak ki – még most is kellemes
bizsergés fut végig rajtam, míg e sorokat leírom – , hogy a vezetőfülke
mellett, egyben mellettem kelljen elhaladnia. Amikor fellépett az alsó
lépcsőre, kitártam a fülkeajtót és így szóltam szemébe nézve, rá mosolyogva:
„Ne haragudj, nem jönnél hozzám feleségül?!” Egy pillanatra megtorpant, amolyan
csodálkozással teli megdöbbent arccal lépett tovább, de a középső ajtóig elérve
rádöbbent, mi is érte őt az imént és hátrafordulva rám mosolygott. Ez volt az
első, hogy észre vett, és mosolygott is. Na nem mintha nem tettem meg volna
mindent érte. De hogy ezt hogy merészeltem megtenni? Mindegy, annyira örültem
mosolyának. S ettől kezdve, már rám nézett, ha összehozott bennünket a sors, s
ami fontosabb, mosolygott is. Bár lehet, hogy mosolyom volt az, ami
ellenállhatatlanul hatott rá és késztette mosolyra. Ahogy telt az idő,
észrevettem, hogy már keres tekintetével, ami jó jel volt számomra. Aztán
láttam, hogy a pályaudvaron felém mutat, miközben azt magyarázhatja
anyukájának: „Ott van! Ő az!” S láttam mindkettőjüket mosolyogni. Már
beszélgettünk, ha velem utazott, ott maradt mellettem, s én mérhetetlenül
boldog voltam tőle. Végül is a „hang” igazat, mondott. Valóban Ő lett a
feleségem, gyermekeim édesanyja.
Több nehéz dolgon kellett
keresztül menni, míg végre odáig jutottam, hogy elvehettem szívem
választottját. Először is be kellett valljam, hogy hol élek, és milyen
„feltételekkel”. Mit ne mondjak, elszomorító volt ez szerelmem számára, de
valahol sejtett valamit. Igyekeztem kilépni előző kapcsolatomból, de annyira
ragaszkodott hozzám akkori élettársam, hogy nem könnyítette meg a dolgokat.
Pedig csak az következett be, amit mondtam neki, de ő elengedte a füle mellett.
Mindent megpróbált, hogy maradásra bírjon. Az édes-mázas ígéretektől egészen a
„fenyegetésig”. Végül is, ahogy odaköltöztem, ruháimmal, ugyanúgy jöttem onnan
el. A szép, tágas, kellemes környezetű kényelmekkel ellátott házból ismét egy
városi panel fél szobájában találtam magam, kilátással a másik emeletes házra.
De kit is érdekelt. Gyönyörű volt minden számomra, mert megtaláltam, akit
kerestem. Bár két évet töltöttem azzal, kibe nem voltam szerelmes, és ott
tettem le fizetésemet, semmi nem járt nekem, a kocsi is az Ő nevén volt, pedig
én vettem. Ott maradt az is. Egyszer néhány héttel később megjelent, hogy visszaadja
a kocsit, de csak újabb próbálkozás volt részéről, hogy menjek vissza hozzá. Miután
erre nem voltam hajlandó, vissza is vitte a kocsit magával és még éveken át,
igyekezett megkeseríteni életünket, ahol csak tudta.
Összeköltözésünk után egy
évvel összeházasodtunk Katámmal. „Csendes” esküvő volt, két tanúval, s egy
otthoni vacsorával. Igaz, Katám nem ilyenről álmodott. Ezt azóta is emlegeti.
Anyósomé volt az úgynevezett „tanácsi lakás”. Házasság után egy évvel jött az
első gyerek. Amolyan „nem várt” gyerek volt. Persze örültünk neki. A fene
megette azt a roppant biztos orvostudományt. Azt mondták, „hátrahajló méhe van”
a feleségemnek, ne számítson arra, hogy egykönnyen teherbe esik. Megszakítással
védekeztünk – mert nem engedtem, hogy gyógyszerrel mérgezze magát –, egyszer
nem szakítottuk meg és gyerek lett belőle. Tévedtem, kétszer, s mindkettő
gyerek lett. Ennyit a teherbeesési „nehézségekről”. Nagyon örültem mikor
megszületett Roland. Éjszaka felkeltem és néztem, hogy lélegzik-e. Biztos, ami
biztos. Persze ez senkit ne tévesszen meg! Pocsék vagyok apának! Anyósom sokat
segített, sokat köszönhetek neki. Egyedül nevelte fel lányát. Amolyan
„tisztességes”, munkás Ő, ki megszült egy „szerelemgyereket”, s az egész életét
„rááldozta”. A mai napig látom, mennyire szereti a lányát, igaz néha
összezörrenek, de csak apróságokon. Például, hogy merre keverje a rántást a
lánya. Én a részemről egyáltalán nem bánom, hogy még ma is velünk él. Nagyon
sok terhet vett le a vállunkról.
Már minden épp olyan volt,
mint elképzeltem, még kocsit is vettünk. Aztán jött a változás szele. Nem
kettőnk viszonyában, hanem egészségemben. Visszatértek gyomorproblémáim, és
nagyon gyors ütemben hatalmasodtak el rajtam. Egyre nagyobbak voltak a fájdalmaim,
nem maradt meg bennem az étel. Naponta rengetegszer kellett WC-t látogatnom.
Rohamos fogyásnak indultam… Táppénzre kerültem, mert lehetetlen volt így
dolgozni. A kínok kínját kezdtem átélni éjszakánként. Az orvosok először nem
találták, mi okozza a gondokat, mi a gyökere problémáimnak. Három hónap „kutakodás”
után végre megtalálták, mi okozza, hogy nem marad meg bennem az étel. Még ma is
emlékszem az öreg doki arcára, miközben nézi a „próbareggelit” (gipsz jellegű
anyagot kellett inni és röntgennel figyelték az útját), hogyan halad lefelé a
megivott gipsz az emésztőrendszeremen. Láttam, ahogy összehúzva szemöldökét,
enyhén hátrahúzza fejét, aztán előre, egészen addig, míg szinte bele nem veri
az orrát a „képernyőbe”, aztán csak a fejét csóválva hajtogatja: „Ez
lehetetlen… ez lehetetlen… Végül is elmagyarázta, hogy nem állt meg az „étel”
emésztésre, ott, ahol meg kellett volna állnia. A rengeteg vérvétel,
gyógyszerek, vizsgálatok után egy tükrözéssel megtalálták a hiba forrását. Nem
gondoltam volna, hogy valaha is elveszítem a szüzességem, már ami a popómat
illeti. Ugyanis egy olyan hosszú „kígyót” dugtak fel fenekembe vizsgálat
gyanánt, hogy azt hittem, a számon fog kijönni. Ez nem is volt elég. Ez a
nyomorult” „kígyó” levegőt okádott (még jó, hogy nem tüzet) és teljesen
felfújta a beleimet. Mint elmondták, ez a vizsgálat része, hogy jobban
lássanak. A nem éppen kellemes behatolás közepette azért megfordult a fejemben,
hogy kellemesebb lenne a betegek számára, ha inkább szemüveget venne fel az
orvos, de gyanítottam, hogy nem erre gondolt, mikor azt mondta: „jobban látni”.
Mindenesetre, miután vagy tíz atmoszféra nyomású levegővel kivasalták a
beleimet, és kihúzták belőlem az akkor már joggal döglöttnek hitt kígyót,
többet tudtak mondani kialakult állapotom okáról. Helyesbítek! Megtalálták a
tünet forrását. Két féldiónyi nagyságnyi daganatot találtak a gyomorszájon, ami
nem engedte zárni teljesen a gyomorszájat. Azt mondták, nem tudnak vele mit
kezdeni, mert ha megműtik, akkor heg marad ott, ami szintén ugyanezt okozza.
Vagyis – mondjuk ki – lemondtak rólam. Hazamehettem a kínjaimmal együtt. Épp
akkor, amikor már minden olyan jó volt. Család, gyerek, munka, amit szeretek…
Éjszakákat sírtam át a fájdalomtól, a görcs rángatott össze, a kínok kínját
éltem át, s azon kaptam magam, hogy fohászkodom állandóan ahhoz, akit régóta
már káromkodás céljából sem vettem a számra: Istenhez imádkoztam, mint egyetlen
utolsó reményhez, hogy szabadítson meg kínjaimtól, és hagyja, hogy éljek. Na,
itt aztán értelmet kapott számomra kijelentése: „Csak a szenvedéseken keresztül
tudom megmutatni számotokra, hogy létezem.” Igaza van!
Annyit és olyan sokat
fohászkodtam hozzá, és ami fontos, hittem abban, hogy meghallgat, hogy végül is
„utat” mutatott. Már olyan voltam, mint egy részeg, kába a gyógyszerektől, ki
faltól falig járt, lefogytam teljesen… Már nem emlékszem hogyan, de eljutottam
egy „csodatévőhöz”. A feleségemmel kerestük fel, valakinek az ajánlásával. Őt
Jocinak hívják. Érdekes látvány fogadott. Egy családi ház udvarán ült egy
padon. Tini gyerekek vették körül és valami érdekes dologról beszélhetett, mert
figyelmesen hallgatták őt. Mikor a kapun beléptünk, felállt és felénk indult.
Hatalmas termetű, nagyon kövér, a korát meghatározni képtelenség… egyén volt.
Nem gondoltam, hogy még csak tizennégy éves, mint az utóbb kiderült. Felnőtt
módjára beszélt, választékosan és tisztelettel. Beinvitált bennünket
feleségemmel a házba. Beszélgetni kezdtünk. Amikor azt mondtam, nem igazán
tudom elhinni, amit hallottam róla, hogy rám néz, és meg tudja mondani, mi a
bajom. Csak mosolygott egyet, majd azt vettem észre, hogy úgy néz rám, mintha
áttekintene rajtam. Bár ott ültem előtte egy kanapén, ő pedig egy fotelban
velem szemben, tisztára olyan érzésem volt, mintha átszúrna tekintetével.
Lassan végignézi egész testemet, aztán megszólal: „Két daganat van a
gyomrodban… és most is fáj…” Teljesen megdöbbentem rajta. Honnan a fenéből
tudja? Aztán felállt és odalépett.
„- Várj, segítek kicsit!” Aztán ahogy ott
ültem hátradőlve, fölém hajolt, kezeit pont oda helyezte, ahol fájt, majd úgy
tett, mintha a fájdalmat megmarkolná, és miközben nagy levegőt szippantott be
orrán, olyan mozdulatot tett kezével, mintha kitépné a fájdalmat belőlem. És én
pont ezt is éreztem. Hihetetlen volt, ahogy testen kívül is lehetett érezni,
amit tesz. Kétszer-háromszor megismételte, s a fájdalmam egy csapásra elmúlt.
Nehezen tértem magamhoz a döbbenettől, akárcsak feleségem. Ez hihetetlen, csak
ezt hajtogattuk. Végül is elmagyarázta, hogy létezik egy aura (energiaburok) az
emberek körül, s az aurában minden benne van, testi, lelki állapot. Színek
jelzik. Feleségem nálam valamivel szkeptikusabb, így próbára tette ő is Jocit.
Születésem óta van valami rendellenességem, meg tudod mondani, mi az?
„- Állj fel kicsit! – kérte feleségemet.
Végigmérte átható tekintetével, majd így szólt: A bokádnál a csont nem jól
fejlődött ki…” És igaza volt. Bár ez kívülről sem járásban, sem fájdalomban nem
jelentkezet feleségemnél, mégis „eltalálta”. Kétség sem volt többé Joci
képességei felől. De nem is ez volt ottlétünk legmegdöbbentőbb eseménye. Ekkor
derült ki bátyámról is, hogy kétoldali tüdőrákja van, amit csak a családtagok tudtak,
neki nem mondták el. Bátyám amolyan „szerényképességű” srác volt, mint én, csak
jobbképű. Tőlünk harminc kilométerre lakott, egy másik, kisebb városban,
családjával. Joci csak annyit kérdezett, hogy hívják, hány éves, hol él. Aztán
szemmel láthatóan lehunyt szemmel ellazította magát, s néhány másodpercig csend
honolt a szobában. Aztán megszólalt: „Igen, látom őt, a tüdeje helyén két nagy
foltot látok… rákos” Újabb döbbenetet lehetett felfedezni feleségem és az én
arcomon. Aztán behívta egy „tanítványát”, Zsoltot. Odaült Joci mellé a fotel
karfájára.
„- Gondolj valamire – szólt hozzám. Vagy kör,
négyzet és háromszög legyen!” S én gondoltam. A srác, meg mondta, éppen melyike
gondolok. Teljesen ledöbbentem. (Zsolt is része életemnek a mai napig.
Még sokáig beszélgettünk.
Jociról sok dolgot megtudtunk. Például hogy tanára orvoshoz vitte, mert nem
tudta, mire vélje a sok gyereket körülötte, és furcsábbnál furcsább dolgait is
képtelen volt megérteni. Az orvos álla is leesett, mikor jobban megismerte
Jocit. Azt mondta tanárának: „Nem tudja mi ez, de elképesztő… Például: Minimum
hetven százalékos biztonságú diagnoszta ránézésből, szabad szemmel, amit az orvosok
műszerekkel és vizsgálatokkal sem mondhatnak el magukról…”
Ott aznap, sok minden
kezdett megváltozni bennem. Mintha erősödött volna hitem. Természetesen Joci
nem tűnt el az életemből.
Joci „székéből” aztán egy
természetgyógyászhoz kerültem. Akkoriban kimondani, hogy természetgyógyász,
amolyan „szentségtörés volt”. Nem is léteztek ilyenek Magyarországon hivatalosan.
Annyit hadd mondjak itt el, hogy Hippokratész volt a legnagyobb
természetgyógyász, kinek nevére felesküdtek az orvosok úgy, hogy közben tanításának
legfontosabb elemeit feledni hagyták!
Mivel sok idő telt el azzal,
hogy táppénzen voltam, a doktornőm (üzemorvos) kezdte „beadagolni, hogy
leszázalékolnak”. Időt kértem tőle. Elmeséltem neki hogy jártam, és hogy tovább
szeretném folytatni, fel kívánom keresni azt a természetgyógyászt, akit
ajánlottak. Itt és most mondok köszönetet annak a doktornőnek, kiről ma már
tudom, hogy azon ritka orvosok egyike, kinek betegei számítanak, kinek az a
fontos, hogy betegeit gyógyulni lássa, még akkor is, ha Ő maga nem tud
segíteni. Olyan szerencsém volt az életben (bár szerencse nem létezik), hogy
ilyen nagyszerű orvosom akadt, ki félre tudta tenni büszkeségét, előítéleteit…
és tovább megyek, a mai napig érdeklődést mutat „ebben az irányban”, csak
azért, hogy minél több emberen segíteni tudjon. KÖSZÖNÖM! És köszönöm
embertársaim nevében is! Bár csak minél több ilyen orvos lenne!
Szóval szerencsém volt, hogy
doktornőm ilyen. Így időt adott nekem, nem hiába.
Beléptem egy első emeleti,
háromszobás panel előterébe. Fura, de kellemes illat csapta meg orromat. Mint
kiderült, tömjén füstölő szagát éreztem. Egy nálam nem sokkal idősebb alak
fogadott, amolyan fura hajviselettel. Minden Indiát idézte a lakásban. A képek,
könyvek a polcon…, de láttam hatalmas fület is műanyagból, melyen rengeteg pont
volt bejelölve. Ugyanilyen formájú emberi testet, mely akupunktúra térkép szerepét
töltötte be. Minden, valami különös dologról tanúskodott odabenn.
Köszöntem, s ő hellyel kínált egy asztalnál,
melyen egy szemvizsgáló volt. Olyan, amivel az orvosok is nézik a szemet,
amolyan nagyítóféle. Furcsa mód semmit nem kérdezett.
„- Tedd az állad ide, a homlokodat, meg
támaszd ide – és megmutatta. Aztán sorolni kezdte, valahogy így: Daganat van a
gyomorszájon, a májad tönkrement, a veséd épp úgy, gyógyszermérgezésed van, a
tüdődön van egy folt, és agyilag nulla vagy.” Nem pont így zajlott, de ahhoz
képest, hogy mindezt két perc alatt csinálta, azt, amit az orvosok három
hónapig kutattak, költséges és fájdalmas vizsgálatokkal, hát, mit ne mondjak,
megint volt oka az államnak leesnie. Aztán magyarázni kezdte a teendőket.
Érdekes módon nem szerepelt benne semmilyen gyógyszer szedése. Gyógynövények
teakeverékét kellett igyam, igaz, olyan keserű volt, hogy először inkább jött
visszafelé, mint lefelé. Valamiféle kőporrá zúzott formáját kellett naponta
háromszor innom. Olyan volt, mint a cement (NEUROSAN). Nem ehettem húst
egyáltalán…
„- Meggyógyulok? – kérdeztem.
-
Igen. Én is itt vagyok. Öt éve volt gyomorrákom. Csak tartsd be, amiket
leírtam!
-
Az orvosok miért nem ezt csinálják? – gondoltam itt elsősorban az
íriszdiagnosztikára.
-
Ezt tőlük kellene megkérdezni.”
Ha már itt vagyunk. Orvosok! Miért nem ezt
teszitek Ti is?
Innen kilépve, tele bizalommal, már tudtam, körvonalazódott bennem, hogy mit is
fogok tenni, mivel foglalkozok majd életemben, ha meggyógyulok, s ami fontos,
tudtam, hogy miért.
Két hét. Ennyi idő telt el, és tünetmentessé
váltam. A fájdalmak megszűntek, és egy év táppénz után visszamehettem dolgozni.
Tudtam, élhetek tovább. Minden megváltozott bennem. Az életem teljesen
átértékelődött. Új, igazi értelmet kapott. Nagyon sok dolog vesztette
jelentőségét, köztük a pénz is. A halálfélelem csodákat tett velem. És ami a
legfontosabb, lett egy új barátom: Isten. Bizony. Nincs ezen mit csodálkozni!
Könyörögtem, fohászkodtam, rimánkodtam, ígérgettem… csak segítsen. Most, hogy
„csoda történt”, feledkezzek meg róla? Mondjam azt, ha kérdezik: nem létezik?
Most sokan közületek érvelnek magukban, ha lenne, akkor nem lenne ez, nem lenne
az… nem lennének szörnyűségek… Ígérem nektek, hogy majd a későbbiekben még visszatérek
rá, és bemutatom nektek Őt úgy, ahogy én megismertem, amilyennek megismertem,
és nem olyannak, amilyennek a papok szeretnék, hogy ismerjem. Mit? Hogy
megbolondultam? Lehet.
Nem lettem egy templomba járó típus, s előtte
sem voltam az. Sőt! Minek? Nem süket Ő, hogy csak a templomba járókat hallja,
mintha a templom egyfajta nagyothalló készülék volna.
Tény és való, hogy sok mindent ígértem
„cserébe” életemért Istennek. Soha senkit nem lopok meg, nem bántok, becsületes
leszek, nem hazudok… És Ő a tanúm, hogy igyekszem. Az élet átértékelésekor új
cél jött, nem magamért élni. Élni másokért. Megmutatni, hogy nincs lehetetlen,
van kiút a „lehetetlenből”…
Meg kell említenem, hogy ez idő alatt megismertem egy – számomra – nagyon
kedves családot, akit én csak úgy hívok: „Dokiék”. Nagyon sokat köszönhetek
nekik, főleg Dokinak. Ő állatorvos, és emberszeretete, szíve… elképesztően
határtalan. Itt igyekszem Neki tanúbizonyságot tenni, hogy mennyire szeretem Őt
és családját!
IV. fejezet: az új
életforma kezdete
Soha nem olvastam, most
viszont egyre több könyv fordult meg a kezemben, s bár nehezen olvastam, egymás
után rágtam át magam azokon a könyveken, melyek némileg elvonatkoztattak az
anyagi világtól. Minden nap imádkoztam, és nagyon sokszor. Csak úgy magamban.
Az ima érdekessége, hogy segít a jelenben lenni. Ott, ahol nem sokat
tartózkodik az ember szellemileg, így döntést sem tud hozni érdemben jelenéről.
Hogy ez miért fontos? Majd kiderül. Munkám mellett egy másik munkába kezdtem.
Víztisztító berendezések forgalmazásába kezdtem. Hogy miért? Úgy ítéltem meg,
miután a kezembe került „véletlenül” egy írás, mely az ivóvizeink minőségéről
szólt, hogy ez lesz az a pont, ahol segítséget nyújtok az embereknek, hogy ne
kerüljenek olyan helyzetbe, amibe kerültek. Ez az orvosi pecséttel és
aláírással ellátott levél, megdöbbentő adatokat tartalmazott az akkori csapból
folyó ivóvíz minőségéről.
„Tudta ön, hogy:
-
évszázadokon át a vizek öntisztulása kielégítő volt a társadalom vízigényeinek
kielégítéséhez. A népesség egyre növekvő ütemével azonban, egyre nehezebbé
válik megfelelő mennyiségben biztosítani a lakosság számára a tiszta, egészséges
ivóvizet. Bár a szennyezettebb ivóvizekben lévő különböző kórokozó
baktériumokat klórozással igyekeznek elpusztítani, ám a klórozásról kiderült,
hogy használatakor rákkeltő anyagok keletkeznek a vízben.
-
Az emberi halálozások közel felét szívbetegségek teszik ki. Ez az arány az
elmúlt 50 évben megháromszorozódott. Orvosi kutatások igazolták, hogy ennek a
növekedésnek egyik oka a fertőtlenítési célból ivóvizeinkbe juttatott növekvő
klóradagok.
-
Az ivóvizeink klórtartalma a vérszegénység, a magas vérnyomás, az
érelmeszesedés egyik faktora. Számos bizonyíték van arra, hogy a rákeredetű
elhalálozások 20 %-ban a fő bűnös az ivóvizeinkbe kerülő peszticidek,
műtrágyák, városi eredetű tisztítatlan szennyvizek. USA-beli orvosi tanulmányok
igazolták, hogy az ivóvizekbe kerülő veszélyes anyagok rákbetegségek
kialakulásának jelentős növekedését eredményezik.
-
Egyértelműen megerősítették azt a tényt, hogy összefüggés van a végbél-,
vastagbél-, valamint a hólyagrák és a klórozott ivóvízfogyasztás között.
-
44%-al magasabb az emésztőszervi megbetegedések kialakulásának valószínűsége
akkor, ha klórozott ivóvizet fogyasztunk.
-
Statisztikai kimutatások szerint a fiatal korosztályokat tekintve egy-egy
daganatféleségnél igen intenzív a daganatos halálozás emelkedése az elmúlt 20
évben. Azért a fiataloknál, mert a rákkeltő hatás annál intenzívebb, minél
fiatalabb kortól, minél tartósabban, minél több oldalról és minél hosszabban
érvényesül.”
Pecsét, aláírás.
Fogtam a fénymásolatot, amit kaptam, és elmentem, a megyei ÁNTSZ-be.
Megkerestem az illetékest, ki az ivóvízzel foglalkozott. Megmutattam neki az
orvosi állásfoglalást, és azt kérdeztem tőle, hogy igaz-e mindez? Elolvasta, és
így felelt: „Sajnálom… Maradjon köztünk, de…” Teljesen lesújtott a hír. Azt
kérdeztem, mi lesz az emberekkel? „Inni kell adni nekik”, hangzott a válasz. Én
a magam részéről abban láttam a tisztességtelenséget, hogy miért nem mondják
meg az embereknek az igazat, és hagyják, hogy Ők maguk is igyekezzenek tenni
magukért, ha mással nem, legalább háztartási víztisztító készülékek
beszerelésével, ami a fogyasztásra szánt vizet megtisztítja ezektől a
kórokozóktól, klórtól, egyéb szennyeződéstől. De inkább kuss van, csak pánik ne
legyen. Hogy a fenébe lehet tenni bármit is valami ellen, vagy valamiért, ha
nem is tudjuk, hogy ideje lenne cselekedni? Micsoda dühöt éreztem akkor
magamban, hogy így bánnak az emberekkel. Minden szabadidőmet e témának
szenteltem. Forgalmaztam a víztisztító berendezéseket, de nem a pénz hajtott. Aztán
ott voltak a gyerekek. Mi lesz velük? Valamit tennem kell – jött az érzés
bennem. Elmentem, megkerestem egy óvodavezetőt, és érveltem. Megértette,
fontosnak találta, hogy lépjünk a gyerekekért, ha már az „állam bácsi” nem bír.
Aztán kidolgoztam egy szisztémát. Ez a következő volt: Megkeresem a
gyermekintézmények vezetőit a városban, és mindegyiket ráveszem, hogy szülői
értekezleten vessék fel ezt a témát (ivóvíz), és mondják meg a szülőknek, hogy
összefogással, egy-kétszáz forint befizetéssel az iskolában megoldhatják,
közösen az egészséges ivóvíz ellátást, megfelelő kapacitású víztisztító
készülékek beépítésével. Tisztában voltam azzal, hogy minél nagyobb létszámú az
intézmény, annál nagyobb kapacitású készülékre van szükség. Minél nagyobb
teljesítményűt vásárolok, annál kedvezőbb a vételi ár. Így – elképzeléseim
szerint – a kisebb létszámú intézményeknél összejött pénzt -ahol drágább a
megoldás- ki tudom pótolni a nagyobb létszámú intézményben beszedett pénzekből.
Remélem, érthetően írtam le. Ugyanis, volt egy úgynevezett árrés, amivel együtt
számoltam ki, hogy mi legyen az-az összeg, amit a szülők fizessenek, létszámtól
függetlenül. Így a készülékek megvásárlását úgy bonyolítottam volna le, hogy
ahol árrés is összejön, mert nagyobb a létszám, azt az árrést felhasználtam
volna a készülék megvásárlására, ott, ahol kisebb a létszám. Mivel nem tudtam
volna minden szülőire eljutni, így egy levelet írtam a szülőknek, melyben
kifejtettem nézeteimet, s a tennivalók fontosságát e téren. Elég „lelkis"
levél volt. A volt napközis tanító nénim kezébe is belekerült ez a levél a
nővérkém segítségével. Ez a volt tanító nénim a sógorom testvére egyben. Mivel
ismert, azt mondta, hogy nem hiszi el, hogy én írtam meg azt a „propagáló
anyagot". Ez már tükrözött némi változást, ami életemben állt be.
Nem volt egy egyszerű dolog a terv kivitelezése. Az első hely, ahol bekopogtam
elképzelésemmel, egy általános iskola volt. Az igazgatónő behívta a tanárokat
is, és el kellett mondanom, milyen elképzelésem van. Ugyebár a végén elmondtam,
hogy ahol nem jön össze a pénz, ott én kipótolom, s azt sem titkoltam, hogy
hogyan, honnan szerzem a pénzt (árrés). Erre megszólalt egy piperkőc,
agyonfestett tanárnő: „És én ezt el is higgyem…?” Mármint, hogy képes vagyok
átadni annak az intézménynek a „keresetem”, aki rászorul, mert nincs annyi
gyerek (szülő) és így pénz sem, hogy meglehessen venni a készüléket. Akkoriban
mellbevágott ez a kijelentés, mintha mindenkinek kötelező lett volna
megváltoztatnia életfelfogását abba az irányba, amiben én változtam. Mit
képzeltem magamról, nem tudom. Hogy gondoltam, hogy én attól szavahihetővé
válok, ami velem történt. S egyáltalán miért gondoltam, hogy mindezt úgy
elhiszik, hogy nem is tudják annak okát, miért is tenném meg azt, amit ígértem,
mi késztet. E megjegyzés ellenére az igazgatónő belement a dologba. Aztán még
vagy 30 helyen jártam, ahol elfogadták kezdeményezésem. Így aztán elindult a
megyeszékhelyen egy komolyabb lépés az egészségvédés érdekében, a tiszta
egészséges ivóvízért gyermekeink érdekében. Minden olyan „egyszerűnek” tűnt,
ment minden, mint a karikacsapás. Lezajlottak a szülői értekezletek az
intézményekben (óvodák, iskolák). Meglepően jó eredménnyel. Úgy látszik,
megértették a szülők, hogy tenniük kell valamit. Bejelentkezett az első iskola,
hogy megvolt a szülői, és menjek be az igazgatónőhöz, mert beszélni akar velem.
És én mentem. Összejött a teljes vételár, ami indításnak nem volt rossz, mert
ez 2-3 ezer forint pluszt jelentett mindjárt. Viszont némi kis gond adódott. Az
igazgatónő közölte, hogy az egyik apuka is foglalkozik ezekkel a víztisztító
készülékekkel, s ő elengedi az árrést, mert ide jár a gyereke, s ezzel is
hozzájárul az iskola működéséhez. Ami persze nem jön rosszul, mint ahogy azt az
igazgatónő elmondta, mert így tudnak venni fénymásoló papírt. Amikor elmondtam,
hogy mit is tesznek ezzel, hogy teszik lehetetlenné egy felépített elmélet
megvalósítását, nem érdekelte őket. A fénymásoló papír fontosabb volt. Végül is
kiderült, hogy mindenképpen az apukától veszik meg a készüléket, ugyanis az
árrésen kívül létezik egy pontrendszer is ebben a kereskedelmi rendszerben, ami
további pénzt jelent az „ügynöknek”. Egyből átláttam a bajt, amivel akkor még
nem számoltam. Hazafelé egész úton folytak a könnyeim, nem bírtam elviselni ezt
a nagyfokú rövidlátást, mely a pusztuláshoz vezet. Hazaérve feleségem
látta, hogy baj van, elmondtam neki mi történt, és sírásban tört ki.
„- Miért tették ezt veled? Te mindent
megtettél értük, még a gyerek ruhájára félretett pénzünket is rájuk költötted…
Miért tették?” – és csak zokogott.
Valahol meg kellett értenem őt, hiszen igaza
volt, soha nem voltam otthon, minden szabadidőmet ennek szántam, s ő csak
tűrte, mert tudta, min mentem keresztül, miért teszem, amit teszek.
A legrosszabb az volt, hogy ezzel nem volt
vége. Szinte kivétel nélkül mindenhol így jártam. Ez az apuka, aki ott
felajánlotta segítségét, miszerint olcsóbban adja a készüléket, ez az apuka egy
másik iskolában is érdekelt volt, mivel odajárt a nagyobbik gyereke. Ráadásul
jóban lehetett az igazgatóval, mert ott már szó sem volt az árrés elengedéséről.
Egy harmadik intézményben Ő maga járt valamikor, és az igazgató volt a tanára.
Ott azért vásárolták meg tőle a készüléket, és nem tőlem. A következő intézmény
igazgatója, ki doktori címmel rendelkezett, egy másik doktori címmel rendelkező
forgalmazótól vette meg az iskolának a berendezést. Megint egy másik csak
közölte, hogy egyik tanáruk forgalmazza a készülékeket, és ugye megértem, hogy
inkább tőle vásárolnak… És ez így ment minden olyan intézménynél, egy
kivételével, kik össze tudták szedni a vételárat. Annak az egynek, annak az egy
óvodavezetőnek, akivel szinte napi kapcsolatban állok, itt mondok köszönetet!
Ha megadatik, hogy ez a könyv kiadatik, és további véletlen kapcsán olvassa is,
Ő tudni fogja, róla van szó! KÖSZÖNÖM! Amikor hozzá készültem, már nem is
hittem abban, hogy mást fogok hallani, mint amit a kollegái mondtak. De láss
csodát! Ő tőlem vásárolta meg a készüléket. Elmondtam neki, hogy hogyan jártam
a többi kollegájával. Azt mondta, hogy nála is jártak szülők többen is, hogy
tőle vegye meg, de nem hajlott rá. Ahogy nekem mondta: „Nem csinálok segget a
számból – már elnézést a kifejezésért.” Nyugodt lelkiismerettel nézzenek
magukba azok az igazgatók, kik nem olyanok, mint F.-né, és gondolkodjanak el,
mit is tettek valójában akkor!
Azok az intézményvezetők, akik bár összeszedték a pénzt a szülőktől, de a
létszám és a szükséges kapacitású víztisztító készülék aránya negatív mérleget
mutatott, természetesen megtaláltak. Csörgött a telefon, hogy tartsam be, amit
ígértem. Betartottam, s hol öt, hol tízezer forintokkal pótolhattam ki a
vételárat. A gatyám is ráment, de kipótoltam. Így aztán megvalósulni láttam
kezdeményezésemet, bár nem így képzeltem el.
Egyik bölcs barátom és kollegám, aki önként lett vegetáriánus, még előttem, így
szolt:
„- Mi a baj?
Elmondtam neki.
- Miért csináltad? A pénzért, vagy hogy
legyen a gyerekeknek rendes vizük?
- Hülye vagy! Tudod jól, hogy
értük!
- És van? Sikerült, amit
elterveztél? Megvalósult?
- Igen – mondtam.”
Minden bajomat feledtette abban a pillanatban
bölcs kollegám. Igaza volt, de akkor is fájt belül, hogy látom „pusztulásunk”
okát.
Itt még nem is tudatosult bennem, hogy családom miket él át az én „megmentési”
vágyaim miatt.
Amit itt még megemlítenék, hogy igazán sok időt
töltöttem gondolataimban Istennel. Azzal, kihez állandóan fohászkodtam kínjaim
alatt. Sokat imádkoztam magamban, vagy éppen csak beszélgettem – egyoldalúan –
vele. Volt, hogy véleményt mondtam Neki, volt, hogy kértem. Volt, hogy éppen
panaszkodtam… Szóval sokat járt a fejemben. Annyira sokat, hogy aztán egyszer
csak elkezdődtek életemben a „csodák”, és kapcsolatom a szellemvilággal. Úgy
döntöttem, hogy egy külön fejezetben fogok erről írni bővebben. Azért
említettem ezt meg így előre, mert az ottani élményeim egészen másképp engedett
látni dolgokat, mint ahogy addig láttam, és láthatott más emberekkel az életben.
V. fejezet: alapítvány
születik
Bár igyekeztem
megnyugtatni magam barátom szavai által, hogy sikerült, amit elterveztem, mégis
bántott az emberek tisztességtelen hozzáállása az élet dolgaihoz. Nemrég egy
fikarcnyit sem voltam különb másnál – nem mintha most az lennék – és ez eszembe
sem jutott akkor. Így, bár célomat elértem, a megkeresett gyermekintézményekbe
víztisztító készülékek kerültek. Mégis bánatos voltam. Ezt a keserűséget, a
történteken való töprengést hordozhattam arcomon, mert főnököm magához
kéretett. Ő volt a tömegközlekedés igazgatója városunkban. Annyit feltétlenül
el kell mondjak, hogy a legjobb főnök, akit valaha is ismertem. Úgy tudta
megtartani a dolgozók tiszteletét maga iránt, hogy közben a melós észre sem
vette, hogy betartatja vele a „három lépés távolságot”, amire szükség volt a
tekintélye fennmaradásához. Szavahihető, emberbarát, a gondokat átérző ember
volt. „Volt szíve.” Mindent megtett melósaiért. Mindent igyekezett elkövetni,
hogy jó munkahelyi légkör legyen, még akkor is, amikor a rendszerváltás hozta
törvények egyre kevesebbet igyekeztek a melósnak juttatni. Kihasznált minden
olyan pénzbeli lehetőséget, amit ránk, dolgozóira költhetett. Sport napok például,
amikor velünk együtt focizott, és látszott, hogy nem kényszerből. Vagy éppen
„eszem-iszomot” rendezett a dolgozóknak a legkülönbözőbb ürügyekkel. Röviden:
valóban rátermett volt a vezetésre. Illetve ma is az, mert mára a megyénk
tömegközlekedését vezérli, mint vezérigazgató.
Szóval, az irodájába
hívatott és megkérdezte, mi bajom van. Elmondtam neki, mit tettem az elmúlt
hónapokban, hogyan kerestem pénzt, azt mire költöttem, s azt, hogy jártam, hogy
csaptak be az igazgatók, intézményvezetők. Őszintén megvallva, nem igazán
dicsekedtem ezzel a dologgal, nem azért tettem, hogy bárki is vállon veregessen
érte, és a mai napig nem azért teszem, amit teszek. De főnököm valóban
csodálatos ember. Ő nem tartott bolondnak azért, amiket tettem. Tudta, hogy
miért teszem mindazt, amit teszek, hiszen Ő tisztában volt betegségemmel,
gyötrelmeimmel. Végighallgatott, telefonált egyet – a cég jogi képviselőjével
váltott néhány szót –, majd „megfogta kezemet” és elvitt hozzá.
„- Ernő (Ő a cég ügyvédje), hallgasd meg, amit mond! Majd hozzám
fordult és így szólt: Mondd el neki is!”
És én elmondtam mindent. Egymásra néztek, aztán rám. Győző – szólt az
ügyvéd. Adunk neked egy alapítványt, amivel könnyebb lesz ezeket a dolgokat
tovább folytatnod. Te leszel ennek az alapítványnak az elnöke.
„- Én Elnök? Ez vicc?
- Nem, nem az. Mondd meg, mi legyen a neve az alapítványnak!
Szinte gondolkodás nélkül ezt mondtam:
- Életért, a Földért, az Egészségért”
Így született meg az Életért, a Földért, az Egészségért Alapítvány.
Okiratában a rák elleni küzdelem, a gyermekintézmények egészséges ivóvíz
ellátása, természetes élet- és gyógymódok propagálása, valamint egy természetgyógyászati
központ létrehozása volt célként megjelölve. A harmincezer forintos alaptőkét
is úgy dobták össze nekem. Néhány ember szerepet vállalt, mint alapító tag,
hogy meglegyen a papírforma, és így kezdetét vette az alapítvány működése,
aminek örültem. Ekkor még nem tudtam, hogy mindenben ugyanakkora az üröm, mint
az öröm.
Úgy gondoltam, ha már a megyeszékhelyen, ahol lakom, sikerült ennyi intézményt
hozzásegíteni a víztisztítókhoz, miért ne tenném meg ugyanezzel a módszerrel az
egész országban.
A terv a következő volt. A megye vezetőit
megkeresem levélben, bemutatom az alapítvány céljait, valamint a kezdeményezés
szükségességét igazoló papírokat, és megkérem a megyei önkormányzatokat, hogy
segítsenek annyit, hogy az alapítvány által megfogalmazott leveleket
sokszorosítsák, és postázzák ki az intézményeknek. E levélhez csatoltam egy
levelet a gyermekintézmények vezetőinek, hogy vegyék fel a kapcsolatot az alapítvánnyal,
azért, hogy ugyanabban a formában, a szülőkön keresztül lehessen felszerelni
intézményeiket víztisztító berendezésekkel. Ledöbbentett a megyei önkormányzatok
hozzáállása. A tizenkilenc megyéből kettő állt hozzá pozitívan, a többi a
legkülönbözőbb indokokkal hárította el a kezdeményezést. Azon kívül, hogy sokan
válaszra sem méltattak, voltak, akik anyagi okokra hivatkoztak, és volt olyan,
aki azt írta, hogy nemrég volt kétmilliárdos befektetés víztisztításra, és az ő
vizük jó. Arra való tekintettel, hogy módomban állt lekérni a víztisztítókat
forgalmazó cégtől a vízminta elemzés adatait a szóban forgó megyeszékhelyről,
meg is tettem. Megjegyzem, hogy nagyon okos húzás volt a cégtől, hogy csak úgy
adott ki víztisztító berendezést, hogy előtte mintát kért arról a helyről,
ahova beszerelésre szánták, aztán a mintát laborban megvizsgáltatták, és a
szennyezettség foknak megfelelően adták ki a garanciát készülékeikre, pontosan
meghatározva, mennyi időnként kell az adott helyen szűrőbetétet cserélni. Mivel
az adott helyen már volt elhelyezve víztisztító, szívesen tettek eleget
kérésemnek, és elküldték az eredményeket. Meg lehet kapaszkodni! Az ország
legszennyezettebb ivóizével rendelkeztek. Persze erről az ott élők mit sem
tudtak. Felhívtam hát a megye azon vezetőjét, ki nem volt hajlandó az
együttműködésre, és bemutattam neki mit is nevezett ő tiszta ivóvíznek.
Teljesen kikelt magából az illető, és szinte megfenyegetett, hogy szálljak le
az ügyről. Egyből rájöttem, hogy – valószínűleg – az említett kétmilliárd nem
oda lett elköltve, ahova kellett volna. Úgy gondoltam, felhívom a megyei lapot,
ugyan ne hagyjuk az embereket „hülyén meghalni”. Kértem a telefonhoz egy bátor,
tökös újságírót. Kapcsoltak is valakit. Egy férfihang szólt vissza, hogy miben
segíthet. Megkérdeztem, van e sajtószabadság? Azt válaszolta, persze, hogy van.
Akkor jó, mondtam, és elmondtam, miért keresem. Végighallgatott, majd némi
csend, és csak ennyit mondott: „sajnálom...” Nos, ennyit a sajtószabadságról!
Teljesen ledöbbentett, ami történt. Azt hiszem, csalódott voltam. És még egy
párszor a jövőben, míg rá nem jöttem, hogy elvárásaim szülik csalódásaimat. Úgy
éreztem, hogy sokkal nagyobb gond van, mint, hogy az ivóvíz tizedeli a
társadalmat. Az emberek gondolkodásával van a baj, ezt kell megváltoztatni
valahogy. Így hiába minden erőlködés, erőfeszítés, ez egyfajta „tüneti
kezelés”. Olyan, mikor valaki fejfájás csillapítót vesz be, ha fáj a feje. A
fejfájás múlik, az oka megmarad, és jön a következő fejfájás.
Ennek okán a következőkre jutottam. A
legfontosabb, hogy az emberek gondolkodását tegyük helyre. Hogyan is lehetséges
ez, hiszen amennyi ember, annyi érdekvezéreltség. Kerestem a megoldást, majd a
következőkben véltem megtalálni. Az emberi cselekedetek alapjai a gondolatok, a
gondolatok érzelmeink alapján születnek. Az, hogy hogyan érezzük
magunkat,egészségi állapotunktól függ. Az ember nem csupán egészséges vagy
beteg. Épp úgy, mint a színek. Nem csak fehér és fekete létezik. Közte megannyi
szín és milliónyi színárnyalat van. Az ember az egészség és a betegség (halál)
közt mozog egy széles skálán. Mára már annyira elszennyeztük környezetünket,
hogy szinte lehetetlenné vált a tökéletes egészség megteremtése. Egészségnek
hívom én azt, mikor minden egyes „alkatrésze” 100%-ig betölti funkcióját az
emberben, tökéletesen működik. Mivel érzelmeinket egészségünk határozza meg, és
egészségi állapotunk egy nagy „skálán” mozog, így érzelmeink is. Minél
egészségesebb valaki, annál inkább rendelkezik pozitív tulajdonságokkal. Minél
betegebb, annál több negatív tulajdonsággal bír. Az egészség táplálékainkban
van. Leegyszerűsítve valahogy így fest: táplálkozás (ami természetesen hibás!)
betegség-egészség, érzelmek-gondolatok, cselekvés (szörnyűség).
Betegség:
Gyengeség, rosszullét, nyugtalanság, feszültség,
ingerültség, türelmetlenség, kilátástalanság, erőszak, félelem, rombolás
Betegség = romboló hatás
Egészség:
Erő, jó közérzet, nyugalom, türelem, jókedv,
megértés, odaadás, béke, szeretet…
Egészség = építő hatás
Ez az oka, hogy ma - előadássorozatokon
keresztül - a természetes élet- és gyógymódot hirdetem szívesen.
Úgy döntöttem, hogy valami más „címen”
megpróbálom közelebb hozni az embereket e témához, és megpróbálok megismertetni
velük néhány alapvető dolgot, melyek ismeretében – esetleg – továbbléphetnek
ezen az úton, egy szebb, egészségesebb, boldogabb jövő felé.
Egy „Orvos – Természetgyógyász találkozó” volt az első nagy
szervezésem, ahova rengeteg ember látogatott el a két nap alatt, s minden
előadás teltházas volt. Mivel az előadók és a közönség közti kapcsolat jól
alakult, nagyon kevésnek bizonyult az előadásokra szánt két óra. Rengeteg
kérdés maradt megválaszolatlanul, melyet - nagy örömömre - a közönség tett fel
az előadóknak.
Kis idő elteltével, az „Orvos – Természetgyógyász találkozó” folytatásaként
„színpadra” került a „Betegség és
fájdalom nélküli élet titkai” című előadássorozat, mely az előző
folytatásaként, a már elhangzott témákat „tárgyalta ki” - immár bővebben - több
időt szánva (egy egész napot) egy-egy témára.
Fontos megjegyeznem, hogy
minden szervezett programunknál, a „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK” bemutatásra és
kóstolásra kerültek.
A „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK” kifejezés alatt -
mint fentebb már említettem - ilyesmit értek: vegyszermentes,
színezékanyag-mentes, koleszterinszegény, könnyen emészthető, élő enzimekben
gazdag stb. Ezek a termékek - sajnos - hiányoznak a boltjaink polcairól,
ezáltal megfosztva a lehetőségtől azokat, akik ezekben a termékekben - és
jogosan! - keresik gyógyulásukat.
Csupán a vegyszerekből, adalékanyagokból,
tartósítószerekből stb. évente 3 - 4 kg-ot fogyaszt el egy ember, tönkretéve
ezzel a méregkiválasztó szerveit, hisz a felsorolt mérgek emészthetetlenek az
emberi szervezet számára. S költünk egyre többet és többet gyógyszerekre, ami
szintén méreg, ám ezt csak mellékhatásként emlegetjük. A fene megette az olyan
„gyógyulást”, ami más szenvedést hoz maga után. És gyarapszik az anyagi teher,
mely a betegek ellátására kell…
Visszakanyarodva!
A következő rendezvény a
Kaposvári Sportcsarnokban volt, melynek ezt a címet adtam:
„ÉLETMÓD SHOW”.
Ez a műsor inkább szórakozási lehetőséget
nyújtott az ideérkezők számára, bár közben színpadra „csempésztem” a
tanulságokat, jó példákat is, egy-egy követendő életvitelű és gondolkodású
ember személyében, illetőleg az előtérben ott voltak ismét a kiállítások,
kóstolók, bemutatók is.
„AUTÓS EMLÉKTÚRA A MAGYAR KIRÁLYI VÁROSOKBA”
Ezt a nevet kapta egy olyan rendezvény, ami
az alapítványt kívánta propagálni. Ez egy országúti autós túra kívánt lenni.
Számos jelentkező volt, köztük hírességek, színészek, művészek… A beérkezés
után a sportcsarnokban lett volna egy nagyszabású buli. Azonban felvettem
szervezőnek egy emberkét, akinek a kezébe nyomtam az általam előre aláírt és
lebélyegzett alapítványi bevételi bizonylatokat, hogy szedje be a szponzoroktól
a pénzt. Na jó! Tudom, hogy van köztetek más olyan, aki egyből kitalálta: Se
pénz, se műsor. Volt olyan kedves, és lelépett a pénzzel az illető, és miután
szóvá mertem tenni, hogy nem ebben állapodtunk meg, még a megyei napilapon
keresztül is meghurcolt hazugságokkal. Az újságíró megkeresett, még a
rendezvény előtt pár nappal, és én naiv azt hittem, hogy ez csak egy szimpla
érdeklődés. Másnap olvasom ám,ahogy az újság nagy címekkel közli a következőt:
„Autós túra helyett tortúra, avagy az ellehetetlenített marketing manager”.
Majd becsináltam az örömtől, mikor olvastam. Meg tudtam volna fojtani az
újságírót akkor. Nem árulta el, hogy valójában miről van szó, mit is állított
neki az az ember, akiről időközben kiderült, hogy többször volt ellene eljárás
hasonló ügyekben a rendőrségen. Az indulók nyolcvan százaléka visszalépett az
újságcikk hatására. El is maradt az emléktúra, és a nevezési díj is ugrott.
Veszteségesen, de megtartottam az esti dínom-dánomot. Az illetőt
feljelentettem, igaz, megbántam. Persze, simán távozott a bíróságról,
következmények nélkül, hiszen semmit nem lehetett kezdeni vele, mert az én
aláírásaim voltak a bizonylaton. Egyáltalán nem haragudhatok barátomra, ki azt
mondta nekem: „tudod miért akkora az agyad, mint egy dió? Mert be van dagadva.”
Azt hiszem, igaza lehet.
Ennek ellenére, ezekkel a programokkal sok embert „mozgattam meg”, és értem el
azt, hogy például telefonáljon valaki, aki reformterméket gyárt, és azt mondja
nekem: „Győző! Köszönöm neked! Sehol nem fogy el annyi termékem Pest határain
kívül, mint Kaposváron.”
Természetesen a „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK” mellett be tudtam mutatni a számomra
hiteles természetgyógyászok maréknyi kis csoportját, ami első és legfontosabb
volt számomra. Nagyon sokan keresnek meg, és kérnek tanácsot, hogy kihez
érdemes fordulni bajaikkal. Ma már a kezelőorvosom is, aki annak idején el
akarta indítani leszázalékolásomat, tanácsért fordul hozzám, ha olyan esete
van, ahol az orvostudomány „megáll”. Sőt! Annyira érdekli a természetes
gyógymód, hogy együtt is működik alapítványommal. Tiszteletre méltó
tulajdonsága, hogy Ő valóban gyógyítani akar, segíteni az embereken.
Történt még ez idő alatt olyan dolog, ami említést érdemel. Azok az
óvodavezetők, akiket közelebbről megismertem a kezdetkor, amikor a víztisztító
berendezéssel támogattam az óvodásokat, összefogtak kezdeményezésemre, és
megalakítottunk egy „kör”-t a gyermekekért, aminek a lényege a táplálkozási
szokások megváltoztatása lett volna. Négyszer ültünk össze, az óvodavezetők és
én. Megértették, hogy miről beszélek. Előadást szerveztem nekik - az egyik
leghíresebb természetgyógyásszal -, a betegségek és táplálkozás kapcsolatáról.
Még a kaposvári alpolgármester is jelen volt, mint erkölcsi támogató.
Mire a végkifejlethez értünk volna
(gyakorlati megvalósítás), az óvodavezetők visszaléptek. Hogy miért?
Mert azok a cégek, akik az óvodai
étkeztetésben szerepet játszanak, azt találták mondani az óvodavezetőknek, hogy
ne számítson az óvoda alapítványa további anyagi támogatásra, ha továbbra is
kapcsolatban áll az alapítványommal… Látni kellett volna az óvodavezetők arcát,
amikor ezt elmondták nekem. Szinte látni lehetett fájdalmukat. De mit is
tehetnének szegények, hiszen az óvodát működtetni kell, s ahhoz pénzre van
szükségük, jóval többre, mint amit ma az „Állam bácsi” biztosít.
Az eltelt évek alatt
rengeteg hasonló esettel volt „szerencsém” találkozni. Sokszor becsaptak,
kihasználták jóhiszeműségem, tönkretettek anyagilag, mert még az alapítványt is
képesek meglopni az emberek, és találkoztam olyan esetekkel is munkám során,
ami kemény politikába ütközött…
Mindezek ellenére, amikor valaki
megkérdezte tőlem gúnyosan: „Na, mi van, bízol még az emberekben?”
Ezt válaszoltam: „Igen. Bízni kell az
emberekben!” Nem mondta ki az illető, de „láttam” mit gondol. Valami olyasmire
gondolt, amit már sokat hallottam az elmúlt évek alatt: „Te nem vagy normális,
bolond vagy…”
Nem volt az alapítványomnak
emblémája. Aztán egyszer úgy gondoltam - ha már annyit mondják rám, hogy bolond
- legyen egy bolond az embléma. Annyi különbséggel, hogy a sapkáján nem csengők
lógnak, hanem egy „szív”, hogy szeretet legyen az emberek szívében, egy
„kereszt”, hogy legyen hitük az embereknek, és egy „fehér galamb”, hogy béke
legyen a földön. S ez a „bolond” egy nagy batyut visz a hátán, melyre ez van
felírva: „HIT”.
Sokan a Hitgyülekezetre asszociálnak, és
ennek alapján „kezelnek” engem. Viszont a „HIT” szónak semmi köze a
vallásokhoz. Én csak azt írtam a „batyura”, aminek hiányában ma nem írom ezt a
könyvet.
Röviden: „Mindig akkor vesztünk el valamit,
amikor feladjuk. S a feladás oka, a HIT hiánya.”
Ehhez a sok „hülyeséghez”, amit eddig véghezvittem, nagyon sok pénzre volt
szükség.
Bár én nem is annyira a pénzt próbáltam
megszerezni, mint inkább az illetékes embereket meggyőzni egy-egy program
lebonyolításához.
A következő előadás címe
„CSODABOGARAK” volt. Itt olyan emberek kerültek közelebb a közönséghez, akik
valamiért mások, mint az átlagemberek. Ez a program a Kapos Televízió és az
alapítvány közös programja volt.
A cégek, vállalkozások egyre kevesebbet tudnak szánni az alapítványokra. Az
alapítványok száma viszont egyre nő, ami híven tükrözi a problémák
növekedésének arányát.
Nem igazán lehetett anyagi támogatáshoz
jutni, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem azt a pénzt, amit a tájékoztató
előadásokra költök. A rendezvényeken bemutatott „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK”
forgalmazási jogának megszerzését tűztem ki célul. Sikeresen, mert a gyártók,
akik a rendezvényeimen mint kiállítók voltak jelen, nagyra tartották ezirányú
erőfeszítéseimet, és meg is bíztak bennem.
Így tettem szert kb. 300 féle termékre,
melyben minden megtalálható, ami a táplálkozáshoz, a reforméletmódhoz, a
tisztálkodáshoz stb. szükséges. Ezek a termékek ember és környezetbarát
termékek!
Elsőnek a TESCO GLOBAL RT.
Igazgatóságának írtam egy levelet, melyben egy ún. „Bio-sarok” létrehozását
javasoltam. Megjegyzem, hogy nem hallottam mást a gyártóktól, hogy meg se
próbáljam, mert olyanok a feltételek, hogy ők maguk is hiába próbálkoztak.
Meglepődtek, amikor a TESCO igent mondott, és elindította az alapítványommal a
javaslatomat. 100 termék került besorolásra TESCO-ban.
Egy egész modult adtak erre a célra, és a mai
napig történnek előrelépések a modul fejlesztésére.
A kezdeti nehézségek lassan megszűntek, és
egyre olajozottabban mentek a dolgok. A kezdeti nehézségekben voltak gyártók,
akik „kiestek” termékeikkel, mert nem bírták a fizetési kondíciókat. Ilyenkor
összedőlni látszott az egész elképzelésem, ám ebben a szerencsétlenségben
legalább ugyanannyi szerencse is „lapult”. Ugyanis, nekiálltam és legyártattam
azokat a termékeket, amiket nem szállítottak többé. Sőt, sokkal jobb
minőségben! Így már saját termékei is vannak az alapítványnak (reformtészták,
amik koleszterinmentesek, nincsenek megfosztva tápértékeiktől, pl. csíra,
korpa, sikértartalmuk kétszerese a megszokottnak stb.).
Fantasztikus, hogy mennyire meg tud változni a környezet hozzáállása a „pénz
szagára”!
A TESCO kínálta üzleti lehetőség arra „ingerelte”
azokat, akik előtte hülyének és álmodozó bolondnak tartottak, hogy felajánlják
segítségüket. A segítséget, amit előtte megtagadtak csak azért, mert
elképzeléseimet – egy szebb és boldogabb jövőért – elképzelhetetlennek tartották,
ill. pénz nélkül kivitelezhetetlennek.
Amint a TESCO kapcsolat
kezdett „beállni”, megkerestem másik három hasonló céget, és nekik is elmondtam
ajánlatomat. Kicsit furcsán néztek rám, amikor mondandómat – teljesen őszintén
–úgy kezdtem, hogy „a csupasz fenekemen kívül nekem semmim nincs, de…”
A beszélgetés vége az lett, hogy el kezdtek
hinni ebben az ügyben, és úgy néz ki, mindegyik cég igényt tart az alapítványom
nyújtotta lehetőségre. Elmondtam nekik azt is, hogy én az így keresett pénzt az
alapítvány céljaira fordítom.
Sok mindent tanultam az eltelt évek alatt. Egy kedves barátomnak, akinek nagy
vállalkozása van, egyszer ezt hallottam a szájából: „Bolond voltam, amikor
kezdtem, mert először terméket gyártottam, és utána kerestem piacot rá. Majdnem
belebuktam. Ma már nem így állnék neki egy vállalkozásnak. Először megnézném,
mire van szükség, minek van piaca, és utána állnék neki terméket gyártani.”
Ez a kijelentés ismertette fel velem, hogy
valójában mennyire „gazdag” vagyok. Hiszen a kapcsolataim, az előadásaim által
felkeltett igény, a „piaclehetőségem” roppant nagy kincs. Innen visszafelé
lehet „építkezni”! Ez azt jelenti, hogy van piac, a többi nem lehet gond, mint
a termelés, gyártás…
Viszont nagyon fontosnak
tartom megjegyezni szomorú tapasztalatomat is! Megkerestem egy céget, mely
bio-termeltetéssel foglalkozik. Ezt a piacot is sajnos mindenki magának akarja
megkaparintani. Megy az egymásra mutogatás, trágárkodás ezen a téren is. A
bio-termesztés 99 %-a külföldre vándorolt ebben az időben, mert ugye a „piac
diktál”. A külföldiek - könnyen - kétszeres árat fizetnek a termékért, amit a
magyar ember nem tud megtenni. Persze saját hazájában négyszeres áron adja
tovább. Így a magyaroknak nem jut semmi! Ami marad, azt sem tudják megfizetni,
pedig ezt kellene elérhetővé tenni az emberek számára! A bio-termékekre kell az
igényt feltámasztani, és ezt kellene igazán finanszírozni. Minden egyes fillér,
amit erre a témára fordítanánk, százszorosát hozná a „konyhára”! Kezdve az
egészségügyben megtakarított milliárdoktól a környezetvédelemig, de még a
bűnüldözésben is! Hiszen az egészséges ember nem rombolja sem embertársait, sem
környezetét… Ez az oka annak, hogy nem lehet semmit külön kezelni a
politikában, ugyanúgy, ahogy a beteg embereknek sem csak azt a szervét kell
kezelni, ami éppen fáj, hanem az embert egységesen, teljes mivoltában.
Visszatérve!
A megkeresett cég örült a találkozásunknak,
mert éppen a belföldi terjeszkedésben kezdtek el gondolkodni. A cég vezetője
elmesélte, hogy ebben a témában most
nyertek el egy 2 milliárdos pályázatot, egy Agrártudományi Egyetemmel karöltve
(„öko”-gazdálkodás).
Elkezdtem kidolgozni a belföldi csomagolás
tervét, majd el is készítettem azt. Ugyan a cégvezető azt mondta, fizeti a
költségeket a cég, az első húszezer forintos számlánál, mely a grafikai munka
volt, azt mondta, hogy ezt most fizessem én ki. Puff neki! Ennyit az adott
szóról!
Már megint arra a
következtetésre jutottam, ha azt akarom, hogy „álmom” megvalósuljon, nekem kell
megoldanom ezt a részét is. De a fene megette, nekem még mindig a csupasz
fenekem van, nincs doktori címem, nincs végzettségem, kölcsönt egyik bank sem
ad, mert, hogy alapítvány, és nem tudok megírni egy nyomorult pályázatot sem,
mert azt sem tudom, mi fán terem. Meg projekt, meg Isten tudja mi. Azt sem tudom,
mit jelen az a szó, hogy „projekt” (bár sejtem), s azt sem tudom, így írják -e
helyesen. Csak azt tudtam, hogy ott van bennem minden, ami megvalósításra vár
az emberiség jövőjének érdekében, s azt, hogy ez a felismerés és akarat mikor
„költözött” belém.
Egy napon kaptam egy levelet a városi önkormányzattól, amiben meghívtak egy
vidékfejlesztési programra. Csak néztem a papírdarabot, hogy mit akarnak ezek
tőlem? Azért elmentem. Biztos kilógtam a sorból, a sok öltönyös, Dr., tanár,
meg igazgató közül, mert furcsán néztek rám.
A téma a vidékfejlesztés volt, ami nekem is
nagyon tetszett. Főleg azért, mert az „öko”-gazdálkodást „feszegette” a
pályázati lehetőség, ill. minden olyat, ami ezzel kapcsolatos, pl.
tájékoztatás, előadás, stb. Miután az előadó felvázolta a pályázat nyújtotta
lehetőségeket, feltette a kérdést: „Kinek milyen ötlete van, mit tud
javasolni?” A fejem tele volt ötletekkel. Csodálkoztam azon, hogy a kérdést
sűrű csend követte. Aztán nagy sokára megszólalt valaki: „Ez hirtelen jött, át
kell gondolni…”
Vártam egy keveset, és megszólaltam.
Beszéltem az „öko”-gazdálkodás az emberiség számára nyújtott lehetőségéről, az
egészséges termékek, egészséget tápláló előnyeiről, és beszéltem
kapcsolatokról, összefüggésekről is. Elmondtam azt is, hogy nagyszerű lenne
létrehozni egy „Természetgyógyászati központot” (mely régi „álmom”), mellette
egy életmódtáborral. Megemlítettem, hogy kapcsolataim révén minden rendelkezésemre
áll - a pénzen kívül -, hogy olyan hatékonyan működjön mindez, hogy még az
„Állam bácsit” is meggyőzze arról: ÉRDEMES VELE FOGLALKOZNI!
Beszéltem arról is, hogy az életmódtábor
micsoda idegenforgalmi látványosság lenne, natúrkonyhájával, ételkóstolójával,
előadásaival, kiállításaival…
Beszéltem arról, hogy az alapítványnak
beindult egy piac, és szükség van a megtermelt, vegyszer nélküli (bio)
termékekre, melyekből a natúr, reform, „gyógyító táplálékok” készülnek…
Aztán kérdeztek, aztán válaszoltam, aztán
szép lassan megváltoztak az arckifejezések körülöttem, melyek eleinte lenézőnek
tűntek számomra. Aztán már nem volt olyan lenéző a tekintetük, sőt
egyetértettek velem az ott összegyűlt urak. Aztán elkérték a névjegykártyámat
többen is. Aztán mit ad Isten, jelentkeztek is. Aztán folytathatnám, de a
lényeg ez: az ötletemet felhasználták a pályázathoz, sőt írásos tervet is
kértek tőlem, amit át is adtam. Azóta sem láttam őket. Bár a könyvelőm, aki
időközben kuratóriumi tag lett (ő volt az, aki kihúzta az alapítványt a
kátyúból, amikor kihasználták jóhiszeműségem), s már nem engedné, hogy
kihasználjanak, azt mondta: „Győző, ez nem játék! Szerződést kell velük írni,
ha nem akarsz velük is úgy járni, mint eddig - szinte - mindenkivel!”
Van bennem valami, és még jó néhány hozzám hasonló „bolond” emberben, ami
megkönnyítené az emberek életét, s én ráadásul ingyen is odaadnám – bár megjegyzem,
semmit nem tudunk becsülni, ami ingyen van. Egyébként is kezdtem úgy érezni,
nem lehet átjutni a bürokrácián, az előírásokon, korrupción, stb.
Játszunk el egy kicsit a gondolattal!
Tegyük fel, hogy a „Bio-sarok”-ot létre tudom
hozni az ország minden pontján. Szervezett előadássorozataimmal igényt keltek a
„gyógyító táplálékokra”, s így egyre kevesebb beteg ember lesz, egyre kevesebb
műtétet kell elvégezni, s egyre kevesebb gyógyszert kell megvenni szegény
„nyomorultaknak”, s egyre több lesz a nyitott, őszinte, szeretetreméltóbb
ember, és természetesen egyre kevesebbet kell költeni az egészségügyre, bűnüldözésre…
Sajnos rendkívül hiányzik az ezirányú oktatás
az iskolákból, bár amikor e régebbi írásomat újítom fel, már kezd oda is
betörni az ilyen jellegű tájékoztatás (természetes élet-, és gyógymódok
előnyei)!
Vagy mi lenne, ha felépítenénk kísérleti jelleggel
egy „öko-falut”, ahol egészen mást tanulnának és tennének az emberek, mint
amihez ma hozzászoktak?
Mindig elvesztem a fonalat. Nem vagyok egy író típus, az már fix. A TESCO
ellátása áruval, új dolog megvalósítását tette lehetővé. Városomban
megnyitottam az első bio-boltot. Budapest határain kívül, országunkban ez volt
az első, tudomásom szerint. Bár sokat kereshettem volna anyagilag, én még
mindig buszoztam. A boltot nem a legjobb kezekre bíztam, most már tudom.
Nem is tudom, minek pazarlom a papírt! A
lényeg, hogy elbuktam mindent egy tollvonásra. Félreértés ne essék! Nem
hibáztathatok mást! Miért írtam alá a szerződést előre, amíg az én papírjaim –
amik bebiztosítanak – nem készültek el. Az, hogy utólag a „partner” nem írta
alá, és így buktam mindent, még a bio-boltomat is, magamnak köszönhetem. Azért
az őszintét megvallva, nem buktam el mindent, mert annyi adósság maradt a
nyakamban, hogy győztem kikászálódni belőle. Ma már mosolyogva tekintek vissza
erre az esetre is, pedig akkor aztán sirattam magam, még az ágyat is nyomtam
sokáig. A „mosoly” oka egyszerű! Az embert boldoggá tudja tenni, ha felismeri a
történések okát. És amúgy is sokat tanultam az esetből. Ha hiszik, ha nem, ma
együttműködésre törekszem azzal az emberrel, ki ellátja azt a piacot, amit én
láttam el valamikor.
Valljuk be, nem születtem
sem üzletembernek, sem „agytrösztnek”. Mindenhonnan kipateroltak, mihelyt pénz
lett az ötleteimből, javaslataimból. De nem panaszkodhatok, hiszen azt mondtam:
„Istenem segíts, hogy megvalósuljanak ezen dolgok, nem magamért, nem pénzért…”
Csoda, hogy nem kerestem semmivel sem! Én magam vallottam, hogy nem kell a
pénz. Akkor mi a fenét „vergődtem” a velem történtek miatt? Megjegyzem: ma már
nem „vergődök”!
Mennyi elképzelés él bennem,
mennyi erőt, hitet érzek magamban, hogy mindezek megvalósítását elő tudjam
segíteni. Pedig nekem mindehhez a fele pénz elég lenne, mint amennyit „Dr.-ék”
nyertek pályázaton.
Tényleg megbolondultam!? Bár
volt olyan ember, aki mikor meglátta a névjegykártyámon a „Bolond”-ot, vállon
vert, és azt mondta: „De jópofa! Joker!” Igaz, olyan is volt, aki azt hitte
„Hitgyülekezet”-hez tartozom. Némi csalódottságot láttam az arcán, mikor
megtudta, nem tartozom én sehova, nem vagyok semmiféle vallás, gyülekezet,
szekta, vagy egyéb tagja. Sőt, azt sem tudom, meg vagyok-e keresztelve.
Összefoglalva ezt az egész
„badarságot”: sajnos nem teszi lehetővé a törvény a magamfajta emberek
érvényesülését a közjóért. (Itt még azt hittem, hogy másokon is múlik, hogy mi
az, amit megvalósíthatok. Tévedtem!) Kezd hányingerem lenni magamtól és az
öndicsérettől, de ez van! EGO!
VII. fejezet: Megint fent és megint lent
Miután elvesztettem minden „anyagit” ,viszont új
tapasztalatokkal lettem gazdagabb, a derekam is helyrejött némileg, úgy hat
hónap után visszaültem a buszra, hogy megkeressem a család betevőjét. Arra való
tekintettel, hogy nem vagyok híve a gyógyszereknek és a műtétnek, kértem a
kezelőorvosomtól némi rehabilitációs időt, és elkezdtem edzeni. Bár borzalmasan
lusta ember vagyok, rákényszerültem a mozgásra. A több mint egy évtizedes
ülőmunka nem tett jót testemnek. Elsatnyult, és a derekam is tönkrement. Már a
sok állást sem bírtam. Az orvostól kapott rehabilitációs idő alatt aztán
súlyzózni kezdtem, és eljártam úszni is. Az izmok erősödni kezdtek, a görbe
hátam kiegyenesedett – a csapott vállam
sem olyan csapott azóta- ,és
észrevettem, hogy a derekam sem fáj. Visszatérve a kontrollra, meg is jegyezte
a doki, hogy ezt kellene minden betegének tennie, és rá is írta a
zárójelentésre, hogy a beteg magának köszönhetően gyógyult, gyógyszerek és
műtéti beavatkozás nélkül. Azóta sem hagytam abba az edzést. Na jó, bevallom,
voltak szünetek, mert olyan lusta vagyok, minta a dög. Bár a lustaságról is más
a véleményem, mint az embereknek általában. Így fogalmaztam meg: „A bölcs
elégedettsége, lustasága, nyugalma nemtörődömségnek tűnhet számodra. Miközben
csak arról van szó, hogy Ő nem akarja „képére” formálni a világot!”
Persze nem hagyott nyugodni a „vérem”. Kipihentem a
csalódásokat, aztán újra nekiláttam továbbépíteni a „világot”, mert bizony itt
még a „képemre akartam formálni azt”. Úgy látszik, itt még mindig nem volt elég
a csalódásból.
A bio-boltomat egy rátermett fiatalember vette át,
aki ért is az üzlethez. Amolyan „fogához veri a garast” típus. Hat hónap alatt
felvirágoztatta az üzletet családtagjaival. Egyik nap – betérve a boltba – új
terméket pillantottam meg a vitrines hűtőben. Az volt, aminek a gyártásán el
kezdtem gondolkodni. Búzahús. Egy osztrák férfi dobta piacra. Épített egy kis
üzemet a határ közelében, egy faluban, az új családi háza alá.
Kezemben tartva a terméket, egyből ez villant be
kicsiny kis agyacskámba: „hűtött áru, növényi szalámik, felvágottak…, ezt fogom
elterjeszteni a nehezen emészthető, számos egészségügyi problémát okozó húsok
helyett.
Felkutattam a gyártót. Budapesten beszéltem meg vele
egy találkozót. Elmondtam neki, hogy mi az elképzelésem a tömeggyártásról,
annak hasznosságáról… Ő azonban úgy vélekedett, hogy inkább keveset gyárt és
drágán. Addig győzködtem, míg rá nem beszéltem, hogy adja el a cégét, mivel
társulásról hallani sem akart. Mennyit kér a cégért? -kérdeztem. Töprengett, majd megmondta az árát.
Gondolkodás nélkül rávágtam: rendben van. Felhívom, ha megvan a vételár. Elég
furán nézett rám. Az emberek nagy hibája, hogy ránézésből ítélnek. Volt némi
gúnyos mosoly is az arcán, mely arról árulkodott, hogy képtelennek tart ekkora
összeget megszerezni. Lényegében igaza volt abban, hogy egy röpke pillanatig
még én sem tudtam, kihez fogok fordulni elképzeléseimmel. De ez nem volt
akadály számomra, hiszen nem úgy működtem, hogy „előre tervezek”. Hazafelé a
vonaton már törtem a fejem, ki tudna segíteni. Egy olyan ismerősöm, barátom
volt, akinek tálalhattam ezt érdemben, mert tudtam róla, hogy réztulajdonos egy
nagy cégben. Számomra Ő csak Doki. Az előzőekben már volt róla szó, honnan
is ismerem.
Megkerestem Dokit az
elképzeléssel, ami megszületett agyamban. Elmondtam neki, hogy véleményem
szerint a jövő a bio- és reform élelmiszereké, a „gyógyító táplálékoké”, melyek
nem tartalmaznak emberi „manipulációt”. Felvázoltam neki az eddigi
tapasztalataimat ezekkel kapcsolatban. Doki megemlítette ezt a lehetőséget
üzlettársainak. A cégük vezetője is meghallgatott, majd írásos kimutatást kért,
üzleti tervet. Mivel én nem értettem az ilyenekhez, megkértem azt, akinek a
bio-boltot átadtam. Az üzleti tervet jónak és reálisnak láttam. A befektetők
is. Megkezdődött a befektetés, megvettük a gépeket és a recepteket. Ott hagytam
állásomat, melyben 15 évet dolgoztam, s belevetettem magam abba, hogy
elindulhasson a tömeggyártása a reform élelmiszereknek.
E pillanatbab több
tényező miatt is elveszettnek látják a befektetők befektetésüket. Nem térek ki
rá, hogy miért alakult így a helyzet, nem érdemes. Csak annyit, hogy számos
ígéret be nem tartása vezetett idáig.
Úgyhogy jelen
pillanatban munkanélküli vagyok. Vagy talán az sem, mert nem vagyok bejegyezve
oda sem. Talán úgy fogalmazhatnék, „nem is létezem papírforma szerint”. De,
hogy őszinte legyek, nekem jó így.
VIII.
fejezet: Kapcsolatom a szellemvilággal, a spirituális fejlődés
Sokat gondolkoztam azon, hogy írjam le mindazt, ami velem történt. Mindazt,
amit megismertem életem során. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyien áhítoznak
arra, hogy megismerjék azt, ami nekem megadatott. Az előzőekben leírtakat
egyfajta fizikai megnyilvánulásként írtam le úgy, hogy nem ejtettem szót a
„szellemi” háttérről, mely bizony jóval érdekesebb és tanulságosabb volt
számomra, mint a fizikai megnyilvánulások. A „szellemtől” kaptam meg a
magyarázatot, értettem meg a fizikai megnyilvánulások okait, annak
tökéletességét. Mert bizony a világ tökéletes kedves barátaim, bármennyire
hisszük azt, hogy ez nem így van. A „tökéletesség” meglátása számotokra csak
azért fátyolozott, mert képtelenek vagytok hinni. Nincs fontosabb egyikőtök
számára sem, hogy rájöjjetek a „valóságra”, mert valóban igaz, hogy
„álomvilágban” éltek.
De ne menjünk elébe a dolgoknak! Sok mindenen mentem keresztül, mire odáig
jutottam, hogy felismertem, ki is vagyok valójában ÉN. Mert bizony ez maga
lehet a „beteljesülés” számotokra, ha megtudjátok, kik is vagytok valójában.
„Színház az egész világ.”
Gyógyulásom után, tele hálámmal Isten iránt, kihez kínjaim közt imádkoztam
életemért, egymás után olvastam az ezoterikus könyveket. „Békés harcos, Élet a
halál után, Élet a születés előtt, Sirály…” Egyik könyv igazán érdekes volt.
Címe: Johanes Greber „Kapcsolat a szellemvilággal” (törvényei és céljai). Ebben
a könyvben egy katolikus pap írt élményeiről, kapcsolatáról a szellemvilággal.
Miután megtudta, hogy mennyire rossz úton jár a vallásképviseletével, le is
vetette a reverendát, pedig Ő tiszta szívű meggyőződésből volt pap. Ebben a
könyvben leírta a módját, hogyan lehet felvenni a jó szellemvilággal a
kapcsolatot. Mert bizony az is van, jó szellemek, kik az életet segítik.
Hetente egyszer, ugyanazon a napon, szombaton ültünk össze néhányan, kik
hittünk és kíváncsiak is voltunk egyben. Pár hét után aztán beindult a
tanításunk. Először írásban, aztán lett, aki a testéből szállt ki ima alatt.
Volt, aki látta, hogy ki diktál (szellem) annak, aki ír. Nagy élményként
maradtak meg bennem a történtek. Olyan rövid, de hatásos mondatokban
„beszéltek”. Pl. „Siettesd az érkezést, s célodat véghez viszi a KAR!” Aki ezt
leírta, elmondta, hogy külön figyelmeztették, hogy a KAR csupa nagybetűvel
írandó. Történt, hogy az utcán találkoztam egy idős házaspárral, kik
megállítottak, és azt kérdezték, hol lehet itt órát venni, mert 50 éve házasok,
és a mama egy órát fog kapni ajándékba. Rájuk nézve láttam, hogy nagyon
szegények, kopott ruha, de tiszta… Nagyon aranyos öreg pár volt, csillogó
szemekkel. Mosolyogva mutattam a túloldali boltra. Megköszönték, s arra
indultak. Két lépést tettem, és azt éreztem, legszívesebben lecsatolnám az
órámat, és oda adnám nekik ajándékba. Késtem. Késtem két lépést. Még aznap
ügyvédnél voltunk a feleségemmel. Valamit intézett nekünk , s háromezer forinttal
többet adtunk, mint amennyit kért hálánk jeléül. Ugyanaznap este
összejövetelünk volt. Ezt kaptuk tanításba: „Ne itassátok a vízben úszókat, a
szomjazók meghalhatnak!” Először nem is értettük, aztán a fejemhez kaptam, mert
tudtam, miért van ez a mondat, mit jelent. Ugye nem kell elmagyaráznom, hogy az
ügyvéd nem szorult rá a borravalóra, ellentétben a szegény öreg házaspárral.
Még egy kis történet, ebből az időszakból. Be
kell valljam, a felismerés, hogy létezik Isten,
hogy nem válogat vallásos vagy ateista közt, hogy megtudtam, valóban van
élet a halál után, hogy létezik a szellemvilág…, úgy éreztem, egyfajta
kiválasztott vagyok, több embertársaimnál. Azt hittem, én már „mindent” tudok.
Ezek az érzések „nagy mellényt” adtak rám. Hibát hibára halmoztam emiatt. Soha
nem jártam templomba. Bementem egy misére, mert épp útba esett, és nem volt más
dolgom. Megálltam hátul,néztem az előttem ülőket némi „megvetéssel”, miközben
arra gondoltam, mit kerestek itt, Isten nem itt van… Aztán, mikor mindenki
letérdelt, hogy imára hajtsa fejét, én nem tettem. Pedig szinte mindig
imádkoztam. Napközben, reggel és este is. Az a heti „tanítás” aztán helyre
rakott rendesen. Így szólt: „Isten temploma, a lélek temploma, benned van.
Ezért bárhol vagy, utcán, otthon, vagy templomban, egyaránt hajts fejet Urad
előtt”! Ez a mondat kigyógyított felsőbbrendű érzetemből, letörte egómat
rendesen. Ezt a fajta kapcsolatomat a szellemvilággal megszüntettem, mikor úgy
éreztem, „eleget tudok”, elég tapasztalatot szereztem innen. Ugyanakkor
észrevettem, hogy a kapcsolat nem szűnt meg, csak állandósult. Nem volt már
szükségem az összejövetelekre. Ha meg akarom fogalmazni, valami olyasmi
történhetett, mintha a lelkiismeret hangja felerősödött volna. Közben csak
arról volt szó, hogy „angyalom” hangját halottam sűrűbben. Ne kételkedj! Van
„őrangyalod”! Hitetlenséged zár el attól, hogy „halld” Őt.
Egyre több dologra voltam képes. Ki nem mondott gondolatokat mondtam ki mások
helyett, előre láttam eseményeket, még a pusztulásunkat is, a föld végezetét,
amit szörnyűségként éltem át, nagy fájdalmakkal akkoriban. De láttam még meg
nem született gyermekemet is. Feleségemnek megmondtam, mikor születik meg
gyermekünk. A másodiknál már megkérdezte, mert aggódott miatta, hogy egészséges
lesz-e? Megmondtam neki, ne aggódjon, szőke kisfiú lesz és egészséges. Meg is
nyugodott, mert ekkora már hitt dolgaimban. Történt, hogy egyszerre egy
irányban haladtam egyik kollegámmal, a busszal. Ő ment elöl, én mögötte. Beállt
a buszöbölbe, hogy felszedje az ott álló utasokat. Akkor értem utol, amikor az
utolsó utas is éppen fellépett a buszára. Gondoltam – mivel nincs felszállóm –
elmegyek mellette, kikerülöm. Abban a pillanatban egy „kiabáló” hangot hallottam:
„Állj meg!” Én ráfékeztem, és beálltam az előttem álló busz mögé. Éppen
sikerült még. Nem tudtam mire vélni a figyelmeztetést. A megállóból
kiindultunk. Kollegám ment elöl, én követtem. Nem messze a buszmegállótól
ahonnan kiindultunk, ahogy haladtunk felfelé a dombon, egy kanyarhoz értünk a
házak közt. Feltűnt egy nagy sebességgel közlekedő autó a kanyarban, amely
átsodródott a szembejövő sávba. Visszaszedte a kormányt, de akkora volt a
lendülete, hogy a kocsija hátulja nekicsapódott egy, az út szélén lévő fának.
Ez ismét átvágta őt a szembeni sávba úgy, hogy éppen az odaérkező busz bal
eleje kapta el a kocsi bal hátulját. Amit aztán ismét visszavágott a
túloldalra, és megállt nagy nehezen. Egy kislány ült a hátsó ülésen,
kinek – hál Istennek – nem lett nagyobb baja, mint az ijedtség. Ebben a
pillanatban lejátszódott előttem képekben az „eredeti” verzió, ami nem volt
más, mint hogy én megyek elöl a busszal, és pont telibe kapom az autót a
kanyarban. Szinte kilapítva láttam magam előtt. Szörnyű volt. Egyből
megértettem, miért kellett megállnom.
Egyre több információt éreztem azokról,
kikkel kapcsolatba kerültem. Egyszerűen jöttek. Jöttek érzések formájában,
mintha az illető helyében lennék, kire „fókuszálok”. Volt olyan, hogy
ellenőrzésképpen megállítottam egy gyerekes kismamát, és kitálaltam neki saját
életéről. Persze először illedelmesen köszöntem, elnézést kértem, aztán
mondtam, éppen honnan jön, válófélben van, hogy néz ki a férje, aki iszik is,
sőt veri is őt… Láttam arcát, ahogy a csodálat és az értetlenség átalakítja.
Aztán láttam, ahogy megvilágosodik értelme, és azt mondja, ismerem a férjét…
Végül is megtudtam, amit akartam. Bár a férjét nem ismertem, ahogy Őt sem, de
elköszöntem tőle, és le kellett szögeznem magamnak, hogy nem hallucinálok, nem
hamis elméleteket gyártok. Aztán már egyre rosszabb volt ez az érzés.
Kellemetlenné vált. Képes voltam embercsoportok fájdalmát felfogni érzés
formájában. Egyre több lelki szenvedést okozott az, amire képes lettem. Annyira
sok mindenre megtanított ez a kialakult helyzet. Munkahelyemen megváltozott a
vezetés. Az új főnök kizsigerelte a melósokat, a közösség teljesen felbomlott
miatta, a kollegák fájdalmukban egymásnak estek már. Akkora erő volt bennem
ekkorra - melyet a félelem hiánya adott nekem - ,hogy képes lettem volna
összefogni kollegáimat, s eltávolítani a vezérigazgatót. Egy ideig nem mentem
dolgozni, s ez idő alatt hazugságokkal etetve a dolgozókat, és ami szörnyű,
szakszervezeten keresztül, ellenem fordította kollegáimat, illetve kirúgással
fenyegette őket. A történet lényege az, rá kellett jönnöm, hogy senkin nem
tudok segíteni, és ami fontosabb, nem is kell! Miért is kellene? A sok nehéz
helyzetben, bánatban, kínban élő emberek érzéseit átérezve már kezdtem szinte
megőrülni, majd szétszakadt a szívem, annyira nem tudtam elviselni az
„igazságtalanságokat”. Éreztem én az örömöket is, de sajnos kevés ember él
boldogságban, örömben, így nagyon nem volt egyensúlyban „lelkem”. Rá kellett
jönnöm, hogy mekkorát hibáztam. Hogy gondolhattam azt, hogy ezen a téren nem a
tökéletesség uralkodik, akárcsak a természet felépítésében, vagy akár az emberi
test felépítésében? Hogy mertem kételkedni, hogy ami a földön van, az úgy
tökéletes, ahogy van. Mert bizony így van! Azzal már tisztában voltam, hogy
életem során engem ért szenvedések oka én voltam, hiszen én tettem tönkre
gyomromat a helytelen táplálkozással. Én voltam az, ki gallyra vágtam
egészségemet, s vele tudatomat is, mely olyan rombolólag hatott környezetemre,
mint most a Tied, például. És a másik, hogy tudtam, mennyi felismerést
köszönhetek szenvedéseimnek, túlélésemnek. A mai napig más határozná meg
érzelmi állapotomat, ha nem tudnám, hogy én is megtehetem. Ezek a felismerések
könnyítették meg életemet. Én voltam az, ki idáig jutattam magam. Miért is
gondoltam azt, hogy bárkit meg kellene menteni saját magától? Hiszen az ember,
ki szenved, maga teremtette önszántából azt, amiben van. Nem, meg se
próbáljatok kételkedni ebben! A szabadság, a szabad akarat létezik! Nincs
pillanat, hogy ne Te döntenéd el, hogy az adott pillanatban mit tegyél! Az,
hogy félelmeid miatt másra hagyatkozol, az is a Te döntésed! Így aztán nem
maradt tennivalóm többé az emberek életében. Kollegáimon sem segítettem, miért
is tettem volna? Soha többé nem teszek olyat, amit más nem akar. Ugyanakkor
megteszek mindent, amit én akarok, anélkül, hogy bárki akaratát
„megerőszakolnám”. Ezek tudatában aztán „letettem” azt a képességet, hogy mások
érzéseiben vájkáljak. Felfogtam, mennyire egyek vagyunk. Én és Te. Én és Ti.
Egyik éjjel, mint ahogy az többször is megtörtént, nem voltam testemben, és át
kellett élnem valamit. Ugyanis ekkorra már nem voltak kételyeim. Akihez imádkoztam
életemért, létezik. Úgy éreztem, már nincs más az első helyen, csak Ő, érte az
életemet adnám. Tudjátok, mint az a bizonyos valaki a bibliában, aki felvitte a
hegyre gyermekét, hogy megölje azt, kifejezve ezzel, hogy Isten az első
számára. Vigyázzatok ezzel a dologgal! Nagyon „veszélyes”! Fanatizmushoz
vezethet! Mindenesetre azt hittem akkor, hogy Ő az első életemben, Isten. Ő,
akihez imádkoztam magamban szinte minden pillanatban, amikor csak tehettem.
Tettem magamban olyan kijelentést, hogy gyermekem és Ő közt Őt választanám.
Nem, az nem fordult meg a fejemben, hogy megöljem a gyermekem! Nem voltam az
őrület határán, ha erre gondolnál. Mindenesetre voltak olyan kedvesek, és
megmutatták nekem kijelentésem valóságtartalmát. Elszomorító volt. Elalvás után
testen kívül voltam ismét. Házibuli volt egy tízemeletes ház tetején. Nagyon
jól éreztük magunkat, bár nem vagyok egy bulizós típus. A szomszédom, és egyben
barátom felesége a fiamat a nyakába vette, s úgy táncolt. A hangulat a
tetőfokára hágott. Marika úgy döntött tánc közben, hogy a vicc kedvéért kihajol
a korláton, miközben a gyerekem, Roland a nyakában van. Itt még nem volt meg az
öccse, Győző. Az egyik kihajolás rosszul sikerült, kicsúszott kezéből a fiam,
és lezuhant a tetőről. Nagy ijedtséglett úrrá rajtam. Megmerevedve álltam,
miközben Marikára bámultam. A következő pillanatban már lent voltam az utcán a
mentősök és tűzoltók közt. A fiam nem ért földet. Az erkélyről kilógó, régi
fajta alumínium antennák ugyanis
tompították a zuhanást, és beterelődött – ha jól emlékszem – a negyedik
emeletre. Valamilyen oknál fogva – ami nem tiszta számomra – nem lehetett
megközelíteni azt az erkélyt, ahova bezuhant fiam. Arra emlékszem, hogy
kívülről azért nem indultak el a tűzoltók, mert nagyfeszültségű elektromos
kábelek lógtak minden irányból, amelyek csak úgy szikráztak, ha vashoz, vagy
egymáshoz értek. Nem törődve a tiltással, hogy várjam meg, amíg biztonságossá
teszik a felhaladást, nekivágtam, és felmásztam az emeletre. Erkélyről
erkélyre, mit sem törődve a hintázó, szikrázó vezetékekkel vagy az esetleges
halállal. Ahogy felértem a negyedik emeleti erkélyre és a nyitott ajtó felé
indultam, már láttam, hogy a szoba közepén egymás mellett, velem szemben egy
idős házaspár térdel, szorosan egymás mellett, s mindketten előttük álló
kisfiamat ölelik magukhoz. (Most, amikor ezeket a sorokat leírom, és
visszaemlékszem, könnyes lesz szemem. Gondoljanak bele, mit éreztem akkor!)
Lassan léptem feléjük az ajtóból, talán kettőt, miközben figyeltem fiamat, ki
megfordult és rám nézett. Semmi baja nem volt, pár karcoláson kívül, még csak
nem is sírt. Térdemre rogytam, széttártam karomat és magamhoz szorítottam,
miközben annyira sírtam, hogy alig láttam könnyeimtől. Ekkor ismét megjelent
életemben. Ott állt bal oldalamon, fejemre tette kezét, s csak ennyit mondott:
„Látod! Még nem készültél fel.” Láthattam ismét ragyogását, mindent betöltő fényét,
érezhettem a megnyugvást… és ismét kaptam valamit tőle. Egy nem mindennapi
„leckét”, felismerést. Aztán visszakerültem testembe, felébredtem, és
izzadságban, könnyekben köszöntem meg neki ismét, amit értem tett. Innen kezdve
már tudtam, korántsem vagyok egyenlő azzal, amit gondoltam magamról. És ha már
ennyire nem tudom, ki vagyok, akkor ki vagyok én valójában?
Nagy „áttörés” volt
életemben, mikor egyik alkalommal visszavittek az időben és megmutatták Jézus
életét. Nem, nem bolondultam meg! Láthattam az egészet úgy, ahogy történt
valójában. De nem akárhogy. Nem csak képeket láttam, de én magam voltam minden.
Én voltam Jézus is, szenvedése is. Én voltam Júdás is, lelkiismeret furdalása
is… És nem volt olyan pont, melyet ne láttam volna egy időben. Tovább megyek!
Én voltam a szél, mely a falevelet ringatta és a falevél is, mely magán érezte
a szellő ölelését… Nincs szó, mellyel visszaadhatnám ezt az élményt.
Visszatérve testembe, felébredtem és annyira sírtam, mert elképzelni sem
tudjátok, milyen érzés volt. Aztán elaludtam. Felébredtem ,és azt vettem észre,
hogy nem emlékszem a történtekre. Csak ezekre, amit megfogalmaztam az imént.
Nagyon szomorú voltam, elkeseredett. Hiába akartam emlékezni a részletekre, nem
ment. Magyarországon él olyan „nagymester”, kinek szellemi szintje meghalad
minden embertársáét. Sok előadást tart szerte az országban a
szellemtudományról. Elmondtam neki, hogy mi történt velem. Kifejeztem mély
bánatomat is, ami arra vonatkozott, hogy nem emlékszem a részletekre. Rám
mosolygott, és azt mondta: „Ne aggódj, fogsz! A megfelelő időben rájössz a
lényegére.”
IX.
fejezet: Sem lent, sem fent; KÖZÉPEN
És Tibornak, ki azt mondta, hogy rájövök, igaza lett. Rájöttem, s ez egy életre
boldoggá tett. Hogy mire jöttem rá, azt talán majd később mondom el.
Egyelőre említésre méltónak tartom mindazt,
amit az előzőekben leírtak hoztak nekem, mint egyfajta örök felismerést,
tanulságot. Azok az évek, amit az új életemben töltöttem más emberként,
folyamatosan szülték az újabb és újabb felismeréseket. Ezek a felismerések
aztán új megvilágításba helyezték a világot számomra. Ahogy a tudásom
gyarapodott, úgy változott a nézetem ugyanazokról a dolgokról. Példa: Amikor az
emberek érzéseit képes lettem érezni a legmélyebb rejtekig, osztoztam
örömükben, de bánatukban is. Megjegyzem, kevés ember volt, aki örömben élt, így
igazán csak a bánat érzése jutott ki, mikor valakire „ráhangolódtam”. A sok
szenvedés alapvető okának a pénzt tartottam, és a pénzhez kötött erős
tudatot. Ezért aztán gyűlöltem a pénzt, mely alapja kábítószernek, hiányos
betegellátásnak, nélkülözésnek, erőszaknak… és még sorolhatnám. Aztán mikor
rájöttem, amire rájöttem, már tudtam, nem a pénz a hibás, hanem én. Mindig az
Én a „hibás”, az ember. A pénz csak egy eszköz, amit meglehetősen rosszul
használunk, néhány hatalomra vágyó ember miatt. „A dolgok nem jók, vagy rosszak, mi magunk tesszük azzá.” Már
nem emlékszem, hogyan találkoztam ezzel a mondattal, de mindenesetre igaz.
Ezzel a gondolatommal, hogy a pénz mennyire „rossz” dolog, megalapoztam, hogy
ne is legyen nekem. Bármennyire is szerettem volna, hogy legyen pénze az
általam képviselt alapítványnak. Mert miért is kerülne olyan az emberhez, amit
nem kíván, amit rossznak tart a tudata legmélyén. Ezzel a tudattal, hogy
a pénz mennyire elérhetetlen, mennyire rossz - de aztán mégis küzd érte az
ember, mert azt hiszi, hogy vágyai csak a pénz elérésével teljesülnek - , egy
nagy „küzdelem” indul be az életbe. „Hajsza a pénz után.” Amíg nem jöttem rá,
hogy mennyire tökéletes világban élünk, e gondolatoknál fogva még politikus is
lettem volna, csak hogy segíthessek az embereken. Ma már nem akarok segíteni
senkin. Nem is tudnék, és nincs is miért. Abban a 12 évben, melyben tele volt
lelkem a megmentés vágyával, az embereken való segítség akaratával, és persze
az előzőekben leírt esetekkel a lét egy másik formájában, számos vers,
aforizma, jó tanács született meg. Ezek a sorok híven tükrözték világnézetemet
az adott időszakban, és röviden adják át a legújabb tanulságokat, amit kaptam
az élettől.
Néhányat itt most „megmagyarázok”, hogy hogyan is született, és milyen
felismerést kíván átadni nektek, hogy életetek könnyebb legyen. Ne feledjétek!
Okos ember más kárából tanul! Számos oka van annak, hogy „Bolond”-ként jelenek
meg a külvilág felé. Még az alapítványom emblémája is egy bolond. Én nem voltam
képes más kárából tanulni.
Neked,
URAM!
Ó Istenem, milyen boldog az, ki téged láthat,
Mily boldog az, ki nem hord sötét árnyat.
S még boldogabb az, ki levetett minden vágyat,
Ki téged szégyenkezés nélkül szívébe zárhat.
Ó Istenem, bocsásd meg gyengeségeimet,
Segíts, hogy ez életem ne szüljön új vétket!
Vigyázz rám, hogy el ne kapjon nagy fekete madár karma,
Ne terhelje bűnös testem új, s még újabb karma!
Ó igen, érzem oltalmazó szárnyaid,
S én gyarló mégsem tudom leküzdeni bűnös vágyaim.
Bárcsak lennék én a győztes, küzdenék le minden árnyat,
Bárcsak emelhetnék feléd széttárt tiszta szárnyat!
Istenem, milliók hiszik azt, hogy uralnak,
Észre sem veszik, s közben alájuk szép csendben tüzet raknak.
Kérlek Uram, ne hagyd őket elégni,
Nagy kínok közt megtanulnak kérni!
Pokol és mennydörgés, büntető század,
Nem szegődhetsz ellen, nem vonhatsz vállat.
Vagy mégis!? Van, mi megvédhet?
Igen, ha tudod, hogy ÉLHETSZ.
Emberi törekvés, legyőzhető század,
A célt mégis tovább viszik mihaszna vágyak.
Hamis szenvedélyek kovácsolnak gátat,
S az, ki igazán számit, sosem fordít hátat.
Uram! E pár sorral nem törölhetem bűnös tetteim,
Mégis arra kérlek: bocsásd meg vétkeim!
Lehet, hogy most halott vagyok, mégis valami éltet,
A tudat, hogy halál után jön az ÉLET.
Beszőtt szememről lekerült némi hályog,
Azt hittem, most már valamivel többet látok.
S erre én még mindig csak annyit tudok:
Nélküled Uram, élve is csak halott vagyok.
E sorok akkor íródtak, mikor megszabadultam kínjaimtól, és hálámat igyekeztem
kifejezni annak, kihez minden áldott nap fohászkodtam életemért.
Sokatoknak nehéz megérteni a fentieket, sőt,
egyenesen „értelmetlennek” tűnhet. Azok viszont, akik értik, miről szól,
bizonyára „lelki” beállítottságúak.
Bármennyire hihetetlen, nem
vagyok egy templomba járó típus, sőt, azt sem tudom, meg vagyok -e keresztelve.
Abban viszont biztos vagyok - bármennyire is elcsépeltük ezt a nevet -, Isten
létezik, és az, hogy valaki hívő, keresztény legyen, nem a templomokon múlik!
„Üdvösséget " senkitől nem kaphat az ember, mert benne van, s az embernek
magának kell elérnie kizárólag cselekedetei által. Így „Tisztelt Pap
Urak”, feladataitok köre igazán minimálisra csökkent! Szeretni tanítsátok meg
az embereket!
Ki kell egészítenem ezt a
„magyarázatot”. Amikor megírtam, azt hittem, egy olyan Isten létezik, akinek
„könyörögni kell”, hogy segítsen. Ez nem így van! A „könyörgés” hited erősítése
iránta. De a végén Te magad vagy minden esetben a MEGOLDÁS! Semmit nem
hazudott, mikor azt mondta: „Hasonlatosságomra teremtettelek… Adok Neked
teremtő erőt, szabad akaratot, döntést a dolgok felett...” Megkaptuk mindezt,
higgyétek el! Hogy nem tudtok vele mit kezdeni, igazán nem más „bűne”.
TUDTAD?
Az igazi szeretet szívedből fakad.
Az ilyen szeretet minden rossz felett győzelmet
arat.
Eltörli belőled a haragot, a gyűlöletet,
Helyébe megbocsátást, szeretetet ültet.
Az igazi szeretet nem ismer határokat,
Mint vérszomjas vadász a vadat, űzi el a rosszat.
Nem hagy helyet benned bánatnak, keserűségnek,
S megtanít megbocsátani mindenféle vétket.
Az igazi szeretet széppé teszi a csúnyát,
Külsődre Ő húz szemet gyönyörködtető gúnyát.
E fajta szépséget, csak a „vak” nem látja át,
Ez a szépség, csak a gonosz lelket nem hatja át.
Az igaz szeretetről még sokat lehetne írni,
De az emberek szívének azt mind el kellene bírni.
Sajnos az igaz szeretet hiányzik az emberek
szívéből,
Ez lesz az oka annak, hogy eltűnünk a Föld színéről.
Amikor igazán szeretünk valakit, azt feltételek nélkül tesszük! Elénk helyezzük
mindenben, hiszen akár az életünket is adnánk érte. Ezért, bármit tesz
ellenünk, azt megbocsátjuk, bármit adunk, viszonzást nem várunk (még egy
köszönömöt sem, mert amennyiben cserében várunk bármit is, azt nem „adásnak”,
üzletnek hívják!), és bármi is történik, tudjuk, „vele a szeretet által egyek
vagyunk”! A másik emberben magadat lásd!
Mindazoknak az embereknek, kik nem látják az
élet értelmét, nekik elárulom: ez az! Ez feladat! Ez az igazi feladat
életünkben!
Az OK
Szép ez a virág, hát letépem magamnak,
Öröm tölt el attól, ahogy szirmai színei rám hatnak.
Felszívom bársonyos illatát,
De nem érzem közben az ő fájdalmát.
Idő telik el, s virágom elhervad
Bánat jő hát, a szépség és illat elmarad.
Milyen öröm volt, amíg élt.
Most, hogy nincs, szívem szakad szét.
Szép ez a fiú, elviszem magammal.
Vele fogok élni, s közös vágyainkkal.
Gyermeket szülök szépet,
Milyen szép is ez az élet!
Van házunk, autónk, és minden,
Nem is alakulhatott volna semmi ennél szebben.
Milyen hálás vagyok Istennek, a Sorsnak,
Sok mindent adott, nem csak annyit, mint másnak.
Ez ám az élet! Pompa, fény, ragyogás!
De hirtelen sötétség jő, félelem, s szorongás.
Rablók jönnek, s elvisznek mindent,
Felgyújtják a házunk, váltságdíjat kérnek.
Oda adok mindent legdrágább kincsemért,
Lelkem jajgat, engem ilyen még sosem ért.
Istenem! Ha létezel, ezt miért hagytad!?
Hogy lehet élete ennyi mihaszna gaznak?
Könnyfátyolon át nézem a porrá égett házat,
Reszkető gyermekem mellemre szorítva fordítok hátat.
Istenem! Elvettél tőlem mindent e gyermeken kívül,
Lelkem is, szívem is üres lett belül.
Egy hang szól az égből, talán a Nap mögül,
Arcomra csodálkozás, belém enyhe szorongás kerül.
„Hát ki volt ki rétnek virágját százszor is letépte,
S annak szépségét csak rövid ideig élvezhette?”
Kellemes borzongás fut rajtam végig e hang hallatán,
Ez volt a pillanat, amikor gazdag lettem igazán.
Ha nem is maradt semmim, a leggazdagabb vagyok,
Mert most már tudom: az „OK” ÉN VAGYOK!
E vers születése igazán nagy mérföldkő volt életemben. Akkor íródott, mikor egy
tollvonásra elvesztettem mindent, mit addig felépítettem az alapítványon
keresztül. Mert bizony milliomos is lehettem volna, bár így gazdagabb vagyok!
Az előzőekben
leírt dolgokra gondolok itt, amikor elbuktam az összes „anyagi javat”.
Két életet éltem. Egyet a családomnak, egyet az emberiség
„megmentéséért”. Bizony elhanyagoltam azt a helyet, ahonnan a legtöbb
szeretetet, megértést kaptam, a családi fészket. „Rendes” munkám mellett minden
szabadidőmet azzal töltöttem, hogy tegyek valamit a „közjóért”. Feladatomnak
éreztem azután, hogy a SORS volt olyan kegyes és életben hagyott. Sok kín és
szenvedés után, hitem erejével, és természetesen az Ő segítségével tovább
élhettem e szép és csodálatos földön. Csak annyi változott, hogy mások lettek
az értékrendjeim. Ha nem lett volna „kín”, szenvedés, soha nem jövök rá, hogy
mennyivel több dolog van az életben, mint amit látunk, tapasztalunk „gyatra” érzékszerveinkkel.
A velem történtek után (gyógyulásom) úgy éreztem „tartozok”, tennem kell
valamit, hiszen „kiválasztott” lettem…
Éveken keresztül
tevékenykedtem a „közjóért”, kereshettem volna havi százezreket, de én csak a
„rendes” állásom fizetéséből éltem családommal, az összes többi pénzt
meghatározott „jótékonyságra” fordítottam. Úgy éreztem, Én igazán „szolgálok”.
Talán ez az érzés „nagy mellényt adott rám”, büszkeséggel töltött el, és
„élveztem is”. Ez volt az oka, hogy „megfizettem” érte. A mai
gazdaságpolitikánk „megengedi”, hogy egy tollvonásra mindent elveszítsen
valaki, egy be nem tartott ígéret, vagy egyéb dolog miatt. Azt hittem, velem
ilyen nem történhet. Megtörtént. Megint nem értettem semmit az életből. Hogy
létezik, hiszen én Őt szolgáltam, vagy legalábbis igyekeztem. Meg voltam
győződve, hogy Neki teszek mindent, ezt Ő jó szemmel nézi, az Ő kívánságát teljesítem
ezzel… Istenre gondolok itt.
Aztán hetekkel később, mikor testileg- lelkileg padlóra kerültem a „veszteség”
miatt, és éppen „fohászkodtam”, hogy miért…, megint megszólalt a „hang” bennem:
„Nem kértem tőled semmit az égadta világon…!”
Egy csapásra
megjött az életkedvem! Megint kaptam valamit az „élettől”, valami csodálatos dolgot.
Hiszen igaza volt, semmit nem kért, én éreztem úgy, hogy tartozom, és tettem,
tettem, tettem, aztán talán már követelni is akartam…
Mit is kívánnak üzenni e sorok? Egyszerű! Bármikor keresed valaminek az okát,
ami veled történik, soha ne magadon kívül keresd!
Mert tutira Te
is ott voltál, mikor ”kezdődött”! Olyan szöveggel senki ne magyarázkodjon, hogy
nem tehetett mást! Ez soha nem igaz! Szabad akarattal születtünk, és mindvégig
meg is van adva a lehetőség! Maximum félelmeink gátolnak bennünket! Ha ezt nem
tudod levetkőzni, ne „mutass” másra, mint „OK”!
Egyébként is, miért kellett volna, hogy pénzem legyen, hiszen azt vallottam,
hangoztattam, hogy nem a pénzért teszem, amit teszek, és amúgy is gyűlöltem a
pénzt, mert alapja volt kábítószernek, erőszaknak, bűnözésnek, még háborúnak
is… Hogy „vonzanám” magamhoz azt, amit legbelül elutasítok? Ugye Te is látod, „AZ OK ÉN VAGYOK!”
Az ehhez hasonló „csapások” térítettek – többek közt – észhez. Na meg persze az
Ő „hangja”, vagy éppen „filmvetítése” (gondolok itt a tanulságos testen
kívüliségre pl.).
A következő sorok is tanulsággal szolgálhatnak, ha elmerülsz bennük, és képes
vagy „eggyé válni” az olvasottakkal!
Megértés
Sok-sok ember körbe állva, egy fát rajzolnak a nagyvilágban.
Minden pontot jól megnézve, gyönyörködnek virágban, levélben.
Lerajzolnak minden „pontot”, minden részletre fordítanak nagy gondot.
Ám szegény fán vannak kopár ágak, ezek bizony nem elégítenek ki szép
vágyat.
Elkészülnek a remekművel, gyönyörködnek, szörnyülködnek.
Lerajzolták a világot, ki szépet, ki gyászost.
Most körbeadják egymás rajzát, felfedeznek sok-sok hibát.
Minél távolabbról érkezik a lap, annál jobban mulatnak.
Aztán sokan dühösek, hol látott a másik olyan szépet?
Most meg kiabálnak, magyaráznak, de az Istenért sem mozdulnának.
A képek körbeérnek, a sajátot kézbe véve, okoz nagy megelégedettséget
végre.
Ostoba és vak itt minden ember, gondolja ezt minden ember.
Míg nem egyik körbejárva, rácsodálkozik az ábrákra.
Belepillant minden képbe, aztán fel a fára nézve, szép lassan
körbejárva, mosoly ül arcára.
Már nem mondja Ő: a Tied szép, a Tied pedig csúnya, mert onnan nézve a
fán valóban úgy áll a gúnya.
Visszatérve helyére, nagyot rikkant az éterbe:
Tegyétek a képet a földre, és induljatok szép lassan körbe!
Furcsa szemmel néznek most rá, így vált Ő:
BOLONDDÁ.
Vedd úgy, hogy a világ
egy hatalmas nagy fa! A világ, és minden! Érzelmek, gondolatok… stb. Ezt a nagy
fát mi, emberek körbeálljuk. Szépen, körben szorosan egymás mellett.
Mindannyian festőművészek vagyunk, ugyanolyan képességekkel Se többek, se
kevesebbek nem vagyunk egymásnál tudásban. A „fa” amit lefestünk, roppant
érdekes, ugyanis az egyik oldala lombos és virágos, jó illatokat terjeszt, míg
a másik oldala kopár és bizony nem nyújt szép látványt. Attól függően, hogy Te
magad hol állsz, olyannak látod a „fát”, a világot. Olyannak is fested le,
mondod el, olyannak tartod… Ez érthető! Bármennyire is közel áll valaki hozzád,
az Ő „rajza, festménye” eltérő lesz valamennyire, hiszen nem tud a Te helyedre
odaállni. És minél távolabb van tőled valaki, annál nehezebben érted meg Őt! Az
Ő „képét” (szimpatikus, nem szimpatikus)! De, ha tudod, hogy ennek oka csak
annyi, hogy nem ugyanott áll, ahol Te, ennélfogva nem ugyanazt látja, amit Te…
bizony megérted Őt, és soha többet nem bosszankodsz az életben mások tettein!
Középen
Elfáradtam.
Hogy mibe?
A mászkálásba.
Emberek járnak fel s alá, egy nagy hegyre.
Izzadnak felfelé, de nem tudnak örülni lefelé sem.
Ha fent vannak, akkor magasat akarnak látni,
Ha meg lent, akkor mélyet.
Fogtam magam, és leültem a hegy derekán egy fa árnyékába.
Bámulom, ahogy fel s alá járkálnak.
Nem tudom, miért tartanak „bolondnak”,
Hiszen ha magasat akarok látni, csak fel kell néznem,
Ha mélyet, elég lepillantanom.
Annyit hallottam az életben, hogy nem vagyok normális. „Bolond” vagy! - mondták
sokan. Nem is akarok ellene tiltakozni, sőt, mára már kifejezetten
„megszerettem”.
Ha ugyanis
normális dolognak tartjuk azt az életvitelt, életformát, amiről tudjuk, hogy
pusztulásunkat okozhatja, akkor engedtessék meg, hogy „Bolond” legyek!
Amit a sorok „üzenni” akarnak? Egyszerű: örök elégedetlenségben éltek, aminek
nem lenne muszáj így lennie!
Hogyan tovább?
Nem messze tőled e nagyvilágban,
Valaki vérét adja Földanyánknak egy zord szobában.
Nem bírta tovább az élet „terheit”,
Ereit vágva próbált enyhíteni könnyein.
A fájdalmak lassan szűnni kezdtek végre,
De nem sejtette, hogy is megy most éppen lépre.
Már érezte Ő, hogy valami rosszat tett,
S tudta mindezt, mikor a semmiből valaki ott termett.
Fényben úszó ragyogás volt,
Olyan, ami minden „tüzet” olt.
Miért? Kérdezte.
Szememre semmit nem vetve.
Bocsáss meg Istenem, nem bírtam a „terhet”,
Testem is, lelkem is belerokkant véle.
Próbáltam én megtenni mindent, éltem másért,
De engem csak kihasználtak, s megannyi kár ért…
Becsaptak, hazudtak, szenvedtem sokat…
Próbáltam megfelelni minden elvárásnak…
Küzdöttem szeretetükért, de mindhiába,
Fájdalmam nagyra nőtt közben, s életem így dőlt dugába.
Most visszamész, de nem mész üres kézzel!
Életed „ajándékát” kapod, mit társaid nem fognak fel ésszel.
Nem az lesz feladatod, hogy mások szeressenek,
Az lesz feladatod, hogy Te magad szeress!
És hogy megkönnyítsem ezt is,
Előbb magad szeresd, aztán ugyanúgy mást is!
Ez nem lesz hiábavaló törekvés életedben,
Lelked megnyugszik, és így lesz majd békéd az örök fényben.
Magához tér Ő, immár egy kórházi ágyon,
Szemében könnyek, s lelke úrrá lett minden vágyon.
Körbepillant a könnyező arcokon,
Bocsánatot kér: ez a legjobb alkalom.
Aztán szemét behunyva elméláz,
Most jó, most jó… mert tudja: HOGYAN TOVÁBB.
Nem feladat többé számomra, hogy bárki is szeressen engem! Nincs „feladatom”!
Szabad vagyok!
Csak ennyi: „szeretni
Önmagam, és Mást ugyanúgy szeretni!”
Én igyekszem! Igyekezz Te is!
X.
fejezet: Beszélgetés az alapítványról
A következőkben lefolytatott elbeszélgetésben,
eseményekre gondolok vissza és írom le. Ezzel igyekszem megmutatni, hogy láttam
akkor a világot, mi is az én „HIT”-em.
Miért éppen
egy „bolond” az alapítvány emblémája?
(Megjegyzés: Az 1994 óta
működő alapítványt 2012-ben átadtam másnak, de kb. 3 vet még tevékenykedtem, mielőtt
megszűnt.)
- Évekig nem is volt embléma, aztán hirtelen
ez villant be az agyamba. Annyiszor hallottam: „te nem vagy normális, bolond
vagy”!
- Miért?
- Soha nem volt nehéz
elnyerni ezt a címet, nem nehéz bolondnak lenni. Gondolj csak bele! Tegyél valami
olyat, ami nem megszokott, eltér a megszokottól, az elvárásoktól, az etikettől,
az erkölcstől…, s máris azt mondják: „Te nem vagy normális!” Megjegyzem, hogy
száz évvel ezelőtt, amikor az ember repülni akart, s kísérleteket tett, Ő sem
volt normális!
- Jelent
valamit a „bolond”, vagy csak…
- Nem. Nem, Csak! Igen is
sokat jelent számomra. Egyfajta szabadságot kíván jelképezni. Hiszen egyedül a
bolond az, aki ugrathatja a királyt anélkül, hogy fejét vennék. De sok esetben
mondják, hogy nem sok választja el a bolondot és a „zsenit” egymástól. Ezzel
nem kívánom azt sugallni, hogy zseni lennék, de mindazt, amivel foglalkozom,
akár értelmes és figyelemreméltó is lehet.
- Miért nem
csengettyűk vannak a sityakján?
- „Új” alternatívákat próbál ajánlani az emberiségnek,
amiket ismernek, de nincsenek vele a „helyzet magaslatán”, nem igazán
gyakorolják. A Galamb békét „kínál”. A szív azért, hogy a szeretetre hívja fel
a figyelmet. A kereszt pedig azért, hogy legyen hitük az embereknek mindezek
„gyakorlására”.
- Közel
tíz éve működik az alapítványod. Hogy ítéled meg, volt értelme? Milyen
eredményekkel büszkélkedhetsz?
- Te gyakran teszel olyat,
aminek nem látod értelmét? Gondolom, nem. Egy „bolond” sem, csak legfeljebb Ő
lát valamit abban, amiben a többiek nem. Hogy mivel büszkélkedhetek? Őszintén
szólva semmivel. Volt idő, mikor büszkeséggel töltött el egy-egy eredmény, de
mára már hidegen hagy ez az érzés.
- Miért?
- A büszkeség – szintén – „tompítja”
a dolgokra való rálátásodat, a helyes megítélésedet. A büszkeség is átalakult
bennem boldogságérzetté – azt hiszem.
- Megint
mosolyogtál egy nagyot. Nem ez az első, amikor mondasz valamit, és mosolyogsz.
- Látnod kellene magadat,
ahogy „kiül rád”, mit gondolsz a válaszaim után.
- Mit?
- Azt, hogy nem vagyok
normális, „bolond” vagyok. S ma ez így is van rendjén még!
- Ez így nem
igaz!
- Mindegy, milyen szavat
használunk a kifejezésre, ami benned összegyűlt. Csak annyi a különbség, hogy
némelyik kifejezést sértőnek tartjuk. Azért korrigálom. Nem csak az, „ez
bolond” érzése kavarog benned. Keresed a realitást abban, amit elmondtam. A
pláne az, hogy sok esetben érzed, hogy amit mondok igaz, de sok esetben nem
mernéd elfogadni, vagy éppen a „gyakorlatba” beépíteni.
- Ez így most
igaz. Tudom, hogy vannak dolgok, amire büszke lehetnél, vagy ”boldog”.
- Ha eredményekről akarok
beszámolni, azok vannak, vagy legalábbis annak tartom őket. Időrendi sorrendben
talán valahogy így:
Számos gyermekintézménybe került víztisztító
beszerelésre, a kezdeményezésem és az alapítvány által való támogatás
eredményeként. Nagyon sok előadás lement – mely igazán sok embert mozgatott meg
– ,ami az egészségmegőrzést és a betegségek legyűrését kívánta szorgalmazni
természetes úton, a betegségek alap okait megszüntetve. Ha így fogalmazunk,
sikernek könyvelhetem el, hogy munkám során a bio-, reformtermékek gyártása
egységes, országos színtű forgalmazása elindult a nagy áruházláncolatoknál.
Sikernek érzem az első időkben rengeteg támogatást igénylő kaposvári biobolt
megnyitását, fennmaradását, és rohamosan növekvő forgalmát, mely – tudom –,
hogy az előadások eredménye. Eredmény, hogy mára már három reformbolt van
Kaposváron, ami mutatja az igény – rohamos – növekedését. Eredmény, hogy már
térnek be emberek a boltokba úgy, hogy orvosaik ajánlják nekik gyógyulásuk
érdekében. Ez azt mutatja, hogy egyre több orvos kezd „nyitni” ez irányba.
Eredménynek élem meg, hogy egyre több településre hívnak, vagy éppen fogadják
el ajánlatomat előadás, bemutató, kóstoló megtartása miatt a polgármesterek,
klubok, embercsoportok. Eredmény ez a „kérdezz- felelek” is!
- Mi volt
számodra ezek közül a legemlékezetesebb?
- Mind az volt, de talán egy
„bátor” megyei közgyűlési elnök felkérése előtt „hajoltam meg”. Felkért egy
előadás megtartására, és közel száz polgármester ült előttem. Azért mondtam,
hogy „bátor”, mert sem megjelenésemben, sem mondanivalómban nem térek el attól,
ahogy az nekem „kényelmes”. És Ő ezt tudta. Nem mások bosszantására vagyok
ilyen, csupán a szabadságot kívánom megélni minden olyan szinten, ahol ezt megtehetem,
mert a szabadság megadatott mindenkinek. Bár utolsó „előadó” voltam néhány
közéletű személyiség után, mégis elmondható, hogy érdekelte a jelenlévő
polgármestereket (legalábbis azt hiszem), amit elmondtam, az emberiség egy
szebb és boldogabb jövőjének megvalósítási lehetőségéről.
- Mi van a
buktatókkal? Tudom, hogy nem egyszer kerültél kilátástalan helyzetbe.
- Volt úgy, hogy úgy
éreztem, vége, „megbuktam”, de aztán ez az érzetem is átalakult, amikor
legutóbb mindent elvesztettem, egyetlen aláírással, amivel „bebiztosítottam” az
alapítvány működését (anyagi keret). Nem akartam állandóan kuncsorgatni támogatásokért,
és úgy gondoltam, ha már felkeltettem az igényt ésszerű magyarázatokkal a
reform termékekre, akkor eladom én magam, sőt gyártok is. Ment is a dolog, országos
hálózatot láttam el választott társsal, de valljuk be, nem igazán értek a
kereskedelemhez. Így történt meg (na meg azért, mert „rászolgáltam” valamivel),
hogy aki üzlettársam volt, és barátnak hittem, magához ragadhatta az üzletet.
De ma már nem haragszom rá, igaz, rengeteg fizetnivaló maradt hátra, ami az
alapítvány létét veszélyeztette, de ha mindez nem történik, nem „lépek „tovább.
- Azt állítod,
hogy nem neheztelsz rá egyáltalán?
- Ma már egyáltalán nem. Az
első pillanatban, amikor ezt megtette velem, nem láttam a könnyektől, hazafelé
Pestről. Sőt, ki is feküdtem - de rendesen. Siránkoztam még napokig,
belemerültem az önsajnálatba. Fohászkodtam, hogy miért is történhetett velem
ismét ilyen, amikor én „Téged igyekezlek szolgálni Atyám!”. Volt képem Istent
hibáztatni, hogy nem vigyázott rám. Azt hittem, amikor meghallgatta imámat és
életben hagyott – mikor gyógyíthatatlan beteg voltam –, tartozom neki.
Elárasztottam ígéreteimmel, hogy ezentúl mindent érte és az emberekért fogok
tenni. Aztán a nagy önsajnálat közepette megszólalt bennem megint egy ismerős
hang: „Nem kértem tőled semmit az égadta világon.” A könnyeim egyből
felszáradtak, és úgy elkezdtem nevetni magamon, hiszen igaza volt. Ő valóban
nem kért semmit tőlem. Én éreztem úgy, hogy tartozom, mert „emberként”
hozzászoktunk, hogy semmi sincs ingyen. Látod! Ez a mondat volt az, amiért
semmit nem bánok. Ez a mondat volt az, ami megtanította, hogy mit jelent: ADNI.
Nem ért engem semmilyen veszteség, hiszen a forgalmazás jó kezekben van, él és
virágzik egyre jobban, én meg úgysem a pénzért tettem mindent, „elvileg”. Ez az
egy mondat, ami akkor elhangzott („Nem kértem tőled semmit az égadta
világon!”), sok mindent megváltoztatott életemben ismét. Ismét másképpen
engedte látni a világot számomra az, ami történt. Nagy hasznát vettem!
- Nem
hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne.
- Pedig az!
- Miért
mondtad, hogy „elvileg”, amikor a pénzt említetted?
- Rossz dolognak ítéltem meg
a pénzt. Minden nyomorúság és erőszak okának. Mit az ember elítél legmélyebben,
azt nem tudja „vonzani”. A pénz nem hibás! Mi emberek vagyunk olyanok, hogy
rosszul használjuk fel a „kínálatot”. Egy telefonkészülék jó vagy rossz? Ha
zaklatnak rajta keresztül, nem tartjuk éppen jónak, ha segítséget hívhatunk,
jó, hogy van. Ki lehet mondani bátran: „dolgok nem jók vagy rosszak, mi emberek
tesszük azzá.” Ennek felismerése kapcsán már semmi kifogásom a jövőben a pénz
ellen. Azt hiszem, megbirkózom – most már – azzal, hogy is kell „kezelni” a
pénzt. Fel is hívom az emberek figyelmét, hogy nem tudnak olyasmit vonzani,
amit legbelül elérhetetlennek tartanak!
- Azután, hogy
mindent elvesztettél, és semmid nem maradt, mire gondoltál, hogyan tovább?
- Mi az, hogy „nem maradt
semmim”? Ezt viccnek szántad? Mindenem megvan, amire vágyok. Talán annyi a
különbség, hogy vágyaim nem akkorák, mint az embereknek általában. De ez is
gazdagság, hiszen vágyaink beteljesülését tartjuk gazdagságnak, boldogságnak.
Én már a híd alatt, koldusként is gazdag leszek! Tervezni már nem tervezek. A
tervek beteljesüléséért, megvalósításáért az ember küzd, és tűzön-vízen át
véghez kívánja vinni. Nem kívánok küzdeni többé, rengeteg szenvedést tud okozni
a küzdelem, a ragaszkodás, az elvárás. Fogalmazzunk úgy, hogy mindent megteszek
a jövőben is azért, amiben hiszek, mert tisztában vagyok azzal, hogy ennyi
„elég”. De már nincs elvárásom, senkivel és semmivel kapcsolatban. Az elvárások
szülik a csalódásokat, és nem a másik ember tettei.
- Úgy
gondolod, hogy elég a „hit” az élethez?
- Az elvárások nélküli
tettel, az őszinteséggel… IGEN. Mit gondolsz, mi a világ, számodra, és minden
ember számára, ha nem az, amit hisz! Létezik-e számodra az, amiben nem hiszel?
A körénk épülő „valóság” a hitből származik! Innen kezdve, egyszerű: Amennyiben
„mást” akarsz valóságnak életedben, higgy másban, s az lesz a valóság számodra!
Minden, amit a jövőben kezdeményezek, és elérni kívánok, az nem nekem fog
„szólni”(Na, ez így nem igaz, hiszen azt vallom, hogy se több, se kevesebb nem
vagyok senkinél. Úgy is mondhatnám: Egy vagyok mindenkivel és mindennel. Hogy
is mondhatnám: „Nem magamért teszem!?”), hanem az emberiségnek, a világnak. Az
emberek vagy felismerik, vagy nem. Vagy megérett a helyzet, hogy
kezdeményezéseim „nyitott fülekre” találjanak, vagy nem. De mindez engem már
nem fog érdekelni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne tennék meg minden
tőlem telhetőt, e témákban.
- Hogyan
folytattad a további munkát az alapítványban?
A további „munkámról” (amit
nem neveznék munkának, mert az embereknek az jut az eszükbe erről, amit nem
szeretnek csinálni) annyit, hogy sikerült meggyőzni befektetőket a növényi
alapú húsok, szalámik, zsírok, kész élelmiszerek… gyártására. Természetesen
bio-, reform élelmiszerekről van szó! Ez nagyon sokmilliós befektetés.
Megjegyzem, ha nem vesztem el az előző piacot, akkor nem lépek tovább ez
irányba, tehát leszögezhetem, hogy a „veszteség” is tiszta „haszonná” alakult.
Elindult egy írásos anyag az egészségügyi miniszter felé, melyet meglehetősen
sok közéleti személyiség támogatott támogatói nyilatkozatával. Ez az anyag
szorgalmazza az alapítványom által kezdeményezett, orvosokat megcélzó, ez
irányú tájékoztatások megszervezésével, lebonyolításáról. Ilyen a: Vizuális
diagnosztika, írisz, bőr, nyelv, köröm… Ezek lehetővé teszik a betegségek
kezdetének felismerését, a szervezetről tökéletes képet adnak. Így
megtakarítható a költséges vizsgálat és nem elhanyagolható, hogy
fájdalommentes. A betegség, táplálkozás kapcsolatának megismertetése, valamint
a gyógynövények, és annak hatóerejének szervezetre való hatásának ismertetése.
Ezek együttes alkalmazása, kiegészítve más – hiteles forrásból érkező –
információval a természetes gyógymódokról, roppant hatékonyabbá teszi az
egészségügy munkáját. Nem beszélve a megtakarításról. A másik téma, hogy nem
foglalkozunk kellőképpen betegségmegelőzéssel, csak néhány hozzám hasonló
„bolond” töri magát. A megelőzést lehetne jobban is intézményesíteni. Ennek
terveit is „tálaltam” az illetékes helyen.
- Milyen
sikerrel?
- Nagyon nagy. Nem
válaszoltak. Amit én végzek, az nem szolgálja ezek szerint a fejlődést, vagy
legalábbis azt nem, amit Ők hívnak annak.
- Mikor adod
fel?
- Viccelsz? Mi okom lenne
rá? Én nem „kínlódok” ezzel, amikor foglalkozom vele. Ha nép vezetői úgy
döntenek, hogy nem segítenek, az Ő dolguk. Amit teszek, mindenkinek szól, és
egyre többen látnak fantáziát benne. Akkor miért adnám fel? Amíg „megeszi
valaki a főztömet”, addig miért ne „főzzek”?
- És miket
„főzöl”?
- Most éppen bio-, reform
ételeket a klubtagoknak.
- Miféle
klubtagoknak?
- Amit létrehoztam, egy
„Életmód klub”, melyből aztán egy „CSALÁD” lesz előbb-utóbb. Egy nagy „CSALÁD”.
- Mi a lényege
a klubnak?
- Ellátás, a tagok ellátása
olyan élelmiszerekkel, amik nem génmanipuláltak, lehetőleg bio alapanyagúak,
nem tartalmaznak adalékanyagokat, színezékeket, tartósítószereket…
Összetételükben, elkészítési eljárásukban kíméletes, a szervezet számára
hasznos. Mindezt úgy, hogy önállóan csinálnak mindent. A már leadózott
pénzükből építgetik az egészet, s az alapítvány pedig támogatja lehetősége
szerint. Így elérték, hogy az egészséges étel nem kerül többe, mint a
hagyományos konyha ételei.
- Végül is mi
a végcélja mindezekkel az alapítványnak?
- Az én munkám nem
„látványos”. Nem mutat fel hajléktalan, vagy éppen műtétre váró beteg
gyerekeket pl.…, akikért a szív szakad meg. De felmutat egy egész társadalmat,
kiknek szebb és boldogabb jövőt kínál. És hogy hogyan? Az alapítvány nem
kevesebbet akar, mint elősegíteni az emberek boldogulását a jövőben.
Az elmélet, miszerint „megy”, a következő:
Érzelmeink gondolataink alapja… Gondolataink alapján cselekszünk… Az, hogy
hogyan érezzük magunkat, egészségi állapotunktól függ. Egészségünk
táplálékainkban rejlik! Az egészséges ember jókedvű, vidám, odaadó, megértő…
„építő” hatású! Míg az, az ember, ki bármilyen egészségügyi károsodásban
szenved: rosszkedvű, türelmetlen, agresszív, zárkózott… „romboló” hatású! Ezen
összefüggéseket ismerve igyekszik az alapítvány a természetes élet- és
gyógymódok propagálásával elősegíteni a „MEGMENTÉST”!
Ezekkel a „gondolatokkal” kívánjuk megkeresni a legkülönbözőbb fórumokat,
intézményeket, polgármestereket, embercsoportokat, klubokat… egy-egy előadás,
beszélgetés, ételkóstoló, tanácsadó… program lebonyolítása erejéig.
- Egy jó
tanácsot esetleg?
- Hallgass meg minden
tanácsot, aztán tégy úgy, ahogy Te szeretnél! J Sok ember mit nem adna, ha
ismerné a jövőt. Talán segíthet valamicskét az embereknek, ha tudják a
következőket: a jelen nem más, mint a múlt következménye. A jövő nem más, mint
a jelen következménye. Így ha tudni akarod, milyen lesz a jövőd, figyeld a jelent!
A jelenben ne bosszankodj…, mert azt Te magad alapoztad meg a múltban, mikor
mást bosszantottál…! Ha a jelenben, hazudsz, ha erőszakos vagy, ha elítélsz
másokat… az a Te jövőd! Ha őszinte vagy, tudsz szeretni, megbocsátani… az a Te
jövőd! Ugyanez igaz egy társadalomra, egy nemzetre, a világra… Ezért álok
értetlenül e „szlogen előtt”: „Harcolni a békéért…” Talán tényleg „Bolond”
vagyok.
XI.
fejezet: Beszélgetés „mindenről”
-
Annyi kérdésre érdekelne válasz abból a nézetből, ahogy te, ma látod a világot.
Ilyen például a „HIT”kérdése. Nem jársz templomba, nem vagy semmilyen
gyülekezet vagy egyéb tagja, de ha azt kérdem, hiszel-e Istenben, IGEN-nel
válaszolsz. Kifejtenéd ezt?
- Rengeteget fohászkodtam az életemért. Most, hogy élek, tagadjam meg Őt? Igaz,
ma már nem fohászkodnék, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nekem épp annyi
közöm van ahhoz, ami engem ér, amennyi Neki. Ami a hitet illeti, az minden e
világon! A hit az, mely köréd építi mindazt, amiben vagy, amit átélsz…
A hit nem más, mint a gondolatod! Mit is
gondolsz? Mit is hiszel? És senki ne tagadja, hogy számára a világ ez: amit
hisz, amit gondol róla. Az autó ott kék! Elhisszük, hogy az, hiszen látjuk. A
tűz forró és megéget. Elhisszük, mert érezzük. Ő azt mondta, hogy „…” és
elhisszük, mert tudjuk, hogy Ő nem hazudna. Aztán sok mindent hiszünk még el,
amit más mond. Szüleink, tanáraink, politikusaink, tudósaink… DE! Az ember
elhitte azt is – száz évvel ezelőtt –, hogy képtelen repülni, mire ma
százasával emelkednek levegőbe hatalmas „fémdobozokban”, elhittük azt is
valamikor, hogy a molekula a legkisebb részecske, ami van, és természetesen a
hitünk is annak megfelelő volt. Igaz azóta már tudjuk, hogy van atom is, ami
kisebb… és így tovább. Aztán ezen információk alapján, amit összeszedünk,
felépítjük életünket, de nem valami jól. Sokat szenvedünk, háborúzunk,
éheztetjük embertársainkat... és még sorolhatnám. Mindezt azért, mert hiszünk,
amit hiszünk. Azt hisszük, nincs elég élelem a földön, ezért aztán hagyjuk,
hogy éhen haljanak társaink közül sokan. Azt hisszük, persze ostoba módon, hogy
a békéért harcolni kell, s persze harcolunk és szenvedtetünk sok embert. És azt
hisszük, hogy "..." és rendben is van ez így, hisz így épül fel
körénk – tökéletes – világunk, általunk! :)
Nos, ez a hit! Minden, amit hiszel, az lesz
számodra a valóság, és semmi nem lesz számodra valóság, amiben hinni képtelen
vagy! Persze senkit ne tévesszen meg, hogy sokszor úgy fogalmazunk: „ezt nem
hittem volna, mégis valóság”. Inkább azt vizsgáljuk meg, minek kapcsán hittük
azt, amit hittünk addig! Te ma úgy gondolod, ha valamire szükséged van, pénz
kell hozzá. Nos, ez így is van! Mert ezt hiszed! Én azt mondom: ezt teremtem
hitemmel, s a pénz csak egy eszköz, mely aztán automatikusan bejön majd, mint a
megvalósítás feltétele, hiszen nem a pénz teremt, hanem a hit. Nem hiszed!?
Nézz körül a honlapon (www.efealapitvany.hu)! Nem pénzem volt! Hitem! Hiszen
nem vagyok üzletember, van nyolc általánosom, nem vagyok tanár… mit keresek egy
egyetemi „katedrán”? Bizony mondom
Néktek, a hit minden!
- Igazán
összekavarsz, már azt sem tudom, mit higgyek?
- Hát igen! Az ember nehezen szabadul meg
elvektől, berögződött – életfeltételnek nem mondható – életfeltételektől. De,
ha rám hallgatsz, azt hiszel, amit csak akarsz, mert engem nem igazán érdekel,
hiszen Te azt éled, amit Te választasz, s ez így is van rendjén.
- Hogy
mondhatod, hogy a világ tökéletes úgy, ahogy van?
- Miért? Talán nem az?
- Nem! Te is
mondtad és látod is! Háborúk, öldöklés, szenvedés… Hol van itt a tökéletesség?
- Szóval Te valóban úgy gondolod, hogy nem
tökéletes? Értem már, miért akarja mindenki megváltoztatni a világot!!! Na ez
csak vicc volt! Egy időben én is így gondoltam, ahogy Te és sokan. Felhívom a
figyelmedet, hogy ezt hiszed: „A világ tökéletlen a szenvedések… által.” Nos,
számodra és sokak számára akkor ez így is van! De nézzük meg megint! Kérdezzük
meg, hogy minek okán látjuk így, ahogy látjuk? Ha ismerjük valami okát, már
megértjük azt. Ha megértjük, elfogadjuk. Amíg nem értjük, kutatjuk. Amíg a
molekulát hittük a legkisebb részecskének, addig azzal tudtunk megmagyarázni
különböző dolgokat, és nem tudtunk magyarázatot sok dologra. Ezeket a dolgokat
még csodának is szoktuk néha nevezni. Aztán amikor rájöttünk, hogy van kisebb
részecske is, kevesebb lett a „csoda”, hiszen több dologra találtak
magyarázatot. Persze, kérdések és válaszok, aztán több kérdés, több válsz,
aztán megint: még több kérdés… Ugye ismerős!? Képzeld el, azt állítom, hogy az
ember mindenre tudja a választ, csak azt hiszi, hogy nem. Faramuci mi? J Nincs semmi, amit az ember
ne tudna, csak egyszerűen valamilyen oknál fogva nem emlékszik! Hogy
tökéletes-e a világ!? Hát persze, hogy az! Ha tudod mindennek okát! Már pedig
tudod, csak nem hiszed el nekem! Nem tudod, míg nem hiszed el, s tudni fogod,
ha hiszed! J Na jó! Elmondom, mitől tökéletes ez a világ! Ha az embert megkérdezed
szeret-e boldog lenni, azt mondja, igen. Ha az embert megkérdezed, szeret e
gazdag leni, azt feleli, igen. Ha az embert megkérdezed, szeretne-e mindig
egészséges maradni, azt feleli, igen… De az ember honnan tudná, hogy mi
szeretne lenni, ha nincs boldogtalanság, ha nincs szegénység, ha nincs
betegség… Tovább megyek! Az ember honnan tudná, hogy Ő maga milyen, ha nincs
más, ami nem olyan, mint Ő!? Ebben a világban minden valamihez képest
valamilyen! Nincs hegy, ha nincs völgy. Nincs síkság, ha nincs hegység. Nincs
szeretet, ha nincs gyűlölet. Nincs igazság, ha nincs igazságtalanság… és így
tovább! Most mondd azt, hogy Te nem szereted a síkságot! Aztán mondd azt, hogy
nem szereted azt, minek kapcsán egyáltalán tudhatsz a hegységről! Egy
„Hülyegyerek a farkánál fogva pörget egy macskát a feje fölött, míg az kínosan
nyávog. Megy arra egy járókelő, és rászól, hogy mit csinálsz te szerencsétlen?
Én? Örömet okozok a macskának. Ez neki öröm szerinted? - kérdezi az arra járó?
Nem, most még nem, de ha elengedem.” Nos, az éhezők megsegítése tette lehetővé,
hogy lelked átélje azt az érzést, milyen az, segíteni másokon. Érted, miért tökéletes
a világ?
- Értem, de
ezt mondd azoknak, akik éheznek, fedél nélkül vannak, halálos betegek…!
Kíváncsi lennék, mit szólnának!?
- Álljon meg a „hegyi menet”! Miért kellene
elmondanom!? Kérték? Neked sem azért pofázok, mert nem akarsz hallgatni!
Egyébként Te csak ne hidd azt, hogy nincs joga bármikor változtatni a saját
helyzetén az embernek! Te úgy gondolod, hogy a sors kegyetlensége az, ami a
„szerencsétlenekkel” történik, igaz?
-
Miért, talán nem az?
- De igen! Számodra, és mindenki számára, aki
ezt hiszi! Ezek az emberek azok, akik jobbá akarják tenni a világot. Ők nem
azért vannak fedél nélkül, vagy éppen éheznek egyesek, mert a sors kegyetlen!
Azért, mert ezt választották!
- Ne haragudj, de te tiszta hülye vagy!
- Bolond, nem hülye! Rendben! Mondj az
életedből olyat, amikor nem TE választottál az életben!
- Sok ilyet tudnék mondani! Hiába
akarok aludni hajnalban, ha fel kell kelnem, mert dolgozni kell menni. Hiába
akarok egészséges lenni, ha az ételek már mérgezőek…
- Na várj csak! Értelek én, ne aggódj!
Jobban, mint hinnéd! A következő a lényege annak, amit mondasz! A „kell”! Ugye
jól mondom!?
- Végül is
igen! Sok dolgot kell, mert kötelező, ha élni akarsz.
- Most erre mit mondjak? Valóban így hiszed?
Akkor gondolom, nem hiszel az emberi szabadságban, a szabad akaratban, a
teremtő erődben, hogy dönthetsz a dolgok felett…?
- De hiszek,
de ez nem korlátlan!
- Mint a világegyetem? Valóban azt hiszed,
hogy ezeknek van korlátja? Megint vissza kell kanyarodnunk! Amit hiszel, az
számodra a valóság! Amiket mondasz, hogy "kell", meg törvények, meg
ez, meg az... Maradjunk annyiban, hogy úgy érzed, hogy az életben mindig
döntened, választanod „kell”... Igaz? Pedig nem kell! A kell nincs! A kell, az
kötelez és csorbítja a szabadságérzetedet! Maradjunk annyiban, hogy sokszor nem
azt választod, amit szeretnél, s erre Te azt mondod: „azt kellett”. Holott
akkor is Te választottál, csak döntésedet a félelem szülte! Felkelsz hajnalban,
mert ha nem mész be dolgozni, elveszted az állásod, ha elveszted az állásod,
nem tudod eltartani a családod... Ugye ettől félsz?
- Naná! Te
nem?
- Én nem, én nem félek semmitől. Így aztán az
én döntéseimet nem félelmeim határozzák meg. És vedd figyelembe, hogy mi építi
körénk a valóságot!! A gondolataink, amit hiszünk. Okos dolog félni
akkor? Egy bölcs mondás. Lehet, hogy ismétlem: „A félelem mágnesként vonzza a
félelem tárgyát, ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás is.”
A hajléktalannak nem azzal segítesz igazán
jól, ha eteted, azzal, ha megmondod Neki, bármikor kikerülhet abból, amiben
van! Persze csodálkozni fogsz, mert sokan jól érzik magukat abban a „szerepben”
,amit játszanak (beteg, hajléktalan…). Tudod „Színház az egész világ!” – mondta
valaki. J
- Hogy érted,
hogy az ember maga a sors?
- Ahogy mondtam. Minden felett Te döntesz az
életben, a sors sem kivétel! Nem is létezik! Az ember találta ki a szót (sors),
mert nem tudja, hogy Ő maga minden.
- Minden? Na
jó! Erre majd még visszatérünk! Ha az ember maga lenne a sors, ahogy mondod,
akkor ismerné azt. S ha ismerné, a jövőt is ismerné! Márpedig a jövőt nem
ismerheti senki!
- Így gondolod? Nos, akkor így is van! De
csak azok számára, kik így gondolják. Azt mondod, ha a jövőt ismered, ismered
sorsodat. Az emberek ismerik a jövőjüket, jobban, mint gondolnák! Mit gondolsz,
miért félnek? Biztos van rá okuk. És ez az ok, ott van cselekedeteikben.
Mi is a jövő? Mi a jelen? Mi a múlt? Mit
ismersz ebből?
- Múltat és a
jelent.
- Nagyon jó! Ezek szerint ez egy ismeretlenes
egyenlet! A jelen a múlt következményeképpen jön létre, ezt senki nem vitatja.
A múltban hozott döntéseink nyilvánulnak meg. Ez azonnal magyarázat is a
jövőre! Mert, ha a jelen a múlt következménye, akkor a jövő…
- …a jelen
következménye!
- Rögtön lehidalok! Ugye nem azt akarod
mondani, hogy nem ismered a jelent? Mert ha ezt mondod, ismét lehidalok!
Ugyebár az ember, ha a jelenben valakit pofon vág, joggal várhatja, hogy
esetleg visszakapja az „erőszak erőszakot szül” elven. Persze, ha az erőszak
erőszakot szül, valószínűleg a szeretet, szeretet szül… és így tovább. Most
akkor álljunk széttárt kezekkel értetlenül az előtt, hogy az ember miért is nem
hajlandó ismerni a jövőjét? Hiszen a jelened a jövőd! A jelenben hazudtál? A
jövőd hazugság. A jelened erőszak? A jövőd erőszak…
- Ez így igaz,
de…
- Csitt! Nincs de!
- Na jó! És mi
van azzal, hogy azért tudok mindent, mert én vagyok minden?
- Ajajj! Megint magyarázhatom a „rózsa
illatát”. Megkísérlem elmagyarázni, bár ez nem vall bölcsességre. Az ember
érzelmekkel telített. Vannak emberek, kik mások érzelmeit is érzik, kik jobban,
kik kevésbé. Együttérzésnek hívják. Ennek okán hajolsz egy koldus kalapja fölé,
mikor bedobsz egy kis elemózsiára valót. Ez az együttérzés ugyanolyan
határtalan, mint a szeretet tud lenni, vagy akár a világegyetem. Ne menjünk
bele abba, hogy nincs végtelen, mert ha valaki azt állítja, hogy véges a
világegyetem, arra a kérdésemre is tudja a választ, hogy akkor mi van az után!
Szóval, az érzékek lehetnek annyira kifinomultak, hogy a másik érzését érzed.
Mindenki tudja, hogy érzelmek alapján születnek gondolatok, s a gondolatok
alapján cselekszünk aztán. Amikor valakivel együttérzel, és ezt nagyon mélyen
tudod, akkor már egy vagy vele, hiszen téged is és megnyilvánulásaidat is
érzelmeid határozzák meg. Ha érzed, amit a másik, már nem bántod! Miért is
tennéd, hiszen fájdalma számodra fájdalom lesz. Mire fogsz törekedni? Arra,
hogy örömet okozz Neki, hiszen egy vagy vele. Itt érdemes visszatérni kicsit a
„kell”-hez. Nem azért segítesz Neki, mert kell, hanem azért, mert a szeretet
ezt diktálja! Így szűnik meg a kell, és válsz szabaddá egy életre!
De visszatérve. Azt mondtam, hogy minden
határtalan. Érzed az emberek érzéseit, egy vagy velük. Az állatoknak nincs
érzésük? És a virágoknak, a fáknak... De akkor a köveknek is legyen! Mert ugye,
hol a határ? Nem igaz? És ez az együttérzés csak úgy működik, ha együtt vagy
valakivel, vagy akkor is, ha távolabb van? Hm? Hol a „határ”? Mondjuk, van 12
lakás egy emeletes házban. A 12 lakásban a család éli az életét. Te már annyira
kifinomult együttérzéssel rendelkezel, amiről eddig beszéltünk. Az semmi, hogy
annyira kifinomult, de a felvételi sebessége is gyors az érzelmeknek (tehát
gyorsan, ugyanabban a pillanatban képes vagy fogni a másik ember érzését, ahogy
az benne megszületik). Tegyük fel, hogy láthatatlan vagy. Elkezdesz a lakások
közt mászkálni, egyik emeletről a másikra. Bemész, körülnézel, látod, mit
tesznek, érzed, mit érzenek… aztán továbbállsz és átmész a következő lakásba.
Ott is körülnézel, aztán a következő emeleti lakásba… és így tovább. Láthatod,
amint az egyik lakásban épp fürdeni készül valaki. Egy másikban épp
borotválkozni készül egy férfi... és így tovább. Aztán amikor végigértél a
lakásokon, megint bemész az elsőbe, a másodikba… Megint látod a férfit, aki
immár borotválkozik, az embert, aki fürödni készült, már a kádba ülve… Aztán mi
van akkor, ha gyorsabban is körbe tudnál érni a lakások közt? Mondjuk,
szaladsz. Ha ezt megteszed, akkor az ember, ki épp borotválkozott, láthattad
volna, ahogy épp bekeni arcát habbal, vagy azt, aki fürödni készült, épp
vetkőzik. De azt mondtam, minden határtalan. A sebesség is! Ne kételkedj benne,
mert nézd csak meg a múltat! Mekkora sebességet értünk el száz évvel ezelőtt és
ma! Tehát, minél gyorsabban érsz körbe, annál több részletet tudsz a
családokról, azok pillanatnyi érzelmeiről a házban. Aztán képzeld el, hogy
olyan gyors vagy, hogy amikor visszaérsz az első lakáshoz, látod magadat, ahogy
mész át a másodikba! De tovább megyek! Olyan gyors vagy, hogy látod magad a
harmadikban is… Mígnem azt veszed észre, hogy olyan gyors a mozgásod, hogy mindegyikben
ott vagy. Az hagyján, hogy ott vagy, de azt is tudod, mi történik egy időben
több helyen. Olyan ez, mintha annak a háztömbnek az Istene lennél! Hiszen
mindent tudsz. Most én egy háztömbre korlátoztam ezt a mozgást, de képzeld el,
több házra, falura, városra, országra, világra, világegyetemre.
- Te azt
állítod, hogy képes vagy erre a „mozgásra”?
- Én azt állítom, hogy mindenki képes erre a
„mozgásra”, csak „kicsit lelassultak”, hogy olyanokká váljanak, mint amik
jelenleg.
- Miért?
- Azért, mert különben nem tudnának
elvonatkoztatni egymástól, és megélni mindazt, amiről tudják, hogy mi az, de
átélni csak így tudják – én így tudom –, hiszen valójában minden „EGY”. Ezért
az EGY szétvált, („lelassult, elfeledkezett”), így aztán lett „kettő”, vagy más
mint az „EGY” (hegy és völgy, férfi és nő…). Itt feltétlenül ajánlom
„Beszélgetések Istennel” című könyvet (Édesvíz Kiadó), mert én nem fogok
belemenni abba, hogy elmondjam Neked azt, amit más már megírt!
- El fogom
olvasni. Ebből a könyvből vetted, amiket mondasz?
- Nem vagyok egy könyvmoly. Inkább
fogalmazzunk úgy hogy ez a könyv volt az egyik, ami megértetett velem valamit,
amit átéltem az életben, viszont nem jól értelmeztem.
- Volt más is,
ami segített?
- Nem vagyok egyedül ebben a világban, ki
tisztában van azzal, „ki vagyok én”. Egy ilyen ember előadását hallgattam
éppen, mikor a „homlokomra csaptam”, hogy mekkora hülye vagyok.
- Ki vagy?
- Nem magyarázom! Olvasd el a könyvet!
- Na jó!
Térjünk vissza az általad nevezett „tökéletességhez”, mert szerinted a világ
az! Elmondod egy nyomorban, bánatban, betegségben élő embernek, hogy a megoldás
egyszerű… és ugyanúgy szenved tovább, mert megpróbálja, amit mondasz, de nem
segít rajta. Megint csak a csalódás marad.
- Hogy is mondta Jedy Luke-nak a Csillagok
háborújában, mikor egy követ próbált felemelni az akaratával, és Luke így
szólt: „megpróbálom”? Azt mondta: „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” Nem
véletlenül mondta ezt, hiszen aki csak próbálja, az nem hisz abban, hogy tudja.
Ha nem hisz benne, másban hisz, s számára az valósul meg. Bizony mondom, senki
nincs becsapva azzal, ha azt mondom Neki, higgyen abban, amit - mint valóság -
megélni kíván, és meg is fogja élni azt. Csak tartsa be: gondoljon rá (higgye),
beszéljen róla, aztán cselekedjen aszerint. De ne minden pillanatban mást
akarjon valóságnak látni, mert bizony itt a földön a teremtéshez kell egy kis
„idő”! J Ami meg a csalódásokat illeti, ne feledjük, hogy a csalódás oka soha
nem más! A csalódásainkat elvárásaink szülik! Ha nincs elvárás, nincs csalódás.
El lehet gondolkodni, hogy melyik könnyebb. Megszüntetni az elvárásainkat, vagy
úgy nevelni másokat, hogy az nekünk jó legyen (természetesen közben elvenni szabad
akaratukat, s vele szabadságukat…, amire mi magunk is áhítozunk).
- Ez marhaság!
Hogy lehetne elvárások nélkül élni?
- Úgy gondolod, hogy ez marhaság? Akkor
számodra ez az élet. Számomra nem marhaság más szabadságát megadni azzal, hogy
nem vársz el tőle semmit, amit Ő nem akarna. Hiszen a világon csak azt tudsz
adni másoknak, amivel rendelkezel, és akkor rendelkezel vele, ha másoknak is
tudsz adni. A szabadságot (elvárások hiánya), sem élvezni, sem megadni nem
képes ma még az ember. Inkább lemond, mind sem megadja, csak,hogy joggal
követelhesse, s közben nem veszi észre, hogy láncolta le saját magát másokon
keresztül.
- Van valami
abban, amit mondasz!
- Abban, amit elmondok „minden van”, nem csak
„valami”!
- Ha az ember
tudná mindennek okát, mindenre a választ, boldog lenne végre. Ezt úgy érzem, el
tudom fogadni. De hihetetlen, hogy ilyen emberek legyenek. Nincs tökéletes
ember, ki mindent tud.
- Én inkább azt mondanám: nincs senki, és
semmi, mi ne lenne az!
- Te sem vagy
az!
- Ugye nem bánod, ha nem ugyanabban hiszek,
amiben Te?
- Mi van, ha
félrevezeted az embereket? Az, hogy tökéletesnek tartod magad, azt állítod,
hogy csak te mondasz igazat, és mindenki más téved.
- Ezt mondtam volna? Vagy azt, hogy a hit
építi fel valóságodat? Minden embernek igaza van, hiszen számára az a valóság,
amit hisz. Miért kételkednék ebben? Én nem mondtam, hogy igazam van. Nem
mondom, hogy követendő példa vagyok. Nem mondom hogy ez az „igazi út”, melyet
minden ember keres. Én arról beszéltem, nekem mit hozott ez az „út”, amit én
bejártam. De engedd meg nekem, ha már a hit (gondolat) építi fel a világot,
hogy azt higgyem, mindent tudok, és hogy tökéletes vagyok! J Apropó, hány
dioptriás a szemüveged?
- Ezt most
miért kérdezed? Egyébként négy.
- Hallottál már a betegségek
pszichoszomatikus hátteréről?
- Igen.
- Ugyebár a csontritkulás esetében az emberi
váz merevvé válik, akár csak a gondolkodása. Nos, négy dioptriával
elképzelhető, hogy Te látod rosszabbul ezeket a dolgokat, vagy nem? J
- Na jó, ezt
inkább hagyjuk! Soha nem fogom elhinni neked, hogy mindennek okát ismered,
mindent tudsz.
- Ne is! Miért is tennéd!? Tudod, amikor
rájössz, hogy mindennek okát ismered, nem kell többé keresned, mert tisztában
vagy azzal, hogy mindennek van oka, mely magának a megnyilvánulásnak értelmet
ad. Többé már nem keresed mindennek magyarázatát, amit elfogadhatatlannak
tartasz. Többé már nem gyártasz elméleteket, nem lesznek elvárásaid…, mert
tudod, hogy az OK szülte meg azt, ami van. Gondolod, hogy én azzal foglalkozom,
hogy okokat kutassak és magyarázzak? Minek? Nekem elég, hogy tudom: van. Hogy
mindenre tudom-e a választ? IGEN! Határozott igen, akkor is, ha Te képtelen
vagy elfogadni válasznak, amit mondok. Azt kérded, mindenre tudom-e a választ?
Azt mondom: nem. Hiszen ha megkérded, mi Francia ország fővárosa, lehet, hogy
nem tudom a választ, hiszen nem igazán tanultam. Most kérdezd meg, hogy okos
vagyok-e, vagy szép, vagy buta, és ronda… Nem lehetnék mindkettő? Kinek éppen
micsoda, nem igaz?
Hát hogyne tudnék mindent, ha egyszer: „MINDEN
VAGYOK”.
-
Ugye ezt te magad sem
hiszed?
- „Megfogtál!” Mindenesetre igyekszem hinni
benne, hogy valósággá váljon. J Na nem abban, hogy nem abban, hogy minden 1 mert azt már tudom. Abban,
hogy a jelenben, mindent tudok.
-
Tudod, azért vagyok nagy
gondban azzal, amit mondasz, mert ismerlek régebbről. Ha azon gondolkodom, hogy
mi az, amit elfogadjak abból, amit mondasz, bele lehet „őrülni”. Olyan elveket
kellene feladni, amik az egész emberiség életét meghatározzák. Aztán látom,
hogy mennyi előadást tartasz, mennyire keresik a társaságodat, csak hogy
beszélgethessenek veled…Embereket láttam, kik mély depressziótól szabadultak
meg. Az, hogy a könnyeiket örömmé vagy képes változtatni, ahogy beszélsz velük…
Látom, hogy mi mindent hoztál létre az alapítványodon keresztül, hogy két
kézzel „szórod” a pénzt az emberekért…És mindezt látva, nem tudom – ott mélyen
legbelül – nem elhinni, hogy igazat beszélsz. Hadd mondjam el az
olvasóknak, hogy érdemes fellátogatni az alapítvány honlapjára! (www.efealapitvany.hu)
Annyi, de
annyi kérdésem lenne az életről…
- Tudod mit? Hagyjuk! Erre ott a három kötet:
„Beszélgetések Istennel” (Édesvíz kiadó)
-
Váltsunk! Miből élsz ma?
- „Szabadúszó vagyok”.
- Most
komolyan!
- Komolyan. Többnyire azt csinálom, amihez
kedvem van. Leginkább előadásokat tartok, feltéve ha kimozdulnak az emberek.
- Milyen
előadásokat, és mi az, „ha kimozdulnak az emberek”?
- Előadásokat az életről. „Út a betegség, a
fájdalom nélküli élet, a boldogság felé” címmel. Vagy hasonló címmel. Az
embereket mára már nem sok minden érdekli, nehéz Őket összehozni bármire is.
Annyira átverték Őket, hogy már senkiben nem hisznek, senkiben nem akarnak
bízni. Munka után – feltéve, ha van munkájuk – haza mennek, aztán bezárkóznak.
Már szinte kilátástalannak látják sokan a helyzetüket. Pedig, ha tudnák, hogy
amikor elmegyek a falujukba „Életet” viszek, többen jönnének. Akik eljönnek,
sajnálkoznak, hogy a Többiek nincsenek ott. De előbb utóbb majd eljönnek Ők is,
és meghallgatják amiről beszélek, hiszen „kulcsot adok” Nekik az élethez,
ráadásul szinte ingyen.
- Mi az, hogy
„szinte ingyen”?
- Megfizettetem, ha valahova elmegyek. 12
éven át tettem amit tettem. Több tízmilliót költöttem az emberekre egészen
addig, amíg úgy gondoltam ez az én életfeladatom. Most, hogy tudom nincs
semmiféle kötelezettségem az életben, szabad vagyok, és ezt másnak is meg kell
adni, hát fizessék meg az emberek maguk, a „szabadságukat”, ne én. Nekem
mindegy, ki fizeti ki a költségeket, hogy eljussak valahova megtartani ezeket
az előadásokat. Polgármester, vagy belépőjegyek… Az érdekesség az, hogy az
emberek valóban nem becsülik azt ami ingyen van. Ahol tegnap voltam előadást
tartani egy Pécs környéki falu, a polgármester fizette ki a költségeket. Ahogy kerestem
a kultúrházat, megálltam egy hölgy mellett, és megkérdeztem, hol a művelődési
ház. Megmondta, majd megkérdezte, hogy én jöttem-e előadást tartani? Mondom:
igen. Na ne mondja, hogy gyógyszerek nélkül lehet élni! Miért ne mondanám? Több
mint 12 éve halottnak kellene lennem, azóta nem szedtem gyógyszert, és most itt
beszélget velem - válaszoltam. Hú de kár, hogy kell mennem a gyerekért, el
kellene mennem nekem is akkor az előadásra! – mondja Ő.
Odaérek a kultúrházhoz, egy középkorú hölgy
vár. Öt perc és kezdődne az egész. Sehol senki. Azt mondja, minden házhoz
bedobta a szórólapot, majd ecseteli, hogy mennyire nem mozdulnak már semmire az
emberek. Aztán várunk egy kicsit, és szó esik arról, miről is lett volna szó.
Aztán a hölgy felsóhajt, „Uram Isten, de jó lett volna hallani!”… Aztán arra
téved valaki, szóváltás, majd elrohan, és szól néhány embernek, hogy azonnal
jöjjenek, mert most nem egy „árus”, vagy „sarlatán”… jött, aki becsapja Őket.
Végül is az előadás nem marad el, mert jönnek páran. Végighallgatják, majd
megkérdik, hogy visszamennék-e valamikor, szólnak a többieknek. Megértik, hogy
valóban „kulcsot” kapnak az élethez, a boldogsághoz. Oda jön egy középkorú
hölgy az előadás végén, és így szól: „Nem fogja elhinni, úgy érzem, mintha egy
nagy kő esett le volna rólam, amit nem kell tovább cipelnem…” Persze én
elhiszem, hiszen látom rajta. Hát, így zajlik ez az előadásosdi. Igazán
jöhetnének az első előadásra is, hogy ne kelljen annyit mászkálnom! J
- Semmi
negatív visszajelzés?
- Nagyon ritka a kritika. Nem régiben valaki
megkérdezte, hogy a bio-, reformtáplálkozás segíti-e a fogyást? Mondom: persze,
aki megfelelő tápanyagokkal táplálkozik, éhezés nélkül állandóan az ideális
súllyal fog rendelkezni. Erre azt feleli: akkor ön nem hiteles előadó! Mindezt
azért, mondta, mert van rajtam némi súlyfelesleg. Erre megkérdeztem a hölgyet,
hogy én nem vagyok-e hiteles, vagy az, amit eddig elmondtam? Elgondolkodik, de
nem vártam meg a válaszát, mert tudtam, hogy ott legbelül a szívűk mélyén érzik
az igazát annak, amit elmondtam. Aztán hozzátettem: nézd, én nem úgy vagyok az
élettel mint az emberek általában. Engem már nem bántana, ha megbetegednék,
mert tudom, hogy én vagyok az oka. Azt is tudom, mit kezdjek magammal olyankor,
ha valami gond adódik egészég terén. Ha kell, kúrázok, koplalok (nem eszek egy
hétig), beöntést adok magamnak, gyógyteákat iszom… És ami fontos, én nem félek
a haláltól, mert tudom, hogy az élet örök. Így aztán döntéseimet arról, hogy
ebben a világban mit és hogyan kívánok megélni, átélni, ez tudatosan hozom meg.
Te és más sem, soha többé nem fogja azt hallani tőlem, hogy más a hibás azért,
ami engem ér. Én nem fogok kártérítési pert indítani az orvos ellen műhiba
miatt, mert tudom, hogy én juttattam magam a műtőasztalra, némi élvezetért cserébe.
És természetesen semmiféle neheztelést nem tudnék érezni azok iránt, akik azt
mondják: „nem vagy hiteles előadó”. Én semmit nem vesztek. Aki viszont e
gondolat miatt dobja félre mindazt, amit hallott, és ezért nem hisz benne, az
nem élheti meg valóságként mindazt, amit halott, a feltétel nélküli
boldogságot, az egészséget…
Elmondtam egy kis „mesét” is, hogy értsék
jobban, miről is beszélek. Az Ördög úgy gondolta, megtréfálja az embereket.
Ezért aztán egy palástot vart magának és Istennek öltözött. Kiállt az emberek
elé és így szólt: A SZERETET JÓ DOLOG! De az embereket nem ejtették a fejükre,
átláttak a szitán, hiszen a palást rövidre sikeredett és nem takarta el az
Ördög patáját. Nem szóltak semmit az emberek, levonták a következtetést abból,
amit láttak. Aha, nem csapsz be, gondolták, látjuk ám, ki vagy! Te vagy az Ördög,
és Te mindig hazudsz, rosszat akarsz az embereknek… Így ezekkel a gondolatokkal
fordultak el az emberek az áll Istentől, s azóta hiányzik az igaz szeretet az
emberek szívéből, s azóta vágynak rá. Az Ördög valószínűleg jót kuncogott,
mikor a palástot – amivel álcázta magát – direkt rövidre szabta. J Bizony mondom Néktek, ha az
ördög mondja, hogy a szeretet jó dolog, az akkor is jó dolog! J
-
Azt mondtad, többnyire
előadást tartasz. Mit csinálsz még?
- Olyan éttermet, ami átfogóan adja a
bio-reform-, valamint a hagyományos ételeket, kiszállítva is. De készít
gyógyteákat, frissen facsart zöldség és gyümölcsleveket, biócsírákat a
zöldségsalátába, szendvicseket iskolabüfékbe… Aztán, ezt elterjesztem sokfelé
majd. Mindezt addig és úgy, ahogy kedvem van. „Pihenés” képpen még buszozni is
visszamehetek például.
- Olvastam a
honlapodon az „életmódklub”-ot. Vannak fent köszönőlevelek. Igaz, hogy akár a
rákot is kezeli a kajád?
- Mit olvastál?
- Köszönik,
hogy megszabadultak egy életen át tartó fejfájástól, gyomorfekélytől…
- Akkor ott a válasz a kérdésedre! J
- Nem lehet
könnyű csinálni ezeket a dolgokat, amikkel foglalkozol. A klub, az előadások…
- Ha az ember szereti azt, amivel
foglalkozik, nem terheli, hanem feltölti. Igaz sokszor van úgy, hogy úgy
gondolom, befejezem.
- Miért?
- Mondjuk nincs már kedvem hozzá például. Van
úgy, hogy úgy gondolom elég a sok gáncsoskodásból, amit a „törvényre
hivatkozva” végeznek velem szemben a hivatalos szervek. A hócipőm az, aki
győzköd bárkit is, hogy legyen boldogabb és egészségesebb, ha nem hogy
örülnének, még akadályokat gördítenek elém.
- Mire
gondolsz? Van, aki akadályozza a „munkád”?
- Húúú! Ne tudd meg! Lenne egy-két sztorim.
- Írjuk le!
- Kézzel, lábbal tiltakoznak a változtatás
ellen sokan. Ezek olyan felépítet rendszerek, vagy éppen élelmiszergyártók,
gyógyszergyártó… vagy cégtulajdonosok, vagy politikusok, kiknek cégeik vannak…
akik érintettek a változásban. Tudjuk jól, hogy amennyiben valamit változtatni
kívánunk, valami újat alkotunk, óhatatlanul lerombolunk valami olyasmit, amit
addig jónak tartottunk. Nos, azok az élelmiszer „nagyhatalmak” melyek az
egészségtelen élelmiszereket gyártják és elárasszák velük az egész világot, nem
nézik jó szemmel, ha valaki arról beszél, hogy milyen káros valójában a
denaturált, rossz összetételű… élelmiszer, mert valószínűleg a jövőben egyre
kevesebben veszik majd le a boltok polcairól. És kinek kell az egészséges,
gondolkodó ember? A gyógyszergyártásnak biztos nem, de a politikusnak sem, mert
nem marad, akit irányítson.
- Képesek
akadályt gördíteni eléd, az elé amit teszel az emberekért az alapítványodon
keresztül?
- Ez most vicc? Gyilkoltak már meg embert pár
forintért is az utcán. Nem ám a milliárdos üzletekért. Csak, hogy megértsd
miben is élnek ma az emberek, milyen „rendszerben”, elmondok néhány történetet.
Elszomorító tényeket fogok itt közölni. Olyan
elszomorító tényeket, amiket talán képtelenek lesznek egyesek elhinni. De az,
hogy esetleg nem hisznek nekem, semmit nem von le annak valóságtartalmából,
amit itt „elmesélek”.
Nagyon
sokan eljutottam mára már ara a szintre, hogy rájöjjenek, valami nincs rendben
az emberiség életével, életvitelével.
Akár milyen témába „könyökölünk” valami mindig „sántít”. Jó volt a „tej”
mostanáig, most meg kiderült, azt hallani, hogy nem éppen egészséges dolog…
Gyógyíthatatlannak „kikiáltott” betegségek, csodával határos módon való
gyógyulásáról számolnak be, egyre sűrűbben a médiában…
Ugyan akkor „elsiklunk”, vagy csak felületesen adjuk
a köztudomására, hogy a „csodabogarak”, mit is tettek azért, hogy
meggyógyuljanak. Vagy, ha el is mondják, kétkedve fogadjuk, mert amit
állítanak, az ellent mond esetleg a „megszokottnak”, a tudomány által
propagáltaknak. Igaz, a „csodaesetek” és a kísérletek által, már a tudomány
állásfoglalása is megváltozott. Olyan dolgokat „feszeget”, amit eddig jónak és
életfeltételnek hittünk, az mára – mint kiderült – bizony „vesztünket” okozza,
mint pl. a tej, tejtermékek, vagy a hús fogyasztása…!
Hogy mégis miért nem látnak napvilágot a kutatás
egyértelmű eredményei, ennek „nyomós” oka van!
Ezekre az okokra majd visszatérünk a végén.
Azonban
mielőtt folytatnám és megosztanám veletek az igazán érdekes történeteimet,
feltétlenül tisztázni kell néhány dolgot!
Első és legfontosabb! Nem „vitát” kívánok nyitni a
leírtakkal. Számomra tények, mik megtörténtek, bármi hihetetlen is az.
A másik, hogy mára, már „hidegen hagy”, hogy ki mit
hisz el nekem, vagy éppen mit gondol rólam. Az sem igazán érdekel – bár ez
durvának és sértőnek tűnhet egyesek számára –, hogy ki mit kezd az
információval, változtat-e életvitelén, saját érdekében a „tanulságok”
hatására. Volt idő a kínokkal teli gyógyíthatatlannak hitt betegségem után,
amikor mindenáron megakartam kímélni az embereket attól, azoktól a kínoktól, amibe
én magam estem. Minden percben másokért próbáltam élni, traktáltam az
embereket, hogy „nem jó ez így”, ne tegyék ezt, vagy azt… Talán azt is
kijelentetem, hogy szinte erőszakos voltam, hogy „nézeteimet” másokra aggassam.
Rá kellett jönnöm, hogy amit az élettől kaptam, azt „nekem címezték”, olyan
„írással” amit csak én tudok elolvasni. Olyan írással, amit, ha felolvasok nem
fognak „megérteni”. Rá kellett jönnöm, hogy nem kell mindenkire rátuszkolnom
azt, ami „tálcámra” összegyűlt a tanulságos kínlódások, és az azt követő évek
során.
Nincs
több dolgom, mint őszintén, nyíltan „kitenni tálcámra” azt ami van, és
„körbesétálni”, mert majd leveszik az emberek önként, azt, amire szükségük van.
Voltak, vannak, és lesznek olyanok, kik értenek a „szóból”, mások viszont
megakarják tapasztalni a „kínt”, hogy kézzelfoghatóvá váljon számukra, amik
„tálcámra” kerültek, az évek során. Nekik kitartást kívánok!
Három
történetet fogok elmondani az elmúlt 12 évből. 12 év, mióta úgy döntöttem, hogy
„megmentem az emberiséget saját magától”.
Gyógyulásom után sok minden
megváltozott életemben. Már nem ugyanazok a dolgok voltak fontosak többé
számomra, mint betegségem előtt. Munkám mellett rengeteget dolgoztam,
víztisztító készülékeket kezdtem el forgalmazni, mert ivóvizeink annyira
szennyezettek, hogy ivásra alkalmatlanok mára. Évekig kerestem pénzt e
tevékenységgel, s a keresett pénzből gyermekintézményeket igyekeztem támogatni,
felszerelni víztisztító készülékkel, hogy nekik legyen legalább több esélyük.
Sok óvodát, iskolát sikerült támogatni és került be tiszta víz ez által
fogyasztásra. A víz után – úgy gondoltam – jöhet az élelmezés, a táplálkozási
szokások megváltoztatása, megreformálása, egy egészségesebb irányba. Jó
kapcsolat alakult ki több óvodavezető és köztem. El is indítottunk egy
programot, „Gyermekeink egészségért” címmel. Hat óvodavezető vett részt a
programba. Többször ültünk össze, bizonyítottam az elképzeléseim helyességét,
amit meg is értettek, és elfogadtak, ami nem csoda, hiszen „értelmiségiek”.
Minden simán ment, már csak a fizikai megvalósítás volt vissza. Ekkor „csoda”
történt”. Felhívott a „szóvivő” óvodavezető, hogy menjek el hozzá feltétlenül.
Már amikor hellyel kínált, éreztem, hogy baj van. Könnyekkel küszködött és
mielőtt elmondta volna mi történt, már az elején bocsánatot kért. Elmondta,
hogy kapott egy telefonhívást attól a cégtől, ki az óvodák élelmezését ellátja.
Tudtára adta az óvodavezetőnek – finoman –, hogy amennyiben az alapítványommal
tovább folytatják a kapcsolatot, úgy megvonják a rendszeres támogatást az óvoda
alapítványától, amit azért hoznak létre az óvoda vezetői, hogy fenn tudják
tartani az óvodákat, mert bizony az állami pénz a kevésnél is kevesebb a
fenntartásra.
Miközben ezt elmesélte nekem, könnyekkel küszködött
és látszott tehetetlen dühe. Arra kért ne mondjam el senkinek, aminek én eleget
is tettem, mert nem nevezem meg az óvodákat. A másik ok, amiért nem nevezem,
meg, mert nem kívánok a múlttal foglalkozni, sem „bírósági”, sem, semmilyen
formában.
Ugye
érthető, hogy mi történt? De mit is várjon az ember? Nem igaz? Maga az állam
zárja be azt az óvodát, ami reformtáplálkozással igyekszik megóvni a gyerekek
egészségét, úgy, hogy amit a gyerekeknek adnak orvosilag bizonyítottan,
kutatásokkal alátámasztva: jó. Hogy
miért? Mert tejüzemeket, húsipart építettünk, ennek megfelelően kibővítettük
kórházainkat, a gyógyszereket el kell adni… …mert ahol a pénz, ott a hatalom,
nemde?
A következő
„mese” sem unalmasabb!
Mint
említettem, víztisztítók forgalmazásával kerestem – akkoriban a – a
azt a pénzt, amivel elindult az alapítvány. A cég, melyik importálta a
víztisztító berendezéseket, roppant korrektül jártak el a készülékeikkel
kapcsolatban. Ugyanis nálunk sokkal szennyezettebb az ivóvíz, mint ahonnan a
készülékek származtak, így nem tudták szavatolni ugyan azt a szűrt mennyiséget,
amit hol gyártották. Tovább nehezítette, hogy a szűrők élettartalmát nem
lehetett az egész országban szavatolni, mivel egyes területek kevésbé, míg
mások jobban szennyezett területek voltak ivóvíz kapcsán. Ezért vízmintát
vetettek arról a helyről, ahova a háztartási víztisztító készülék beszerelésre
került és azt megvizsgáltatták. Így korrektül megtudták adni, hogy a készülék
mennyi vizet tud pontosan megszűrni, mikor kell betétet cserélni.
Történt
egyszer, hogy egy másik megyei lapba, mint ahol élek, megjelent egy cikk az
„erőfeszítéseimről”, az óvodák támogatásáról. Ennek kapcsán többen
telefonáltak, abból a megyéből – magánemberek –, hogy Ők is szeretnének víztisztítót
otthonukba. Szívesen tetem ennek is eleget, természetesen. Megtörtént a víz
vizsgálata, és megdöbbentett, mert az egyik legrosszabb eredmény volt az ország
határain belül. Volt még egy dolog, amin nem tudtam túltenni magam ez üggyel
kapcsolatban és úgy döntöttem, utána járok.
Nem sokkal, az adott megyeszékhelyről – ahonnan
víztisztító készülék vásárlására jelentkeztek – tájékoztatott a hírek,
miszerint kétmilliárd forintot költöttek víztisztítására. A vizsgálat
eredményeit nézve számomra nem tűnt igaznak a hír. Ezért felkutattam az
„illetékes elvtársakat” a megye vezetéséből és közöltem velük észrevételemet. A
kedvesnek indult beszélgetés, hamar „fenyegetésbe” ment át, mikor megtudták,
milyen ügyben keresem Őket, de végül is, „mi köze hozzá?” szöveggel, letették a
kagylót. Puff neki! Már megint „beletenyereltem” valamibe. Felhívtam a megyei
napilapot, és kértem egy „tökös” újságírót. Kapcsoltak is valakit. Bemutatkozás
után az első kérdésem az volt: „Van e szólásszabadság?” A válasz:
„Természetesen”. Viszont mire közöltem, hogy miből, milyen következtetésre
jutottam és bizonyítékom is van, ezt a választ hallottam a kagylóban:
„Sajnálom” Nem is kívánt mást hozzáfűzni az újságíró.
Most
mit mondhatnék? SAJNÁLOM!
A harmadik
történetet nem tudtam könnyek nélkül átvészelni abban az időben, akkora volt
bennem a fájdalom.
A FŐORVOS, AKI EGYÜTT MŰKÖDÖTT VOLNA, HA...
Történt egyszer, hogy a Kapos Rádióban egy interjút
hallottam. Egy főorvossal a lábszárfekélyről és annak gyógyíthatatlanságáról
volt szó. Még egy klub is létre jött, mely szegény szerencsétlen embereket
hivatott szolgálni.
Betelefonáltam
és arra kértem a főorvos "urat" - miután elmondtam törekvéseimet, a
hiteles természetgyógyászok és az érdeklődő orvosok "összekapcsolásáról”
-, hogy próbáljuk ki a természetes gyógymódot is, mely rövid távú, végleges és
olcsó megoldást kínál a betegek számára.
Nem
zárkózik el - mondta a telefonba. Meg is kerestem mindig abban az időben, amit
megadott, de soha nem ért rá. Orvos ide, vagy oda nem szép dolog ilyeneket
tenni. Az ilyenesetek tanítottak meg valamit a „tiszteletről” számomra, amire
most nem térek ki.
Végül
is a harmadik ilyen alkalommal, mikor „találkára hívott” megadott egy
időpontot, mely a lábszárfekélyesek klub délutánja volt. El is mentem. Jött is
a főorvos úr több kollegájával együtt, s jöttek a betegek is szép számmal.
(Fantasztikus, hogy milyen ronda tud lenni egy lábszár fekély. Nem csodálom,
hogy ennyire zárkózottakká váltak ezek az emberek.)
Szánt
rám időt mindjárt a „klub összejövetel” elején a főorvos úr, még mielőtt a
betegek elkezdtek jönni.
Próbáltam
bevezetni egy másik fajta a természetes gyógymódot, de mindjárt az elején
megemlítette az első vehetetlen akadályt. Ugyan is a klubot egy cég támogatta
anyagilag. Méghozzá az a cég, melynek a termékével a gyógyítást kísérlik, hozzá
fűzöm, hogy sikertelenül.
Hoppá!
Az első igazi akadály, hogy ezek a szerencsétlenek hozzá juthassanak a mindent
megváltó gyógyuláshoz! „Hogy nézne az ki, hogy valaki támogatja a klubot, és
mástól gyógyulnak a betegek? Ugye ért engem?” – kérdezi tőlem a főorvos úr.
Ugye
értitek!
Nem akartam hinni a fülemnek mikor ezeket a
kijelentéseket hallottam. Kedves lábszárfekélyesek! Sajnálom, de szó sem lehet
a gyógyulásotokról, amíg a pénz diktál, vagy fel nem ébredtek végre és kerestek
más járható utat. Egyébként feltételezem, hogy az ott lévő orvosok sem
"kommunista szombatot", vagy kötelező társadalmi munkát végeztek jól
megérdemelt pihenési idejükben. Ha igen, akkor tisztelet érte.
Aztán megjött a tévé és rám már nem
maradt idő, így hát megvártam a végét, s közben figyeltem a tisztelettudó és
odaadó beszélgetéseket a betegek és orvosok között a kötözések közben.
"Á!
X néni! Mi újság? Nézzük csak! Milyen szépen javul, kezd megszáradni. Igen -
mondta a nénike, de nézze csak, itt meg kijött egy másik közvetlenül mellette.
Igen sajnos - mondta a fiatal doktor "úr". De nézze csak, ez milyen
szépen gyógyul, s most kap megint egy új szert és még fizetnie sem kell, mert a
cég ajándéka. Ez biztos segíteni fog..." Valahogy így zajlott le az
összejövetel.
A
háttérben a gyártó cég az új termékével, előtérben a mindent tudó orvos,
központban pedig a gyógyulni akaró - de csak Isten tudja: miért nem tudó -
beteg.
Aztán szép lassan minden beteg elmegy,
s szenved tovább immár egy új reménnyel. Közben szívem szakad meg, hogy megint
mindent a pénz határoz meg, és én nem szólhatok nekik: Várjatok! Gyógyítható!
Nem vártam hiába, mert megint időt szánnak rám. Igaz
én csak a főorvos "úrral" kívántam beszélni, de így is jó.
Természetesen
nagyon hamar váltam gúny tárgyává, de ez engem nem zavart, hiszen én
merészkedtem közéjük.
Fantasztikus,
hogy megfér a gúny a tiszteletben.
Megpróbáltam
bevezetni mondandómat, mert én nem szeretek kihagyni egy fázist sem, nehogy a
logika elvesszen abban, amit mondok, de hamar elfogy a türelem.
Ez
biztos hosszúra nyúlna, jegyzik meg közösen beleegyezve, majd máskor folytatjuk
- mondta - a főorvos "úr”, mert most nincs időnk.
Hát,
hogy is lenne idejük, hiszen ezt ez időt senki nem füzeti, amit velem töltenek
miközben "hülyeségeket" hallgatnak.
"Megbeszélem
a kollegákkal és hívjon fel egy hét múlva!" - Volt az utolsó szó.
Miért is "erőlködtem"
annyira én? Mit is akartam?
Az
én esetem a gyógyulásommal nem statisztika. De ha tudnák hány olyan ember van,
hozzám hasonló, kik nem "statisztikák". Amennyiben egy orvos tesz egy
látványos - elvileg lehetetlen - gyógyítást az azonnal statisztika, melybe
rögtön milliárdokat lehet beleölni, és piacra lehet dobni.
Nem
kértem többet, csak azt, hogy kísérjék figyelemmel és publikálják az eredményt
amellett, hogy ellenőrzik: nem tesz kárt a javasolt természetes gyógymód.
A képen
látható lábszárfekélyek természetgyógyászati módon voltak kezelve. 21 napos
kezelési időt látni.
Maradandóan,
és olcsón gyógyítható a lábszárfekély!
Ennyit
az „elkeserítő” történetekből!
Nem
az a feladat, hogy felelősöket keressünk, elmarasztaljunk bárkit is, bíráljunk…
Mert
amikor felelőst keresünk, azt mindig magunkkal kell kezdeni!
Azt
kell „kutatni”, mi a „kiút”!
- És mi a kiút?
-
A HIT! Mi lenne? Valamit hittünk, valamit gondoltunk, és annak megfelelően
cselekedtünk idáig, és ide vezetett. Most higgyünk, gondoljuk mást, ami máshova
vezet. Ami elvezet bennünket a földi „paradicsomhoz”!
- Ehhez nem hiszem, hogy elég lehet a
HIT.
-
Ha tudnák az emberek, hogy mekkora ereje van a HIT-nek!
Abban
az időben, amikor kijöttem pokoli állapotomból történt még valami, aminek
nagyon sokat köszönhetek. Valami, ami megmutatta a HIT erejét, azon túl, ami
velem történt.
Épp
kilábaltam, amikor kiderült, hogy bátyámnak, aki hat évvel idősebb nálam,
kétoldali tüdőrákja van. Az orvosok azt mondták, hogy kettő, maximum hat
hónapja van hátra, mivel a tüdő mindkét felét nem lehet kivenni. Ekkorra már
elég jó volt a viszonyom Istennel, így aztán elkezdtem imádkozni érte. Ez
mellett igyekeztem mindent megtenni érte. Még desztillált vizet is vettem
sok-sok ezer forintért. Valami szélhámosság volt abban az időben. De nem is ez
a lényeg. Hiába mondta a feleségem is, mivel egészségügyit végzett, hogy nincs
értelme, értsem meg, hogy meg fog halni. Ennek ellenére aztán mégis csak
megtettem minden tőlem telhetőt érte. Reggel úgy ébredtem, este úgy aludtam el,
hogy imádkoztam, kértem Istent, hogy gyógyuljon meg bátyám. Napközben is
rengetegszer tettem ugyan ezt, ahányszor csak eszembe jutott. Ez mellett sokat
költöttem csodaszerekre, amiknek semmi köze nem volt a rák gyógyításához,
viszont így utólag visszagondolva, erősítette a hitemet, hiszen nem csak
kértem, de meg is tetem minden tőlem telhetőt, „bizonyítva”, hogy a kérésem
komoly, s annak beteljesülésében hinni képes vagyok. Ima ide, ima oda, pár hét
leforgása alatt bátyámnak áttétek képződtek a tüdejéről a szívére, a májára, a
csontra… Egyszóval, az esélyek már a nulláról, nullára csökkentek. Én még mindig
csak imádkoztam, könyörögtem, és költöttem… És hallgattam a testvérek, rokonok
„nyugtató” szavait: „Győző, hiába értsd meg, meg fog halni!” Ilyenkor, mereven
szeműkbe nézve válaszoltam: „Értsd meg, nem fog meghalni!” Bátyám már teljesen
elfogyott szinte, annyira vékony lett. Felesége kikérte, és hazavitte.
Befejezték a kezelését. Én a fohászkodást viszont nem. Teltek a napok. Azt
vettük észre, hogy bátyám kezd „feléledni”. A közérzete javul, és kezd
visszahízni. Valami fontosat azért itt meg kell említenem! Nem volt Ő sem egy
agytröszt. Kismotorból is alig tudott jogsit szerezni annak idején. Ezt azért
említem meg, mert bátyámnak fogalma sem volt arról, hogy Ő milyen beteg
valójában, hogy Ő meg fog halni, mert senki nem mondta el Neki. Vagy tudta,
mert rájött, vagy nem, mert nem jött rá. Függetlenül attól, hogy a bátyám volt,
én az utóbbira szavaznék, még akkor is, ha ezzel csorbítom, nem létező
hírnevét. Abból gondolom, mert, ha tudta volna, az Ő hitetlensége, gyengítette
volna az én hitemet. Summa-summárom (vagy van ilyen szó, vagy nincs, de ez
engem nem érdekel, bizonyára tudjátok, hogy összegezni akarom a kis
mondanivalómat), bátyám egy év alatt, teljesen visszahízott, és megint seftelt
(munkának nevezett pénzkeresés). Érdekességként megemlítem, hogy életvitelén
semmit nem változtatott! Miért említem? Mert amíg én vegetáriánus lettem, és
gyógynövényeken éltem, Ő semmi ilyesmit nem csinált. Ette, a cupákos húsokat…
Aztán egy év eltelte után bátyám beállított a MÁV korházba, mire az orvosok nem
tudták mire vélni megjelenését. Úgy kellett az állukat felvenni a földről olyan
mélyre zuhant. Mit keres itt, ez az ember, hiszen „halott”, legalábbis
„papírforma szerint”? Ha már ott van, megvizsgálják, gondolták. Ha az álluk nem
tartózkodott volna a legalacsonyabb szinten, valószínűleg tovább zuhant volna.
És most lássatok „csodát”! A bátyám szervezetében egy „deka” rákot nem
találtak! Sehol, semmit! Ugye hihetetlen? Pedig igaz! Azért arra volt erejük az
orvosoknak, hogy állaikat felszedjék, és meghívják a médiát, hogy Ők milyen
gyógyítást vittek véghez, amihez persze „semmi” közük nem volt! Csak éppen
bátyám mondott nemet a meghívásra. Nos drága cimboráim, innen van az a fene
nagy hitem, amit nehéz megingatni! Innen van a fene nagy elégedettségem,
„lekezelőnek” vélt modorom. Mert, ha valaki nem zavartatja magát az életben már
semmiért, cselekedeteiből mozdulataiból bizony van úgy, hogy rossz
következtetést vonnak le. Pedig én nem teszek mást, csak mindenkivel olyan
vagyok, mint saját magammal, mivel nem látok különbséget közted, és köztem, köztem,
és minden közt.
Végül
is bátyám története itt nem tér véget. Vissza állt eredeti életvitelébe
teljesen, irtotta a természetet pl. Diófákat vásárolt fel, és értékesítette,
többek közt. Aztán eltelt öt év. Ezalatt az öt év alatt sokat tanultam a
történtekből. Megismertem a hit erejét, hogy mire is vagyok képes valójában.
Kezdtem leszokni, hogy másoktól várjak el bármit is, így aztán egyre kevesebb
csalódás is ért. Aztán mivel már tudtam, hogy az élet örök, a halál nem gond… Tudtam,
hogy milyen fontos a szeretet, a szeretetből fakadó egyéb dolog, mint
szabadság, béke… Visszaadtam bátyám szabadságát. Senki ne akarjon megkövezni!
Egyszerűen csak az történt, hogy felismertem, nem szólok bele senki életébe
többé, ha csak Ő nem akarja. Az, hogy az Én mikor akar valamit valóban, az egyszerű
felismerni. Amikor hisz abban, amit el akar érni, és tesz is abba az irányba,
ami célja felé viszi, kinyilvánítva ezzel, hogy Én hiszek magamban. Nos, ebben
az esetben én, a bolond voltam, aki hitt. Nem láttam már értelmét annak, hogy
beleszóljak bátyám akaratába. Így aztán megköszöntem Istennek, amit tett
(persze Istenek pont annyi köze volt hozzá, mint nekem), és így szóltam:
„Köszönök mindent, megtanultam belőle azt, amit kellett. Azt, hogy létezel, s
azt, hogy milyen ereje van a hitnek… Úgy érzem nincs jogom itt tartani a
bátyámat, mert tudom, hogy minden, ami történt inkább szolgált engem, mintsem
Őt. Ezért aztán arra kérlek, legyen meg az Ő akarta! Ámen.” Hogy mi volt az Ő
akarata? Nos, ez kicsit hihetetlennek tűnhet számodra kedves „barátom”, de egy
olyan torokrák, ami egyszerűen pár hét leforgása alatt elvitte Őt egy más
világra.
- Nem bántad? Nem fájt, hogy meghalt?
-
Mi fájt volna, hogy visszament oda, ahonnan jött? Nem, nem fájt. Én tudom, hogy
él, mert az élet örök. Nem hiszem, hogy lesz temetés, amint könnyet fogok
ejteni.
- Ez így annyira durva, és kegyetlennek
hangzó!
-
Csak azért, mert… de ezt hagyjuk!
- Rendben. Beszélhetünk kicsit az
emberiség jövőjéről? Azt mondtad, a jövő ismerhető.
-
Miért ne beszélhetnénk?
- Milyen jövő vár az emberiségre?
-
Amilyen a jelene.
- De most komolyan!
-
Komolyan. Tudod jól, hogy nincs ebben semmi tréfa, hiszen megbeszéltük, hogy a
jelen a múlt következményeként alakul ki, akkor a jövő nem lehet más, mint a
jelen következménye. Így semmi más dolgod nem maradt, mint, hogy megnézd mi a
jelen „igény”, a jelen gondolat, milyen az emberek hite. Én úgy látom, hogy
eleget szenvedett az emberiség. Háborúztak már annyit, hogy vágyják a békét.
Van már annyi betegség, és betegségtől való szenvedés, hogy vágyják az
egészséget. Történt már annyi rossz, hogy vágyják a békét. És van akkora már a
félelem, hogy vágyják a félelemnélküliséget. Akkora a gyűlölet sok emberben,
hogy vágyja a SZERETETET. Én úgy látom,
hogy az emberiség hasonlatossá vált a macskához, melyet egy hülyegyerek pörget
a farkanál fogva a feje felett, miközben az erőteljesen nyávog. Ismered a
történetet?
- Nem. Hallgatom!
Persze
a macska nyivákul erőteljesen. Megy arra egy öregember, és rászól a fiúra, hogy
mit csinálsz te szerencsétlen!? Erre a fiú visszaszól az öregnek, miközben
tovább pörgeti a macskát. Hogy, hogy mit? Hát örömet szerzek a macskának! Ez
neki öröm, te anyaszomorító? Ez még nem, de majd, ha elengedem!
Nos,
van valami igaza a „bolond” gyereknek! Az emberiség is valahol itt tart most.
Fogja a saját „farkát”, vagy egyesek másokét, és „pörgetik”, miközben
szenvednek tőle. Aztán amikor már a szenvedést felismerték annyira, hogy
eltudják dönteni, hogy nem erre van szükségük, akkor majd „elengedik”, és a
szenvedéstől való megszabadulás olyan eufolikus érzést von majd maga után,
amiből rá fog jönni, hogy a szenvedés az életben nem volt más, mint egy olyan
dolog, ami megmutatja a szenvedés ellentétét, az egészséget, a békét… ezeknek
az értelmét, ezeknek az értékét. És az ember bölcsé válik majd, és megtudja,
hogy szenvedéseinek oka Ő maga volt mindig is, és ez nem szolgált mást, csak
azt, hogy megélhesse a háború, a betegségek, a nyomor… után, a békét, az
egészséget, a gazdagságot… Most éppen ott tartanak, hogy elfordulnak mindentől,
és mindenkitől az emberek. Bezárkóznak, és már senkinek nem tudnak hinni,
senkiben nem tudnak bízni. Hidd el nekem az a „farok elengedésének” utolsó
pillanatai. Itt fognak rájönni, hogy a megoldás kulcsát ne mástól várják el.
Itt jönnek rá lassan, hogy Ők maguk a kulcs az élethez. Rájönnek, hogy igenis
az összefogással, az egységben való gondolkodással tudják megvalósítani
mindazt, amire vágynak. Többé nem fognak úgy nézni másra, hogy idegen, mert
rájönnek, hogy a falevél, mely szénmonoxidot lélegzik be, és oxigént ad, olyan
része az életnek, mint a másik ember, ki termel neki gabonát, amíg Ő a
hivatalban dolgozik… Rájönnek, hogy minden egymásból táplálkozik, egymásból él,
s hogy amikor valakit a természetből pusztulni hagyunk, magunkat pusztítjuk.
Lassan a magunkra „zárt ajtó” kezd teherré válni, jön a felismerés, és ismét az
összefogás, de úgy, hogy azokat, akik eddig akadályai voltak egy jobb világnak,
egy kicsit a háttérbe szorítják majd.
- És mindez hogy fog megvalósulni?
-
Átalakulással, erőszak nélkül. Átalakul a politika, az egészségügy, a vallás,
az oktatás, az élelmiszergyártás…
- Erőszak nélkül!? Te magad mondtad,
hogy még pár ezer forintért is képesek gyilkolni, nem ám hogy az említett
dolgokat elvesszék a tulajdonosaik!
-
Igen ezt mondtam. Ez egy folyamat lesz, egy olyan folyamat, melyet a magamfajta
személyek, és azok, akik máig tudnak hinni és bízni, fogják generálni, illetve
a jelenben is épp „generálják”. Az emberek felismerik, az összefüggéseket, az
összefüggések ismeretének hiányosságából fakadó, szenvedéseik okát. Felismerik,
hogy minden, ami széthúz, feloszlik, külön váll… hogy egyedül boldoguljon, az
„elveszett”. Felismeri, hogy ha az esőerdőt írtja, meg fog fulladni. Felismeri,
hogy oktatási rendszere, amit kialakított, valójában mennyi szenvedést okozott
az emberiségnek azáltal, hogy az onnan kikerült, emberek, akik ma vezetik a
népet, nem hoztak jó döntéseket. Felismerik, hogy egy élet, egy ember, nem csak
arra jó, amire az oktatásban meghatároztak, hogy minden ÉN alkalmas valamire,
ért valamihez, ami azt az egységet szolgálja, ami boldogságban és szeretetben
képes lenne működni itt a földön. Nem fogja többé azt mondani, hogy Te nem
lehetsz autószerelő, csak azért, mert nem tudod felmondani az „ódát”, hanem
engedi, hogy azzal foglalkozzon az ÉN, amit szeret csinálni, s ehhez a
társadalom meg is fog adni mindent az ÉN számára majd. Felismerik, hogy az
egészségügy nem más, mint beteggyártás, hogy eltudják adni a gyógyszereket…,
aztán mikor felismerik, lesznek emberek, akiket már nem hagy a lelkiismerete,
hogy tovább kihasználja a betegeket, és elárulják végre, hogy miért is betegek
valójában az emberek. Elárulják végre az orvosoknak is, akiket arra képeznek ki
– elvileg –, hogy gyógyítsanak, de ők maguk is belehalnak abba, amit gyógyítani
igyekeznek. Az élelmiszergyártás átalakul a nem denaturált, génmanipulált,
színezék- és adalékanyagos… élelmiszerek gyártására, mert tudják ma már, hogy
ez vágta gallyra az emberiség egészségét és tudatát is. A vallásképviseletek
elvesztik majd híveiket, mert kinek kell olyan Isten, ki büntet, és jutalmaz,
ami az egyik embert félelemmel, a másikat nagy mellénnyel tölti fel, ami az
sugallja, én több vagyok nálad, mert én Isten akarata szerint cselekszem, Te
meg majd a pokolra jutsz, mert nem csinálod azt, amit Isten mond... Veszem a
bátorságot, és elmondom az embereknek, ne féljék Istent, mert semmi köze
szenvedéseinkhez. Inkább van köze annak az elhintett félelemnek, amit a vallás
sulykolt az emberekbe. A következő választáson, aztán egy olyan párt fog
győzni, amely képes lesz összefogni, a jobboldalt, a baloldallal, megvilágítva,
hogy nincs szükség semmiféle ellenzékre, mert az emberek célja ugyan az,
mindenki boldogságot, félelemnélküliséget, egészséget… akar. Nincs ÉN, ki ne
ezeket szeretné! Minek ide ellenzék? Egy párt, melyben a hívő, és az ateista
egyként ismeri fel majd az összefogás, és a szeretet irányította döntések
lényegét egy szebb és boldogabb jövőért.
- Ez túl szép lenne! Nem fogják hagyni a
gazdagok, hogy a szegények elvegyék azt, amilyük van.
-
Nem is fogják elvenni, miért vennék? Rájönnek saját ostobaságukra majd. Az
ember, ki felhalmozott valamit e világban, retteg attól, hogy elveszti azt.
Csak azt nézi, hogy ki mit visz el tőle. Ne hidd, hogy olyan jó élete van.
Előbb, vagy utóbb rájönnek az emberek, hogy a Földanyánk elég gazdag ahhoz,
hogy mindenki degezre tömhesse a „hasát”!
- Ki fogja ezt a pártot életre hozni?
-
Mi. Na mit szólsz? És mások is. Aztán majd egymásra találnak, és egyesülnek. J Elindítjuk „játéknak” és játszva felépítjük itt a „Mennyek”
birodalmát, ahol nincs erőszak, nélkülözés… senki számára!
- Ha ilyen egyszerű volna, benne is
lennék.
-
Akkor kezdjük! Legyen a neve „ÉN-nek„ pártja. Egy alapszabály van. A
szeretetből hozunk döntéseket. Figyelem! Lehet tagnak jelentkezni! J
- Milyen jó lenne, ha ilyen egyszerű
lenne.
-
Pont ilyen egyszerű. Az ÉN bonyolítja. De jó ez így, érdekes „játék”.
- Hogy lehet egy célt könnyen elérni?
-
Sok embernek még azzal is baja van, hogy nincs is célja. Nem lát értelmet az
életben. Végül is Nekik is igazuk van, mert egy célt nem feltétlenül kell
kitűzni. Az életet lehet a nélkül is élni, hogy valamit feltétlenül
megszerezzünk, legyen az a pénz, hatalom, pozíció. Végül is az ember azért
született ebbe a testbe, hogy a test nyújtotta örömöket, érzelmeket itt
megélhesse szabadon, akarata szerint. A legkisebb cél, amit az emberek többsége
akar, az életben maradási feltételek. Ezek adottak, hiszen – mint mondta – a
természet gazdag, ostobaság lenne attól félni, hogy valakinek nem jut valami.
Természetesen a kitűzött célokkal sincs semmi gond. A gondot az okozza az
embernek, ahogy eléri céljait. Két féleképpen érhetsz el célt, azon kívül, hogy
mindegyik esetben a hit az alapja a cél elérésének. Elérheted célodat úgy, hogy
mások akaratát „megerőszakolod”, lopsz, csalsz, hazudsz… Természetesen ilyenkor
joggal félted, amit elértél, mert cselekedeteid visszahatnak rád a jövőben. Az
„erőszakkal” elért cél ugyan annyi szenvedést hoz rád, mint amennyi örömöd lesz
benne. Az is igaz, hogy ez mindennel így van, hiszen, az „egyensúly”, ami
fenntartja ezt a világot.
A
célravezetőbb módszer a cél eléréséhez szintén a hiten keresztül vezet. Hit
(ami egyenlő a gondolattal), szó és tett, de „erőszak nélkül” másokat nem eltaposva.
A törvények rákényszerítése az emberre, az is „eltaposás, erőszak”! Sok ember
gazdagodott meg, lásd politikusainkat, hogy a törvényeket használta, azt, amit
Ő jól ismert, míg a „paraszt” nem, s így tett szert vagyonokra, amiről aztán
azt tartja, jogosan az övé. Az, az ember, ki célját a szeretetből hozott
döntéseken keresztül valósítja meg, nincs mitől félnie. Több okból sem. A
szeretet tisztánlátást enged. Az ember, ki szeretet vezérelt, tudja, hogy
minden egy, így aztán mindegy, ki használja azt, amit „megszerzett”, mert nem
úgy él, hogy az, amit megszerzett az övé, hanem, hogy csak ő használja. Egy
csöpp félelem nincs abban az emberben, ki szeretetből éri el célját, nem mások
„eltaposásával”. Nincs félelem, hogy nem tuja megvalósítani célját, és nincs
félelem, hogy elvesztheti azt, amit „megszerzett”. Így aztán nincs félelemből
hozott döntése sem, ami később visszahatna rá. Ha félelemből hozunk döntéseket,
azt erőszak, lopás, hamis értelmezés (jogunk van rá címszó)… követ. Az ilyen
embert egyszerűen nem lehet meglopni sem, mert a szeretet nem sajátjaként kezel
semmit, csak úgy, hogy „VAN”. „…, s mert magának nem őrzi, el sem veszítheti”.
Hogy
hogyan érheted el a célt. Egyszerűen. Higgy benne. Gondolj rá, mond ki és
cselekedj a szerint. Nincs semmi, ami megakadályozná, célod elérését! Persze ne
percenkét mást akarj, mert úgy aztán bajos!
- Hogy lehetne meggyorsítani egy
társadalmi jólétének elérését? Egy cél, amit a társadalom tűz ki.
-
Ugyan ez. Egy egész társadalomnak kellene így gondolnia. De ma azt gondoljuk,
amit a médiák sugároznak. Sugározzanak mást a médiák! Ne csak a
katasztrófákról, a rossz hírekről tudósítsanak. Élvezik, hogy rossz hírrel
szolgálhatnak, így aztán mit gondol az ember? Aztán létre is hozza, amit
gondol. Engedjék be a jó híreket, és az sulykolják! Beszéljenek minél többet
egy jobb világról, adjanak szót ne csak az érdekektől vezérelt, vagy éppen
lefizetett „szakembereknek”, engedjék be az új ötleteket, a „nem
szakembereket”. A nagy elmék, akikre felnézünk, a politikusok, ide juttatták az
embereket. Neki ez jó, de sokan szenvednek. Most szólalhassanak meg azok,
akiknek nem jó így. Azok, akik a mai napig güriznek, betegekért (nem orvosokra
gondolok most), hajléktalanokért, jogokért, természetvédelemért. Szólaljanak
meg azok a magyar feltalálók, kik egy csapásra képesek lennének kiváltani a
mostani energiaforrást úgy, hogy szinte semmibe nem kerülne többé az energia az
embernek, és még a környezetét sem rombolná. Tegyenek az emberek azért, hogy az
a közös tudatformáló médiahálózat ne függjön senkitől, mert aki a pénzt adja,
az diktál neki. Bizony szívesen fizetnék azért, hogy legalább egy országos tv,
és egy országos lap, szabaddá váljon. Erre ne sajnálja senki a pénzét! Ha azt
mondanák, fizessek havi egy-két ezer forintot egy valóban szabad sajtóért, ami
nem függ reklámoktól, politikusoktól…, zokszó nélkül megtenném, annak ellenére,
hogy nekem így is jó a világ.
Itt
kicsit „pihenek”, vagy letettem végleg a tollat… Nem is tudom!
Most nincs kedvem írni,
elnézést! J
…Nem keveset, mi?
Hát…! (Hát-al nem kezdünk
mondatot, ezért megfordulok. J) Sok víz lefolyt a Dunán, mióta nem ültem le ide
írni, és sok minden történt is.
-
Már nincs világot megmentő alapítvány, melyet
vezettem. Jobban mondva, nem tudom mi van vele, hiszen átadtam valakinek.
-
Nincs családom, mert rá ment erre a „játékra”.
Túl sokat foglalkoztam másokkal – állítólag – és keveset a családommal. Ki
szerint? A Feleségem szerint. Megértem, hiszen az egyik nap buszozás, a másik
nap alapítvány. Így aztán elvált, és
ugrott a családom is.
-
Már buszt sem vezetek. Mondhatnám, hogy tönkre
ment a derekam, mint egyenes következménye az állandó vezetésnek, de csak rész
igazság. Így most rehab nyugger vagyok (Rehabilitációs járulékon élő). Nagy
balek vagyok mi? J
-
Viszont van világ megváltásra alkalmas
„LÉTÜNKÉRT KÖZÖSSÉG” – hogy a faszom verjem bele –, és kurva sok lehetőség az
újrakezdéshez
-
A legfontosabb, hogy van igazi szerelmem (Jó mi!
50 évesen jött meg.), és szándék, hogy ne csak Értetek éljek, és bepótoljam
mindazt, amit kihagytam, mert úgy gondoltam, amit tettem, azt tenni kellett,
lemondva mindenről.
De vegyük csak ezeket sorba!
Már nincs
világot megmentő alapítvány, melyet vezettem.
Két fontos dologra kellett
rájönnöm. Az egyik, hogy a feleségem komolyan gondolta a válást mikor azzal
fenyegetett, hogy vagy az alapítvány, vagy Ő!
A másik, hogy az alapítvány, csak
választható lehetőség volt az életemben, és nem „kötelesség”, bár jólesett
meggyőzni magamat arról, tartozok ennyivel „Istennek”, mert életben hagyott.
Egyúttal, valami „védelmet” is jelentett e gondolat a világ dolgaival szemben,
legalábbis ezt hittem.
2012 vége felé átadtam az
alapítványt egy barátomnak, de papíron maradtam, mint kuratóriumi tag.
Mára már talán törölték is, mivel barátom nem adott adóbevallást, meg
hasonlókat. Nem tudom.
De az biztos, hogy elkéstem
ezzel, mert addigra helyrehozhatatlan károkat okoztam a családomba.
Húsz év alapítványi munka alatt –
nem elég hogy szinte soha nem voltam otthon – legalább száz milkót elköltöttem
az emberekre különböző rendezvények, és egyéb módon. Hihetetlen mi? Először én
sem gondoltam, de aztán egyszer nekiálltam kíváncsiságból, mennyibe kerülhetett
valójában az a rengeteg rendezvény és program. Lehet, hogy feleségem nem hiába
rágott be?
Nincs családom, mert rá ment
erre a „játékra”
Szóval, hiába tettem le az
alapítványt, már nem mentette meg a családom. Igaz, a létrehozott „LÉTÜNKÉRT”
projekt – amiben már igyekeztem a megélhetést is beleszőni – olyan volt, mintha
csak „átneveztem volna a gyereket”. Arra gondoltam, így nem lesz veszekedés az
alapítvány miatt. Végül is jól gondoltam, mert az miatt nem volt.
Igyekeztem figyelni rájuk.
Mármint csalásomra, de elkéstem. Idő közben feleségem szerelmes lett. Bizonyára
életében először, ami nem igazán rebesgette a szívem. Nem az hogy másba lett
az, hanem az, hogy belém nem volt. Nem volt valami kellemes érzés látni azt a
ragaszkodást, amit volt kollegám iránt táplált. A szerelmi vallomásait elkapni…
Soha nem volt ilyenbe részem Tőle. Bizony rá kellett jönnöm, hogy szerelmes az
nem volt belém. Én a mai napig szeretem, hiszen gyerekeim édesanyja. Sajnos
szokat szenvedett a válás után, de nem azért mert engem „sajnált”, azért mert
szerelme nem hagyta el érte családját, és nem kötötte össze vele életét.
Mi tagadás nagy szerepem volt
abban, hogy így alakult a helyzet, még azon kívül is, hogy keveset voltam
otthon. A jó és rossz, csupán nézőpont kérdése. Nem épülhet semmi helyébe új,
míg a régi ott áll a helyén, nem igaz?
Amikor a következőket leírom,
méltán fogsz hülyének nézni, de sajnos én ilyen vagyok.
Nem akartam feleségemre úgy
tekinteni, mint ha tulajdonom lenne. Az emberek egyik „veszte”, hogy mindenre
csak a birtokviszony szemén tudnak tekinteni. Bármit vizsgálnak, az hogy mit
tehetnek, első döntési szempont, hogy az a valami, vagy valaki az övé e. Ezt
már tudat alatt lerendezik magukban az emberek anélkül, hogy emlékeznének erre,
annyira beléjük van nevelve. Arra való tekintettel, hogy az elmúlt évek során
döntéseimet igyekeztem szeretet alapra helyezni, és az bizony nem birtokol,
mert ha igen, akkor fél is, hogy elveszítheti azt, amit birtokolni kíván,
feleségemet sem tekintettem tulajdonomnak. Tovább megyek! Mivel szerettem (a
mai napig), boldognak kívántam látni. Magáról a boldogságról már beszéltem,
miszerint a vágyak beteljesülését, és esetleg, a – zökkenőmentes – odavezető
utat tartom annak. Amikor vágyakról beszélünk, nem csak szexuálisról van szó,
hanem bármilyen vágyról. Ha az ember szeret valakit, boldognak kívánja látni,
még akkor is, ha éppen nem ő maga a boldogság tárgya. Na, ezt aztán kevesen
„nyelik le”, az biztos.
Megint letettem a tollat, pihenek :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése