Az Út

Egy egykori buszsofőr írta ezt a könyvet. Nyolc általánossal, diszlexiával, diszgráfiával — és azzal a meggyőződéssel, hogy mindez nem akadály, hanem az út része.

Erős Győző nem tanult bölcsességet. Átélte.

Padlóra kerülés, csodálatos gyógyulás, elveszített família, elveszített vagyonok, és mégis — egy hang, ami mindig visszahozta. Egy felismerés, ami mindent megváltoztatott: amit hiszel, azzá leszel. Amit gondolsz, azt teremted.

Ez a könyv nem önsegítő könyv. Nem tanácsadás. Nem prédikáció.

Ez egy ember útja — botladozással, humorral, könnyekkel és nevetéssel együtt. Egy ember, aki buszon vitte az utasokat, miközben senki sem tudta, ki ül a volán mögött. Egy ember, aki előadást tartott egyetemi katedrán, nyolc általánossal. Aki bátyját visszaimádkozta a halálból hitével. Aki ötvenévesen megtalálta az igazi szerelmet. Aki ma is bolond — mert ha ez a normális világ: önpusztítás, erőszak, hazugság, háború — akkor inkább legyen bolond.

Ha azt hiszed, hogy az élethez szerencse kell, diploma kell, kapcsolat kell — olvasd el ezt a könyvet. Lehet, hogy utána másként gondolod.

Ha azt hiszed, hogy neked már késő — olvasd el ezt a könyvet.

Ha azt hiszed, hogy így is jó — akkor különösen olvasd el ezt a könyvet.

AZ ÚT

Életem története

Erős Győző

Tartalomjegyzék

Bevezető

Előszó

I. Fejezet: A kezdetek

II. Fejezet: A „Krakk”

III. Fejezet: A kiút

IV. Fejezet: Új életforma kezdete

V. Fejezet: Alapítvány születik

VI. Fejezet: „Erőlködések”

VII. Fejezet: Megint fent és megint lent

VIII. Fejezet: Kapcsolatom a szellemvilággal, a spirituális fejlődés

IX. Fejezet: Sem lent, sem fent; KÖZÉPEN

X. Fejezet: Beszélgetés az alapítványról

XI. Fejezet: Beszélgetés mindenről

XII. Fejezet: Most pihenek!

XIII. Fejezet: Pihentem!

XIV. Fejezet: Már nincs világmegváltó alapítvány

XV. Fejezet: Nincs családom, mert rá ment erre a „játékra”

XVI. Fejezet: Már buszt sem vezetek

XVII. Fejezet: Viszont van világ megváltásra alkalmas „LÉTÜNKÉRT KÖZÖSSÉG”

XVIII. Fejezet: A legfontosabb, hogy van igazi szerelmem

XIX. Fejezet: Akkor most összegzem

XX. Fejezet: Végórák

Függelék I. — Mi lenne, ha egy bolond lenne a miniszterelnök?

Függelék II. — Új Magyar Alkotmány (csak1bolond tervezete)

Bevezető

Ez egy könyv az életemről. Nem mindig könnyű olvasmány, de remélem, hogy akit érdekel az út, amit bejártam, annak hasznára válik.

Azok számára, akik keresik az utat, mondom: nincs semmiféle út! Csak HIT van, semmi más. Vagy, ha jobban tetszik, gondolatok, amelyekben tudunk, vagy éppen nem tudunk hinni. A HIT nem más, mint gondolat. Mit hiszel? Mit gondolsz? Nos, ez építi köréd a Te valóságodat. Amit hiszel, amit gondolsz, az lesz számodra a valóság. Bármi valósággá válhat számodra, amiben hinni tudsz, és semmi sem létezhet számodra, amiben hinni képtelen vagy.

Ez maga a teremtés egyben. Képes vagy megteremteni mindent, amiben hinni tudsz.

Mert minden, ami van, a gondolat, vagyis a HIT teremtésével jött létre. Minden, amit látsz a fizikai valóságodban, előtte nem volt más, mint gondolat, ami a hiten keresztül, szó és tett által vált valósággá, fizikailag láthatóvá, kézzelfoghatóvá. Ráadásul úgy, hogy közben mindig is létezett már.

A gondolat világa éppen olyan létező világ, mint a fizikai világ, csak még nem öltözött fel számodra, mert a figyelmed nem arra koncentrálódik éppen.

Az ÉN számára csak az ölt fizikai valóságot, amiben hinni tud, amire a figyelmét fordítja. Vigyázni kell hát, hogy mire gondolsz, miben hiszel! Te, aki úgy gondolod, hogy van számodra kiszabott életút, ami értelmet adhat az életednek, és lankadatlanul keresed ezt, egyszerre teszel bizonyságot az akaratodról, a kívánságodról, miszerint létezik kiszabott életút, és a hitetlenségedről is, hiszen keresed azt.

Hadd mondjam el ugyanezt más szavakkal, mert fontos. Amennyiben valóban hinnéd, hogy az út, amit keresel, létezik, nem keresnéd. Miért is keresnéd, hiszen Te vagy a teremtő, és tudnád, hogy van, mert Te magad teremtetted. Azzal, hogy keresed, kifejezed a hitetlenségedet, miszerint nem létezik az út. Ha képes lennél hinni abban, hogy Te vagy a Teremtő, nem keresnéd, mert tudnád, hogy van.

Pont a keresés az, ami elzár attól, hogy megtapasztald, hogy van. A keresés miatt nem találod. Az út szó helyére bármit behelyettesíthetsz, amit az életben meg akarsz teremteni.

Arra is figyelned kell, hogy amikor valamit meg akarsz teremteni az életben, azt miként teszed. Hogyan fogalmazod meg a kívánságaidat, az nem mindegy, mert:

Egy: a teremtésben a NEM nem opció, hiszen, mint mondtam, minden eleve létezik a végtelenségben, amit a gondolataidban létre tudsz hozni. A teremtés tehát IGEN.

Kettő: ezért van az, hogy a televízióban a fizetős mesterek, akiket emelt díjas telefonon hívsz, nem az akarom szót használják, hanem utasítanak.

Kívánságaink megfogalmazásában az akarok az állítmány, és mivel a teremtés szempontjából az állítmány az elsődleges, az ember ezzel megteremti magát az akaratot is.

Megnyugtatásul mondom, nem kell aggódni, mert azt teremtjük meg, amit átélni akarunk, még akkor is, ha úgy érezzük, nem tudatosan tesszük, és szenvedésnek éljük meg. Ez majd kiderül a későbbiekben: mit, miért teszünk, és miért van ennyi szenvedés.

Sok mindent bejártam életem folyamán. Voltam, aki voltam, és most vagyok, aki vagyok. Mindig is ÉN voltam, és csak az tett mássá, amit épp gondoltam magamról: ki vagyok én? Sok ember mit nem adna azért a boldogságért, szabadságért, amiben ma élek. Úgy gondoltam, megosztom Veletek ezt, nem viszem magammal a sírba, hátha érdekel valakit.

Elmondom, hogyan váltam bolonddá. Megosztom, mert sokan unszoltak rá: írjam meg, hogy másoknak mankót adjak az élethez.

Megtettem: leírtam az én utamat. Azt az utat, amit bejártam életem során, és azt, amit hozott.

Tudom, hogy sok minden, amit ebben a könyvben olvasol majd, hihetetlennek, sőt lehetetlennek tűnik. Mégis: velem mindez valóban így történt. Lehet, hogy csak az elmém játéka volt, ezt nem zárom ki, és nem is akarom eldönteni Helyetted. Amit viszont biztosan állíthatok: én ezt valóságként éltem meg. És pontosan ez adott nekem okot, indokot arra, hogy úgy viselkedjek, ahogy viselkedtem, és úgy gondolkodjak, ahogy gondolkodtam.

Sokan keresik közületek a nagy igazságot. Én tudom, mi az IGAZSÁG. De minden, amit leírtam, az én igazságom, nem a Tiéd! Ugyanakkor ne feledd: Te sem vagy más, mint egy ÉN.

Előszó

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Egy dolgot el kell mondanom, mielőtt belekezdesz. Én nem az igazságot hirdetem. Az igazságom csak az enyém – azt nem lehet átadni, legfeljebb megmutatni az utat, amelyen eljutottam hozzá. Arról beszélek, mit tettem én, mi lett belőle, és hogyan csináltam. Aki ebben valami hasznosat talál, használja. Aki nem, hagyja. Nincs „kell” és nincs kötelező ebben sem, ahogy az életben sincs. Csak választások vannak. Amit kötelezőnek érzünk, azt a félelmeink teszik azzá – de ez is csak érzés, nem valóság. A szavahihetőségem semmivel sem kevesebb, mint bármelyik embertársamé. Kérem, ne a külsőm alapján ítéljetek.

Ezt a könyvet egy Bolond írta. Nem hiszem, hogy lenne értelme megszemélyesíteni a Bolondot, minek? Ha jól belegondolunk, teljesen mindegy, ki ő valójában. Amikor az ember azt vizsgálja, mennyire hiteles a forrás, feltételekhez köti, mit hisz el abból, amit hall, amit olvas. Amennyiben így tesz, máris megbukott. Több okból is, hiszen a valóság nem más, mint amit hiszel, és semmi sem lehet valóság számodra, amiben hinni képtelen vagy.

Számos jó könyv jelenik meg. Én magam is olvastam néhányat, megjegyzem, nem igazán volt könyv a kezemben életem során, melyekből hitet tudtam meríteni.

Be kell vallanom azt is, hogy valójában az a néhány könyv csak abban segített, hogy megnyugtasson: nem bolondultam meg attól, hogy olyan dolgokat láthattam, tapasztalhattam, amik nem sok embernek adatnak meg élete során. Persze ettől nem lettem több, csak más.

Amennyiben meg kívánod teremteni a boldogságodat, azt, amit nem egy-egy pillanatnyi vágy kielégítése okoz, hanem ami örökké tart, légy okos! Légy sokkal okosabb, mint én voltam! Téged ne a kínok tanítsanak meg, ne a kínok tegyenek bölcsebbé. Én buta ember vagyok. Bolond vagyok, mert nem tanultam más kárából, ahogy az okos emberek szokták.

Nagyon fontos, hogy mindaz, amit kiolvasni vélsz magad számára, annyira igaz, amennyire annak tartod. Ezt tartsd folyamatosan szem előtt. Fontos az is, hogy a szívednek higgy, azzal olvass.

Az igazság, mint olyan, relatív. Csak nézőpont kérdése, ezt ne feledd! Az igazság viszont felismerhető, és tapasztalható is, ha a szívednek hiszel. Amikor azon kapod magad, hogy töröd az agyad azon, igaz-e, amit olvasol, és érvelni kezdesz a racionalitás mellett, épp ott kezded magad félrevezetni.

Nem állítom, és nem is állíthatom, hogy én az élet igazságait tárom fel előtted. Pedig pontosan tudom, hogy azt fogom tenni, mert már tudom: a valóság mindig az, amit éppen hiszünk. Ennek ellenére azt állítom, hogy amennyiben képes vagy figyelmesen olvasni, az életem leírása egyfajta mankót adhat, olyat, amellyel, bár mankó, mégis olyan akadályokon juthatsz át, amelyekről előtte álmodni sem mertél.

I. Fejezet: A kezdetek

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

1966-ban születtem egy Tolna megyei kis faluban, eléggé szegény körülmények között. Utolsó gyerekként jöttem a világra, hatodik testvérként. Apám vak, anyám analfabéta a mai napig (Idő közben „elmentek” mindketten, vissza oda, ahonnan erre a világra érkeztek). Meglehetősen későn szült anyám, 42 éves korában. Óvodai koromra visszaemlékezve, csak annyi maradt meg, hogy elég sokszor ott lettem felejtve az óvodába esténként. Na, nem azért, mert nem törődtek velem a szüleim, inkább testvéreim játszották el az időt suli után.

Na jó, van még pár dolog ami megmaradt bennem abból az időszakból. Például, hogy volt az óvoda udvaron egy nagy traktorgumi. Volt több is, de ez volt a legnagyobb. Olyan nagy volt, hogy felállítva azt, csak nyújtózkodva értük el a tetejét , és az egész óvodában, mindössze ketten tudtuk felállítani. Mármint a traktorgumit. Nem csak felállítani, de megcsinálni vele egy „mutatványt” is. Amikor az óvónők meglátták az említett produkciót, hanyatt vágták magukat. Nem biztos, hogy attól, hogy lenyűgöztük Őket – bár szerintem az is benne volt –, inkább attól, mi van, ha ránk esik a gumi, amikor eldől. Szóval, maga a mutatvány nem csak abból állt, hogy a traktorgumit fel tudtuk állítani, hanem abból is, hogy elkezdtük gurítani magunk előtt, és amikor elég nagy volt a lendület, felszálltunk rá. Olyan közel mentünk hozzá, hogy a gumi bordája felkapott a gatyánknál fogva, felvitt a tetejére, mint ha csak egy óriáskerék lenne, a másik felén meg – ahogy gurult – leszálltunk, és elszaladtunk előle.

Arra való tekintettel, hogy anyám és apám Erdélyből származtak, volt valami kis barna alapszínem, amit egyesek cigány származásnak véltek, és csúfoltak is rendesen miatta. Nem mentegetőzök, de csak arról volt szó, hogy elég szabad gyerekként élhettem. Mezítláb, állandóan a napon… szénakazlakon játszottam, míg osztálytársaim zöme legtöbbször a panelban kuksolt, és játszottak távirányítós autóikkal, babáikkal.

Én viszont - játékok híján - kint a napon, az általam készített íjjal, csúzlival játszottam és könnyen lebarnultam. Nem tartoztam azok közé a gyerekek közé, akit még a széltől is óvtak. Meglehetősen szabad emberke voltam. Van, aki ezt a szülők nemtörődömségének hívja, de a valóság nem ez volt. Tudom, hogy anyám mennyire szeretett bennünket. Bár szegények voltunk és nagyon sokat dolgozott, hat becsületes, tisztességes embert nevelt fel.

Ami az iskolás éveket illeti, nem is akármilyen rossz, elképesztően rossz, szófogadatlan gyerek voltam.

Gondolom, ebben jelentős szerepe volt annak, hogy anyám nem tudott olvasni, apám pedig vak volt. Így nem igazán volt kontroll az ellenőrző könyvem felett, ami aztán hamar meg telt beírással. Azt hiszem, a tanulással is bajok voltak, hiszen szinte soha nem volt tankönyv a kezemben. Na, nem mintha ez büszkeséggel töltene el, de így utólag nézve semmit nem bánok.

Szintén nemtörődömségnek tűnhet egyesek szemében anyám hozzáállása iskolámhoz, valamint – némi kívánnivalót maga után hagyó – tanulási szokásaimhoz. Ugyanis amikor egyest vittem haza, csak ennyit mondott: „Nem nekem tanulsz... A magad javáért tanulsz, fiam.”

Érdekes kis asszonyka volt az én anyám, nagyon szeretem. Önfejű, hajthatatlan... Pont, mint én. Mára már egy megtört, beteges öregasszony, ki egyáltalán nincs megbékélve a világgal.

Amikor elmegyek hozzá és leülök mellé az ágyára, eszembe jut a múlt, s olyankor mosolygok rá, megpuszilgatom arcát, vékony erektől duzzadó kezét megsimogatom, miközben tudom, már nem sok van neki hátra, „nyugalomba tér”.

Iskolás éveimben amolyan mókamester voltam. Nekem semmi sem számított, nem tartottam a beírásoktól, sem az egyesektől.

Engem nem várt otthon emiatt verés, viszont helyette kaptam a tanároktól. A tanárnő rendes volt, nem vert meg, hanem lement egy férfi tanárért, aki pár pofonnal, pajesztépéssel vagy körmössel jutalmazott.

Hogy miért voltam mégis olyan rossz? Nem tudom. Talán a szabadságérzetem, ami velem született.

Apámmal is összehozott néha a szabadságérzetem, ami nem a szeretet kötelékét erősítette, mert tőle is sokat kaptam (mármint verést), ha nem csináltam azt, amit mondott.

Nem is akármivel páholt el. Volt neki egy jó vastag szíja. Valami gépet hajthatott valamikor, afféle gumírozott vászonféleség. Rendesen el szokott ruházni. Nem jártam népi táncra, de akkorákat ugrottam, miközben egyik kezével a csuklómat szorította – amolyan satuként, nehogy menekülni tudjak –, a másikkal meg szíjával a kezében akkorákat sózott rám, majd beszartam. Messziről nézve ezt, ahonnan az üvöltésem nem lehetett hallani, akár népi táncnak is beillett az általam egyáltalán nem kedvelt produkció.

Elhihetitek, tanáraim nevelési módszerei kismiskák voltak ehhez képest. Így eshetett meg, hogy volt példa arra, hogy átvállaltam a verés és/vagy beírás veszélyét másik osztálytársamtól, mert ő nagyon félt, mikor vétkest kerestek valami miatt.

Egyszer a szomszéd azt mondta nekem: „Miért vagy olyan buta? Miért nem bújsz el előle? Úgysem talál meg, hiszen vak.” Nem emlékszem, hogy válaszoltam -e neki. De ha tudta volna, hogy azért nincs értelme elszaladni előle, mert éjjel, amikor a legszebb álmomat aludtam, akkor vett ki az ágyból és „kért fel keringőre”, azaz rendesen elruházott azért, amit napközben vétettem. Szóval hamar megtanultam, hogy a „következmény” utolér, és apám – vak létére –, kurvára gyors következmény volt.

Kegyetlen? Nézőpont kérdése. Azt hiszem, sokat köszönhetek neki. Nagyon sok mindenre megtanított az életben, igaz, módszere némi kívánni valót hagy maga után. Se akkor, se felnőttként nem tudtam egyetérteni ezzel az „igazság terjesztési” módszerrel, de tény, hogy hatásos volt, ami a következmények felismerését illeti. Volt visszatartó ereje. Ennek ellenére én nem ezt a módszert választottam, és távol áll tőlem az erőszak nagyon. Lehet, hogy ép a történtek miatt. Erőszak nélkül is fel lehet nevelni gyerekeket úgy, hogy nem lesznek gazemberek. Ami apámat illeti, még alkoholizmusából is tanultam. Soha nem iszom alkoholt, még ünnepeken sem.

Láttam, hogy mit tesz az emberrel az alkohol, ezért úgy döntöttem, mellőzöm egy életre. Így is van elég bajom, minek tetézzem ezzel?

Persze, hazudnék, ha azt mondanám, nem kóstoltam meg. Sőt! A szüleim engedték meg, hogy igyak.

Emlékszem, szilveszter volt, betöltöttem a tizennegyedik életévemet. Megkóstolhattam a pálinkát, aztán a bort, aztán a sör.

Aztán meg azt vettem észre egy idő után, hogy a kártyázás közben a lapok össze akarnak mosódni a kezemben, így inkább lefeküdtem aludni. Másnap pedig arra ébredtem, hogy ha van pokol, akkor az biztos az ember gyomrában lehet, mert úgy égett, mintha csak éppen most hoztak volna egy csomó „égetnivaló mihaszna gazembert”.

Na mondom, ha én „üstként” ezt érzem, ők mit érezhetnek emberként az üstben? Egyből vallásos lettem e téren, és úgy döntöttem, többet nem iszok. Hűs tejjel igyekeztem csillapítani az égő poklot, de nem nagy sikerrel, mert ahogy lement a tej, körülnézett, jött is vissza, fittyet hányva arra, mi is volt a célom vele.

A fejem is zúgott rendesen, majd szétrobbant. Na, nekem ez nem kell, nincs rá szükségem, döntöttem el egy életre szólóan. Tizennyolcadik születésnapomon még egyszer tudatosan ittam, de azóta egy kortyot sem.

A cigarettával és a kávéval is hasonlóképpen jártam. A bátyám barátaival megmutatta a dohányzás örömét. „Szívj egy jó nagy slukkot, öcsém!” – mondta. „Jó, most vegyél gyorsan egy nagy levegőt!” És – én hülye – vettem. Majd kiköptem a tüdőmet.

Ezek voltak azok a pillanatok, amik egy életre száműzték belőlem a káros szenvedélyeket. A kávéból is két ujjnyit ittam meg, de majd kiugrott a szívem a helyéről, annyira el kezdett kalapálni. Na, ez sem kell, döntöttem el töprengés nélkül. Így esett meg, hogy nem iszom alkoholt, nem dohányzok, nem kávézom, és – ha már itt tartunk –, kábítószerekkel sem élek. Nem! Nem úgy van, ahogy most gondolod! A Nőket szeretem.

Megint elkalandoztam. Szóval, mint mondtam, nagyon rossz gyerek voltam. A napló tele volt beírással.

Igaz, ennek volt ám előnye is! Bizony! A rossz dolgokban is van jó, csak meg kell találni. A tanári asztallal szembeni padsorban ültem, úgy középtájt. Amikor a tanár azt kereste a naplóban, ki feleljen, én előre pillantottam, és bár elolvasni nem lehetett olyan messziről a betűket, hogy kinél is van nyitva, látszott, ha nálam tartott, mert ott a jegyzeteknek szánt rubrika tele volt írva a rossz magaviseletem miatt. Ilyenkor összehúztam magam, hogy másoktól lehetőleg ne vegyem el a felelési lehetőséget.

Feltétlenül meg kell említenem kedvenc tanáromat, akinek sokat köszönhetek, és akit a legtöbbet bosszantottam. Ő Marika néni, a magyar tanárom. Egy tünemény. Elképesztően jó tanár volt. Sokszor kizavart az óráról, vagy éppen levitt az igazgatóhoz „fejmosásra”, mikor mihez volt kedve. Teleírta a naplót nekem, de sajnos nem dicséretekkel. Hogy miért is tette ezeket? Egy szösszenet, magyaróráról: „Erős (így hívnak), böfögj egyet!” – mondta a szórakozni vágyó osztálytársam. És mivel Erős, vagyis én, tudott akarattal böfögni amekkorát csak akart, hát beleböfögött az óra közepébe egy orbitálisan hangosat, mire az egész osztály röhögésben tört ki. Bár osztálytársaim dicsérték bátorságom és jót mulattak, Marika néni nem osztozott a csoport jókedvében.

Így szólt: „Hozd ki az ellenőrződ édes fiam!”

– „Nem viszem.”

– „Hozd ki!”

– „Nem viszem!”

– „Azt mondtam, hozd ide!”

– „Nincs itt.”

– „Akkor beírok a naplóba…” - és mérges igyekezettel lapozta fel a nevemhez a naplót, elfeledkezve, hogy az bizony, már rég betelt.

– „Úgyis tetetek bele pótlapot” – fenyegetett meg immár Isten tudja hányadik alkalommal.

– „Tetessen…”

Van egy dolog, amit nem felejtek el soha. Megtaníttatott velem valamit, amihez nem volt kedvem. Ez nem más, mint az óda. A következő történt...

Házi feladat: Mi az óda?

Másnap:

– „Győző! Mondd fel!”

– „Nem tudom.”

– „Egyes, ülj le!”

Gondoltam, ezzel le is tudtuk egymást, de nem ez történt. Szeretett tanárnőm a következő órán ismét megkérdezte, hogy tudom -e, mi az óda. Persze én akkor sem tudtam. Az én kedves Marika nénim még vagy öt alkalommal megkérdezte, hogy megtanultam -e, és mind a hét alkalommal bevéste az egyest.

Bármennyire is szabadelvű voltam, engednem kellett az erőszaknak, mert arra vigyáztam, hogy ne bukjak meg.

Így – kedves olvasó – hadd mondjam el az ódát neked, hogy amit nagy nehezen megtanultam, ne vesszen kárba. „Az óda olyan lírai műfaj, mely magasztos eszméket és érzelmeket fejez ki ünnepélyes formában.” Az, hogy mi a líra, ne kérdezd tőlem, mert azért nem kaptam hét karót (az egyes osztályzatot hívtuk így), hogy tudjam.

Ezeket nézve én voltam maga a rémálom Marika néni számára. Azért említésre méltó pozitív dolgok is történtek ám. Tudtam kedves is lenni! Például versbe foglaltam egy fogalmazást, amit aztán az egész tanári kar olvasott. Még a címére is emlékszem: „Ébred a természet”. Amikor behozta a kijavított fogalmazásokat és elkezdte az órát tartani Marika néni, észre sem vettem, mi történik körülöttem.

Elmondta, hogy szeretne felolvasni egy „meghatóan szép” fogalmazást az osztálynak. Mint azt említettem, megint mással voltam elfoglalva, már nem emlékszem mivel. A mellettem ülő elkezdett lökdösni. „Erős! Olvassák a fogalmazásod!” Aztán arra lettem figyelmes, hogy valóban azt olvassák, amit én írtam. Mindenki feszülten hallgatta a tanár szavait, aztán mintha megbeszélték volna, tapsolni kezdtek, és egy ideig „Kis Petőfinek” hívtak utána az osztálytársaim. Dagadt is a mellem a büszkeségtől! Az ego, mégis csak ego.

Volt olyan is, hogy neki írtam verset, mármint Marika néninek. Elnézést kértem tőle benne azért, amilyen vagyok, és köszönetet mondtam mindenért, amit tőle kaptam addig is. Biztos szép lehetett a vers, mert csillogott a szeme, valószínűleg könny termelődött.

Ballagáskor, amikor elköszöntem tőle, könnyekkel küszködve magához ölelve kívánt sok sikert az élethez.

Azt hiszem, Ő tudta „hova megyek”. Értetlenül álltam előtte, mert akkor még nem értettem Őt, hogy miért sír, miért nem örül annak, hogy végre megszabadul tőlem. Ma már tudom, hogy jelentettem valamit az Ő életében, és azt is tudom, talán többet is, mint egy szófogadó, ötös tanuló.

Kérdeztem is Tőle csodálkozó arccal: „Hát nem örül, hogy elmegyek, annyit bosszantottam, minden oka megvolt, hogy gyűlöljön?”

– „Nem, Győző! Tévedsz! Te voltál számomra a legkedvesebb. Téged soha nem foglak elfelejteni, az biztos.”

– „De hát az ötös tanuló…”

– „Nem, nem…” – és csak csóválta a fejét könnyekkel a szemében.

Azért beszéltem róla ilyen sokat, mert soha nem felejtem el Őt. Sokat gondoltam rá. Ő volt az első, ki eszembe jutott, mikor az iskolai évek kerültek szóba. És vele később is összehozott a sors.

Az igaz, hogy szinte soha nem volt tankönyv a kezemben, viszont volt egy érdekesség: a matematika. Isten tudja miért, de ment. Ment anélkül, hogy tanultam volna. Azon az órán mindig figyeltem, ha valamit nem értettem, megkérdeztem. Abból szinte mindig ötös voltam. Ha négyest adott Kati néni, a matek tanárom, de a magatartásom miatt, olyankor legszívesebben széttéptem volna az egész könyvet és füzetet dühömben. Ő így igyekezett megfogni a heves rosszcsont kisfiút. Őszintén szólva, sikerrel. A matek érdekes volt. Nem kellett tanulni. Egyszerűen csak érteni kellett.

Matek dolgozatok írása alatt volt, hogy hármat is megírtam egy-egy alkalommal. A körülöttem lévőknek is segítettem, még a másik oszlopnak is, pedig nekik más feladatuk volt, mint nekem. Biztos sokan emlékeznek az A és B oszlopra, hogy ne lehessen puskázni egymásról. Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy elég jó volt a logikám. Értettem a matekot, és Kati néni is csípte az agyamat, annak ellenére, hogy nehezen kezelhető gyerek voltam.

Már nem nagyon emlékszem arra a szabályra, ami a grafikon megrajzolását tette lehetővé értékszámítás nélkül a megadott képletből. De arra igen, hogy nagy tetszést nyilvánított ki, mikor órán megadta a képletet az értékszámításhoz, hogy azt aztán grafikonon ábrázoljuk. Felfigyelt arra, hogy én nem dolgozok.

Odajött, és ránézett a füzetemre. Látta, hogy a grafikont elkészítettem, de nem számoltam értékeket, hogy be tudjam rajzolni az egyenest. Mosolyogva kérdezte, hogy hol a számítás. "Minek" – mondtam, és megmutattam, hogy lehet a képletből felrajzolni az egyenest a grafikonra. Most, így visszaemlékezve már tudom, hogy amikor az arcát mosolyra húzta akkor, volt benne valami elismerés is. Kiküldött a táblához, és fel kellett rajzolnom, amire rájöttem, és el kellett magyaráznom a többieknek is.

Azt hiszem, hogy már akkor volt bennem valami különleges, bár számomra ma már minden ember különleges. Annak ellenére, hogy nem igazán tanultam, nem buktam egyszer sem. Közepes eredményem megvolt általában. Autószerelőnek jelöltem meg a kívánt szakmát 8. osztályos koromban, mert meg kellett valamit jelölni. De mint az kiderült, négyes átlag kellett volna ehhez a szakmához, vagy legalábbis ezt mondták nekem akkor. Így ők választottak nekem szakmát. Vasúti járműszerelőnek küldtek, úgy, mintha én akartam volna. Társadalmunk egyik téves rögeszméje, hogy más határozza meg, hogy te mire vagy jó! És amilyen lököttek vagyunk, még el is hisszük.

Végül is megkezdtem az ipari iskolát ugyanolyan stílusban, mint ahogy az általános iskolát végeztem. Az a három év a felnőtté válásom évei voltak. Azt hiszem, akkoriban kezdett kiépülni bennem az önmagammal elégedetlen gondolat, mely változásokat sürgetett, már ami a külső megjelenésemet illeti. Ha jellemezni akarnám magamat, azt mondom, hogy amolyan „topis” voltam. Hogy ez mit is jelent? Talán azt: toprongyos, csóró, hanyag, lerongyolódott. Szó, ami szó, egy nem igazán szívderítő látvány lehettem, de az is lehet, hogy én gondoltam így, és ezért ezt valóságnak éltem meg. Úgy éreztem, ezen változtatnom kell, már csak azért is, mert egyre jobban érdekelt a másik nem. Levágattam a hajam, kicsit többet tisztálkodtam, és ruházatot váltottam. Ez meghozta „eredményét” a lányok terén.

Valamikor itt, vagy talán előbb, apám és anyám elváltak. Sokáig éltünk egy fedél alatt, de külön lakrészben. Tanúja voltam, ahogy szinte felemésztődik apám a sok piától. Aztán elkerült vidékre, a testvéréhez, és ott meg is halt.

Két dolog is van, ami említésre méltó a jövőm miatt. Roppant gátlásos kölök voltam. Olyannyira, hogy egy mozit nem mertem megközelíteni jóformán, mert attól rettegtem, hogy mindenki engem néz, és mit gondolhatnak rólam, milyennek látnak. Annyira bennem volt ez a „mit gondolnak rólam” effektus, hogy még saját testvéremnél sem fogadtam el az ételt, mikor látogatóba utaztunk hozzájuk. Állandóan az forgott az agyamban: Vajon mit gondol? Vajon szívesen adja, amit ad? Nem tudom, mi lehetett az alapja annak a kialakult gátlásosságnak bennem, aminek előtte nyoma sem volt.

Nem hiszem, hogy kialakult szégyenlősségembe közrejátszott volna anyám többszöri kijelentése, amikor én arról meséltem neki a nagy szegénységünkben, hogy én gazdag leszek. Mire Ö mindig azt mondta erre: „Jegyezd meg fiam, ki szegénynek születik, az annak is hal meg!” Végül is elmondhatom, anyám tévedett e téren, igaz, gazdagságom nem pénzben mérhető.

Visszagondolva, sokadjára látom a tényt, hogy: Ki mit gondol, számára az a valóság. Hiszen – szinte – a létminimum felét kapta öreg korára.

Mint azt említettem, az én gazdagságom, amivel büszkélkedhetek, nem olyan, mint amilyennek sokan szeretnék (pénz). Bár ha megismernék ezt a fajta gazdagságot, talán meg is szeretnék az emberek. „Egyperces bölcsességek”, ez a könyv címe – ha jól emlékszem –, amiben olvastam, hogy: „Az ember kétféleképp lehet gazdag. Amikor sok pénze van, sokat dolgozik, örököl, lop, csal… és így ki tudja elégíteni költséges vágyait. De lehet kevesebb vágya is, és akkor több a pénze, mint elég.” Így egy szegénynek hitt ember is lehet gazdag! Irigylésre méltóan gazdag.

A másik, ami említésre méltó ebből a korból, egy tünet, amit valószínűleg a gátlásos, félelemmel teli állapot szült meg. Na meg persze a helytelen kajálás. De az ember szívesebben látja magát nem hibásnak, és magán kívüli okokat jelöl meg, ha szar kerül a palacsintába. Azt vettem észre magamon, hogy akkor akarok nagy vécére menni, vagy – ahogy ezt egy barátom mondja illedelmesebben: „kakikálni”, ha szarni megy –, amikor nincs rá lehetőségem. Mert közel s távol nyoma sincs illemhelynek, saját ny elvemen mondva: slozinak. Ilyenkor szinte hasmenés jött rám. Ez az állapot csak fokozódott. Hogy ennek volt-e köze ahhoz, amikor nehezebb időimben éppen elegem volt az életből, az élet kegyetlenségeiből, és sok időt töltöttem ágyamon fekve, azon gondolkodva, milyen megváltás lenne, ha szétnyílna a plafon, és egy nagy dárda kijönne onnan, s középen átszúrna, – nem tudom.

Ezekben az időkben átestem az első nagy szerelmen is. Tizenöt éves lehettem. Volt egy remek, állandó társaságunk, amolyan baráti kör, akikkel együtt jártuk a város központját, mind azt a kb. 700 méternyit, és tértünk be az arra érdemesnek tartott helyekre, mint a művelődési ház, és egy pinceborozó. A „bandában” fiúk éppúgy voltak, mint lányok. Az udvarlás terén elég érdekes szokásaim voltak. Ne m voltam egy „erőszakos” típus. Ha láttam, hogy valaki pályázik a „kiszemeltre”, én átengedtem mindenféle „harc nélkül”.

Ez alól egyszer volt kivétel, de mint tudjuk, a kivétel, erősíti a szabályt. Első szerelmem, első nagy szerelmem, kinek nagyon sokat köszönhetek, mert megtanította velem a szeretet lényegét, „Faka” -nak hívták. Ez volt a beceneve. Faka 14 éves volt akkor. Bár „papírforma szerint” együtt jártunk, én elég bátortalan voltam, nehezen jutottunk el a csókig hónapok alatt. Megnyugtatok mindenkit, hogy nem is volt ennél több: csók. Nagyon szerelmes voltam belé. Amolyan tiniszerelem volt. Mint tudjuk, minden, aminek kezdete van, annak vége is, egyikből fakad a másik. Faka elvesztésébe – szinte – bele akartam halni, de ki nem esett át ilyenen tinédzser korában?

Történt egyszer egy „szép napon”, hogy elém állt Faka és így szólt:

„ - Győző, szeretsz te engem?

- Persze – mondtam.

- Mennyire?

- Nagyon.

- Mennyire nagyon?

- Az életemnél is jobban.

- Az jó. És fontos neked az én boldogságom?

- Hát persze, hogy fontos, hogy kérdezhetsz ilyet?

- Akkor jó! Csak azért kérdeztem, mert úgy érzem, most a Dolennal (ő egy másik társaság tagja) boldogabb lennék…”

Na, puff neki! És én, látva az Ő értelmes kis arcát, értelmes kinyilatkoztatását, átgondolva, amit mondott, tiszta szívből kívántam neki boldogságot Dolennel, hiszen valóban szerettem Őt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt a dolog, de akkor még nem voltam rá felkészülve, milyen is a valódi szeretet.

Sokáig „emésztettem” Faka hiányát. Valaki így szólt hozzám bánatomat látva. „Jegyezd meg! A szerelem olyan, mint a részeg ember. Tudja, hogy lakik valahol, és mégsem talál haza.” Az illető felnőttnek volta k még ilyen beköpései. Például, mint ez: „Ez a fele innen van.”

Kisebb-nagyobb zökkenőkkel kijártam az iparit, és szakmát kaptam, melynek hivatalos megnevezése: Vasúti járműszerelő, vagon és vasszerkezet lakatos.

Gondolom, sokaknak vannak sztorijai élet ének ebből az időszakából. Nekem is van, és megosztom Veled, hogy unatkozz!

Egyik érdekessége a sulinak „Talpas” tanár úr volt. Nevét a termetét is visszaigazoló módon, az irdatlanul nagy lábának köszönhette. Mindenki fölé tornyosuló magassága iszonyú nagy talpakban végződött, ami elég nagy súlyt tartott meg. Isten tudja hány kilót. Az ilyen nagy lábakra szokták mondani, ha az illető meghal, úgy kell hanyatt lökni majd. Ez a korban ötven évet is elhagyó ősz ember volt az osztályfőnökünk, aki elég szigorúnak bizonyult.

Mint abban az időben mindenki, legalábbis sokan, én is lógtam a suliból, főleg ha az első óra torna volt.

Ilyenkor megengedtem magamnak, hogy tovább aludjak, persze véletlenül. A „lógásokat” fedezni kellett valahogy, kellet az igazolás, mert már abban az időben is rovók jártak az igazolatlan hiányzásokért.

Ilyenkor aztán mentünk az orvoshoz különböző problémákkal, és ha sikerült, kaptunk is egy kis cetlit, ami – elvileg – igazolásnak megfelelt. Hogy miért elvileg? Nos, Talpas igencsak felül tudta bírálni ezt a kis cetlit, amit mi méltán tartottunk az orvosi igazolásnak.

Ez a következőképpen történt. Eljött az osztályfőnöki óra, amin – többek közt – számot kellett adni hollétükről azoknak, akiknek igazolatlan órájuk volt. És bizony – mit szépít sem – nekem is volt. Talpas módszeresen ment végig az embereken a napló segítségével, és magabiztosan szűrte ki a hiányzásokat, majd kezdte a bűnösöket kérdőre vonni, de még csak nem is a betű sorrendjében.

Valahogy így történt: „Tóth, édes fiam! Hol voltál ekkor és ekkor…? „Beteg voltam” – válaszolta Zoltán – és indult is magabiztosan orvosi cetlivel a kezébe a tanári asztal felé, hogy átadja ékes bizonyítékát szavahihetőségének. Talpas kezébe vette a kb. A7 -es (74x105 mm) méretű papírdarabot. Rápillantott, majd Tóthra nézve azt kérdezte: „Mi ez Tóth édes fiam?” Tóth nyugodt lelkiismerettel jelentette ki: „Hát igazolás”. „Ez?” – kérdezte Talpas tanár úr, és szét is tépte a cetlit egy hanyag, de mégis elegáns mozdulattal. Tóth köpni-nyelni nem tudott, csak annyit nyögött ki: „De tanár úr!” Talpas hajthatatlan volt. „Igazolatlan. Ülj le édes fiam!”. Így Tóth csatát vesztve bandukolt vissza helyére hitetlenkedve.

Aztán jött a következő: Őt Kalauznak hívták, de toronymagasságú osztályfőnökünk csak „Kalóznak” szólította. „Kalóz, édes fiam, te hol voltál?” Gábor is elindult az asztal felé cetlijével, immár kevesebb reményt fűzve a sikerhez, miszerint ezzel igazolni tudja a kiesett időt. Valami járhatott a fejében miközben a tanári asztal felé haladt. Amikor odaért és átadta a cetlit szeretett tanárunknak – és az ráutaló magatartást tett arra, hogy azt is széttépi –, Gábor fenyegetően felemelte a mutatóujját Talpas orcája elé, és kissé emelt hangon közölte: „Szét ne merje tépni!” Talpas, mint ha nem kapott volna levegőt pár pillanatig. Nagy valószínűséggel nem hitt a fülének, sem a szemének, mert ez a viselkedési mód nem volt szokás abba az időben. Aztán magához térve a megrökönyödéstől így szólt: „De Kalóz édes fiam, mi volt ez?” Gábor jobbnak látta, ha lassan elsomfordál a tanári asztaltól, vissza a helyére, mielőtt katasztrófa tör ki.

Az osztályfőnöki óra így zajlott továbbra is, és én is sorra kerültem.

Itt közbeszúrom azt, hogy: Erős lustaságáról híres. Erős még mindig én volnék. Még arra sem voltam képes, hogy igazolásért elmenjek a dokihoz.

Elért engem is végzetem, elhangzott a nevem: „Erős!” Felálltam, és elindultam fegyver (orvosi igazolás) nélkül a reménytelenek tűnő csatába. Bár számomra inkább tűnt jelenlegi helyzet vesztőhelyre, mint sem csatába vonulásnak. Úgy gondoltam, az igazsággal állok bele ebbe a küzdelembe, és így szóltam a csatamezőre érve, túlerőben lévő ellenségemhez: „Tanár úr, az úgy volt, hogy a bátyám elvitte a motoromat, és ott hagyta nekem a Babettáját. A „Babetta”, egy pedálos motorbicikli volt. Azok kedvért jegyzem meg, akik nem tudják mi az. Reggel felkeltem, hogy indulok iskolába, elkezdtem tekerni a motort, hogy beindítom, de nem indult el. Erre úgy felidegesedtem, hogy lefeküdtem, és elaludtam.” Lássatok csodát! Talpas – sokak megrökönyödésére – igazolta a hiányzásomat. Látjátok! Érdemes igazat mondani!

Persze a többiek hajukat tépték, hogy ilyen nincs, ez nem létezik! Most mit mondhatnék? Szerencsém volt.

A bizonyítvány megszerzése sem volt semmi. Annak rendje és módja szer int, most sem tanultam. Még ott, kint, soromra várva megtettem életem első ajánlatát Istennek. Addig csak akkor vettem Őt a számra, mikor éppen káromkodtam. Itt elmondom magamról: Azt sem tudom, hogy meg vagyok -e keresztelve.

Ezek ellenére, buzgó imába kezdtem magamban, ha egyáltalán annak lehet nevezni, mert amit én tudtam az ima szövegből, az egyenlő volt a nullával. Inkább azt mondanám, alkut kötöttem Istennel akkor, és ott.

Azt mondtam neki: „Engedj át a vizsgán – már akkor tegeztük egymást, megelőlegezve ezzel a jó viszonyt –, és én soha többé nem veszlek számra hiába, nem káromkodok”. Kint alkut kötöttem, bent vizsgáztam.

Nem is akárhogy. Volt egy tétel, amitől mindenki rettegett, a „kormányszelepek működése”. Talán, ha egy srác tudta közülünk. Hát nem kihúztam? Elolvastam a papírt, visszatettem a helyére, és szó nélkül elindultam kifelé. Na, ennyit a „megállapodásról”, amit kötöttem mennybéli Atyánkkal – gondoltam. A tanárok meg csak néztek. „- Hova megy? – kérdezték.

- Hova mennék? Haza. – mondtam, miközben néztek rám elképedve.

- Miért?

- Mert ezt nem tudom.”

Végül is húzhattam egy másik tételt, amit, ha elmondok, átengednek. Húztam, elmondtam, átengedtek.

Kijöttem, felemeltem a fejem, s így szóltam Istenhez, kivel előtte nem igazán „tárgyaltam”: „Nagy mókamester lehetsz, ha valóban létezel.” De az üzlet az üzlet, és én többé nem vettem Őt a számra. Bár ez így nem igaz. Sokáig még ki-kimondtam, hogy az Isten b...meg, de abban a pillanatban eszembe jutott, mit ígértem, és nyomban elnézést kértem tőle. Aztán meg azon kaptam magam, hogy nemhogy nem szidom Őt, de ha mástól hallom, megszólalok: „Bocsáss meg neki Istenem!”. Amolyan reflexszé vált bennem ez a mondat és ki is mondtam halkan, de akár hangosan is, ha valaki Istent szidva káromkodott. Aztán, ha már így „összemelegedtünk” a jó Atyámmal, gondoltam, kérek tőle néhány dolgot. Mint például, hogy nekem is legyen majd feleségem, ki engem szeret. Legyen szűz, szőke, nagy ház, stb. Itt elárulom előre: Mindent megkaptam, amit kívántam, még azt is, amiről azt hittem, nem kívántam!

Bizonyítványommal kezemben kezdtem el dolgozni a „gettóban”, mert csak úgy hívták munkahelyemet, ahol vasúti kocsikat javítottam a szépen elnevezett szakmámmal. „Vasúti járműszerelő, vagon és vasszerkezet lakatos”. Nyáron, tűző napon, télen fagyban, az alvázat javítva, nyakba csöpögő jeges vízzel.

Voltak olyan hidegek is télen, hogy amikor odébb akartam dobni egy felvett féktuskót, ahhoz bizony hozzáfagyott másodpercek alatt a munkáskesztyű, így aztán repült kesztyű is a tuskóval együtt. (A féktuskó nem más, mint: kb. 10 kg -os öntöttvas tömb, ami a vonat kerekeit fékezi.) Esőben az is megszokott volt, hogy az elektromos ívhegesztő rázott (áthúzott), miközben hegesztettem.

Hozzászoktam, és dolgoztam tovább.

Valóban rászolgált a névre ez a munkahely: „GETTÓ”. Persze nem jöttünk ismeretlen helyre, hiszen ipari tanulóként eltöltöttünk itt már egy -két évet. Talán a rossz munkakörülmények tették velünk, hogy igyekezzük ellensúlyozni a rossz munkakörülményt azzal, hogy állandóan ment a hülyeség, egymás szívatása. Képtelennél képtelenebb dolgokat műveltünk.

Volt olyan, hogy délutános műszakban csak hárman dolgoztunk, vagonkereket esztergáltunk. Ilyenkor a délutános műszak 14 órakor kezdett, de a délelőttös műszak 14.50-kor végzett. Így együtt dolgoztunk valamennyit a délelőttös műszakkal. Egyik délután találtunk egy hatalmas békát. Mit csináljunk vele, tettük fel a kérdést magunknak, valami csintalanságot keresve. Az ötlet nem váratott sokáig magára, így aztán behajtottuk a jól megtermett békát az öltözőbe. Az úgynevezett „fekete öltöző”, ahol a koszos munkaruhák és a büdös bakancsok voltak, jó tréfahelynek tűnt. De nem volt elég, hogy az öltözőbe hajtottuk a szokatlanul nagy méretű brekuszt, a munkatársam megszólal: „Tegyük be a Landi bakancsába!” S szegény béka már bele is volt tuszkolva a 45 -ös acélbetétes bakancs orrába, és két büdös zoknival még meg is volt fejelve, nehogy kimásszon. Másnap reggel megyek, tolom a kerékpáromat, és odaköszönök kollégámnak – kajla vigyorral pofámon, de kétség kívül tisztelettudóan – ki épp egy emelőkart tekert kifelé, amivel a vagonokat emelték meg: „- Szevasz Landi!

Landi rám néz, és szinte látom az arcán ahogy megvilágosodik. Nagy levegőt vesz, hogy indulatait kellőképpen ki tudja fejezni, aztán így kiált, miközben lekapja az emelőkart és felém hajítja (még jó, hogy félre tudtam hajolni): „- Erős! A ku. -va anyádat!” És már kezd is rohanni felém, hogy pótolja az emelőkar el nem végzet feladatát. Győztem elrohanni előle. Aztán lassan visszamerészkedve, a nevetéstől fuldokolva, kérdezem tőle: „- Mi van?

- Basszus, húzom fel a bakancsom, és érzem valami puha és megmozdul. Majdnem kiugrottam az ablakon, úgy megijedtem.

- Mit csináltál szegény békával?

- Mit csináltam volna? Áttettem a Pintér bakancsába.

Persze, voltam szenvedő alanya is a tréfáknak, nem is egyszer. A vagon ajtaját készültünk becsukni.

Hárman feküdtünk neki, mert nehezen működött. A vagon alatt a sínen ülve a „fékes” épp egy letört fékkart hegesztett vissza. Hogy kezemet szabaddá tegyem, a nálam lévő nagy feszítővasat, ami egyébként elengedhetetlen célszerszám volt, letámasztottam az alváznak míg a vagon ajtaját behúztuk. És, ha már hegesztek, és ha már csak egy karnyújtásnyira van az a feszítővas tőlem, miért ne hegesszem le?

Szerintem valahogy így gondolkodott a „fékes”. Ezt azért gondolom, mert odahegesztette a pajszert az alvázhoz az a „gané”, míg én az ajtóval bíbelődtem a többiekkel. Mivel nem vettem észre mit tett, és nagy lendülettel indultam tovább – miközben automatikusan nyúltam a szerszámomért –, egy félkörszerűséget leírva, melynek középpontja maga a szerszám volt, sugara pedig a karom, karom végén meg én, úgy fejeltem le a vagon oldalát, hogy az egész berezgett. Az a szerencse, hogy faburkolatos kocsi volt, és nem fém. Igaz, így rugalmassága miatt úgy vágta vissza a fejemet hátrafelé, mintha egy pingponglabda pattant volna vissza róla. Aztán ez a nagy lendület hátrafelé elég is volt ahhoz, hogy seggre üljek. Míg azon voltam, hogy magamhoz térjek, mi is történt, azt kellett hallgatnom, hogy munkatársaim közben halálra röhögik magukat. Mit szépítsem, ebben a tréfában én voltam az áldozat.

Amúgy eléggé jó „mesterem” volt, akihez annak idején – mikor még tanuló voltam – beosztottak, hogy legyen a mentorom, amíg a szakmát elsajátítom.

Hogy mit tanultam nagyra becsült mentoromtól? Most mondjátok, meg Ti, hogy mit lehet ebből tanulni!

Elmesélek néhány esetet: A lehegesztett bakancs. „- Győző! – szólt a mentorom, Keszei.

- Igen? – kérdeztem szófogadó tanulóként.

- Hozd hátra a hegesztőt, és húzd ki a kábelt az öltözőig!”

Nos, hogy kicsit szépítsem azt a nagy genyóságot, amit tettünk, valamit el kell mondanom feltétlenül. Az öltöző két részből állt. Úgy nevezett „fekete öltözőből”, és a „fehér öltözőből”. A fehér öltözőben az ember az utcai ruháit vetette le, és tárolta – lelakatolt fémszekrényekben – értékeivel együtt. A fekete és fehér öltöző közt volt a zuhanyzó. Ez tette lehetővé, hogy amikor az ember végzett a melóval, és letette ruháit a fekete öltözőbe, a zuhanyzón át bejuthatott a fehér öltözőbe. A fekete öltözőben nem voltak szekrények, csak egy alacsony, rácsos fapad, ahova a papucsot, vagy a büdös bakancsot lehetett rátenni, és egy pad, amire lehetett ülni, amíg átöltöztél. A falon meg – körben – szintén fa alapú, számozott fogasok. Ezen lógtak, az olajos koszos ruhák, némi gyomorforgató szagokat terjesztve a fekete öltözőben.

A pálmát a szagolimpián – valószínűleg – magasan a bakancsok vitték el. Szó, ami szó, olyan büdös volt a fekete öltözőben, hogy az első belépés után – amíg az ember hoz zá nem szokott a szaghoz – úgy érezhette, ettől menten felfordul.

Volt egy emberke, munkatársunk, aki állandóan bevitte a büdös bakancsot a fehér öltözőbe, és a szekrénybe tárolta, ami – enyhén szólva – lepkefing illatúvá tette az amúgy sem rózsa illatú fehér öltözőt.

Ez miatt többen nehezteltek is az illetőre, és figyelmeztették is a „festőművész urat” – mert civilben valóban az volt, és kurva nagy farka volt, amúgy (ez csak egy érdekesség) –, hogy ne ott tárolja a bakancsát, hanem a fekete öltözőben. Felsőbbrendű érzése, nem hagyta művészünket befolyásolni, hiába próbáltak rá hatni. Pl. leszegelték strandpapucsát egy 100-as szeggel a fekete öltöző bakancstartó padjára.

Mivel „művész úr” nehezen tanult, ezért hangzott el mentoromtól a mondat: „- Győző! Hozd hátra a hegesztőt, és húzd ki a kábelt az öltözőig!” És én, akire nem volt igazán jellemző a szófogadás, mentem, mert tudtam, hogy megint valami hülyeség készül. Vittem a kerekeken guruló hegesztőtrafót, és kábelét behúztam az öltözőbe, ahol már Keszei várt a kihúzott fémszekrénnyel, melynek gazdája – a művész úr – szabadságon volt. A hegesztővel kiégette a szekrény hátulját a bakancs magasságába, és annak acélbetétjét odahegesztette a fémszekrény hátfalához, és mint aki jól végezte dolgát, visszatolta azt a helyére.

Jött is másnap az áldozat – mit sem sejtve – dolgozni, és amikor ki akarta venni a bakancsát, az bizony nem engedelmeskedett, mire művész úr úgy megrántotta azt, hogy kihúzta a fémszekrény alját, és az eldőlt. Nem elég, hogy eldőlt, de a felső polcon tárolt kézmosó és ultrapor is kiborult, nem kímélve levetett, szekrénybe akasztott utcai ruháját sem.

Erről ennyit! Ilyenek voltunk. Ilyenekkel kompenzáltuk a mostoha munkakörülményeket, mintha nem lett volna elég az, ami van.

Targoncavezetőit, hegesztői vizsgát még itt tettem le.

Ami a munka és a munkások viszonyát illeti, abban az időben elég fura volt, nem olyan, mint ma. A szocializmusnak abban a szakaszában, érdekes hozzáállások voltak a munkahelyhez, és a munkához. Nem jók vagy rosszak, csak más, mint manapság.

Akkoriban kötelező volt a munka minden, bizonyos kort betöltött állampolgár számára, ezért nem voltak munkanélküliek. Órabérben dolgoztak az emberek. Ennek – mint azt akkor tapasztaltam –, volt némi hátulütője. Ugyanis, ha közeledett a munkaidő vége és én úgy éreztem, nem fogunk végezni a munkával, gyakran megszólaltam: „Siessünk, mert nem végzünk!” A válasz szinte kivétel nélkül ez volt: „Hova sietsz?
Órabérben vagyunk!” Végül is abban voltunk, ja, igen! És ez a válasz volt még a jobbik eset, jobb, mint amikor hasonló felszólításért szerszámok repkednek az ember felé. Nem igaz?

Bár ma már nem annyira, de akkoriban volt bennem valamiféle kötelességtudat, ami nem volt rám jellemző iskolai évek alatt. Az akkori munkásokat ez a mondás jellemezte, ha munkahelyi lopásról volt szó: „Öcsém, csak azt nem visszük el, ami le van betonozva.” Az akkori államvezetés hozzáállása ehhez a dologhoz meglehetősen érdekes és szokatlan volt – ugyanakkor érthető is. Mert ellenkező esetben védte volna az állami tulajdonú cégek javait. A munkahelyi lopásokkal nem törődtek, nem volt visszatartó erő, viszont védték az országhatárokat! Így bármit is lopott a „paraszt”, az a határokon belül maradt, és az országot építette. Kádár Jani bácsi, az akkori államfő azt mondta: „Hadd vigyék, ide fogják beépíteni, itt fogják hasznosítani ebben az országban” Nem volt egy rossz elmélet!

Persze ez sem késztetett arra akkoriban sem, hogy elvigyem a „másét”. Igaz, ezen a téren is sok minden változott azóta bennem. Akkoriban becsületességnek tartottam, ha nem lopok. Ma sem lopok, de más okból. Háromszor loptam életemben. Lehet, hogy elmesélem mind a hármat, de az egyiket most igen, az biztos. Teszem ezt azért, hogy lássátok az okot, és ítélkezhessetek. Aztán több lehetőséget adok nektek arra, hogy mielőbb bebizonyosodjon számotokra az, hogy ez az élet egyik - talán legfőbb – alapigazsága: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”.

Emlékszem, mikor először loptam életemben. Még kisiskolás voltam , és mivel kurvára szegények voltunk, én nem tudtam csokit, vagy hasonlót venni magamnak. Reggelente, iskolába indulás előtt anyámék adtak 1 forint 20 fillért – mert bizony akkor még volt fillér is – ami három kiflire volt elegendő, mivel 40 fillér volt egy kifli. Megjegyzem: Ez még 1974 környékén történt. Most próbálj ennyiből megvenni egy kiflit, vazze!

Igaz, hogy a kereset 3000 forint körül mozgott, de ha összeveted a mai átlagbért, egy valamire való kifli árával, katasztrofális megállapításra juthatsz.

Nos, lehet, hogy nem volt annyi minden akkoriban. De volt állás, biztos bér, nyugalom, és félelem nélküli élet azoknak, akik nem mentek szembe a törvényekkel. A lényeg, hogy 7500 kiflit is megvehettél egy keresetből. Akár hogy is nézem, mára (2024) jól ki..asztak a melóssal, az átlagemberekkel. Mondjuk a mai napig nem értem (persze ez nem igaz, mert értem, de ezt gondoltam leírni), hogy a fenébe tudják elhinni, hogy egy ilyen gazdag bolygón, mint a Föld, bárkinek is nélkülöznie kell? Főleg egy ilyen, javakban gazdag országban, mint a miénk. Földünk ki tudja elégíteni szükségleteinket, csak mohóságunkat nem, abba belepusztul, és vele mi is. Na, de mindegy!

Szóval, a kapott 1,2 forint elég volt 3 kiflire, és ebből spóroltam össze két nap alatt egy szem rágóra, úgy hogy csak két kiflit vettem. Igen, 80 fillér volt a rágó. Kerek, tömör golyó formájában árulták. Tömör, és nem üreges belsejű, mint amikor megjelent a profit termelés, a szabad-piacgazdálkodás. A bőr hűljön az illetékes elvtársakra, amikor jött a kapzsiság szele, a vállalkozások, vele a profitéhség, a gazdagság lehetősége. Ki is használták azt sokan, mások kárára. Kivették a rágógumi belsejét a genyók, és csak egy „burkot” árultak rágógumi gyanánt. Mint ha megvettem volna egy képet, amiről csak kicsomagolás után látom, hogy ez csak a keret. Ekkora Köcsögöket! Milyen meglepetés volt mikor beleharaptam az első ilyen rágógumiba, és a fogam sokkal előbb ütközött össze, mint ahogy számítottam rá, mivel nem volt belül semmi, csak légüres tér. Még jó, hogy nem tört össze a fogam, nem lett baleset belőle.

Már elsős kisiskolás koromban képes voltam az elégedetlenségre, és bizony keveselltem az egy szem rágót – hiába volt tömör –, mert abból nem lehetett lufit fújni. így aztán hosszú töprengés és bámulás után – nagy félelmek közt –, a zsebembe is csúsztattam még egyet a polcról, vigyázva arra, nehogy észrevegyék. Ahogy sorba álltam a pénztárnál, és közeledtem a kassza felé, egyre rosszabbul éreztem magam. Szerintem már akkor is skizofrén voltam, mert ha valamit akartam mint „egy Én” – nevezetesen a rágógumit –, de közben valamit akart, „valaki más”. Arra biztatott belsőmben, hogy vigyem vissza, mert nem szép dolog lopni! Persze ma már tudom, hogy – bár valóban nem szép dolog lopni –, mégis lehet bűntudat nélkül is, ha az ember visszaveszi azt a valamit, amit elvettek tőle. A legnagyobb tolvajokat (pl. politikusaink, tisztelet, ha van kivétel), lehetetlen visszalopni, mert az összeharácsolt vagyonukat betonbiztosan védik. (2024)

Amíg belsőm „küzdött”, hogy legyen-e még egy rágógumim, vagy ne, odaértem a kasszához, ahol a pénztáros néni ijedt arccal nézett rám, és megkérdezett: „Rosszul vagy kisfiam?” Mi tagadás, cefetül éreztem magam! Akkor még volt bűntudatom. Nem kell aggódni, ma már nincs! Felváltotta az együttérzés, és ezért nem vennék el senkitől semmit, nem azért, mert nem szabad lopni. Azért nem lopom meg, mert fájna a fájdalma, amit azzal okoznék, hogy engedélye nélkül veszem el azt, amiről úgy gondolja a másik, hogy az, az övé.

Szóval, sápadtan, reszkető belsővel válaszoltam, hogy nincs semmi baj. Persze azon kívül, hogy mindjárt összesek, pedig stramm gyerek voltam. Kifizettem az egy szem rágót, és alig vártam, hogy kijussak. De nem fújtam lufikat, mert az a nyomorult bűntudat visszavitette velem a rágót. Látjátok, milyen ostobaságokra képes a neveltetés?

Valószínűleg megint elkanyarodtam valahonnan, mint megannyiszor, írás közben.

Mintha említettem volna, hogy eléggé lusta vagyok. Amúgy a lustaságomat sem lustaságnak nevezném – mondjuk úgy – önvédelemből, inkább: elégedettségnek. Jó úgy, ahogy van a környezetem, így minek megváltoztatni azt? Minek a havat ellapátolni, úgy is elolvad. Vagy, minek diót szedni, úgy is lepotyog.

Nem igaz? Mit, hogy ezek gyenge érvek? Valószínűleg így van, mert az ebből fakadó – esetleges – mozdulatlanságom mások szemében egyszerűen csak lustaságnak tűnik.

Arra való tekintettel, hogy anyámnak azt ígértem – mert Ő azt mondta, hogy aki szegénynek születik, az annak is hal meg –, hogy „Én gazdag leszek.”, nem maradtam sokáig a „gettón”. Elmentem uránbányába dolgozni, mert ott jobb volt a fizetés az átlagnál. Csillés akartam lenni, mert jól kerestek, de mikor megtudták, hogy amolyan vasszerkezet lakatos a szakmám, nem engedtek mást dolgozni, csak bányalakatosként, mivel hiány volt belőlük. Elég életunt voltam abban az időben. Amikor lementünk a bányába, a bányát bemutató kísérő, aki magyarázta a dolgokat, odajött hozzám és azt mondja nekem: - „Két alkalommal aggódom az újoncokért. Ha túlságosan félnek, vagy – ami nagyon ritka –, ha azt látom, egyáltalán nincs félelem abban, akit először vittem le.”

Így aztán kifejezte aggodalmát miattam, mert valóban igaza volt, nem igazán érdekelt volna, ha leszakad az egész bánya. De hát akkor, én ilyen voltam. Nem sok értelmét láttam az életnek, az enyémnek meg végképp nem.

Az ott töltött hat hónapnak voltak nehéz, és izgis pillanatai. Egyik alkalommal, mikor reggel mentünk beszerelni a csöveket a vájároknak, hogy tudjanak vizet és levegőt használni a gépekhez, leszakadt mögöttem egy hatalmas kődarab, közvetlenül mögöttem. Akkora robajjal zuhant mögém, és vert fel hatalmas porfelhőt a lezuhant kőtömb, hogy teljesen eltűntem benne. Társam, aki hátrébb állt, meg volt győződve, hogy az maga alá temetett. Kétségbeesetten kiabálta a nevem: „Győző!”. „Mit kiabálsz! Nem rám esett” – mondtam. Kikászálódtam a porfelhőből a leszakadt törmelékeken át, és láttam, ahogy megkönnyebbül. Karomat megfogva végig mért elől, aztán fordít rajtam, hogy hátul is rendben vagyok-e.

Mondtam is Neki, mi van, baszki, lovat akarsz venni, a fogaimat is meg fogod nézni? Aztán nyerítettem is egyet, hogy legyen hiteles a „vásár”? Abban a pillanatban nem kultiválta a humoromat, mert azt mondta: „Te tiszta hülye vagy, meg is hallhattál volna!”

Nem érte volna nagy kár a társadalmat, ha rám esik – gondoltam, de már nem mondtam ki, hogy a kedélyek lenyugodjanak.

Egy másik alkalommal úgy döntött a vezetőség, hogy egy rég nem hajtott vájatot újra indítanak, és aznap be kellett volna szerelnünk a csöveket a munkához. Éppen indulni akartunk, mikor jött az üzenet, hogy mégsem kell menni. Aznap az egész vájat – nem volt hosszú, talán 30 méter – leszakadt térdig, teljes hosszában. Itt megint sanszos lett volna otthagyni a fogam, de baszott jó őrangyalom lehetett. Nem tudom mennyit kapott őrzésemért, de az biztos, hogy nem volt túlfizetve, pedig igazán jól végezte a dolgát.

Nem voltak hajlandóak csillésnek tenni, hiába is kértem! A lakatosok viszont felét sem keresték a csillésekének, pedig állítom, hogy az övék a legveszélyesebb munka. Ők még az előtt bemennek a vájatvégre, mielőtt – úgymond – lekopogózták volna a robbantás után a vájatot, még a következő műszak előtt. Lekopogózni annyi, mint: Hosszú feszítővasakkal lefeszegetni a laza kőzeteket a mennyezetről.

Így aztán otthagytam ezt a „jó” kis munkahelyet. Megjegyzem, le a kalappal a bányában dolgozók előtt!

Isten tudja melyik év, talán 1983 -84, amikor hivatásos jogsit szereztem. Akkoriban MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetségnél), ami nagy szerencsének számított, mert csak bizonyos létszámmal soroztak be teherautó vezetőknek való fiatalokat. De mivel szerencse nem létezik, valószínűleg köze volt a megtörténtekhez, azoknak a fiatalabb kori gondolataimnak – amit sűrűn ismételgettem –, hogy én buszsofőr, vagy kamionos leszek. (Végül is az első jött be, később buszsofőr lettem.)

Nem mindennapi módon zajlott ám ez a képzés a hivatásos jogsi szerzésen.

A képzés utolsó napjaiban, jött egy magas rangú fószer, amolyan Atyaúristen, aki olyan hangon és stílusban beszélt velünk, mintha a seggéből rántott volna ki bennünket. Az összeverbuválódott, újdonsült tanulók megszeppenve húzták magukat, amikor megszólalt az Atyaúristen. Ha azt mondta csend, de valaki hangosabban vette a levegőt a kelleténél, mert mondjuk asztmás, vagy fingott egyet, és az véletlenül hangosra sikeredett, vagy hasonló, ráüvöltött: „Maga ott! Álljon fel! Hogy hívják?

- Cérna Géza – mondta az vékony szorongó halk hangon, szinte betojva az ijedségtől a tettes.

- Nem tudja erélyesebben mondani? – kérdezte kemény határozott hangon, a katonai gyakorlatból kiesni nem akaró magas rangú tiszt.

- Irgum-burgum Cérna Géza – hangzott, az immár felbátorodott honvédjelölt válasza, ki úgy gondolta, nem is lehet olyan nagyon gonosz ez az emberke, ha már így érdeklődik felőle, így aztán vissza is kérdezett: És magát?

- Kuss! – hangzott az erőteljesen utasító válasz.

- Az is szép név – próbált udvarolni Géza, de ez nem igazán jött be.

- Takarodjon haza, többet meg ne lássam itt! – üvöltötte, az akkorra már vörösre színeződött arcú egyenruhás „úriember”, kinek arca már előtte is piros volt, mielőtt vörös lett. Gondolom nem a púdertől.

Csak azért gondolom, mert szája körül muslincák keringtek, azok meg a bor, ha jól tudom, és nem a fogkrém szagára mennek.

Na jó, ez az utóbbi pár sor kicsit ki van színezve, mert Cérna Géza egy viccből való, de a muslincák majdnem igaz, mert olyan piaszagot árasztott.

Csak azért tettem bele ezt a kis szösszenetet ide, hogy érzékeltessem, milyen könnyen vágták ki az embereket ebből a nem mindennapi lehetőségből, ahol 1700 Ft -ért B, C, kategóriás jogsit szerezzenek. Ez az összeg akkoriban kb. egy havi kereset fele lehetett. De töredéke annak, ha valaki úgy akart teherautóra jogsit szerezni, hogy azt saját zsebből fizette.

Nos, ez az igen goromba ember, aki a lelke mélyén – valahol nagyon mélyen – valójában jó ember lehetett, csak ízelítőt a kart adni nekünk abból, mi is vár ránk a katonaságnál. Kitöltetett velünk aznap, vagy 40-50 KRESZ tesztlapot. 20-30 B (személyautó) kategóriást, amin 36 pontot lehetett elérni, és max. 6 pontot hibázni, és 20 C (teherautó) kategóriást, amin 100 pontot lehet elérni, és 15 pontot hibázni úgy, hogy sok olyan kérdés volt, aminek a válaszát, ha elszúrod, eleve 5 pont levonás járt.

Reggeltől estig ezt töltöttük, olyan csendben, hogy lehetett hallani, ha egy szúnyog szellentett. Ha valaki megtörte ezt a csendet, suttogni mert kutatva az általa ismeretlen helyes válasz után a tesztlapon feltett kérdésre, „Istenünk” egyből felkiáltott és az illetőt, aki – valóban – csak némi infót akart gyűjteni, hogy megfeleljen a követelményeknek, haza zavarta azonnal! De olyan üvöltésekkel, hogy szegény még azt sem merte mondani: „Hiszen nem is én voltam!”.

A fene a pofáját – gondoltam –, tudja az ürge, hogy kell félelmet elültetve irányítani. Inkább vállaltam volna be egy iskolai körmöst favonalzóval, és festem tőle barnára az amúgy is nikotin csíkos alsómat, mint, hogy elveszítsem a lehetőséget, hogy a jogsit megszerezzem itt. Két év teherautói vezetői gyakorlat előfeltétele volt a buszjogsi megszerzésének, nem beszélve arról, hogy a másfél év katonai szolgálati idő is be leszámított ebbe, hiszen sofőrnek viszik, aki sikeres vizsgát tesz. Ezért aztán azon güriztem és voltam türelmes ott, hogy megszerezzem a jogsit a kínálkozó alkalommal, és feltételek mellett.

Vizeletünket kiizzadva – mert ez a „jóember” még WC -re sem engedte ki szegény, riadt parasztokat – fejeztük be a tesztek kitöltését. Már, aki be tudta fejezni.

Sűrű „csend és hullaszagban” vártuk az ítéletet, látva, ahogy sorba javítja a lapokat egy sablon segítségével. Hála a súgógépének (sablon), a javítás nem tartott sokáig. Mi feszülten vártunk.

Egyszer csak felemeli a fejét és így szól: „Ki az az Erős Győző?” Na, – gondoltam – miközben kikászálódtam a padból, hogy felálljak, már csak ez hiányzott, biztos húzhatok én is a halál faszára haza valamiért, nekem annyi.

Meglepetésemre nem ez történt. Így szólt: „A 30 tesztlapon egy hibapontja sincs, a 100 pontos tesztlapokon összesen van 3.7 hibapontja. Majd ha mindenkié ilyen lesz, elfogadom!” A fene egye meg, a szívbajt hozta rám, de ahhoz képest, nagy kő esett le a szívemről, amiről akkor még mit sem tudtam, hogy az kurvára beteg születésem óta.

Két dolog miatt írtam le ezt az esetet. Az egyik, hogy fényezzem magam. Persze ez így most ebben a formában nem igaz, de az ego, az ego, mint azt már említettem is talán. A másik, hogy volt bennem egy érdekes dolog. Ami érdekelt az életben, az egyszerűen megmaradt bennem, ha kellő figyelmet fordítottam rá. Azok a dolgok, amik nem érdekeltek, vagy kötelező volt – de akkor sem érdekelt – nehezen, vagy egyáltalán nem birkóztam meg vele. Abban az időben, még nem is tudták, mi az a diszlexia, diszgráfia, vagy csak nem foglalkoztak vele. Én meg – sajnos – rendelkeztem ezekkel a nem kívánt képességekkel. Ezért nem szerettem olvasni, és nehezen értettem meg a leírt anyagokat.

Sofőrként helyezkedtem el, de nemsokára katonának vittek. Elég nehezen kezeltek az úgynevezett „öreg” katonák, emiatt aztán sokat mostam a körletet. Haza sem igazán engedtek. Másfél év szolgálati idő alatt talán nyolc alkalommal voltam otthon, nem egészen két napot egy-egy alkalommal. Hamar rájöttem, hogy ha nem akarok feladatokat kapni, legjobb, ha úgy teszek, mintha kicsit ügyefogyott lennék. Odáig sikerült fejleszteni a dolgot, hogy amikor a századparancsnok sorakozónál kiosztotta a feladatokat, és ujjával végighúzva a soron kereste az alkalmas embert a feladathoz, hozzám ért az ujja, legyintett egyet és keresett tovább. Én meg szélesen vigyorogtam, mintha csak jelentkezni akarnék a feladatra. Így aztán szinte mentesültem minden feladat alól, és volt szabadidőm rendesen.

Hogy hogyan tudtam ezt elérni parancsnokomnál? Roppant egyszerűen. Amikor parancsnokom valamilyen feladatot adott, hogy ide menjek, oda menjek, ezt oda vigyem, azt amoda…, legalább tízszer visszakérdeztem, és a sorrendeket összekeverve hajtottam végre a rám kiszabottakat – persze szándékosan –, elég nagy galibákat okoztam. Az elején még engedte a hadnagyom, hogy csináljam a rám bízott dolgokat, de mikor megvoltak a következményei a hanyag végrehajtásnak és megkapta a magáét feletteseitől, többé nem bízott rám semmit. Majd megkaparták magukat környezetemben, olyan idegesítő voltam számukra. De nem tudtak mit csinálni, hiszen úgy gondolták, hogy értelmi fogyatékos lehetek. Persze katona társaim tudták, hogy mit művelek valójában.

Érdekességként mondom el, hogy öreg bakaként nem a körletparancsnok, a tizedes dirigált, hanem valójában én, pedig semmilyen rangom nem volt, csak tekintélyem, valami miatt. Ide is magammal hoztam azt a tulajdonságomat, hogy együttérző vagyok, és nem engedte m szívatni a kopasz katonákat a többieknek.

Kb. húszan voltunk egy körletben, emeletes vaságyakon aludtunk, és én a királyok helyét foglaltam el, az ajtótól legtávolabb, sarokban lévő, alsó ágyat. Mivel a kötelező feladatokat, mint pl. a takarítás, mindig a kopaszok végezték a katonaság fennállása óta, elég sokat henyéltem azon a kinyúlt drótos ágyon. Épp a kezemet a fejem alá téve heverésztem, amikor a körletparancsnok tizedes kiadta az utasítást egy kopasznak, hogy mosson fel a körletben. A fiatal újonc, rám nézett kérdő tekintettel, megerősítést várva tőlem, hogy valóban meg kell -e tennie. „Hallottad! Állj neki!” – mondtam. Mondtam, mert nem szívatás akart lenni, hanem valóban el kellett végezni a feladatot.

Az, hogy az első félév nehezebb volt a katonaság alatt emiatt, nem vitás, de utána gumi (második harmad), és öreg (harmadik harmad szolgálati idő) bakaként lazább.

Leszerelésem után találkoztam volt parancsnokommal, aki addigra már főhadnaggyá avanzsálódott.

Buszvezetőként dolgoztam (igen, összejött ez az álmom is) és éppen arra voltam járatban, ahol katonaidőmet töltöttem. Katonai eskütétel zajlott a szomszédos parkolóban, és ahogy álltam ki a pályaudvarról, a kijáratnál ott állt a volt századparancsnokom, és tiszttársaival beszélgetett éppen.

Megálltam mellettük, és ablakomat kihúzva, jó hangosan kiköszöntem neki teli vigyorral pofámon: „Erőt, egészséget főhadnagy elvtárs!” – úgy, ahogy azt illett a seregben. Látni kellett volna a döbbent arcot. „Erős, maga?” – kérdezte, miközben értetlen pofával emelte rám mutatóujját. „Én.” – mondtam, meglehetősen emelkedett kedélyállapotban, mire Ő is mosolyra húzta az arcát. Úgy vettem észre leesett neki, hogy egy kicsit átpalintáztam (az átvertem szó szleng változata). Láttam az arcán, ahogy megvilágosodik velem kapcsolatban. A fejét ingatva mondta: „De nagy fasz maga”. De csak mosolygott.

Katonaság után régebbi terveimhez híven autóbusz-vizsgát tettem, és el is helyezkedtem, mint autóbusz-vezető. Nem tudom, hogy mennyire fontos, hogy hol. Szerintem nem fontos. Talán még annyit megemlítek visszamenőleg, hogy katonaság alatt is éreztem, hogy valami nincs rendben a gyomrommal, sőt fokozódott a kellemetlenség.

Több, mint 20 évet töltöttem el a volánnál. Nem is akármilyen éveket, erről külön regényt lehetne írni.

Nagy kópék a sofőrök! Állandóan „kertészkednek”, egyik „melegágyból” a másikba. Én sem voltam kivétel, de ezért senki ne vessen rám követ! Nem tartottam valami szép kölöknek magam, inkább dumám volt az, ami miatt szóba állt velem a másik nembeli.

Huszonegy-néhány évesen kerültem buszra. Egyik nővéremnél laktam, aki annál a volánnál volt irodista, ahol megszereztem a busz jogsit, és le is dolgoztam az említett több mint húsz évet. Nem volt nagy lakás.

A földön aludtam, egy matracon. De nagyon aranyos volt velem mindig nővérem.

Ha már itt tartunk, néhány szót testvéreimről is megejtek. Mint említettem – ha említettem –, hatan voltunk testvérek. Négy lány, két fiú. Én amolyan „maradék” voltam, a legutolsó, aki világra jött. Valami egészen kiváltságos helyzetem volt. Felnőtt korunkban, voltak butaságból fakadó nézeteltérések, mosolyszünetek a testvérek közt, amit sikerült valahogy kikerülnöm. Soha nem foglaltam állást senki ellen, és senki mellett. Így aztán mindegyikük ajtaja állandóan nyitva állt előttem. Szívesen láttak.

Egyébként, a mai napig értetlenül állok a kisgyerekes viselkedés előtt: „Ha te nem jössz, én sem megyek hozzád… Te nem voltál, én sem megyek…” Na de mindegy, ennek ellenére a családi kapcsolatok egész jók voltak.

Itt, a buszon némi becsületességet elvesztettem külső behatások nyomására. Itt loptam életemben másodszor, csak itt más okból. Ugyanis a kollégáim nem feltétlenül adtak ki minden jegyet. Így megtakarítva maguknak némi pénzt, és sűrűn kávéztak a cég számlájára. A bajok akkor kezdődtek, amikor valahol, valamilyen járaton hosszabb időt töltöttem, mert mondjuk valaki megbetegedett, vagy szabin volt. Az elején ugyanis, amolyan „váltó” pilóta voltam. Ugyebár a beszedett jegyárakkal el kellett számolni.

És kicsit furcsának tűnhetett a cégnek, hogy amikor én vagyok a járaton, azon a napon több a bevétel. Ez nem lenne annyira furcsa, ha nem lett volna mindig így, amikor én melóztam valaki vonalán. Így aztán nem egyszer felhívták figyelmem kollégáim, többen is, hogy ne tegyem ezt velük, vagy, ahogy többször is elhangzott: „Ne basszak ki velük!” Engedve nyomásuknak, kénytelen voltam némi pénzt eltenni én is abból, ami nem illetett meg. Annyi volt a különbség köztünk, hogy én nem ezért csináltam, amit csináltam, amiért ők, hanem mert nem akartam nekik keresztbe pakolni nagy szentségemmel. Mint később kiderült, előszeretettel használtak engem főnökeim, hogy megtudják, ki mennyit visz el a bevételből.

Ami a szentségemet illeti, bevallom, hogy jól jött a lé, mert megengedhettem magamnak valamivel többet.

A fizetésemet egyébként ott adtam le általában, ahol laktam, beleszállva a rezsibe és a kosztba. Nem voltak nagy vágyaim. Nem dohányoztam, nem kávéztam, nem piáltam, talán ember sem voltam.

Legalábbis nem egyszer kaptam meg ezt a kérdést: „Minek élsz?” Minden „tök hawaj” volt. Nők, pénz… Volt egy kis bolt a pályaudvarnál, ami utcafrontra szolgált ki. Volt ott még sült kolbász és egyéb nyalánkság is. Meglehetősen jó viszonyban voltam az eladókkal, csípték valamiért a burámat. Egyszer megszólalt az egyik eladó, aki akkor éppen kiszolgált: „Nem fizetsz egy kólát nekem?” – Dehogynem. Fogd ki! Erre a többiek is megszólaltak: „Nekem is, nekem is!” Nem voltam egy smucig alak, így fizettem mindegyiknek. Voltak vagy öten.

Most mondja valaki, hogy az odaadás nem kifizetődő! Attól kezdve a kajám ingyen volt. Megvettem a sült kolbit és a kólámat, benyújtottam érte a pénzt, és többet is kaptam vissza, mint amennyit benyújtottam.

És ez attól kezdve, hogy fizettem nekik egy üdítőt, így ment, amíg le nem bontották azt a boltocskának nevezett fabódét. Pedig igazán nagy forgalma volt a sok utas miatt, csak mert rontotta a városképet, na meg azért, mert kellett valamelyik bennfektesnek – a nem mindennapi – piac lehetőség.

Valószínűleg túlzásba vihettem a vagyonelosztást, mégpedig a javamra – már ami az eladott jegyekből származó bevételt illeti –, mert rám szálltak az ellenőrök. De mi a fenét csináltam volna, ha csak azt hajtogatták, hogy én is lopjak, de azt nem, hogy mennyit. Vagy az is lehet, hogy azért jöttek sűrűbben, mert előszeretettel hagytam ott Őket a megállóban, amikor fel akartak szállni a buszra ellenőrzés céljából, vagy éppen eltűntem előlük a sűrű ködben. Nem mertek olyan gyorsan hajtani, mint én a busszal. Így utólag bevallom, ez nagy felelőtlenség volt tőlem, baleset is történhetett volna. De fiatal voltam és bátor.

Nem egyedül voltam ilyen bosszantó az ellenőröknek. Egyik hajnalban az ellenőrök lent voltak a pályaudvaron, és várták az egyik kollégámat. Tudjátok, abban az időben az emberek még összetartóbbak voltak, mint a mai világban. Igaz, csínytevéseink sem jártak olyan következményekkel, mint később, mert kevés volt a buszsofőr, mert nagyon sűrű rostán kellett átjutni ehhez a szakmához. Elme -, psziché -, intelligenciateszt. Szóval elég jól átvizsgálták akkoriban a parasztot, ha buszt akart vezetni, mert nem bízták az emberek életét akárkire. Később, amikor már jött a vadkapitalizmus és a profit lett a lényeg, és amiből csak tudtak, szolgáltatást meg extraprofitot csináltak, már nem volt lényeg, hogy kit engednek a busz volánja mögé. Nem számított az emberélet többé, elértéktelenedett, akárcsak a természeti javak.

Megjegyzem, meg is nőtt a buszbalesetek száma rendesen, amit a forgalom növekedésével igyekeztek megmagyarázni, de mi tudtuk, mi az igazság. Enyhítettek a felmérések tesztjein, és nem volt kötelező a két év igazolt teherautó vezetői gyakorlat, és úrvezetőkből (személykocsi) csináltak, 100 órás vezetői gyakorlattal buszsofőröket. Kapzsi, és extraprofitra éhes világunkban az emberi élet elértéktelenedett.

Többet értek már a gépek, és eszközök, amiket a tulajdonosok, óvni akartak. Az eszköz milliókba kerül, de ember és munkaereje olcsó, és könyörög a munkáért, azért, hogy élhessen, eltartsa a családját.

De térjünk vissza ellenőrizendő kollégámra, hiszen az ellenőrök, nem hiába keltek korán. Direkt vártak valakit közülünk. Mint azt említettem, abban az időben még volt összetartás, így az egyik kolléga, elment a pályaudvar elejére és jelzett a bekanyarodó kollégájának, hogy ellenőrök vannak. Ugyan is volt egy nemzetközi jelzése a buszsofőröknek egymás közt, ha ellenőröket láttak. Akkoriban karszalag volt az ellenőrökön, így a jelzés is a karszalagot imitálta. A sofőr megütögette egyik kezével a másik kezének felkarját, ami egyenlő volt azzal, hogy ellenőr van a láthatáron. Ha besötétedett, akkor az egymással szembe közlekedő buszok úgy jeleztek, hogy az irányjelzőt kitették balra, egy -két villanás erejéig, ami azt jelentette, tiszta a levegő, de ha ezt vészvillogóval tették, bizony gondoskodni kellett a ki nem adott jegyek pótlásáról. B. Pityu kollégám fogta az adást, de ideje már nem volt arra, hogy jegyek adjon ki. Azt viszont látta, hogy akiknek nem volt jegye mert nem adott nekik, mivel ő is kávára gyűjtött, azok ott állnak a hátsó ajtónál. Ahogy befordult, az ellenőrök már elő is bukkantak a forgalmi iroda takarásából, és várták, hogy majd a kiszállításra előrébb áll.

De Pityu sáros volt, nem adott ki minden jegyet, ezért azt a megoldást választotta, hogy ahogy befordulás után azonnal megállt és egyből kinyitotta az ajtót, hogy leszálljanak az utasok. De nem csak az első ajtót, ahogy az elő volt írva az ilyen esetekre, amikor ellenőrzés van, hanem a hátsót is. Úgy, hogy amire odaszaladtak az ellenőrök, a kötelességből bliccelő utasok már le is szálltak. Az első ajtón fellépő ellenőr persze egyből nekiszegezte a kérdést, hogy miért nyitotta ki a hátsó ajtót? Pityu igen gyors észjárású volt – nem hiába ment át annak idején az alkalmassági vizsgán –, döbbent arccal nézett hátra, miközben megjegyezte: „Hú, a kurva anyját, akkor így jöttem a ruhagyártól (Előző megálló a városban)! Most mond meg, milyen szerencse, hogy nem történt baj.” – mondta az ellenőrnek. Pityuka tudta, hogy a jegyhiány miatt faszol, de a nyitva felejtett ajtó az megoldható, mikor magyarázkodni kell.

Azért, szűrés ide, szűrés oda, néha átcsúszott egy-egy felelőtlen gépkocsivezető abban az időben is. Ilyen volt D. Csaba kollégám. Ő aztán igazán „nagyfasz”, éjszakai életet élő, nagyban zsugázó manusz volt, és imádott gyorsan hajtani. Csabának kurvára jó hátszele lehetett, mert amiket megcsinált, azokért másokat – minimum – főbe lőttek volna akasztás után, biztos, ami biztos alapon. Annyi tollbamondása volt neki, mint 10 sofőrnek együtt véve. („Tollbamondásnak” neveztük, amikor raportra kellett menni kihágások miatt, és jegyzőkönyvezték az ügyet.) Rendőrségi ügye is volt bőven, pl: 100%-os sebesség túllépés lakott területen belül a városban, ami annyit jelentett, hogy 100 km/h-val kapták le városhatáron belül. Mentségére szolgáljon, hogy hosszú egyenes útszakasz volt ahol mérték a sebességtúllépést, és a forgalom is gyér volt.

Egyszer elmentem vele egy útra, mert éppen kiállásom volt, és menetrend szerint is visszaért a járatból, amire nekem indulni kellett volna. Nem ment messzire, olyan 30 km -re egy faluba. Éppen dumáltunk, mielőtt indulnia kellett volna – abban az időben még én is ember voltam, és beszélgettem másokkal, csak később lettem állat és inkább néma – és azt mondta, mennyek el vele, útközben dumálunk még. Miért is ne, gondoltam. Nem volt egy unalmas út, ezért is osztom meg most ezt az élményt.

Beálltunk a megállóba, hogy felszálljanak az utasok. Voltak rendesen, diákok, öregek, munkából haza igyekvők. Az első ülésen ültem jobboldalon. Csabi nagy lendülettel állt be az utasok beszállítására, és kinyitotta az ajtót. Öreganyám, két kosárral kezeiben várta, hogy felszállhasson, ő volt az első. Korából kifolyólag a felszállás igen nehézkes volt. Feltette a kosarakat az első lépcsőfokra, aztán kezével segítve egyik lábát, belekapaszkodott a két korlátba, és elkezdte magát felhúzni az első, egyben legmagasabb lépcsőfokra. Ahogy túl volt az első felszállási nehézségeken, és felegyenesedett korának megfelelően, ránézett a pilótára, hogy köszönjön. Érdekes dolog történt ezután. A nénike szép lassan óvatosan visszaengedte az utolsónak feltett lábát a biztos talajra, aztán a másikat is, felnyúlt a kosárért és szépen utat törve magának a várakozók közt a padig, leült a padra.

Valójában arról volt szó, hogy félt szegényke, fosott Csabival utazni, mert az kész életveszélynek látszott számára. Akármilyen idős is volt úgy gondolta, hogy Csaba nélkül több esélye van egy kicsivel hosszabb életre. Ezt én is alá tudom támasztani, mert nekem sem volt egy életbiztosítás mellette utazni, míg visszaértem vele.

De jöttek a többiek, akik mamikámnál bátrabbak voltak, és a busz meg is telt rendesen. Amikor valakinek nem adott jegyet a pénzéért cserébe, mert magának is gyűjtött kártyázásra, a jegyre váró – természetesen jogtalanul – követelőzően megkérdezte: „Jegy?” Csabi csak annyit mondott: „Nem mozi ez, üljön le!” Őt elnézve, igazán nem vittem túlzásba kollégáim által rám erőltetett feladatot, miszerint: „Nem kell ám minden jegyet eladni!”, ami egyenlő volt a felszólítással: „LOPJ VAZZE, mert minket is lebuktatsz!” De gondolataim közben Csabi tovább dolgozott, valahogy így: Egy öreg házas pár kért két jegyet, mire Csaba az ülésből enyhén feléjük hajolva megkérdezte: „ Egymás mellé?” – kérdezte. „Igen” – hangzott az örömtől felcsillanó szemű öregtől, a remény teli válasz, melyet az okozott, hogy a látszat ellenére, mivel ülőhely már nem volt, ők mégis csak leülhetnek. Persze nem a látszat csalt. Csaba volt az, aki füllentett, és jót vigyorgott ördögi huncutságán, ahogy látta rajtuk a reményt, miszerint leülhetnek. Majd végig gondolta, hogy megy az füstbe az idős párnál. Mosollyal az arcán – amit szegény párák kedvességnek vettek – átadta a két jegyet: „Tessék parancsolni!” – szavakkal, ami csak még jobban fokozta a reményt bennük, hogy ők le fognak ülni. Nem ismerték fel mosolya lényegét.

Az ajtót már éppen becsukni készült, mikor valaki még odaszaladt a buszhoz, és megkérdezte, hova megy a busz? Csaba rápillantott a korlátot fogó, kérdező emberre, és így szólt: „Kis Berlin” – mire a hátul az utasoknál a következőt lehetett hallani, bár suttogásnak szánta az illető: „Már megint az a hülye van.” Csaba különösebb harag nélkül az arcán, kihajolt a vezetőülésből és hátrafordulva a T és az S betűt jól megnyomva hátraszólt: „Tessssék?” De nem jött válasz a kérdésre. Ugyan is azt történt, hogy a busz Ecsenybe ment, és valamiért németül is ki volt írva a falu neve. Talán testvér falu volt egy másik német faluval, vagy mit tudom én, minden esetre Csabának csak „Kis Berlin” volt, Ecseny.

Aztán elindultunk, és Csaba hajtott. Ami azt illeti, hamar megértettem az öregasszonyt, aki inkább megvárta a következő buszt.

Egy kanyargós emelkedőhöz értünk, ahol Csaba a gázt tökig nyomva ment bele az éles kanyarokba, miközben hátraszólt – amolyan tájékoztató jelleggel – az utasoknak: „Kanyar előtt beszívjuk a levegőt, kanyar után kifújjuk!” Ebből a mondatból a megnyomott hangsúly – talán véletlenül – a szíííívjuk-ra esett.

Hátranéztem, vajon hogy reagálják le a mindennapinak éppen nem mondható utasítást az emberek, de ahogy én láttam, nem igazán követték Csaba utasítását.

Arcuk nem árult el semmilyen humorérzéket. Csak azt láttam, hogy erősen kapaszkodnak, hogy a centrifugális erő ki ne röpítse Őket az ülésből, vagy más ölébe kerüljenek, ami aztán további problémákat szül, mert mit szól a falu, ha meglátják X-nét valaki ölében, aki nem is a férje.

Bizony az emelkedőt hosszú lejtő követte, és kollégám ott sem szállt le a gázról, míg a sebesség mérő ki nem akadt, de akkor is csak azért, mert üresbe rakta a buszt, ami még jobban gyorsult, mert így még a motorfék sem fogta vissza.

Nem mint ha féltem volna (fostam), megkérdeztem Csabát, hogy nem kíván e lassítani – na nem mint ha bele akarnék szólni a vezetésébe – erősen közeledik egy kanyar, vagy mi a kanyar felé, ez most részletkérdés. Persze Csaba – lassítani - nem kívánt. Hát… - gondoltam, ezt megúsztuk, nem jött semmi szembe. Azért megkérdeztem Tőle, hogy mondja már meg őszintén, ha valami jött volna szembe, mi a fenét csinált volna, tekintve, hogy maga az út is csak egy szűk út volt, amilyen általában „ zsákfaluk” közt szokott lenni? „Hidd el, bármi is jött volna, lement volna az útról” – jött Tőle az egyértelmű válasz.

Már csak az érdekelt volna – bár ezt már nem kérdeztem meg –, hogy ezt tapasztalatból tudja, vagy csak a széles, füves padka az, ami ezt mondatja vele, és megnyugtatja őt?

Bár úgy érezem, ez volt az első és utolsó, hogy Vele utazok, valami miatt csíptem az agyát. Talán az őszintesége, szókimondása, félelem nélkülisége…, magasról tett arra, ki mit gondol róla, és azt tette mindig, amihez kedve volt.

Egyik télen, amikor az út havas volt, az egyik kereszteződésben, hátulról neki ment egy Skodának, mert az úgy döntött, megáll a sárgánál. Mivel lassan ment, ezt meg is tudta tenni, de nem úgy Csabi! Ő tolta neki rendesen, hogy elérje a zöldet. Volt annyi tisztesség Csabában, hogy mikor meglátta, hogy a skodás megáll, legalább Ő is megpróbálta, annak ellenére, hogy tudta, ez – bizony – csak próba marad. Úgy lökte hátulról seggbe a skodást, hogy az – szó szerint – átrepült a kereszteződésen anélkül, hogy kerekei leértek volna a hófedte aszfaltra. Kissé átrendezte a skoda karosszériáját, amiért a tulaj joggal mérgelődhetett.

Bár, ha azt nézzük, hogy a „kis koccanás” következtében – ugyanakkor – a kocsi praktikusabbá is vált, mert, ha az ürge gyertyát a kart volna cserélni a jövőben, bizony ki sem kellett volna szállnia a kocsiból, csak hátranyúlni, mert a motor ott volt a hátsó ülésen. Farmotorosból, „hátsó ülés motoros” lett. Azon sem csodálkoztam volna, ha Csaba szabadalmaztatja, akkora kópé volt.

Persze engem sem kellett félteni, bennem is ott volt a kisördög. Valahogy hozzájutottam egy nagy teljesítményű hangszóróhoz, már nem emlékszem, hogyan. Beszereltettem a busz elejébe némi piáért. El lehet képzelni, miket csináltam vele szórakozásból! Ment előttem a biciklis én meg rászóltam: „Te haver!

Húzódj már le kicsit légyszi!” Szegény kerékpáros, majdnem felbukott, mikor hátranézve elkezdett „kacsázni” ahogy kereste, az Isteni hangot.

Vagy csak azt játszottam, hogy néztem a belső tükörben, ahogy öreganyám felkászálódik, összeszedi a cuccát és odaáll a hátsó ajtóhoz, leszállásra készen. Persze jelezni is kellene, a leszállásjelző elég magasan van, az egyik keze foglalt, így aztán nagy összpontosítást igényel, a kis fehér gomb eltalálása feje felett, az ujja hegyével, hiszen a busz dülöngél, és ettől Ő is. Hát, mit mondjak, nem könnyítettem meg a dolgát. A tükröt lesve, vártam, hogy mikor tartja alkalmasnak a helyzetet arra, hogy elengedje két másodpercre a korlátot, és megnyomja a leszállásjelzőt. Amikor végre úgy döntött, hogy: „na most!”…, én meghúztam a kormányt jobbra, melynek következtében a jelzőgomb felé nyúló kar – annak ellenére, hogy közeledni kellene – távolodik a gombtól, és mamika érzi, hogy kis lendületet kell vennie, hogy a karja elég hosszú legyen. De hát ugye, én sem mehetek le az útról, így aztán visszahúzom a kormányt. Amire úgy jön ki a dolog Nála, hogy „túl gyorsan nőtt meg a karja”, és emiatt nem találta el a gombot. Több kísérletre már nem igen marad lehetősége, mert megint meg kellene kapaszkodni. Pár szusszanás, és újrapróbálkozás követi az előzőt. Az eredmény: Nem talált! Még egy próba: „Nem nyert!”. Látom, ahogy kétségbeesetten igyekszik az új próbára, hiszen a megálló már egész közel van, jelezni meg időben kell, hogy a busz meg is álljon a megállóban, így a következő „játékban”, hagytam szegénykémnek egy „jackpotot”.

Nagy genyó voltam, mi?

Az is hülye játék volt, amikor azt játszottam, hogy néztem, mikor jelez, és amikor megnyomta a leszállásjelzőt a kedves utas, én abban a pillanatban megnyomtam a csengőt, ami olyan hatást keltett, mint ha a busz plafonján lévő vészjelzőt nyomta volna meg. Jókat röhögtem, ahogy láttam a kétségbeesett igyekezetet, ahogy ki akarja kapcsolni a hangos csengőt, mert azt hitte rossz gombot nyomott meg. De hiába nyomja újra, csak nem hallgat el az a nyomorult, így igyekszik kipiszkálni, hátha beragadt…

És mi mindent meg nem csináltunk még? Volt olyan kollégám, aki kormánykereket cseréltetett, a rosszat, ami meg volt repedve, betette maga mellé, aztán járat közben az egyik kanyar előtt elővette, kinyújtotta, és így szólt: „Emberek! Van egy kis gond!”

Valóban könyvet lehetne írni erről az „állatfajról” (buszsofőrök)!

Tudjátok, abban az időben az emberek még tudtak nevetni, nem jelentettek fel bennünket, velünk nevettek, kávéval vártak bennünket…, és mi is szívesen megtettük, amit kértek, hogy tegyük le itt, vagy ott. Vigyük el nekik ezt-azt...

Aztán ahogy bejött ez a nagy profitorientált világ, a hatalomvágy is nagyobb lett…, az embereket megosztották, és a szakma, amit gyerek koromban választottam, teherré vált.

De térjünk vissza az „élethez”, mert ezeket csak azért osztottam meg Veled, mert arra gondoltam, viccesek. Ha már megszólal az ember, az legyen érdekes, vicces, vagy legalább tanulságos!

Remélem, mind a hármat meg fogod találni, ha tovább olvasol!

Nem régóta voltam buszos, mikor megismerkedtem élettársammal, akivel együtt éltem 2 évet. Nem voltam szerelmes belé, de vele maradtam. Hittem abban, hogy az élet rendelt mellém valakit és én azt vártam, nem őt. Vele is a buszon ismerkedtem meg. Egyből „lekapott”. Azon vettem észre magam, hogy „másnap” már a cuccomat pakolja össze a nővéremnél, ami igazán nem volt sok – ruhákból álltak –, és elköltöztet egy 20 km -re lévő faluba. Nem panaszkodom, jó helyem volt ott. Anyukája egy végtelen kedves és szorgalmas asszony volt. Ahogy mondani szokták: „Fát lehet hasogatni a hátán”. A lánya pont az ellentéte volt.

Nagyon jól főzött. Mindig főtt kaja volt. Rengeteg hús és finomságok. Majszoltam is mindig rendesen.

Mint ahogy mondtam, a pénzt amit kerestem ott tettem le, ahol „eltartottak”. Így tettem itt is, cserébe a minden jóért. Csak azzal volt a baj, hogy éltem, akit nem szerettem, vagyis akibe nem voltam szerelmes. Viszonyunk roppant érdekes volt. Hamar rájöttem, hogy egyfajta „ékszer” vagyok, akivel jó a megjelenés, „dicsekedni” lehet. Amolyan használati tárgy voltam. Mutogatott is rendesen mindenkinek, már herótom volt tőle.

Az volt ám az élet (vagy legalábbis azt hittem)! Tízből tíz nő. Mit mondasz? „Hogy szemét vagyok?

Bizonyára igazad van. De vagy kiéled vágyaidat és megnyugszol, vagy elfojtod, és idegeskedsz.

Amúgy már akkor is elég őszinte voltam. Megmondtam a lánynak, hogy én nem vagyok belé szerelmes, nem szeretem úgy, ahogy ő szeretné, de ő azt mondta, nem baj, majd megszeretem. Ez nem következett be. Én hittem abban, hogy az élet tartogat valakit számomra. Ennek ellenére két évet éltem vele, épültünk a házhoz, bővítettük közösen, autót vettünk… Valószínűleg nem vették komolyan kijelentésemet, hogy nem Ő a párom, és én tovább állok, ha megtalálom.

Emlékszem anyósom kísérletére a lánya megbízásából, kukoricaszedés közben, ahogy azt feszegette, hogy szeretne még egy unokát. Egy már volt, hiszen egy szem lánya elvált volt, és volt egy kisfia, akivel egész jól kijöttem. Amikor azt mondtam neki, hogy ha lesz is gyermekem, annak biztos, hogy nem a lánya lesz az anyukája, nagyon megbántottam azt az áldott jó asszonyt. Nagyon szerettem Őt. Inkább miatta maradtam, mint a lánya miatt. Igazán mindent bevetettek, még egy Mazdát is kaptam volna kék bársony belsővel. De inkább nem kellett a kocsi. Jó volt nekem az az 1500 -as Lada, amit százezerért vettem.

Egy félelem volt bennem. Ez pedig a következő. Kivétel nélkül meguntam a párkapcsolatok szexuális részét. Mint egy ékszer, amit meg akarsz szerezni, aztán egy idő után leveted és elfeledkezel róla. Ez aggasztó volt, mert amellett, hogy rossz úgy ágyba bújni valakivel, akit nem kívánsz, attól féltem, hogy mi lesz majd a nagy szerelmemmel? Vajon azt is megunom? S ha így lesz, mi lesz?

Az „anyósom” főztje igaz, hogy finom volt, de aztán a kórházba juttatott. A már említett gyomorbántalmak annyira felfokozódtak, hogy még szanatóriumba is kerültem miatta. Gyógyszerekkel valamennyire elviselhetővé vált állapotom.

Teltek a napjaim, élveztem, amit lehetett, mit sem törődve másokkal. (Milyen érdekes, ma is ezt teszem, csak nem ugyanúgy.) Habzsoltam az életet tovább, megfeledkezve „átmeneti” kínjaimról. Átkerültem a helyi járatra, ott folytattam tovább a munkát, miután egyszer-kétszer „megtréfáltam” az ellenőröket. Nem esett nehezemre lemondani a plusz bevételről, amit a jegy eladása (jobban mondva: el nem adása”) nyújtott. Új arcokat ismertem meg az új munkahelyen. Új „távlatok” nyíltak meg. És még mindig vártam a „nagy szerelmem”. Aztán megérkezett. Egy másik busszal egyszerre érkeztünk egy megállóba. Az előttem megállt buszról szállt le.

Ahogy kiállt a másik busz előlem, megláttam Őt. Egy irányba haladt az előttem elinduló busszal, ezért csak hátulról láttam. Hullámos szőke haja volt, hátul feltűzve. Fehér testhezálló nadrágot viselt. Elképesztően szép látványt nyújtott számomra. Életemben ekkor halottam azt a hangot, ami aztán többször is megszólalt, tisztán halottam egész bensőmben. Így szólt: „Ő gyermekeid anyja.” Teljesen ledöbbentett a „hang”. Átjárta minden porcikámat az izgalom, nem tudtam, mi történt. Kicsit – talán – ijedten néztem hátra, mi lehetett ez. Csak egy gondolat. Nem, az nem ilyen, tisztán halottam. Elindultam a busszal, de Ő elkanyarodott jobbra, az én kötelességem menetrend szerint balra volt.

Ettől a pillanattól kezdve mindig Őt kerestem. Szinte minden pillanatban. Egy éven keresztül csak néztem, néztem, és néztem Őt, amikor csak megpillantottam. Nem vett észre soha. Döbbenten ismertem fel, hogy nem merek kezdeményezni, féltem megszólítani, mintha az esetleges kudarc maga a pokol lett volna számomra. Pedig annyira oda voltam érte, pont olyan volt, amit elképzeltem és szőke is ráadásul. Imádtam. Epekedve pillantottam utána, mikor leszállt a buszról. Már tudtam körülbelül hol lakik. Csak figyeltem és figyeltem Őt. Tizenhét éves volt, amikor először megláttam, én már huszonöt.

Egy év, ennyit vártam rá míg megmerem szólítani, nem hiába. Majd megőrültem a belső fájdalomtól, amikor azt láttam, valaki kíséri haza, aztán láttam őket kézen fogva leszállni a buszról, ami újabb tőrszúrás volt akkor szívembe. Aztán megint egyedül járt haza. Tudtam, hogy a kórházban dolgozik. Volt, hogy én vittem dolgozni, volt, hogy én szállítottam haza. Ilyenkor mindig feltöltődtem látványával. Állandóan Őt néztem a visszapillantóban, de tenni semmit nem mertem, hogy felhívjam magamra a figyelmet, pedig eddigre a gátlások nagy részétől már megszabadultam, hála azoknak a lányoknak, kik bizonygatták, nem is vagyok annyira ronda. Na nem szavukkal, azzal, hogy partnernek fogadtak, ha csak egy-egy alkalom is volt.

De most Ő kellett, s bizony nem mertem hozzászólni. Egy év telt el így, állandóan őt bámulva, miközben élettársamat már nagyon nem kívántam. Szakítani meg nem volt bátorságom, hogy ne okozzak fájdalmat nekik. Érdekes, elsősorban anyukáját sajnáltam, mert tudom, hogy szeretett – talán. Aztán sajnáltam a kisgyereket is, és utána a lányt.

Egyszer csak bátorságot vettem magamon. A sors valami fura helyzetet alakított ki. Este tíz óra előtt valamennyivel mentem a kórház felé, és jött Ő. Dolgozni ment. Senki más nem volt felszálló, csak Ő. Az első ajtót nyitottam csak ki – még most is kellemes bizsergés fut végig rajtam, míg e sorokat leírom –, hogy a vezetőfülke mellett, egyben mellettem kelljen elhaladnia. Amikor fellépett az alsó lépcsőre, kitártam a fülkeajtót és így szóltam szemébe nézve, rá mosolyogva: „Ne haragudj, nem jönnél hozzám feleségül?!” Egy pillanatra megtorpant, amolyan csodálkozással teli megdöbbent arccal lépett tovább, de a középső ajtóig elérve rádöbbent, mi is érte őt az imént, és hátrafordulva rám mosolygott. Ez volt az első, hogy észre vett, és mosolygott is. Na nem mintha nem tettem meg volna mindent érte. De hogy ezt hogy merészeltem megtenni? Mindegy, annyira örültem mosolyának. És ettől kezdve, már rám nézett, ha összehozott bennünket a sors, és ami fontosabb, mosolygott is. Bár lehet, hogy mosolyom volt az, ami ellenállhatatlanul hatott rá és késztette mosolyra. Ahogy telt az idő, észrevettem, hogy már keres tekintetével, ami jó jel volt számomra. Aztán láttam, hogy a pályaudvaron felém mutat, miközben azt magyarázhatja anyukájának: „Ott van! Ő az!” És láttam mindkettőjüket mosolyogni. Már beszélgettünk, ha velem utazott, ott maradt mellettem, és én mérhetetlenül boldog voltam tőle. Végül is a „hang” igazat mondott. Valóban Ő lett a feleségem, gyermekeim édesanyja.

II. Fejezet: A „Krakk”

II. Fejezet: A „Krakk”

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Több nehéz dolgon kellett keresztül menni, míg végre odáig jutottam, hogy elvehettem szívem választottját. Először is be kellett valljam, hogy hol élek, és milyen feltételekkel. Mit ne mondjak, elszomorító volt ez szerelmem számára, de valahol sejtett valamit. Igyekeztem kilépni előző kapcsolatomból, de annyira ragaszkodott hozzám akkori élettársam, hogy nem könnyítette meg a dolgokat. Pedig csak az következett be, amit mondtam neki, de ő elengedte a füle mellett. Mindent megpróbált, hogy maradásra bírjon. Az édes -mázas ígéretektől egészen a fenyegetésig. Végül is, ahogy odaköltöztem, ruháimmal, ugyanúgy jöttem onnan el. A szép, tágas, kellemes környezetű kényelmekkel ellátott házból ismét egy városi panel fél szobájában találtam magam, éjszakánként a földön egy matracon aludva, kilátással a másik emeletes házra.

De kit is érdekelt. Gyönyörű volt minden számomra, mert megtaláltam, akit kerestem. Bár két évet töltöttem azzal, kibe nem voltam szerelmes, és ott tettem le fizetésemet, semmi nem járt nekem, a kocsi is az Ő nevén volt, pedig én vettem. Ott maradt az is. Egyszer néhány héttel később megjelent, hogy visszaadja a kocsit, de csak újabb próbálkozás volt részéről, hogy menjek vissza hozzá. Miután erre nem voltam hajlandó, vissza is vitte a kocsit magával és még éveken át, igyekezett megkeseríteni életünket, ahol csak tudta.

Összeköltözésünk után egy évvel összeházasodtunk Katámmal. „Csendes” esküvő volt, két tanúval, és egy otthoni vacsorával. Igaz, Katám nem ilyenről álmodott. Ezt azóta is emlegeti. Anyósomé volt az úgynevezett „tanácsi lakás”. Házasság után egy évvel jött az első gyerek. Amolyan „nem várt” gyerek volt, legalábbis párom által.

Persze örültünk neki. A fene megette azt a roppant biztos orvostudományt. Azt mondták, „hátrahajló méhe van” a feleségemnek, ne számítson arra, hogy egykönnyen teherbe esik. Megszakítással védekeztünk – mert nem engedtem, hogy gyógyszerrel mérgezze magát –, egyszer nem szakítottuk meg és gyerek lett belőle. Tévedtem, kétszer, és mindkettő gyerek lett. Ennyit a teherbeesési „nehézségekről”. Nagyon örültem mikor megszületett Roland. Éjszaka felkeltem és néztem, hogy lélegzik-e. Biztos, ami biztos. Persze ez senkit ne tévesszen meg! Pocsék vagyok apának! Anyósom sokat segített, sokat köszönhetek neki. Egyedül nevelte fel lányát. Amolyan „tisztességes”, munkás Ő, ki megszült egy „szerelemgyereket”, s az egész életét „rááldozta”. Mindig láttam, hogy mennyire szereti a lányát, igaz néha összezörrenek, de csak apróságokon. Például, hogy merre keverje a rántást a lánya. Én a részemről egyáltalán nem bánom, hogy még ma is velünk él. Nagyon sok terhet vett le a vállunkról.

Már minden épp olyan volt, mint elképzeltem, még kocsit is vettünk. Aztán jött a változás szele. Nem kettőnk viszonyában, hanem egészségemben. Visszatértek gyomorproblémáim, és nagyon gyors ütemben hatalmasodtak el rajtam. Egyre nagyobbak voltak a fájdalmaim, nem maradt meg bennem az étel.

Naponta rengetegszer kellett WC-t látogatnom. Rohamos fogyásnak indultam… Táppénzre kerültem, mert lehetetlen volt így dolgozni. A kínok kínját kezdtem átélni éjszakánként.

Az orvosok először nem találták, mi okozza a gondokat, mi a gyökere problémáimnak. Három hónap „kutakodás” után végre megtalálták, mi okozza, hogy nem marad meg bennem az étel. Még ma is emlékszem az öreg doki arcára, miközben nézi a „próbareggelit” (gipsz jellegű anyagot kellett inni és röntgennel figyelték az útját), hogyan halad lefelé a megivott gipsz az emésztőrendszeremen. Láttam, ahogy összehúzva szemöldökét, enyhén hátrahúzza fejét, aztán előre, egészen addig, míg szinte bele nem veri az orrát a „képernyőbe”, aztán csak a fejét csóválva hajtogatja: „Ez lehetetlen… ez lehetetlen… Végül is elmagyarázta, hogy nem állt meg az „étel” emésztésre, ott, ahol meg kellett volna állnia.

A rengeteg vérvétel, gyógyszerek, vizsgálatok után egy tükrözéssel megtalálták a hiba forrását. Nem gondoltam volna, hogy valaha is elveszítem a szüzességem, már ami a popómat illeti. Ugyanis egy olyan hosszú „kígyót” dugtak fel fenekembe vizsgálat gyanánt, hogy azt hittem, a számon fog kijönni. Ez nem is volt elég. Ez a nyomorult” „kígyó” levegőt okádott (még jó, hogy nem tüzet) és teljesen felfújta a beleimet. Mint elmondták, ez a vizsgálat része, hogy jobban lássanak. A nem éppen kellemes behatolás közepette azért megfordult a fejemben, hogy kellemesebb lenne a betegek számára, ha inkább szemüveget venne fel az orvos, de gyanítottam, hogy nem erre gondolt, mikor azt mondta: „jobban látni”.

Mindenesetre, miután vagy tíz atmoszféra nyomású levegővel kivasalták a beleimet, és kihúzták belőlem az akkor már joggal döglöttnek hitt kígyót, többet tudtak mondani kialakult állapotom okáról. Helyesbítek! Megtalálták a tünet forrását. Két féldiónyi nagyságnyi daganatot találtak a gyomorszájon, ami nem engedte zárni teljesen a gyomorszájat. Azt mondták, nem tudnak vele mit kezdeni, mert ha megműtik, akkor heg marad ott, ami szintén ugyanezt okozza. Vagyis – mondjuk ki – lemondtak rólam. Hazamehettem a kínjaimmal együtt. Épp akkor, amikor már minden olyan jó volt. Család, gyerek, munka, amit szeretek… Éjszakákat sírtam át a fájdalomtól, a görcs rángatott össze, a kínok kínját éltem át, és azon kaptam magam, hogy fohászkodom állandóan ahhoz, akit régóta már káromkodás céljából sem vettem a számra: Istenhez imádkoztam, mint egyetlen utolsó reményhez, hogy szabadítson meg kínjaimtól, és hagyja, hogy éljek. Na, itt aztán értelmet kapott számomra kijelentése: „Csak a szenvedéseken keresztül tudom megmutatni számotokra, hogy létezem.” Igaza van!

III: Fejezet: A kiút

III. Fejezet: A kiút

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Annyit és olyan sokat fohászkodtam hozzá, és ami fontos, hittem abban, hogy meghallgat, hogy végül is „utat” mutatott. Már olyan voltam, mint egy részeg, kába a gyógyszerektől, aki faltól falig járt, lefogytam teljesen… Már nem emlékszem hogyan, de eljutottam egy „csodatévőhöz”. A feleségemmel kerestük fel, valakinek az ajánlásával. Őt Jocinak hívják. Érdekes látvány fogadott. Egy családi ház udvarán ült egy padon. Tini gyerekek vették körül és valami érdekes dologról beszélhetett, mert figyelmesen hallgatták őt.

Amikor a kapun beléptünk, felállt és felénk indult. Hatalmas termetű, nagyon kövér, a korát meghatározni képtelenség… egyén volt. Nem gondoltam, hogy még csak tizennégy éves, mint az utóbb kiderült. Felnőtt módjára beszélt, választékosan és tisztelettel. Beinvitált bennünket feleségemmel a házba. Beszélgetni kezdtünk. Amikor azt mondtam, nem igazán tudom elhinni, amit hallottam róla, hogy rám néz, és meg tudja mondani, mi a bajom. Csak mosolygott egyet, majd azt vettem észre, hogy úgy néz rám, mintha áttekintene rajtam. Bár ott ültem előtte egy kanapén, ő pedig egy fotelban velem szemben, tisztára olyan érzésem volt, mintha átszúrna tekintetével. Lassan végignézi egész testemet, aztán megszólal: „Két daganat van a gyomrodban… és most is fáj…” Teljesen megdöbbentem rajta. Honnan a fenéből tudja?

Aztán felállt és odalépett. „- Várj, segítek kicsit!” Aztán ahogy ott ültem hátradőlve, fölém hajolt, kezeit pont oda helyezte, ahol fájt, majd úgy tett, mintha a fájdalmat megmarkolná, és miközben nagy levegőt szippantott be orrán, olyan mozdulatot tett kezével, mintha kitépné a fájdalmat belőlem. És én pont ezt is éreztem. Hihetetlen volt, ahogy testen kívül is lehetett érezni, amit tesz. Kétszer -háromszor megismételte, és a fájdalmam egy csapásra elmúlt. Nehezen tértem magamhoz a döbbenettől, akárcsak feleségem. Ez hihetetlen, csak ezt hajtogattuk. Végül is elmagyarázta, hogy létezik egy aura (energiaburok) az emberek körül, és az aurában minden benne van, testi, lelki állapot. Színek jelzik.

Feleségem nálam valamivel szkeptikusabb, így próbára tette ő is Jocit. Születésem óta van valami rendellenességem, meg tudod mondani, mi az? „- Állj fel kicsit! – kérte feleségemet. Végigmérte átható tekintetével, majd így szólt: A bokádnál a csont nem jól fejlődött ki…” És igaza volt. Bár ez kívülről sem járásban, sem fájdalomban nem jelentkezett feleségemnél, mégis „eltalálta”.

Kétség sem volt többé Joci képességei felől.

De nem is ez volt ottlétünk legmegdöbbentőbb esemény azok közül ami ott történt.
Nem sokkal ez előtt derült ki bátyámról is, hogy kétoldali tüdő rákja van, amit csak a családtagok tudtak, neki nem mondták el. Bátyám amolyan „szerény képességű” srác volt, mint én, csak a „jobb képű”. Tőlünk harminc kilométerre lakott, egy másik, kisebb városban, családjával. Joci csak annyit kérdezett, hogy hívják, hány éves, hol él. Aztán szemmel láthatóan lehunyt szemmel ellazította magát, s néhány másodpercig csend honolt a szobában. Aztán megszólalt: „Igen, látom őt, a tüdeje helyén két nagy foltot látok…rákos”.

Újabb döbbenetet lehetett felfedezni feleségem és az én arcomon. Aztán behívta egyik tanítványát, Zsoltot. Odaült Joci mellé a fotel karfájára.

„- Gondolj valamire – szólt hozzám. Vagy kör, négyzet és háromszög legyen!” És én gondoltam. A srác, sorban meg mondta, éppen melyike gondolok. Teljesen ledöbbentem. Zsolt is része életemnek a mai napig.

Még sokáig beszélgettünk. Jociról sok dolgot megtudtunk. Például hogy tanára orvoshoz vitte, mert nem tudta, mire vélje a sok gyereket körülötte, és furcsábbnál furcsább dolgait is képtelen volt megérteni. Az orvos álla is leesett, mikor jobban megismerte Jocit. Azt mondta tanárának: „Nem tudja mi ez, de elképesztő… Például: Minimum hetven százalékos biztonságú diagnoszta ránézésből, szabad szemmel, amit az orvosok műszerekkel és vizsgálatokkal sem mondhatnak el magukról…”

Ott aznap, sok minden kezdett megváltozni bennem. Mintha erősödött volna hitem. Természetesen Joci nem tűnt el az életemből.

Joci „székéből” aztán egy természetgyógyászhoz kerültem. Akkoriban kimondani, hogy természetgyógyász, amolyan „szentségtörés volt”. Nem is léteztek ilyenek Magyarországon hivatalosan.

Annyit hadd mondjak itt el, hogy Hippokratész volt a legnagyobb természetgyógyász, kinek nevére felesküdtek az orvosok úgy, hogy közben tanításának legfontosabb elemeit feledni hagyták!

Mivel sok idő telt el azzal, hogy táppénzen voltam, a doktornőm (üzemorvos) kezdte beadagolni, hogy leszázalékolnak. Időt kértem tőle. Elmeséltem neki hogyan is jártam, és hogy tovább szeretném folytatni, fel kívánom keresni azt a természetgyógyászt, akit ajánlottak. Itt é s most mondok köszönetet annak a doktornőnek, kiről ma már tudom, hogy azon ritka orvosok egyike, kinek betegei számítanak, kinek az a fontos, hogy betegeit gyógyulni lássa, még akkor is, ha Ő maga nem tud segíteni. Olyan szerencsém volt az életben (bár szerencse nem létezik), hogy ilyen nagyszerű orvosom akadt, ki félre tudta tenni büszkeségét, előítéleteit… és tovább megyek, a mai napig érdeklődést mutat „ebben az irányban”, csak azért, hogy minél több emberen segíteni tudjon. KÖSZÖNÖM! És köszönöm embertársaim nevében is! Bár csak minél több ilyen orvos lenne!

Szóval szerencsém volt, hogy doktornőm ilyen. Így időt adott nekem, nem hiába.

Beléptem egy első emeleti, háromszobás panel előterébe. Fura, de kellemes illat csapta meg orromat.

Mint kiderült, tömjén füstölő szagát éreztem. Egy nálam nem sokkal idősebb alak fogadott, amolyan fura hajviselettel. Minden Indiát idézte a lakásban. A képek, könyvek a polcon…, de láttam hatalmas fület is műanyagból, melyen rengeteg pont volt bejelölve. Ugyanilyen formájú emberi testet, mely akupunktúra térkép szerepét töltötte be. Minden, valami különös dologról tanúskodott odabenn.

Köszöntem, és ő hellyel kínált egy asztalnál, melyen egy szemvizsgáló volt. Olyan, amivel az orvosok is nézik a szemet, amolyan nagyítóféle. Furcsa mód semmit nem kérdezett. „- Tedd az állad ide, a homlokodat, meg támaszd ide – és megmutatta. Aztán sorolni kezdte, valahogy így: Daganat van a gyomorszájon, a májad tönkrement, a veséd épp úgy, gyógyszermérgezésed van, a tüdődön van egy folt, és agyilag nulla vagy.”

Nem pont így zajlott, de ahhoz képest, hogy mindezt két perc alatt csinálta, azt, amit az orvosok három hónapig kutattak, költséges és fájdalmas vizsgálatokkal, hát, mit ne mondjak, megint volt oka az államnak leesnie. Aztán magyarázni kezdte a teendőket. Érdekes módon nem szerepelt benne semmilyen gyógyszer szedése. Gyógynövények teakeverékét kellett igyam, igaz, olyan keserű volt, hogy először inkább jött visszafelé, mint lefelé. Valamiféle kő, porrá zúzott formáját kellett naponta háromszor innom. Olyan volt, mint a cement (NEUROSAN). Nem ehettem húst egyáltalán… „- Meggyógyulok? – kérdeztem.

- Igen. Én is itt vagyok. Öt éve volt gyomorrákom. Csak tartsd be, amiket leírtam!

- Az orvosok miért nem ezt csinálják? – gondoltam itt elsősorban az íriszdiagnosztikára.

- Ezt tőlük kellene megkérdezni.” Ha már itt vagyunk. Orvosok! Miért nem ezt teszitek Ti is?

Innen kilépve, tele bizalommal, már tudtam, körvonalazódott bennem, hogy mit is fogok tenni. Mivel foglalkozom majd, ha meggyógyulok, és ami fontos, már tudtam, hogy miért.

Két hét. Ennyi idő telt el, és tünetmentessé váltam. A fájdalmak megszűntek, és egy év táppénz után visszamehettem dolgozni. Tudtam, élhetek tovább. Minden megváltozott bennem. Az életem teljesen átértékelődött. Új, igazi értelmet kapott. Nagyon sok dolog vesztette jelentőségét, köztük a pénz is. A halálfélelem csodákat tett velem. És ami a legfontosabb, lett egy új barátom: Isten. Bizony. Nincs ezen mit csodálkozni! Könyörögtem, fohászkodtam, rimánkodtam, ígérgettem… csak segítsen. Most, hogy „csoda történt”, feledkezzek meg róla? Mondjam azt, ha kérdezik: nem létezik? Most sokan közületek érvelnek magukban, ha lenne, akkor nem lenne ez, nem lenne az… nem lennének szörnyűségek…

Ígérem nektek, hogy majd a későbbiekben még visszatérek rá, és bemutatom nektek Őt úgy, ahogy én megismertem, amilyennek megismertem, és nem olyannak, amilyennek a papok szeretnék, hogy ismerjem.

Tessék? Hogy megbolondultam? Lehet. Nem lettem egy templomba járó típus, s előtte sem voltam az. Sőt! Minek? Nem süket Ő, hogy csak a templomba járókat hallja, mintha a templom egyfajta nagyothalló készülék volna.

Tény és való, hogy sok mindent ígértem „cserébe” életemért Istennek. Soha senkit nem lopok meg, nem bántok, becsületes leszek, nem hazudok… És Ő a tanúm, hogy igyekszem. Az élet átértékelésekor új cél jött: - nem magamért élni. Élni másokért. Megmutatni, hogy nincs lehetetlen, van kiút a „lehetetlenből”… Meg kell említenem, hogy ez idő alatt megismertem egy – számomra – nagyon kedves családot, akit én csak úgy hívok: „Dokiék”. Nagyon sokat köszönhetek nekik, főleg Dokinak. Ő állatorvos, és emberszeretete, szíve… elképesztően határtalan. Itt igyekszem Neki tanúbizonyságot tenni, hogy mennyire szeretem Őt és családját!

IV. Fejezet: Az új életforma kezdete

IV. Fejezet: Új életforma kezdete

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Soha nem olvasgattam, most viszont egyre több könyv fordult meg a kezemben. Bár nehéz feladat egy diszlexiásnak, egymás után rágtam át magam azokon a könyveken (persze ez csak nekem tűnt soknak, hiszen egy két kezemen megtudom számolni, hogy menyi is volt valójában), melyek némileg elvonatkoztattak az anyagi világtól. Minden nap imádkoztam, és nagyon sokszor. Csak úgy magamban. Az ima érdekessége, hogy segít a jelenben lenni. Ott, ahol nem sokat tartózkodik az ember szellemileg, így döntést sem tud hozni érdemben jelenéről. Hogy ez miért fontos?

Majd kiderül. Munkám mellett egy másik munkába kezdtem. Víztisztító berendezések forgalmazásába kezdtem. Hogy miért? Úgy ítéltem meg, miután a kezembe került „véletlenül” egy írás, mely az ivóvizeink minőségéről szólt, hogy ez lesz az a pont, ahol segítséget nyújtok az embereknek, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe, amibe kerültem. Ez az orvosi pecséttel és aláírással ellátott levél, megdöbbentő adatokat tartalmazott az akkori csapból folyó ivóvíz minőségéről.

Idézet az írásból: „Tudta ön, hogy: - évszázadokon át a vizek öntisztulása kielégítő volt a társadalom vízigényeinek kielégítéséhez. A népesség egyre növekvő ütemével azonban, egyre nehezebbé válik megfelelő mennyiségben biztosítani a lakosság számára a tiszta, egészséges ivóvizet. Bár a szennyezettebb ivóvizekben lévő különböző kórokozó baktériumokat klórozással igyekeznek elpusztítani, ám a klórozásról kiderült, hogy használatakor rákkeltő anyagok keletkeznek a vízben.

- Az emberi halálozások közel felét szívbetegségek teszik ki. Ez az arány az elmúlt 50 évben megháromszorozódott. Orvosi kutatások igazolták, hogy ennek a növekedésnek egyik oka a fertőtlenítési célból ivóvizeinkbe juttatott növekvő klóradagok.

- Az ivóvizeink klórtartalma a vérszegénység, a magas vérnyomás, az érelmeszesedés egyik faktora.

Számos bizonyíték van arra, hogy a rákeredetű elhalálozások 20 % -ban a fő bűnös az ivóvizeinkbe kerülő peszticidek, műtrágyák, városi eredetű tisztítatlan szennyvizek. USA -beli orvosi tanulmányok igazolták, hogy az ivóvizekbe kerülő veszélyes anyagok rákbetegségek kialakulásának jelentős növekedését eredményezik.

- Egyértelműen megerősítették azt a tényt, hogy összefüggés van a végbél -, vastagbél -, valamint a hólyagrák és a klórozott ivóvízfogyasztás között.

- 44%-al magasabb az emésztőszervi megbetegedések kialakulásának valószínűsége akkor, ha klórozott ivóvizet fogyasztunk.

- Statisztikai kimutatások szerint a fiatal korosztályokat tekintve egy -egy daganatféleségnél igen intenzív a daganatos halálozás emelkedése az elmúlt 20 évben. Azért a fiataloknál, mert a rákkeltő hatás annál intenzívebb, minél fiatalabb kortól, minél tartósabban, minél több oldalról és minél hosszabban érvényesül.” Pecsét, aláírás.

Fogtam a fénymásolatot, amit kaptam, és elmentem, a megyei ÁNTSZ-be. Megkerestem az illetékest, ki az ivóvízzel foglalkozott. Megmutattam neki az orvosi állásfoglalást, és azt kérdeztem tőle, hogy igaz-e mindez? Elolvasta, és így felelt: „Sajnálom… Maradjon köztünk, de …” Teljesen lesújtott a hír. Azt kérdeztem, mi lesz az emberekkel? „Inni kell adni nekik”, hangzott a válasz.

Én a magam részéről abban láttam a tisztességtelenséget, hogy miért nem mondják meg az embereknek az igazat, és hagyják, hogy Ők maguk is igyekezzenek tenni magukért, ha mással nem, legalább háztartási víztisztító készülékek beszerelésével, ami a fogyasztásra szánt vizet megtisztítja ezektől a kórokozóktól, klórtól, egyéb szennyeződéstől.

De inkább kuss van, csak pánik ne legyen. Hogy a fenébe lehet tenni bármit is valami ellen, vagy valamiért, ha nem is tudjuk, hogy ideje lenne cselekedni? Micsoda dühöt éreztem akkor magamban, hogy így bánnak az emberekkel. Minden szabadidőmet e témának szenteltem. Forgalmaztam a víztisztító berendezéseket, de nem a pénz hajtott.

Aztán ott voltak a gyerekek. Mi lesz velük? Valamit tennem kell – jött az érzés bennem. Elmentem, megkerestem egy óvodavezetőt, és érveltem. Megértette, fontosnak találta, hogy lépjünk a gyerekekért, ha már az „állam bácsi” nem tesz. Aztán ki dolgoztam egy szisztémát. Ez a következő volt: Megkeresem a gyermekintézmények vezetőit a városban, és mindegyiket ráveszem, hogy szülői értekezleten vessék fel ezt a témát (ivóvíz), és mondják meg a szülőknek, hogy összefogással, egy -kétszáz forint befizetéssel az iskolában megoldhatják, közösen az egészséges ivóvíz ellátást, megfelelő kapacitású víztisztító készülékek beépítésével.

Tisztában voltam azzal, hogy minél nagyobb létszámú az intézmény, annál nagyobb kapacitású készülékre van szükség. Minél nagyobb teljesítményű víztisztító készüléket vásárolok, annál kedvezőbb a vételi ár a szűrési teljesítményt nézve, igaz, többet kell fizetni. Elképzeléseim szerint – a kisebb létszámú intézményeknél, ahol nem jött össze a teljes összeg, ki tudom pótolni a nagyobb létszámú intézményeknél beszedett pénzekből a vételárat.

Remélem, érthetően írtam le. A nálam képződött hasznot adtam át az intézményeknek ahol hiányos volt a vételára gyűjtés után, hogy ott is meglehessen venni a megfelelő kapacitású víztisztító készüléket.

Mivel nem tudtam volna minden szülői értekezletre eljutni, így egy levelet írtam a szülőknek, melyben kifejtettem nézeteimet, és a tennivalók fontosságát a tiszta ivóvíz fontosságának érdekében. Elég „lelkizős" levél volt.

A volt napközis tanító nénim, kezébe is belekerült ez a levél a nővérem segítségével. Mellesleg nem csak napközis tanárom, de sógorom testvére is volt, ezért közelebbről ismert. És mivel ismert, azt mondta, hogy nem hiszi el, hogy én írtam meg azt a „propagáló anyagot" az iskoláknak, melyben a szülőket vettem rá, hogy pénzt gyűjtsenek.

Ezek a történések már tükrözni kezdtek némi változást ami életemben állt be, már ami szellemi képességeimet illeti.

Nem volt egy egyszerű dolog a terv kivitelezése. Az első hely, ahol bekopogtam elképzelésemmel, egy általános iskola volt. Az igazgatónő behívta a tanárokat is, és el kellett mondanom, milyen lehetőséget kínálok... Ugyebár a végén elmondtam, hogy ahol nem jön össze a pénz, ott én kipótolom, és azt sem titkoltam, hogy hogyan, honnan szerzem a pénzt (árrés). Erre meg szólalt egy piperkőc, agyonfestett tanárnő: „És én ezt el is higgyem…?” Mármint, hogy képes vagyok átadni annak az intézménynek a „keresetem”, ha az rászorul, mert nincs annyi gyerek (szülő) és így pénz sem, hogy meglehessen venni a készüléket.

Akkoriban mellbe vágott ez a kijelentés, mintha mindenkinek kötelező lett volna megváltoztatnia életfelfogását abba az irányba, amiben én változtam. Mit képzeltem magamról, nem tudom. Hogy gondoltam, hogy én szavahihetővé válok attól ami velem történt. És egyáltalán miért gondoltam, hogy mindezt úgy elhiszik, hogy nem tudják annak okát. Miért is tenném meg azt, amit ígértem, mi késztet? E megjegyzés ellenére az igazgatónő belement a dologba. Aztán még vagy 30 helyen jártam, ahol elfogadták kezdeményezésem. Így aztán el indult a megyeszékhelyen egy komolyabb lépés az egészségvédelem terén. A tiszta egészséges ivóvízért, gyermekeink érdekében.

Minden olyan „egyszerűnek” tűnt, ment minden, mint a karikacsapás. Lezajlottak a szülői értekezletek az intézményekben (óvodák, iskolák). Meglepően jó eredménnyel. Úgy látszik, megértették a szülők, hogy tenniük kell valamit. Bejelentkezett az első iskola, hogy megvolt a szülői, és menjek be az igazgatónőhöz, mert beszélni akar velem. És én elmentem. Összejött a teljes vételár, ami indításnak nem volt rossz, mert ez 2-3 ezer forint pluszt jelentett mindjárt.

Viszont némi kis gond adódott. Az igazgatónő közölte, hogy az egyik apuka is foglalkozik ezekkel a víztisztító készülékekkel, és ő elengedi az árrést, mert ide jár a gyereke, és ezzel is hozzájárul az iskola működéséhez. Ami persze nem jön rosszul, mint ahogy azt az igazgatónő elmondta, mert így tudnak venni fénymásoló papírt.

Amikor elmondtam azoknak az igazgatóknak, akik nem tőlem vették meg a készüléket, csak mert ott a teljes vételár összejött, hogy mit is tesznek ezzel, hogy teszik lehetetlenné egy felépített elmélet megvalósítását - miszerint kipótlom az ő intézményükben összeszedett pénzből, azokat, akiknek nem jött össze -, nem érdekelte őket.

A fénymásoló papír, amit az így megtakarított pénzből vehettek, fontosabb volt számukra, mint egy másik intézmény gyerekeinek az egészsége. Szóval, a lényeg, hogy buktam az elképzelésem, hogy a nyereségből majd kipótolom az esetleges hiányokat, mert egy odajáró gyerek apukája, aki szinté n forgalmazta ezeket a víztisztítókat, előnyt élvezett velem szemben. Hazafelé egész úton folytak a könnyeim, nem bírtam elviselni ezt a nagy fokú rövidlátást, mely a pusztuláshoz vezet.

Hazaérve feleségem látta, hogy baj van, elmondtam neki mi történt, és sírásban tört ki. „- Miért tették ezt veled? Te mindent megtettél értük, még a gyerek ruhájára félretett pénzünket is rájuk költötted… Miért tették?” – és csak zokogott.

Valahol meg kellett értenem őt, hiszen igaza volt, soha nem voltam otthon, minden szabadidőmet ennek szántam, és ő csak tűrte, mert tudta, min mentem keresztül, miért teszem, amit teszek.

A legrosszabb az volt, hogy ezzel nem volt vége. Szinte kivétel nélkül mindenhol így jártam. Ez az apuka, aki ott felajánlotta segítségét, miszerint olcsóbban adja a készüléket, ez az apuka egy másik iskolában is érdekelt volt, mivel odajárt a nagyobbik gyereke. Ráadásul jóban lehetett az igazgatóval, mert ott már szó sem volt az árrés elengedéséről. Egy harmadik intézményben Ő maga járt valamikor, és az igazgató volt a tanára. Ott azért vásárolták meg tőle a készüléket, és nem tőlem. A következő intézmény igazgatója, ki doktori címmel rendelkezett, egy másik doktori címmel rendelkező forgalmazótól vette meg az iskolának a berendezést. Megint egy másik csak közölte, hogy egyik tanáruk forgalmazza a készülékeket, és ugye megértem, hogy inkább tőle vásárolnak…

És ez így ment minden olyan intézménynél, egy kivételével, kik össze tudták szedni a vételárat. Annak az egynek, annak az egy óvodavezetőnek, akivel szinte napi kapcsolatban állok, itt mondok köszönetet! Ha megadatik, hogy ez a könyv kiadásra kerül valaha, és további véletlen kapcsán olvassa is, Ő tudni fogja, róla van szó! KÖSZÖNÖM!

Amikor az említett óvodavezetőhöz készültem, már nem is hittem abban, hogy mást fogok hallani, mint amit a kollégái mondtak. De láss csodát! Ő tőlem vásárolta meg a készüléket. Elmondtam neki, hogy hogyan jártam a többi kollégájával. Azt mondta, hogy nála is jártak szülők többen is, hogy tőle vegye meg, de nem hajlott rá. Ahogy nekem mondta: „Nem csinálok segget a számból – már elnézést a kifejezésért.” Nyugodt lelkiismerettel nézzenek magukba azok az igazgatók, kik nem olyanok, mint F.-né, és gondolkodjanak el, mit is tettek valójában akkor!

Azok az intézményvezetők, akik bár összeszedték a pénzt a szülőktől, de a létszám és a szükséges kapacitású víztisztító készülék aránya negatív mérleget mutatott, természetesen megtaláltak. Csörgött a telefon, hogy tartsam be, amit ígértem. Betartottam, s hol öt, hol tízezer forintokkal pótolhattam ki a vételárat. A gatyám is ráment, de kipótoltam. Így aztán megvalósulni láttam kezdeményezésemet, bár nem így képzeltem el.

Egyik bölcs barátom és kollégám, aki önként lett vegetáriánus még előttem, így szólt: „- Mi a baj? - Elmondtam neki.

- Miért csináltad? A pénzért, vagy hogy legyen a gyerekeknek rendes vizük?

- Hülye vagy! Tudod jól, hogy értük!

- És van? Sikerült, amit elterveztél? Megvalósult?

- Igen – mondtam.” Minden bajomat feledtette abban a pillanatban bölcs kollégám. Igaza volt, de akkor is fájt belül, hogy látom „pusztulásunk” okát.

Itt még nem is tudatosult bennem, hogy családom miket él át az én megmentési vágyaim miatt.

Amit itt még megemlítenék, hogy igazán sok időt töltöttem gondolataimban Istennel. Azzal, kihez állandóan fohászkodtam kínjaim alatt. Sokat imádkoztam magamban, vagy éppen csak beszélgettem – egyoldalúan – vele. Volt, hogy véleményt mondtam Neki, volt, hogy kértem. Volt, hogy éppen panaszkodtam… Szóval sokat járt a fejemben. Annyira sokat, hogy aztán egyszer csak elkezdődtek életemben a csodák, és kapcsolatom a szellemvilággal. Úgy döntöttem, hogy egy külön fejezetben fogok erről írni bővebben. Azért említettem ezt meg így előre, mert az ottani élményeim egészen másképp engedett látni dolgokat, mint ahogy addig láttam, és láthatott más emberekkel az életben.

V. Fejezet: Alapítvány születik

V. Fejezet: Alapítvány születik

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Igyekeztem barátom szavai által megnyugtatni magam, hogy sikerült, amit elterveztem. Mégis, bántott az emberek tisztességtelen hozzáállása az élet dolgaihoz. Bár célomat elértem, és a megkeresett gyermekintézményekbe víztisztító készülékek kerültek. Mégis bánatos voltam.

Ezt a keserűséget, a történteken való töprengést hordozhattam arcomon, mert főnököm magához kéretett. Ő volt a tömegközlekedés igazgatója városunkban. Annyit feltétlenül el kell mondjak, hogy a legjobb főnök, akit valaha is ismertem. Úgy tudta megtartani a dolgozók tiszteletét maga iránt, hogy közben a melós észre sem vette, hogy betartatja vele a „három lépés távolságot”, amire szükség volt a tekintélye fenntartásához.

Szavahihető, emberbarát, a gondokat átérző ember volt. „Volt szíve.” Mindent megtett melósaiért. Mindent igyekezett elkövetni, hogy jó munkahelyi légkör legyen, m ég akkor is, amikor a rendszerváltás hozta törvények egyre kevesebbet igyekeztek a melósnak juttatni. Kihasznált minden olyan pénzbeli lehetőséget, amit ránk, dolgozóira költhetett. Sport napok például, amikor velünk együtt focizott, és látszott, hogy nem kényszerből. Vagy éppen „eszem-iszomot” rendezett a dolgozóknak a legkülönbözőbb ürügyekkel. Röviden: valóban rátermett volt a vezetésre. Illetve ma is az, mert mára a megyénk tömegközlekedését vezérli, mint vezérigazgató.

Szóval, az irodájába hívatott és megkérdezte, mi bajom van. Elmondtam neki, mit tettem az elmúlt hónapokban, hogyan kerestem pénzt, azt mire költöttem. Azt is elmeséltem, hogyan jártam, hogy csaptak be az igazgatók, intézményvezetők. Őszintén megvallva, nem igazán dicsekedtem ezzel a dologgal, nem azért tettem, hogy bárki is vállon veregessen érte, és a mai napig nem azért teszem, amit teszek. De főnököm valóban csodálatos ember. Ő nem tartott bolondnak azért, amiket tettem. Tudta, hogy miért teszem mindazt, amit teszek, hiszen Ő tisztában volt betegségemmel, gyötrelmeimmel.

Végighallgatott, telefonált egyet – a cég jogi képviselőjével váltott néhány szót –, majd „megfogta kezemet” és elvitt hozzá. „- Ernő (Ő a cég ügyvédje), hallgasd meg, amit mond! Majd hozzám fordult és így szólt: Mondd el neki is!” És én elmondtam mindent. Egymásra néztek, aztán rám. Győző – szólt az ügyvéd. Adunk neked egy alapítványt, amivel könnyebb lesz ezeket a dolgokat tovább folytatnod. Te leszel ennek az alapítványnak az elnöke. „- Én Elnök? Ez vicc?

- Nem, nem az. Mondd meg, mi legyen a neve az alapítványnak!

Szinte gondolkodás nélkül ezt mondtam:

- Életért, a Földért, az Egészségért” Így született meg az Életért, a Földért, az Egészségért Alapítvány. Okiratában a rák elleni küzdelem, a gyermekintézmények egészséges ivóvíz ellátása, természetes élet - és gyógymódok propagálása, valamint egy természetgyógyászati központ létrehozása volt célként megjelölve. A harmincezer forintos alaptőkét is úgy dobták össze nekem. Néhány ember szerepet vállalt, mint alapít ó tag, hogy meglegyen a papírforma, és így kezdetét vette az alapítvány működése, aminek örültem. Ekkor még nem tudtam, hogy mindenben ugyanakkora az üröm, mint az öröm.

VI. Fejezet: „Erőlködések”

VI. Fejezet: „Erőlködések”

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Úgy gondoltam, ha már a megyeszékhelyen, ahol lakom, sikerült ennyi intézményt hozzásegíteni a víztisztítókhoz, miért ne tenném meg ugyanezzel a módszerrel az egész országban.

A terv a következő volt. A megye vezetőit megkeresem levélben, bemutatom az alapítvány céljait, valamint a kezdeményezés szükségességét igazoló papírokat, és megkérem a megyei önkormányzatokat, hogy segítsenek annyit, hogy az alapítvány által megfogalmazott leveleket sokszorosítsák, és postázzák ki az intézményeknek. E levélhez csatoltam egy levelet a gyermekintézmények vezetőinek, hogy vegyék fel a kapcsolatot az alapítvánnyal, azért, hogy ugyanabban a formában, a szülőkön keresztül lehessen felszerelni intézményeiket víztisztító berendezésekkel. Ledöbbentett a megyei önkormányzatok hozzáállása.

A tizenkilenc megyéből kettő állt hozzá pozitívan, a többi a legkülönbözőbb indokokkal hárította el a kezdeményezést. Azon kívül, hogy sokan válaszra sem méltattak, voltak, akik anyagi okokra hivatkoztak, és volt olyan, aki azt írta, hogy nemrég volt kétmilliárdos befektetés víztisztításra, és az ő vizük jó. Arra való tekintettel, hogy módomban állt lekérni a víztisztítókat forgalmazó cégtől a vízminta elemzés adatait a szóban forgó megyeszékhelyről, meg is tettem.

Megjegyzem, hogy nagyon okos húzás volt a cégtől, hogy csak úgy adott ki víztisztító berendezést, hogy előtte mintát kért arról a helyről, ahova beszerelésre szánták, aztán a mintát laborban megvizsgáltatták, és a szennyezettség foknak megfelelően adták ki a garanciát készülékeikre, pontosan meghatározva, mennyi időnként kell az adott helyen szűrőbetétet cserélni. Mivel az adott helyen már volt elhelyezve víztisztító, szívesen tettek eleget kérésemnek, és elküldték az eredményeket. Meg lehet kapaszkodni! Az ország legszennyezettebb ivóvizével rendelkeztek.

Persze erről az ott élők mit sem tudtak. Felhívtam hát a megye azon vezetőjét, ki nem volt hajlandó az együttműködésre, és bemutattam neki mit is nevezett ő tiszta ivóvíznek. Teljesen kikelt magából az illető, és szinte megfenyegetett, hogy szálljak le az ügyről. Egyből rájöttem, hogy – valószínűleg – az említett kétmilliárd nem oda lett elköltve, ahova kellett volna. Úgy gondoltam, felhívom a megyei lapot, ugyan ne hagyjuk az embereket „hülyén meghalni”. Kértem a telefonhoz egy bátor, tökös újságírót. Kapcsoltak is valakit. Egy férfihang szólt vissza, hogy miben segíthet. Megkérdeztem, van e sajtószabadság? Azt válaszolta, persze, hogy van. Akkor jó, mondtam, és elmondtam, miért keresem.

Végighallgatott, majd némi csend, és csak ennyit mondott: „sajnálom…”. Nos, ennyit a sajtószabadságról!

Teljesen ledöbbentett, ami történt. Azt hiszem, csalódott voltam. És még egy párszor a jövőben, míg rá nem jöttem, hogy elvárásaim szülik csalódásaimat. Úgy éreztem, hogy sokkal nagyobb gond van, mint, hogy az ivóvíz tizedeli a társadalmat. Az emberek gondolkodásával van a baj, ezt kell megváltoztatni valahogy. Így hiába minden erőlködés, erőfeszítés, ez egyfajta tüneti kezelés. Olyan, mikor valaki fejfájás csillapítót vesz be, ha fáj a feje. A fejfájás múlik, az oka megmarad, és jön a következő fejfájás.

Ennek okán a következőkre jutottam. A legfontosabb, hogy az emberek gondolkodását tegyük helyre.

Hogyan is lehetséges ez, hiszen amennyi ember, annyi érdekvezéreltség. Kerestem a megoldást, majd a következőkben véltem megtalálni. Az emberi cselekedetek alapjai a gondolatok, a gondolatok érzelmeink alapján születnek. Az, hogy hogyan érezzük magunkat,egészségi állapotunktól függ. Az ember nem csupán egészséges vagy beteg. Épp úgy, mint a színek. Nem csak fehér és fekete létezik. Közte megannyi szín és milliónyi színárnyalat van. Az ember az egészség és a betegség (halál) közt mozog egy széles skálán.

Mára már annyira elszennyeztük környezetünket, hogy szinte lehetetlenné vált a tökéletes egészség megteremtése. Egészségnek hívom azt, mikor minden egyes alkatrésze 100% -ig betölti funkcióját az emberben, így tökéletesen működik. Mivel érzelmeinket egészségünk határozza meg, és egészségi állapotunk egy nagy skálán mozog, miként az érzelmeink is. Minél egészségesebb valaki, annál inkább rendelkezik pozitív tulajdonságokkal. Minél betegebb, annál több negatív tulajdonsággal bír.

Az egészség táplálékainkban van. Leegyszerűsítve valahogy így fest: táplálkozás (ami természetesen hibás!) ebből következik a betegség, ezeket követik a rossz érzelmek és gondolatok, majd cselekvés, aminek ma a túlnyomó többsége elég nagy szörnyűséget okoz világunkban.

Betegség: Gyengeség, rosszullét, nyugtalanság, feszültség, ingerültség, türelmetlenség, kilátástalanság, erőszak, félelem, rombolás Betegség = romboló hatás.

Egészség: Erő, jó közérzet, nyugalom, türelem, jókedv, megértés, odaadás, béke, szeretet… Egészség = építő hatás.

Ez az oka, hogy ma – előadás sorozatokon keresztül a természetes élet - és gyógymódot szívesen hirdetem.

Úgy döntöttem, hogy valami más címen megpróbálom közelebb hozni az embereket e témához, és megpróbálok megismertetni velük néhány alapvető dolgot, melyek ismeretében – esetleg – továbbléphetnek ezen az úton, egy szebb, egészségesebb, boldogabb jövő felé.

Egy „Orvos – Természetgyógyász találkozó” volt az első nagy szervezésem, ahova rengeteg ember látogatott el a két nap alatt, és minden előadás telt házas volt. Mivel az előadók és a közönség közti kapcsolat jól alakult, nagyon kevésnek bizonyult az előadásokra szánt két óra. Rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul, melyet – nagy örömömre – a közönség tett fel az előadóknak.

Kis idő elteltével, az „Orvos – Természetgyógyász találkozó” folytatásaként „színpadra” került a „Betegség és fájdalom nélküli élet titkai” című előadás sorozat, mely az előző folytatásaként, a már elhangzott témákat „tárgyalta ki” – immár bővebben – több időt szánva (egy egész napot) egy-egy témára.

Fontos megjegyeznem, hogy minden szervezett programunknál, a „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK” bemutatásra és kóstolásra kerültek.

A „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK” kifejezés alatt – mint fentebb már említettem – ilyesmit értek: vegyszermentes, színezékanyag mentes, koleszterinszegény, könnyen emészthető, élő enzimekben gazdag stb. Ezek a termékek – sajnos – hiányoznak a boltjaink polcairól, ezáltal megfosztva a lehetőségtől azokat, akik ezekben a termékekben – és jogosan! – keresik gyógyulásukat.

Csupán a vegyszerekből, adalékanyagokból, tartósítószerekből stb. évente 3 - 4 kg -ot fogyaszt el egy ember, tönkretéve ezzel a méregkiválasztó szerveit, hisz a felsorolt mérgek emészthetetlenek az emberi szervezet számára. És költünk egyre többet és többet gyógyszerekre, ami szintén méreg, ám ezt csak mellékhatásként emlegetjük. A fene megette az olyan „gyógyulást”, ami más szenvedést hoz maga után.

És gyarapszik az anyagi teher, mely a betegek ellátására kell… Visszakanyarodva!

A következő rendezvény a Kaposvári Sportcsarnokban volt, melynek ezt a címet adtam: „ÉLETMÓD SHOW”.

Ez a műsor inkább szórakozási lehetőséget nyújtott az ideérkezők számára, bár közben színpadra „csempésztem” a tanulságokat, jó példákat is, egy-egy követendő életvitelű és gondolkodású ember személyében, illetőleg az előtérben ott voltak ismét a kiállítások, kóstolók, bemutatók is.

„AUTÓS EMLÉKTÚRA A MAGYAR KIRÁLYI VÁROSOKBA” Ezt a nevet kapta egy olyan rendezvény, ami az alapítványt kívánta propagálni. Ez egy országúti autós túra kívánt lenni. Számos jelentkező volt, köztük hírességek, színészek, művészek…

A beérkezés után a sportcsarnokban lett volna egy nagyszabású buli. Azonban felvettem szervezőnek egy emberkét, akinek a kezébe nyomtam az általam előre aláírt és lebélyegzett alapítványi bevételi bizonylatokat, hogy szedje be a szponzoroktól a pénzt. Na jó! Tudom, hogy van köztetek más olyan, aki egyből kitalálta: Se pénz, se emléktúra, ugyanis volt olyan kedves, és lelépett a pénzzel az illető. Miután szóvá mertem tenni, hogy nem ebben állapodtunk meg, még a megyei napilapon keresztül is meghurcolt hazugságokkal. Az újságíró megkeresett, még a rendezvény előtt pár nappal, és én naiv azt hittem, hogy ez csak egy szimpla érdeklődés. Másnap olvasom ám, ahogy az újság nagy címekkel közli a következőt: „Autós túra helyett tortúra, avagy az ellehetetlenített marketing menedzser”. Majd becsináltam az örömtől, mikor olvastam.

Meg tudtam volna fojtani az újságírót akkor. Nem árulta el, hogy valójában miről van szó, mit is állított neki az az ember, akiről időközben kiderült, hogy többször volt ellene eljárás hasonló ügyekben a rendőrségen.

Az indulók nyolcvan százaléka visszalépett az újságcikk hatására. El is maradt az emléktúra, és a nevezési díj is ugrott. Veszteségesen, de megtartottam az esti dínom-dánomot. Az illetőt feljelentettem, igaz, megbántam. Persze, simán távozott a bíróságról, következmények nélkül, hiszen semmit nem lehetett kezdeni vele, mert az én aláírásaim voltak a bizonylaton. Egyáltalán nem haragudhatok barátomra, ki azt mondta nekem: „tudod miért akkora az agyad, mint egy dió? Mert be van dagadva.” Azt hiszem, igaza lehet.

Ennek ellenére, ezekkel a programokkal sok embert „mozgattam meg”, és értem el azt, hogy például telefonáljon valaki, aki reformterméket gyárt, és azt mondja nekem: „Győző! Köszönöm neked! Sehol nem fogy el annyi termékem Pest határain kívül, mint Kaposváron.” Természetesen a „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK” mellett be tudtam mutatni a számomra hiteles természetgyógyászok maréknyi kis csoportját, ami első és legfontosabb volt számomra. Nagyon sokan keresnek meg, és kérnek tanácsot, hogy kihez érdemes fordulni bajaikkal. Ma már a kezelőorvosom is, aki annak idején el akarta indítani leszázalékolásomat, tanácsért fordul hozzám, ha olyan esete van, ahol az orvostudomány „megáll”. Sőt! Annyira érdekli a természetes gyógymód, hogy együtt is működik alapítványommal. Tiszteletre méltó tulajdonsága, hogy Ő valóban gyógyítani akar, segíteni az embereken.

Ez idő alatt történt több olyan dolog, ami említést érdemel. Azok az óvodavezetők, akiket közelebbről megismertem a kezdetkor, amikor a víztisztító berendezéssel támogattam az óvodásokat, összefogtak kezdeményezésemre, és megalakítottunk egy „kör”-t a gyermekekért, aminek a lényege a táplálkozási szokások megváltoztatása lett volna egy egészségesebb irányba. Négyszer ültünk össze, az óvodavezetők és én.

Megértették, hogy miről beszélek. Előadást szerveztem nekik – az egyik leghíresebb természetgyógyásszal –, a betegségek és táplálkozás kapcsolatáról. Még a kaposvári alpolgármester is jelen volt, mint erkölcsi támogató.

Mire a végkifejlethez értünk volna (gyakorlati megvalósítás), az óvodavezetők visszaléptek. Hogy miért?

Mert azok a cégek, akik az óvodai étkeztetésben szerepet játszanak, azt találták mondani az óvodavezetőknek, hogy ne számítson az óvoda alapítványa további anyagi támogatásra, ha továbbra is kapcsolatban áll az alapítványommal… Látni kellett volna az óvodavezetők arcát, amikor ezt elmondták nekem. Szinte látni lehetett fájdalmukat. De mit is tehetnének szegények, hiszen az óvodát működtetni kell, és ahhoz pénzre van szükségük, jóval többre, mint amit ma az Állam bácsi biztosít.

Az eltelt évek alatt rengeteg hasonló esettel volt szerencsém találkozni. Sokszor becsaptak, kihasználták jóhiszeműségem, tönkretettek anyagilag, mert még az alapítványt is képesek meglopni az emberek, és találkoztam olyan esetekkel is munkám során, ami kemény politikába ütközött… Mindezek ellenére, amikor valaki megkérdezte tőlem gúnyosan: „Na, mi van, bízol még az emberekben?” Ezt válaszoltam: „Igen. Bízni kell az emberekben!” Nem mondta ki az illető, de „láttam” mit gondol.

Valami olyasmire gondolt, amit már sokat hallottam az elmúlt évek alatt: „Te nem vagy normális, bolond vagy…” Nem volt az alapítványomnak emblémája. Aztán egyszer úgy gondoltam ha már annyit mondják rám, hogy bolond, legyen egy bolond az embléma. Annyi különbséggel, hogy a sapkáján nem csengők lógnak, hanem egy „szív”, hogy szeretet legyen az emberek szívében, egy kereszt, hogy legyen hitük az embereknek, és egy fehér galamb, hogy béke legyen a földön. És ez a „bolond” egy nagy batyut visz a hátán, melyre ez van felírva: „HIT”.

Sokan a Hitgyülekezetre asszociálnak, és ennek alapján „kezelnek” engem. Viszont a „HIT” szónak semmi köze a vallásokhoz. Én csak azt írtam a „batyura”, aminek hiányában ma nem írom ezt a könyvet.

Röviden: „Mindig akkor vesztünk el valamit, amikor feladjuk. És a feladás oka, a HIT hiánya.” Ehhez a sok „hülyeséghez”, amit eddig véghez vittem, nagyon sok pénzre volt szükség. Bár nem is annyira a pénzt próbáltam megszerezni, mint inkább az illetékes embereket meggyőzni egy-egy program lebonyolításához.

A következő előadás címe „CSODABOGARAK” volt. Itt olyan emberek kerültek közelebb a közönséghez, akik valamiért mások, mint az átlagemberek. Ez a program a Kapos Televízió és az alapítvány közös programja volt.

A cégek, vállalkozások egyre kevesebbet tudnak szánni az alapítványokra. Az alapítványok száma viszont egyre nő, ami híven tükrözi a problémák növekedésének arányát.

Nem igazán lehetett anyagi támogatáshoz jutni, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem azt a pénzt, amit a tájékoztató előadásokra költök. A rendezvényeken bemutatott „GYÓGYÍTÓ TÁPLÁLÉKOK” forgalmazási jogának megszerzését tűztem ki célul. Sikeresen, mert a gyártók, akik a rendezvényeimen mint kiállítók voltak jelen, nagyra tartották ez irányú erőfeszítéseimet, és meg is bíztak bennem.

Így tettem szert kb. 300 féle termékre, melyben minden megtalálható, ami a táplálkozáshoz, a reforméletmódhoz, a tisztálkodáshoz stb. szükséges. Ezek a termékek ember és környezetbarát termékek!

Elsőnek a TESCO GLOBAL RT. Igazgatóságának írtam egy levelet, melyben egy ún. „Bio -sarok” létrehozását javasoltam.

Megjegyzem, hogy nem hallottam mást a gyártóktól, hogy meg se próbáljam, mert olyanok a feltételek, hogy ők maguk is hiába próbálkoztak. Meglepődtek, amikor a TESCO igent mondott, és elindította az alapítványommal a javaslatomat. 100 termék került besorolásra TESCO-ban.

A beszállítás után alig telt el húsz nap, amikor felhívtak a TESCO-tól. „Győző, gratulálunk! A modul nagyon hamar meghozta a hasznot — és ilyen gyorsan ez ritka eset nálunk." Nem tagadom, jólesett. Nem a dicséret miatt — hanem mert bizonyított valamit, amit sokan lehetetlennek tartottak.

Egy egész modult adtak erre a célra, és a mai napig történnek előrelépések a modul fejlesztésére.

A kezdeti nehézségek lassan megszűntek, és egyre olajozottabban mentek a dolgok. A kezdeti nehézségekben voltak gyártók, akik „kiestek” termékeikkel, mert nem bírták a fizetési kondíciókat.

Ilyenkor összedőlni látszott az egész elképzelésem, ám ebben a szerencsétlenségben legalább ugyanannyi szerencse is lapult. Ugyanis, nekiálltam és legyártattam én is néhány olyan termékeket, amiket nem szállítottak többé. Sőt, sokkal jobb minőségben! Így már saját termékei is vannak az alapítványnak (reformtészták, amik koleszterinmentesek, nincsenek megfosztva tápértékeiktől, pl. csíra, korpa, sikértartalmuk kétszerese a megszokottnak stb.).

Fantasztikus, hogy mennyire meg tud változni a környezet hozzáállása a „pénz szagára”!

A TESCO kínálta üzleti lehetőség arra „ingerelte” azokat, akik előtte hülyének és álmodozó bolondnak tartottak, hogy felajánlják segítségüket. A segítséget, amit előtte megtagadtak csak azért, mert elképzeléseimet – egy szebb és boldogabb jövőért – elképzelhetetlennek tartották, ill. pénz nélkül kivitelezhetetlennek.

Amint a TESCO kapcsolat kezdett „beállni”, megkerestem másik három hasonló céget, és nekik is elmondtam ajánlatomat. Kicsit furcsán néztek rám, amikor mondandómat – teljesen őszintén –úgy kezdtem, hogy „a csupasz fenekemen kívül nekem semmim nincs, de…” A beszélgetés vége az lett, hogy el kezdtek hinni ebben az ügyben, és úgy néz ki, mindegyik cég igényt tart az alapítványom nyújtotta lehetőségre. Elmondtam nekik azt is, hogy az így keresett pénzt az alapítvány céljaira fordítom.

Sok mindent tanultam az eltelt évek alatt. Egy kedves barátomnak, akinek nagy vállalkozása van, egyszer ezt hallottam a szájából: „Bolond voltam, amikor kezdtem, mert először terméket gyártottam, és utána kerestem piacot rá. Majdnem belebuktam. Ma már nem így állnék neki egy vállalkozásnak. Először megnézném, mire van szükség, minek van piaca, és utána állnék neki terméket gyártani.” Ez a kijelentés ismertette fel velem, hogy valójában mennyire „gazdag” vagyok. Hiszen a kapcsolataim, az előadásaim által felkeltett igény, a „piaclehetőségem” roppant nagy kincs. Innen visszafelé lehet „építkezni”! Ez azt jelenti, hogy van piac, a többi nem lehet gond, mint a termelés, gyártás… Viszont nagyon fontosnak tartom megjegyezni szomorú tapasztalatomat is! Megkerestem egy céget, amelyik bio-termeltetéssel foglalkozik. Ezt a piacot is sajnos mindenki magának akarja megkaparintani. Megy az egymásra mutogatás, trágárkodás ezen a téren is. A bio-termesztés 99 % -a külföldre vándorolt ebben az időben, mert ugye a „piac diktál”. A külföldiek – könnyen – kétszeres árat fizetnek a termékért, amit a magyar ember nem tud megtenni. Persze saját hazájában négyszeres áron adja tovább. Így a magyaroknak nem jut semmi! Ami marad, azt sem tudják megfizetni, pedig ezt kellene elérhetővé tenni az emberek számára! A bio termékekre kell az igényt feltámasztani, és ezt kellene igazán finanszírozni.

Minden egyes fillér, amit erre a témára fordítanánk, százszorosát hozná a „konyhára”! Kezdve az egészségügyben megtakarított milliárdoktól a környezetvédelemig, de még a bűnüldözésben is! Hiszen az egészséges ember nem rombolja sem embertársait, sem környezetét… Ez az oka annak, hogy nem lehet semmit külön kezelni a politikában, ugyanúgy, ahogy a beteg embereknek sem csak azt a szervét kell kezelni, ami éppen fáj, hanem az embert egységesen, teljes mivoltában.

Visszatérve!

A megkeresett cég örült a találkozásunknak, mert éppen a belföldi terjeszkedésben kezdtek el gondolkodni. A cég vezetője elmesélte, hogy ebben a témában most nyertek el egy 2 milliárdos pályázatot, egy Agrártudományi Egyetemmel karöltve („öko”-gazdálkodás).

Elkezdtem kidolgozni a belföldi csomagolás tervét, majd el is készítettem azt. Ugyan a cégvezető azt mondta, fizeti a költségeket a cég, az első húszezer forintos számlánál, mely a grafikai munka volt, azt mondta, hogy ezt most fizessem én ki. Puff neki! Ennyit az adott szóról!

Már megint arra a következtetésre jutottam, ha azt akarom, hogy „álmom” megvalósuljon, nekem kell megoldanom ezt a részét is. De a fene megette, nekem még mindig a csupasz fenekem van, nincs doktori címem, nincs végzettségem, kölcsönt egyik bank sem ad, mert alapítvány, és nem tudok megírni egy nyomorult pályázatot sem, mert azt sem tudom, mi fán terem. Meg projekt, meg Isten tudja mi. Azt sem tudom, mit jelent az a szó, hogy „projekt” (bár sejtem), és azt sem tudom, így írják-e helyesen. Csak azt tudtam, hogy ott van bennem minden, ami megvalósításra vár az emberiség jövőjének érdekében, és azt, hogy ez a felismerés és akarat mikor „költözött” belém.

Egy napon kaptam egy levelet a városi önkormányzattól, amiben meghívtak egy vidékfejlesztési programra. Csak néztem a papírdarabot, hogy mit akarnak ezek tőlem? Azért elmentem. Biztos kilógtam a sorból, a sok öltönyös, Dr., tanár, meg igazgató közül, mert furcsán néztek rám.

A téma a vidékfejlesztés volt, ami nekem is nagyon tetszett. Főleg azért, mert az „öko”-gazdálkodást „feszegette” a pályázati lehetőség, ill. minden olyat, ami ezzel kapcsolatos, pl. tájékoztatás, előadás, stb.

Miután az előadó felvázolta a pályázat nyújtotta lehetőségeket, feltette a kérdést: „Kinek milyen ötlete van, mit tud javasolni?” A fejem tele volt ötletekkel. Csodálkoztam azon, hogy a kérdést sűrű csend követte. Aztán nagy sokára megszólalt valaki: „Ez hirtelen jött, át kell gondolni…” Vártam egy keveset, és megszólaltam. Beszéltem az „öko” -gazdálkodás az emberiség számára nyújtott lehetőségéről, az egészséges termékek, egészséget tápláló előnyeiről, és beszéltem kapcsolatokról, összefüggésekről is. Elmondtam azt is, hogy nagyszerű lenne létrehozni egy „Természetgyógyászati központot” (mely régi „álmom”), mellette egy „életmód” táborral. Megemlítettem, hogy kapcsolataim révén minden rendelkezésemre áll – a pénzen kívül –, hogy olyan hatékonyan működjön mindez, hogy még az Állam bácsit is meggyőzze arról: ÉRDEMES VELE FOGLALKOZNI!

Beszéltem arról is, hogy az életmód tábor micsoda idegenforgalmi látványosság lenne, natúr konyhával, ételkóstolójával, előadásaival, kiállításaival… Beszéltem arról, hogy az alapítványnak beindult egy piac, és szükség van a megtermelt, vegyszer nélküli (bio) termékekre, melyekből a natúr, reform, „gyógyító táplálékok” készülnek… Aztán kérdeztek, aztán válaszoltam, aztán szép lassan megváltoztak az arckifejezések körülöttem, melyek eleinte lenézőnek tűntek számomra.

Ettől fogva már nem volt olyan lenéző a tekintetük, sőt egyetértettek velem az ott összegyűlt urak. Végül elkérték a névjegykártyámat többen is. Aztán mit ad Isten, jelentkeztek is. Folytathatnám, de a lényeg ez: az ötletemet felhasználták a pályázathoz, sőt írásos tervet is kértek tőlem, amit át is adtam. Azóta sem láttam őket. Bár a könyvelőm, aki időközben kuratóriumi tag lett (ő volt az, aki kihúzta az alapítványt a kátyúból, amikor kihasználták jóhiszeműségem), s már nem engedné, hogy kihasználjanak, azt mondta: „Győző, ez nem játék! Szerződést kell velük írni, ha nem akarsz velük is úgy járni, mint eddig szinte mindenkivel!” Van bennem valami, és még jó néhány hozzám hasonló „bolond” emberben, ami megkönnyítené az emberek életét, és én ráadásul ingyen is odaadnám – bár megjegyzem, semmit nem tudunk becsülni, ami ingyen van. Egyébként is kezdtem úgy érezni, nem lehet átjutni a bürokrácián, az előírásokon, korrupción, stb.

Játszunk el egy kicsit a gondolattal!

Tegyük fel, hogy a „Bio -sarok”-ot létre tudom hozni az ország minden pontján. Szervezett előadás sorozataimmal igényt keltek a „gyógyító táplálékokra”, és így egyre kevesebb beteg ember lesz, egyre kevesebb műtétet kell elvégezni, és egyre kevesebb gyógyszert kell megvenni szegény „nyomorultaknak”, és egyre több lesz a nyitott, őszinte, szeretetreméltóbb ember, és természetesen egyre kevesebbet kell költeni az egészségügyre, bűnüldözésre… Sajnos rendkívül hiányzik az ilyen irányú oktatás az iskolákból, bár amikor e régebbi írásomat újítom fel, már kezd oda is betörni az ilyen jellegű tájékoztatás (természetes élet-, és gyógymódok előnyei)!

Vagy mi lenne, ha felépítenénk kísérleti jelleggel egy „öko-falut”, ahol egészen mást tanulnának és tennének az emberek, mint amihez ma hozzászoktak?

Mindig elvesztem a fonalat. Nem vagyok egy író típus, az már fix.

A TESCO ellátása áruval, új dolog megvalósítását tette lehetővé. Városomban megnyitottam az első bio -boltot. Budapest határain kívül, országunkban ez volt az első, tudomásom szerint. Bár ebből sokat kereshettem volna anyagilag, akkor még mindig buszoztam. A boltot nem a legjobb kezekre bíztam, most már tudom.

Nem is tudom, minek pazarlom a papírt! A lényeg, hogy elbuktam mindent egy tollvonásra. Félreértés ne essék! Nem hibáztathatok mást! Miért írtam alá a szerződést előre, amíg az én papírjaim – amik bebiztosítanak – nem készültek el. Az, hogy utólag a „partner” nem írta alá, és így buktam mindent, még a bio-boltomat is, magamnak köszönhetem.

Azért az őszintét megvallva, nem buktam el mindent, mert annyi adósság maradt a nyakamban, hogy alig győztem kikászálódni belőle. Ma már mosolyogva tekintek vissza erre az esetre is, pedig akkor aztán sirattam magam, még az ágyat is nyomtam sokáig. A „mosoly” oka egyszerű! Az embert boldoggá tudja tenni, ha felismeri a történések okát. És amúgy is sokat tanultam az esetből. Ha hiszik, ha nem, ma együttműködésre törekszem azzal az emberrel, ki ellátja azt a piacot, amit én láttam el valamikor.

Valljuk be, nem születtem sem üzletembernek, sem „agytrösztnek”. Mindenhonnan kipateroltak, mihelyt pénz lett az ötleteimből, javaslataimból. De nem panaszkodhatok, hiszen azt mondtam: „Istenem segíts, hogy megvalósuljanak ezen dolgok, nem magamért, nem pénzért…” Nem csoda, hogy nem kerestem semmivel sem! Én magam vallottam, hogy nem kell a pénz. Akkor mi a fenét „vergődtem” a velem történtek miatt?

Megjegyzem: ma már nem „vergődök”!

Mennyi elképzelés él bennem, mennyi erőt, hitet érzek magamban, hogy mindezek megvalósítását elő tudjam segíteni. Pedig nekem mindehhez a fele pénz elég lenne, mint amennyit „Dr. -ék” nyertek pályázaton.

Tényleg megbolondultam!? Bár volt olyan ember, aki mikor meglátta a névjegykártyámon a bolond -ot, vállon vert, és azt mondta: „De jópofa! Joker!” Igaz, olyan is volt, aki azt hitte „Hitgyülekezet”-hez tartozom. Némi csalódottságot láttam az arcán, mikor megtudta, nem tartozom sehova, nem vagyok semmiféle vallás, gyülekezet, szekta, vagy egyéb tagja. Sőt, azt sem tudom, meg vagyok-e keresztelve, de mint ha ezt már említettem volna.

Összefoglalva ezt az egész „badarságot”: sajnos nem teszi lehetővé a törvény a magamfajta emberek érvényesülését a közjóért. (Itt még azt hittem, hogy másokon is múlik, hogy mi az, amit megvalósíthatok. Tévedtem!) Kezd hányingerem lenni magamtól és az öndicsérettől, de ez van! EGO!

VII. Fejezet: Megint fent és megint lent

VII. Fejezet: Megint fent és megint lent

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Miután elvesztettem minden „anyagit”,viszont új tapasztalatokkal lettem gazdagabb, a derekam is helyrejött némileg, úgy hat hónap után visszaültem a buszra, hogy megkeressem a család betevőjét. Arra való tekintettel, hogy nem vagyok híve a gyógyszereknek és a műtétnek, kértem a kezelőorvosomtól némi rehabilitációs időt, és elkezdtem edzeni. Bár borzalmasan lusta ember vagyok, rákényszerültem a mozgásra. A több mint egy évtizedes ülőmunka nem tett jót testemnek. Elsatnyult, és a derekam is tönkrement, igaz itt még semmit sem sejtettem a velem született gerinccsatorna szűkületemről, aminek a buszozás nem használt. Már a sok állást sem bírtam.

Az orvostól kapott re habilitációs idő alatt aztán súlyzózni kezdtem, és eljártam úszni is. Az izmok erősödni kezdtek, a görbe hátam kiegyenesedett – a csapott vállam sem olyan csapott azóta –,és észrevettem, hogy a derekam sem fáj. Visszatérve a kontrollra, meg is jegyezte a doki amikor meglátta hátizmaimat, hogy: „Ezt kellene minden betegének tennie...”, és rá is írta a zárójelentésre, hogy a beteg magának köszönhetően gyógyult, gyógyszerek és műtéti beavatkozás nélkül. Azóta sem hagytam abba az edzést. Na jó, bevallom, voltak szünetek, mert olyan lusta vagyok, mint a dög.

Bár a lustaságról is más a véleményem, mint az embereknek általában. Így fogalmaztam meg: „A bölcs elégedettsége, lustasága, nyugalma nemtörődömségnek tűnhet számodra. Miközben csak arról van szó, hogy Ő nem akarja képére formálni a világot!” Persze nem hagyott nyugodni a vérem. Kipihentem a csalódásokat, aztán újra nekiláttam továbbépíteni a világot, mert bizony itt még a saját képemre akartam formálni azt. Úgy látszik, itt még mindig nem volt elég a csalódásból, pedig itt már, ha jól emlékszem, tisztában voltam azzal, hogy az elvárásaim szülik azt.

A bio-boltomat egy rátermett fiatalember vette át, aki ért is az üzlethez. Amolyan „fogához veri a garast” típus. Hat hónap alatt felvirágoztatta az üzletet családtagjaival. Egyik nap – betérve a boltba – új terméket pillantottam meg a vitrines hűtőben. Az volt, aminek a gyártásán el kezdtem gondolkodni. Búzahús. Egy osztrák férfi dobta piacra. Épített egy kis üzemet a határ közelében, egy faluban, az új családi háza alá.

Kezemben tartva a terméket, egyből ez villant be kicsiny kis agyacskámba: „hűtött áru, növényi szalámik, felvágottak…, ezt fogom elterjeszteni a nehezen emészthető, számos egészségügyi problémát okozó húsok helyett.

Felkutattam a gyártót. Budapesten beszéltem meg vele egy találkozót. Elmondtam neki, hogy mi az elképzelésem a tömeggyártásról, annak hasznosságáról… Ő azonban úgy vélekedett, hogy inkább keveset gyárt és drágán.

Addig győzködtem, míg rá nem beszéltem, hogy adja el a cégét, mivel társulásról hallani sem akart. Mennyit kér a cégért? – kérdeztem. Töprengett, majd megmondta az árát. Gondolkodás nélkül rávágtam: rendben van. Felhívom, ha megvan a vételár. Elég furán nézett rám. Az emberek nagy hibája, hogy ránézésből ítélnek. Volt némi gúnyos mosoly is az arcán, mely arról árulkodott, hogy képtelennek tart ekkora összeget megszerezni.

Lényegében igaza volt abban, hogy egy röpke pillanatig még én sem tudtam, kihez fogok fordulni elképzeléseimmel. De ez nem volt akadály számomra, hiszen nem úgy működtem, hogy „előre tervezek”. Hazafelé a vonaton már törtem a fejem, ki tudna segíteni. Egy olyan ismerősöm, barátom volt, akinek tálalhattam ezt érdemben, mert tudtam róla, hogy réztulajdonos egy nagy cégben. Számomra Ő csak Doki. Az előzőekben már volt róla szó, honnan is ismerem.

Megkerestem Dokit az elképzeléssel, ami megszületett agyamban. Elmondtam neki, hogy véleményem szerint a jövő a bio - és reform élelmiszereké, a „gyógyító táplálékoké”, melyek nem tartalmaznak emberi „manipulációt”. Felvázoltam neki az eddigi tapasztalataimat ezekkel kapcsolatban.

Doki megemlítette ezt a lehetőséget üzlettársainak. A cégük vezetője is meghallgatott, majd írásos kimutatást kért, üzleti tervet. Mivel én nem értettem az ilyenekhez, megkértem azt, akinek a bio -boltot átadtam, hogy segítsen elkészíteni a kért tervet.. Az üzleti tervet jónak és reálisnak láttam. A befektetők is. Megkezdődött a befektetés, megvettük a gépeket és a recepteket.

E pillanatban több tényező miatt is elveszettnek látják a befektetők befektetésüket. Nem térek ki rá, hogy miért alakult így a helyzet, nem érdemes. Csak annyit, hogy számos ígéret be nem tartása vezetett idáig, amit az egyik befektető a másiknak tett, aztán nem tartotta be azt.

VIII. Fejezet: Kapcsolatom a szellemvilággal, a spirituális fejlődés

VIII. Fejezet: Kapcsolatom a szellemvilággal, a spirituális fejlődés

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Sokat gondolkoztam azon, hogy írjam le mindazt, ami velem történt. Mindazt, amit megismertem életem során. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyien áhítoznak arra, hogy megismerjék azt, ami nekem megadatott. Az előzőekben leírtakat egyfajta fizikai megnyilvánulásként írtam le úgy, hogy nem ejtettem szót a „szellemi” háttérről, mely bizony jóval érdekesebb és tanulságosabb volt számomra, mint a fizikai megnyilvánulások.

A „szellemtől” kaptam meg a magyarázatot, értettem meg a fizikai megnyilvánulások okait, annak tökéletességét. Mert bizony a világ tökéletes kedves barátaim, bármennyire hisszük azt, hogy ez nem így van. A tökéletesség meglátása számotokra csak azért fátyolozott, mert képtelenek vagytok hinni. Nincs fontosabb egyikőtök számára sem, hogy rájöjjetek a valóságra, mert valóban igaz, hogy álomvilágban élnek sokan.

De ne menjünk elébe a dolgoknak! Sok mindenen mentem keresztül, mire odáig jutottam, hogy felismertem, ki is vagyok valójában ÉN. Mert bizony ez maga lehet a beteljesülés számotokra, ha megtudjátok, kik is vagytok valójában. „Színház az egész világ.” Gyógyulásom után, tele hálámmal Isten iránt, kihez kínjaim közt imádkoztam életemért, egymás után olvastam az ezoterikus könyveket. „Békés harcos, Élet a halál után, Élet a születés előtt, Sirály…” Egyik könyv igazán érdekes volt. Címe: Johanes Greber „Kapcsolat a szellemvilággal” (törvényei és céljai).

Ebben a könyvben egy katolikus pap írt élményeiről, kapcsolat áról a szellemvilággal. Miután megtudta, hogy mennyire rossz úton jár a vallás képviseletével, le is vetette a reverendát, pedig Ő tiszta szívű meggyőződésből volt pap. Ebben a könyvben leírta a módját, hogyan lehet felvenni a jó szellemvilággal a kapcsolatot. Mert bizony az is van, jó szellemek, kik az életet segítik.

Hetente egyszer, ugyanazon a napon, szombaton ültünk össze néhányan, kik hittünk és kíváncsiak is voltunk egyben. Pár hét után aztán beindult a tanításunk. Először írásban, aztán lett, aki a testéből szállt ki ima alatt. Volt, aki látta, hogy ki diktál (szellem) annak, aki ír. Nagy élményként maradtak meg bennem a történtek. Olyan rövid, de hatásos mondatokban beszéltek. Pl. „Siettesd az érkezést, s célodat véghez viszi a KAR!” Aki ezt leírta, elmondta, hogy külön figyelmeztették, hogy a KAR csupa nagybetűvel írandó. Történt, hogy az utcán találkoztam egy idős házaspárral, akik megállítottak, és azt kérdezték, hol lehet itt órát venni, mert 50 éve házasok, és a mama egy órát fog kapni ajándékba. Rájuk nézve láttam, hogy nagyon szegények, kopott ruha, de tiszta… Nagyon aranyos öreg pár volt, csillogó szemekkel. Mosolyogva mutattam a túloldali boltra.

Megköszönték, és arra indultak. Két lépést tettem, és azt éreztem, legszívesebben lecsatolnám az órámat, és oda adnám nekik ajándékba. Késtem. Késtem két lépést. Még aznap ügyvédnél voltunk a feleségemmel. Valamit intézett nekünk, s háromezer forinttal többet adtunk, mint amennyit kért fizetségül. Ugyanaznap este összejövetelünk volt. Ezt kaptuk tanításba: „Ne itassátok a vízben úszókat, a szomjazók meghalhatnak!” Először nem is értettük, aztán a fejemhez kaptam, mert tudtam, miért van ez a mondat, mit jelent. Ugye nem kell elmagyaráznom, hogy az ügyvéd nem szorult rá a borravalóra, ellentétben a szegény öreg házaspárral.

Még egy kis történet, ebből az időszakból. Be kell valljam, a felismerés, hogy létezik Isten, hogy nem válogat vallásos vagy ateista közt, hogy megtudtam, valóban van élet a halál után, hogy létezik a szellemvilág…, úgy éreztem, egyfajta kiválasztott vagyok, több lettem embertársaimnál. Azt hittem, én már mindent tudok. Ezek az érzések nagy mellényt adtak rám. Hibát hibára halmoztam emiatt. Soha nem jártam templomba. Bementem egy misére, mert épp útba esett, és nem volt más dolgom.

Megálltam hátul, néztem az előttem ülőket némi megvetéssel. Eközben arra gondoltam, mit kerestek itt, Isten nem itt van… Aztán, mikor mindenki letérdelt, hogy imára hajtsa fejét, én nem tettem. Pedig szinte mindig imádkoztam. Napközben, reggel és este is. Majd, a heti tanítás helyre rakott rendesen.

Így szólt: „Isten temploma, a lélek temploma, benned van. Ezért bárhol vagy, utcán, otthon, vagy templomban, egyaránt hajts fejet Urad előtt”! Ez a mondat kigyógyított felsőbbrendű érzetemből, mert letörte egómat. Ezt a fajta kapcsolatomat a szellemvilággal megszüntettem, mikor úgy éreztem, eleget tudok, elég tapasztalatot szereztem innen. Ugyanakkor észrevettem, hogy a kapcsolat nem szűnt meg, csak állandósult. Nem volt már szükségem az összejövetelekre. Ha meg akarom fogalmazni, valami olyasmi történhetett, mintha a lelkiismeret hangja felerősödött volna. Közben csak arról volt szó, hogy angyalom hangját halottam sűrűbben (ami én magam vagyok). Ne kételkedj! Van őrangyalod. Vagy talán lelkiismeretnek hívják, nem tudom! Hitetlenséged, félelmeid, stb. zárnak el attól, hogy halld Őt.

Egyre több dologra voltam képes. Ki nem mondott gondolatokat mondtam ki mások helyett, előre láttam eseményeket, még a pusztulásunkat is, a föld végezetét, amit szörnyűségként éltem át, nagy fájdalmakkal akkoriban. De láttam a még meg sem született gyermekemet is. Feleségemnek megmondtam, mikor születik meg gyermekünk. A másodiknál már megkérdezte, hogy egészséges lesz-e, mert aggódott miatta. Megmondtam neki, ne aggódjon, szőke kisfiú lesz és egészséges. Meg is nyugodott, mert ekkora már hitt dolgaimban.

Történt, hogy egyszerre egy irányban haladtam egyik kollégámmal, a busszal. Ő ment elöl, én mögötte. Beállt a buszöbölbe, hogy felszedje az ott álló utasokat. Akkor értem utol, amikor az utolsó utas is éppen fellépett a buszára. Gondoltam – mivel nincs felszállóm – elmegyek mellette, kikerülöm. Abban a pillanatban egy „kiabáló” hangot hallottam: „Állj meg!” Én ráfékeztem, és beálltam az előttem álló busz mögé. Éppen sikerült még.

Nem tudtam mire vélni a figyelmeztetést. A megállóból kiindultunk. Kollégám ment elöl, én követtem. Nem messze a buszmegállótól – ahonnan kiindultunk –, ahogy haladtunk felfelé a dombon, egy kanyarhoz értünk a házak közt. Feltűnt egy nagy sebességgel közlekedő autó a kanyarban, amely átsodródott a szembejövő sávba. Visszaszedte a kormányt, de akkora volt a lendülete, hogy a kocsija hátulja nekicsapódott egy, az út szélén lévő fának. Ez ismét átvágta őt a szembeni sávba úgy, hogy éppen az odaérkező busz bal eleje kapta el a kocsi bal hátulját. Amit aztán ismét visszavágott a túloldalra, és megállt nagy nehezen.

Egy kislány ült a hátsó ülésen, kinek – hál Istennek – nem lett nagyobb baja, mint az ijedtség. Ebben a pillanatban lejátszódott előttem képekben az eredeti verzió, ami nem volt más, mint hogy én megyek elöl a busszal, és pont telibe kapom az autót a kanyarban. Szinte kilapítva láttam magam előtt. Szörnyű volt. Egyből megértettem, miért kellett megállnom.

Egyre több információt éreztem azokról, kikkel kapcsolatba kerültem. Egyszerűen jöttek. Jöttek érzések formájában, mintha az illető helyében lennék, kire „fókuszálok”. Volt olyan, hogy ellenőrzésképpen megállítottam egy gyerekes kismamát, és kitálaltam neki saját életéről. Persze először illedelmesen köszöntem, elnézést kértem, aztán mondtam, éppen honnan jön, válófélben van, hogy néz ki a férje, aki iszik is, sőt veri is őt… Láttam arcát, ahogy a csodálat és az értetlenség átalakítja. Aztán láttam, ahogy megvilágosodik értelme, és azt mondja, ismerem a férjét…

Végül is megtudtam, amit akartam. Bár a férjét nem ismertem, ahogy Őt sem, de elköszöntem tőle, és le kellett szögeznem magamnak, hogy nem hallucinálok, nem hamis elméleteket gyártok.

Aztán már egyre rosszabb volt ez az érzés. Kellemetlenné vált. Képes voltam embercsoportok fájdalmát felfogni érzés formájában. Egyre több lelki szenvedést okozott az, amire képes lettem. Annyira sok mindenre megtanított ez a kialakult helyzet.

Munkahelyemen megváltozott a vezetés. Az új főnök kizsigerelte a melósokat, a közösség teljesen felbomlott miatta, a kollégák fájdalmukban egymásnak estek már. Akkora erő volt bennem ekkorra – melyet a félelem hiánya adott nekem –,hogy képes lettem volna összefogni munkatársaimat, és eltávolítani a vezérigazgatót.

Egy ideig nem mentem dolgozni, s ez idő alatt hazugságokkal etetve a dolgozókat, és ami szörnyű, szakszervezeten keresztül, ellenem fordította kollégáimat, illetve kirúgással fenyegette őket. A történet lényege az, rá kellett jönnöm, hogy senkin nem tudok segíteni, és ami fontosabb, nem is kell! Miért is kellene?

A sok nehéz helyzetben, bánatban, kínban élő emberek érzéseit átérezve már kezdtem szinte megőrülni, majd szétszakadt a szívem, annyira nem tudtam elviselni az igazságtalanságokat. Éreztem én az örömöket is, de sajnos kevés ember él boldogságban, örömben, így nagyon nem volt egyensúlyban „lelkem”.

Rá kellett jönnöm, hogy mekkorát hibáztam. Hogy gondolhattam azt, hogy épp az emberi közösségekben nem egyfajta tökéletesség uralkodik? Akárcsak a természet felépítésében, vagy akár az emberi test felépítésében? Hogy mertem kételkedni, hogy ami a Földön van, az úgy tökéletes, ahogy van.

Mert bizony így van! Azzal már tisztában voltam, hogy életem során engem ért szenvedések oka én voltam, hiszen én tettem tönkre gyomromat a helytelen táplálkozással. Én voltam az, ki gallyra vágtam egészségemet, és vele tudatomat is, mely rombolólag hatott környezetemre. (Az is lehet, hogy ma, vagy holnap Te is így fogsz tenni.)

És a másik, hogy tudtam, mennyi felismerést köszönhetek szenvedéseimnek, túlélésemnek. A mai napig más határozná meg érzelmi állapotomat, ha nem tudnám, hogy én is megtehetem. Ezek a felismerések könnyítették meg életemet. Én voltam az, ki idáig jutattam magam.

Miért is gondoltam azt, hogy bárkit meg kellene menteni saját magától? Hiszen az ember, ki szenved, maga teremtette önszántából azt, amiben van. Nem, meg se próbáljatok kételkedni ebben! A szabadság, a szabad akarat létezik! Nincs pillanat, hogy ne Te döntenéd el, hogy az adott pillanatban mit tegyél! Az, hogy félelmeid miatt másra hagyatkozol, az is a Te döntésed! Így aztán nem maradt tennivalóm többé az emberek életében. Kollégáimon sem segítettem, miért is tettem volna? Soha többé nem teszek olyat, amit más nem akar. Ugyanakkor megteszek mindent amit én akarok, anélkül, hogy bárki akaratát megerőszakolnám. Ezek tudatában aztán „letettem” azt a képességet, hogy mások érzéseiben vájkáljak.

Felfogtam, mennyire egyek vagyunk. Én és Te. Én és Ti.

Egyik éjjel, mint ahogy az többször is megtörtént, nem voltam testemben, és át kellett élnem valamit. Ugyanis ekkorra már nem voltak kételyeim. Akihez imádkoztam életemért, létezik (Sőt! Egy vagyok vele, de ez itt még titok!). Úgy éreztem, már nincs más az első helyen, csak Ő, érte az életemet adnám. Tudjátok, mint az a bizonyos valaki a bibliában, aki felvitte a hegyre gyermekét, hogy megölje azt, kifejezve ezzel, hogy Isten az első számára.

Vigyázzatok ezzel a dologgal! Nagyon veszélyes! Fanatizmushoz vezethet! Mindenesetre azt hittem akkor, hogy Ő az első életemben, Isten. Ő, akihez imádkoztam magamban szinte minden pillanatban, amikor csak tehettem. Tettem magamban olyan kijelentést, hogy gyermekem és Ő között Őt választanám.

Nem, az nem fordult meg a fejemben, hogy megöljem a gyermekem! Nem voltam az őrület határán, ha erre gondolnál. Mindenesetre voltak olyan kedvesek, és megmutatták nekem kijelentésem valóságtartalmát. Elszomorító volt.

Elalvás után testen kívül voltam ismét (Nevezd álomnak nyugodtan, ha így könnyebb!). Házibuli volt egy tízemeletes ház tetején. Nagyon jól éreztük magunkat, bár nem vagyok egy bulizós típus. A szomszédom, és egyben barátom felesége a fiamat a nyakába vette, s úgy táncolt. A hangulat a tetőfokára hágott. Marika úgy döntött tánc közben, hogy a vicc kedvéért kihajol a korláton, miközben a gyerekem, Roland a nyakában van. Itt még nem volt meg az öccse, Győző. Az egyik kihajolás rosszul sikerült, kicsúszott kezéből a fiam, és lezuhant a tetőről. Nagy ijedtség lett úrrá rajtam. Megmerevedve álltam, miközben Marikára bámultam.

A következő pillanatban már lent voltam az utcán a mentősök és tűzoltók közt. A fiam nem ért földet. Az erkélyről kilógó, régi fajta alumínium antennák ugyanis tompították a zuhanást, és beterelődött – ha jól emlékszem – a negyedik emeletre. Valamilyen oknál fogva – ami nem tiszta számomra – nem lehetett megközelíteni azt az erkélyt, ahova bezuhant fiam. Arra emlékszem, hogy kívülről azért nem indultak el a tűzoltók, mert nagyfeszültségű elektromos kábelek lógtak minden irányból, amelyek csak úgy szikráztak, ha vashoz, vagy egymáshoz értek. Nem törődve a tiltással, hogy várjam meg, amíg biztonságossá teszik a felhaladást, nekivágtam és felmásztam az emeletre.

Erkélyről erkélyre, mit sem törődve a hintázó, szikrázó vezetékekkel vagy az esetleges halállal. Ahogy felértem a negyedik emeleti erkélyre és a nyitott ajtó felé indultam, már láttam, hogy a szoba közepén egymás mellett, velem szemben egy idős házaspár térdel, szorosan egymás mellett, és mindketten előttük álló kisfiamat ölelik magukhoz. Most, amikor ezeket a sorokat leírom, és visszaemlékszem, könnyes lesz szemem.

Gondoljanak bele, mit éreztem akkor!

Lassan léptem feléjük az ajtóból, talán kettőt, miközben figyeltem fiamat, ki megfordult és rám nézett. Semmi baja nem volt, pár karcoláson kívül, még csak nem is sírt. Térdemre rogytam, széttártam karomat és magamhoz szorítottam, miközben annyira sírtam, hogy alig láttam könnyeimtől.

Ekkor ismét megjelent – nevezzük Istennek – az életemben. Ott állt bal oldalamon, fejemre tette kezét, s csak ennyit mondott: „Látod! Még nem készültél fel.” Láthattam ismét ragyogását, mindent betöltő fényét, érezhettem a megnyugvást… és ismét kaptam valamit tőle. Egy nem mindennapi „leckét”, felismerést. Ezen élmény után ismét visszacsúsztam a testembe. Felébredtem, és izzadságban, könnyekben köszöntem meg neki ismét, amit értem tett. Innen kezdve már tudtam, korántsem vagyok egyenlő azzal, amit gondoltam magamról, legalábbis még nem. És ha már ennyire nem tudom, ki vagyok, akkor ki vagyok én valójában?

Nagy „áttörés” volt életemben, mikor egyik test nélküli látomásomban visszavittek az időben és megmutatták Jézus életét. Nem, nem bolondultam meg! Láthattam az egészet úgy, ahogy történt valójában. De nem akárhogy. Nem csak képeket láttam, de én magam voltam minden. Én voltam Jézus is, szenvedése is. Én voltam Júdás is, lelkiismeret furdalása is… És nem volt olyan pont, melyet ne láttam volna egy időben. Tovább megyek! Én voltam a szél, mely a falevelet ringatta és a falevél is, mely magán érezte a szellő ölelését… Nincs szó, mellyel visszaadhatnám ezt az élményt.

Visszatérve testembe, felébredtem és annyira sírtam, mert elképzelni sem tudjátok, milyen érzés volt. Aztán elaludtam.

Felébredtem, és azt vettem észre, hogy nem emlékszem a történtekre. Csak ezekre, amit megfogalmaztam az imént. Nagyon szomorú voltam, elkeseredett. Hiába akartam emlékezni a részletekre, nem ment.

Magyarországon él olyan nagymester, kinek szellemi szintje meghalad minden embertársáét. Sok előadást tart szerte az országban a szellemtudományról. Elmondtam neki, hogy mi történt velem.

Kifejeztem mély bánatomat is, ami arra vonatkozott, hogy nem emlékszem a részletekre. Rám mosolygott, és azt mondta: „Ne aggódj, fogsz! A megfelelő időben rájössz a lényegére.”

IX. Fejezet: Sem lent, sem fent; KÖZÉPEN

IX. Fejezet: Sem lent, sem fent; KÖZÉPEN

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

És Tibornak, ki azt mondta, hogy rájövök, igaza lett. Rájöttem, és ez egy életre boldoggá tett. Hogy mire jöttem rá, azt talán majd később mondom el.

Egyelőre említésre méltónak tartom mindazt, amit az előzőekben leírtak hoztak nekem, mint egyfajta örök felismerést, tanulságot. Azok az évek, amit az új életemben töltöttem más emberként, folyamatosan szülték az újabb és újabb felismeréseket. Ezek a felismerések aztán új megvilágításba helyezték a világot számomra. Ahogy a tudásom gyarapodott, úgy változott a nézetem ugyanazokról a dolgokról. Példa: Amikor az emberek érzéseit képes lettem érezni a legmélyebb rejtekig, osztoztam örömükben, de bánatukban is. Megjegyzem, kevés ember volt, aki örömben élt, így igazán csak a bánat érzése jutott ki, mikor valakire ráhangolódtam.

A sok szenvedés alapvető okának a pénzt tartottam, és a pénzhez kötött erős tudatot. Ezért aztán gyűlöltem a pénzt, mely alapja kábítószernek, hiányos betegellátásnak, nélkülözésnek, erőszaknak… és még sorolhatnám. Aztán mikor rájöttem – amire rájöttem –, már tudtam, nem a pénz a hibás, hanem én. Mindig az Én a „hibás”, az ember. A pénz csak egy eszköz, amit meglehetősen rosszul használunk, néhány hatalomra vágyó ember miatt. „A dolgok nem jók, vagy rosszak, mi magunk tesszük azzá.” Már nem emlékszem, hogyan találkoztam ezzel a mondattal, de mindenesetre igaz. Ezzel a gondolatommal, hogy a pénz mennyire rossz dolog, megalapoztam, hogy ne is legyen nekem. Bármennyire is szerettem volna, hogy legyen pénze az általam képviselt alapítványnak.

Mert miért is kerülne olyan az emberhez, amit nem kíván, amit rossznak tart a tudata legmélyén. Ezzel a tudattal, hogy a pénz mennyire elérhetetlen, mennyire rossz – de aztán mégis küzd érte az ember, mert azt hiszi, hogy vágyai csak a pénz elérésével teljesülnek –, egy nagy küzdelem indul az életében. „Hajsza a pénz után.”

Amíg nem jöttem rá, hogy mennyire tökéletes világban élünk, e gondolatoknál fogva még politikus is lettem volna, csak hogy segíthessek az embereken. Ma már nem akarok segíteni senkin. Nem is tudnék, és nincs is miért.

Abban a 12 évben, melyben tele volt lelkem a megmentés vágyával, az embereken való segítség akaratával, és persze az előzőekben leírt esetekkel a lét egy másik formájában, számos vers, aforizma, jó tanács született meg. Ezek a sorok híven tükrözték világnézetemet az adott időszakban, és röviden adják át a legújabb tanulságokat, amit kaptam az élettől.

Néhányat itt most megmagyarázok, hogy hogyan is született, és milyen felismerést kíván átadni nektek, hogy életetek könnyebb legyen. Ne feledjétek! Okos ember más kárából tanul! Számos oka van annak, hogy Bolond-ként jelenek meg a külvilág felé. Még az alapítványom emblémája is egy bolond. Én nem voltam képes más kárából tanulni.

Neked, URAM!

Ó Istenem, milyen boldog az, ki téged láthat,

Mily boldog az, ki nem hord sötét árnyat.

S még boldogabb az, ki levetett minden vágyat, Ki téged szégyenkezés nélkül szívébe zárhat.

Ó Istenem, bocsásd meg gyengeségeimet, Segíts, hogy ez életem ne szüljön új vétket!

Vigyázz rám, hogy el ne kapjon nagy fekete madár karma, Ne terhelje bűnös testem új, s még újabb karma!

Ó igen, érzem oltalmazó szárnyaid, és én gyarló mégsem tudom leküzdeni bűnös vágyaim.

Bárcsak lennék én a győztes, küzdenék le minden árnyat, Bárcsak emelhetnék feléd széttárt tiszta szárnyat!

Istenem, milliók hiszik azt, hogy uralnak. Észre sem veszik, s közben alájuk szép csendben tüzet raknak.

Kérlek Uram, ne hagyd őket elégni, Nagy kínok közt megtanulnak kérni!

Pokol és mennydörgés, büntető század, Nem szegődhetsz ellen, nem vonhatsz vállat.

Vagy mégis!? Van, mi megvédhet?

Igen, ha tudod, hogy ÉLHETSZ.

Emberi törekvés, legyőzhető század, A célt mégis tovább viszik mihaszna vágyak.

Hamis szenvedélyek kovácsolnak gátat, S az, ki igazán számít, sosem fordít hátat.

Uram! E pár sorral nem törölhetem bűnös tetteim, Mégis arra kérlek: bocsásd meg vétkeim!

Lehet, hogy most halott vagyok, mégis valami éltet, A tudat, hogy halál után jön az ÉLET.

Beszőtt szememről lekerült némi hályog, Azt hittem, most már valamivel többet látok.

S erre én még mindig csak annyit tudok: Nélküled Uram, élve is csak halott vagyok.

E sorok akkor íródtak, mikor megszabadultam kínjaimtól, és hálámat igyekeztem kifejezni annak, kihez minden áldott nap fohászkodtam életemért.

Sokatoknak nehéz megérteni a fentieket, sőt, egyenesen értelmetlennek tűnhet. Azok viszont, akik értik miről szól, bizonyára lelki beállítottságúak.

Bármennyire hihetetlen, nem vagyok egy templomba járó típus, sőt, azt sem tudom, meg vagyok-e keresztelve. Abban viszont biztos vagyok - bármennyire is elcsépeltük ezt a nevet-, Isten létezik, és az, hogy valaki hívő, keresztény legyen, nem a templomokon múlik! „Üdvösséget " senkitől nem kaphat az ember, mert benne van, s az embernek magának kell elérnie kizárólag cselekedetei által. Így „Tisztelt Pap Urak”, feladataitok köre igazán minimálisra csökkent! Szeretni tanítsátok meg az embereket!

Ki kell egészítenem ezt a magyarázatot. Amikor megírtam, azt hittem, egy olyan Isten létezik, akinek „könyörögni kell”, hogy segítsen. Ez nem így van! A könyörgés hited erősítése iránta. De a végén Te magad vagy minden esetben a MEGOLDÁS! Semmit nem hazudott, mikor azt mondta: „Hasonlatosságomra teremtettelek… Adok Neked teremtő erőt, szabad akaratot, döntést a dolgok felett...” Megkaptuk mindezt, higgyétek el! Hogy nem tudtok vele mit kezdeni, igazán nem más „bűne”.

TUDTAD?

Az igazi szeretet szívedből fakad.

Az ilyen szeretet minden rossz felett győzelmet arat.

Eltörli belőled a haragot, a gyűlöletet, Helyébe megbocsátást, szeretetet ültet.

Az igazi szeretet nem ismer határokat, Mint vérszomjas vadász a vadat, űzi el a rosszat.

Nem hagy helyet benned bánatnak, keserűségnek, S megtanít megbocsátani mindenféle vétket.

Az igazi szeretet széppé teszi a csúnyát, Külsődre Ő húz szemet gyönyörködtető gúnyát.

E fajta szépséget, csak a vak nem látja át, Ez a szépség, csak a gonosz lelket nem hatja át.

Az igaz szeretetről még sokat lehetne írni, De az emberek szívének azt mind el kellene bírni.

Sajnos az igaz szeretet hiányzik az emberek szívéből, Ez lesz az oka annak, hogy eltűnünk a Föld színéről.

Amikor igazán szeretünk valakit, azt feltételek nélkül tesszük! Elénk helyezzük mindenben, hiszen akár az életünket is adnánk érte. Ezért, bármit tesz ellenünk, azt megbocsátjuk, bármit adunk, viszonzást nem várunk (még egy köszönöm-öt sem, mert amennyiben cserében várunk bármit is, azt nem „adásnak”, üzletnek hívják!), és bármi is történik, tudjuk, vele a szeretet által egyek vagyunk! A másik emberben magadat lásd!

Mindazoknak az embereknek, kik nem látják az élet értelmét, nekik elárulom: ez az! Ez feladat! Ez lehetne igazi feladat életünkben!

Szép ez a virág, hát letépem magamnak, Öröm tölt el attól, ahogy szirmai színei rám hatnak.

Felszívom bársonyos illatát, De nem érzem közben az ő fájdalmát.

Idő telik el, és virágom elhervad, Bánat jő hát, a szépség és illat elmarad.

Milyen öröm volt, amíg élt.

Most, hogy nincs, szívem szakad szét.

Szép ez a fiú, elviszem magammal.

Vele fogok élni, s közös vágyainkkal.

Gyermeket szülök szépet, Milyen szép is ez az élet!

Van házunk, autónk, és minden, Nem is alakulhatott volna semmi ennél szebben.

Milyen hálás vagyok Istennek, a Sorsnak,

Sok mindent adott, nem csak annyit, mint másnak.

Ez ám az élet! Pompa, fény, ragyogás!

De hirtelen sötétség jő, félelem, és szorongás.

Rablók jönnek, és elvisznek mindent, Felgyújtják a házunk, váltságdíjat kérnek.

Oda adok mindent legdrágább kincsemért, Lelkem jajgat, engem ilyen még sosem ért.

Istenem! Ha létezel, ezt miért hagytad!?

Hogy lehet élete ennyi mihaszna gaznak?

Könnyfátylon át nézem a porrá égett házat, Reszkető gyermekem mellemre szorítva fordítok hátat.

Istenem! Elvettél tőlem mindent e gyermeken kívül, Lelkem is, szívem is üres lett belül.

Egy hang szól az égből, talán a Nap mögül, Arcomra csodálkozás, belém enyhe szorongás kerül. „Hát ki volt ki rétnek virágját százszor is letépte, És annak szépségét csak rövid ideig élvezhette?”

Kellemes borzongás fut rajtam végig e hang hallatán, Ez volt a pillanat, amikor gazdag lettem igazán.

Ha nem is maradt semmim, a leggazdagabb vagyok, Mert most már tudom: az „OK” ÉN VAGYOK!

E vers születése igazán nagy mérföldkő volt életemben. Akkor íródott, mikor egy tollvonásra elvesztettem mindent, mit addig felépítettem az alapítványon keresztül. Mert bizony milliomos is lehettem volna, bár így gazdagabb vagyok!

Az előzőekben leírt dolgokra gondolok itt, amikor elbuktam az összes „anyagi javat”.

Két életet éltem. Egyet a családomnak, egyet az emberiség „megmentéséért”. Bizony elhanyagoltam azt a helyet, ahonnan a legtöbb szeretetet, megértést kaptam, a családi fészket. „Rendes” munkám mellett minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy tegyek valamit a „közjóért”.

Feladatomnak éreztem azután, hogy a SORS volt olyan kegyes és életben hagyott. Sok kín és szenvedés után, hitem erejével, és természetesen az Ő segítségével tovább élhettem e szép és csodálatos földön. Csak annyi változott, hogy mások lettek az értékrendjeim. Ha nem lett volna kín, szenvedés, soha nem jövök rá, hogy mennyivel több dolog van az életben, mint amit látunk, tapasztalunk gyatra érzékszerveinkkel.

A velem történtek után (gyógyulásom) úgy éreztem tartozok, tennem kell valamit, hiszen kiválasztott lettem… Éveken keresztül tevékenykedtem a közjóért, kereshettem volna havi százezreket, de én csak a rendes állásom fizetéséből éltem családommal, az összes többi pénzt meghatározott jótékonyságra fordítottam. Úgy éreztem, Én igazán szolgálok. Talán ez az érzés „nagy mellényt adott rám”, büszkeséggel töltött el, és élveztem is. Ez volt az oka, hogy megfizettem érte.

A mai gazdaságpolitikánk „megengedi”, hogy egy tollvonásra mindent elveszítsen valaki, egy be nem tartott ígéret, vagy egyéb dolog miatt. Azt hittem, velem ilyen nem történhet. Megtörtént. Megint nem értettem semmit az életből. Hogy létezik, hiszen én Őt szolgáltam, vagy legalábbis igyekeztem. Meg voltam győződve, hogy Neki teszek mindent, ezt Ő jó szemmel nézi, az Ő kívánságát teljesítem ezzel… Istenre gondolok itt.

Aztán hetekkel később, mikor testileg -, lelkileg padlóra kerültem a „veszteség” miatt, és éppen „fohászkodtam”, hogy miért…, megint megszólalt a „hang” bennem: „Nem kértem tőled semmit az égadta világon…!”

Egy csapásra megjött az életkedvem! Megint kaptam valamit az élettől, valami csodálatos dolgot.

Hiszen igaza volt, semmit nem kért, én éreztem úgy, hogy tartozom, és tettem, tettem, tettem, aztán talán már követelni is akartam… Mit is kívánnak üzenni e sorok? Egyszerű! Bármikor keresed valaminek az okát, ami veled történik, soha ne magadon kívül keresd, mert tutira Te is ott voltál, mikor kezdődött! Olyan szöveggel senki ne magyarázkodjon, hogy nem tehetett mást! Ez soha nem igaz! Szabad akarattal születtünk, és mindvégig meg is van adva a lehetőség! Maximum félelmeink gátolnak bennünket! Ha ezt nem tudod levetkőzni, ne „mutass” másra, mint „OK”!

Mint ahogy az már említettem: Miért kellett volna, hogy pénzem legyen, hiszen azt vallottam, hangoztattam, hogy nem a pénzért teszem, amit teszek, és amúgy is gyűlöltem a pénzt, mert alapja volt kábítószernek, erőszaknak, bűnözésnek, még háborúnak is… Hogy „vonzanám” magamhoz azt, amit legbelül elutasítok? Ugye Te is látod, „AZ OK ÉN VAGYOK!”

Az ehhez hasonló csapások térítettek – többek közt – észhez. Na meg persze az Ő hangja, vagy éppen „filmvetítése” (gondolok itt a tanulságos testen kívüliségre pl.).

A következő sorok is tanulsággal szolgálhatnak, ha elmerülsz bennük, és képes vagy eggyé válni az olvasottakkal!

Megértés

Sok-sok ember körbe állva, egy fát rajzolnak a nagyvilágban.

Minden pontot jól megnézve, gyönyörködnek virágban, levélben.

Lerajzolnak minden pontot, minden részletre fordítanak nagy gondot.

Ám szegény fán vannak kopár ágak, ezek bizony nem elégítenek ki szép vágyat.

Elkészülnek a remekművel, gyönyörködnek, szörnyülködnek.

Lerajzolták a világot, ki szépet, ki gyászost.

Most körbeadják egymás rajzát, felfedeznek sok-sok hibát.

Minél távolabbról érkezik a lap, annál jobban mulatnak.

Aztán sokan dühösek, hol látott a másik olyan szépet?

Most meg kiabálnak, magyaráznak, de az Istenért sem mozdulnának.

A képek körbeérnek, a sajátot kézbe véve, okoz nagy megelégedettséget végre.

Ostoba és vak itt minden ember, gondolja ezt minden ember.

Míg nem egyik körbejárva, rácsodálkozik az ábrákra.

Belepillant minden képbe, aztán fel a fára nézve, szép lassan körbejárva, mosoly ül arcára.

Már nem mondja Ő: a Tied szép, a Tied pedig csúnya, mert onnan nézve a fán valóban úgy áll a gúnya.

Visszatérve helyére, nagyot rikkant az éterbe: Tegyétek a képet a földre, és induljatok szép lassan körbe!

Furcsa szemmel néznek most rá, így vált Ő: BOLOND-á.

Vedd úgy, hogy a világ egy hatalmas nagy fa! A világ, és minden! Érzelmek, gondolatok… stb. Ezt a nagy fát mi, emberek körbeálljuk. Szépen, körben szorosan egymás mellett. Mindannyian festőművészek vagyunk, ugyanolyan képességekkel. Se többek, se kevesebbek nem vagyunk egymásnál tudásban. A fa amit lefestünk, roppant érdekes, ugyanis az egyik oldala lombos és virágos, jó illatokat terjeszt, míg a másik oldala kopár és bizony nem nyújt szép látványt. Attól függően, hogy Te magad hol állsz, olyannak látod a fát, a világot. Olyannak is fested le, mondod el, olyannak tartod… Ez érthető! Bármennyire is közel áll valaki hozzád, az Ő „rajza, festménye” eltérő lesz valamennyire, hiszen nem tud a Te helyedre odaállni. És minél távolabb van tőled valaki, annál nehezebben érted meg Őt! Az Ő „képét” (szimpatikus, nem szimpatikus)!

De, ha tudod, hogy ennek oka csak annyi, hogy nem ugyanott áll, ahol Te, ennélfogva nem ugyanazt látja, amit Te… bizony megérted Őt, és soha többet nem bosszankodsz az életben mások tettein!

Középen

Elfáradtam.

Hogy mibe?

A mászkálásba.

Emberek járnak fel s alá, egy nagy hegyre.

Izzadnak felfelé, de nem tudnak örülni lefelé sem.

Ha fent vannak, akkor magasat akarnak látni, Ha meg lent, akkor mélyet.

Fogtam magam, és leültem a hegy derekán egy fa árnyékába.

Bámulom, ahogy fel s alá járkálnak.

Nem tudom, miért tartanak „bolondnak”, Hiszen ha magasat akarok látni, csak fel kell néznem, Ha mélyet, elég lepillantanom.

Annyit hallottam az életben, hogy nem vagyok normális. „Bolond vagy!” – mondták sokan. Nem is akarok ellene tiltakozni, sőt, mára már kifejezetten „megszerettem”.

Ha ugyanis normális dolognak tartjuk azt az életvitelt, életformát, amiről tudjuk, hogy pusztulásunkat okozhatja, akkor engedtessék meg, hogy „Bolond” legyek! Mi az, amit e a sorok „üzenni” akarnak? Egyszerű: örök elégedetlenségben élünk, aminek nem lenne muszáj így lennie!

Hogyan tovább?

Nem messze tőled e nagyvilágban, Valaki vérét adja Földanyánknak egy zord szobában.

Nem bírta tovább az élet terheit, Ereit vágva próbált enyhíteni könnyein.

A fájdalmak lassan szűnni kezdtek végre, De nem sejtette, hogy is megy most éppen lépre.

Már érezte Ő, hogy valami rosszat tett, És tudta mindezt, mikor a semmiből valaki ott termett.

Fényben úszó ragyogás volt, Olyan, mi minden tüzet olt.

Miért? Kérdezte.

Szememre semmit nem vetve.

Bocsáss meg Istenem, nem bírtam a terhet, Testem is, lelkem is belerokkant véle.

Próbáltam én megtenni mindent, éltem másokért, De engem csak kihasználtak, s megannyi kár ért…

Becsaptak, hazudtak, szenvedtem sokat… Próbáltam megfelelni minden elvárásnak…

Küzdöttem szeretetükért, de mindhiába, Fájdalmam nagyra nőtt közben, és életem így dőlt dugába.

Most visszamész, de nem mész üres kézzel!

Életed „ajándékát” kapod, mit társaid nem fognak fel ésszel.

Nem az lesz feladatod, hogy mások szeressenek, Az lesz feladatod, hogy Te magad szeress!

És hogy megkönnyítsem ezt is, Előbb magad szeresd, aztán ugyanúgy mást is!

Ez nem lesz hiábavaló törekvés életedben, Lelked megnyugszik, és így lesz majd békéd az örök fényben.

Magához tér Ő, immár egy kórházi ágyon, Szemében könnyek, s lelke úrrá lett minden vágyon.

Körbepillant a könnyező arcokon, Bocsánatot kér: ez a legjobb alkalom.

Aztán szemét behunyva elméláz, Most jó, most jó… mert tudja: HOGYAN TOVÁBB.

Nem feladat többé számomra, hogy bárki is szeressen engem! Nincs „feladatom”! Szabad vagyok! Csak ennyi: „szeretni Önmagam, és Mást ugyanúgy szeretni!” Én igyekszem! Igyekezz Te is!

X. Fejezet: Beszélgetés az alapítványról

X. Fejezet: Beszélgetés az alapítványról

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

A következőkben lefolytatott elbeszélgetésben, eseményekre gondolok vissza és írom le. Ezzel igyekszem megmutatni, hogy láttam akkora világot, mi is volt az én „HIT”-em akkor.

Miért éppen egy „bolond” az alapítvány emblémája?

- Évekig nem is volt embléma, aztán hirtelen ez villant be az agyamba. Annyiszor hallottam: „Te nem vagy normális, bolond vagy”!

- Miért?

- Soha nem volt nehéz elnyerni ezt a címet, nem nehéz bolondnak lenni. Gondolj csak bele! Tegyél valami olyat, ami nem megszokott, eltér a megszokottól, az elvárásoktól, az etikettől, az erkölcstől…, és máris azt mondják: „Te nem vagy normális!” Megjegyzem, hogy száz évvel ezelőtt, amikor az ember repülni akart, és kísérleteket tett, Ő sem volt normális!

- Jelent valamit a „bolond”, vagy csak…?

- Nem. Nem, Csak! Igen is sokat jelent számomra. Egyfajta szabadságot kíván jelképezni. Hiszen egyedül a bolond az, aki ugrathatja a királyt anélkül, hogy fejét vennék. De sok esetben mondják, hogy nem sok választja el a bolondot és a zsenit egymástól. Ezzel nem kívánom azt sugallni, hogy zseni lennék, de mindazt, amivel foglalkozom, akár értelmes és figyelemreméltó is lehet.

- Miért nem csengettyűk vannak a sityakján?

- „Új” alternatívákat próbál ajánlani az emberiségnek, amiket is mernek, de nincsenek vele a helyzet magaslatán, nem igazán gyakorolják. A Galamb békét kínál. A szív azért, hogy a szeretetre hívja fel a figyelmet. A kereszt pedig azért, hogy legyen hitük az embereknek mindezek gyakorlására.

- Közel tíz éve működik az alapítványod. Hogy ítéled meg, volt értelme? Milyen eredményekkel büszkélkedhetsz?

- Te gyakran teszel olyat, aminek nem látod értelmét? Gondolom, nem. Egy bolond sem, csak legfeljebb Ő lát valamit abban, amiben a többiek nem. Hogy mivel büszkélkedhetek? Őszintén szólva semmivel. Volt idő, mikor büszkeséggel töltött el egy-egy eredmény, de mára már hidegen hagy ez az érzés.

- Miért?

- A büszkeség – szintén – tompítja a dolgokra való rálátásodat, a helyes megítélésedet. A büszkeség is átalakult bennem boldogságérzetté – azt hiszem.

- Megint mosolyogtál egy nagyot. Nem ez az első, amikor mondasz valamit, és mosolyogsz.

- Látnod kellene magadat, ahogy kiül rád, mit gondolsz a válaszaim után.

- Mit?

- Azt, hogy nem vagyok normális, bolond vagyok. És ma ez így is van rendjén még!

- Ez így nem igaz!

- Mindegy milyen szót használunk a kifejezésre, ami bennünk összegyűlt. Csak annyi a különbség, hogy némelyik kifejezést sértőnek tartjuk. Azért korrigálom. Nem csak az, „ez bolond” érzése kavarog benned.

Keresed a realitást abban, amit elmondtam. A pláne az, hogy sok esetben érzed, hogy amit mondok igaz, de sok esetben nem mernéd elfogadni, vagy éppen a gyakorlatba beépíteni.

- Ez így most igaz. Tudom, hogy vannak dolgok, amire lehetnél büszke, vagy ”boldog”.

- Ha eredményekről akarok beszámolni, azok vannak, vagy legalábbis annak tartom őket. Időrendi sorrendben talán valahogy így: Számos gyermekintézménybe került víztisztító beszerelésre, a kezdeményezésem és az alapítvány által való támogatás eredményeként. Nagyon sok előadás lement – mely igazán sok embert mozgatott meg – ,ami az egészségmegőrzést és a betegségek legyűrését kívánt a szorgalmazni természetes úton, a betegségek alap okait megszüntetve. Ha így fogalmazunk, sikernek könyvelhetem el, hogy munkám során a bio-, reformtermékek gyártása egységes, országos szintű forgalmazása elindult a nagy áruházláncolatoknál. Sikernek érzem az első időkben rengeteg támogatást igénylő kaposvári biobolt megnyitását, fennmaradását, és rohamosan növekvő forgalmát, mely – tudom –, hogy az előadások eredménye. Eredmény, hogy mára már három reformbolt van Kaposváron, ami mutatja az igény – rohamos – növekedését. Eredmény, hogy már térnek be emberek a boltokba úgy, hogy orvosaik ajánlják nekik gyógyulásuk érdekében. Ez azt mutatja, hogy egyre több orvos kezd „nyitni” ez irányba.

Eredménynek élem meg, hogy egyre több településre hívnak, vagy éppen fogadják el ajánlatomat előadás, bemutató, kóstoló megtartása miatt a polgármesterek, klubok, embercsoportok. Eredmény ez a „kérdezz-felelek” is!

- Mi volt számodra ezek közül a legemlékezetesebb?

- Mind az volt, de talán egy bátor megyei közgyűlési elnök felkérése előtt hajoltam meg. Felkért egy előadás megtartására, és közel száz polgármester ült előttem. Azért mondtam, hogy „bátor”, mert sem megjelenésemben, sem mondanivalómban nem térek el attól, ahogy az nekem kényelmes. És Ő ezt tudta. Nem mások bosszantására vagyok ilyen, csupán a szabadságot kívánom megélni minden olyan szinten, ahol ezt megtehetem, mert a szabadság megadatott mindenkinek. Bár utolsó előadó voltam néhány közéletű személyiség után, mégis elmondható, hogy érdekelte a jelenlévő polgármestereket (legalábbis azt hiszem), amit elmondtam, az emberiség egy szebb és boldogabb jövőjének megvalósítási lehetőségéről.

- Mi van a buktatókkal? Tudom, hogy nem egyszer kerültél kilátástalan helyzetbe.

- Volt úgy, hogy úgy éreztem, vége, megbuktam, de aztán ez az érzetem is átalakult, amikor legutóbb mindent elvesztettem. Csak egyetlen aláírással, amivel bebiztosítottam az alapítvány működését (anyagi keret). Nem akartam állandóan kuncsorgatni támogatásokért, és úgy gondoltam, ha már felkelt ettem az igényt észszerű magyarázatokkal a reformtermékekre, akkor eladom én magam, sőt gyártok is. Ment is a dolog, országos hálózatot láttam el, együtt a választott társsal, de valljuk be, nem igazán értek a kereskedelemhez. Így történt meg (na meg azért, mert „rászolgáltam” valamivel), hogy aki üzlettársam volt, és barátnak hittem, magához ragadhatta az üzletet. De ma már nem haragszom rá, igaz, rengeteg fizetnivaló maradt hátra, ami az alapítvány létét veszélyeztette, de ha mindez nem történik, nem lépek tovább.

- Azt állítod, hogy nem neheztelsz rá egyáltalán?

- Ma már egyáltalán nem. Az első pillanatban persze nem láttam a könnyektől, napokig siránkoztam, belemerültem az önsajnálatba. (Aztán — ahogy a IX. fejezetben már leírtam — megszólalt bennem az a hang: „Nem kértem tőled semmit az égadta világon.” A könnyeim egyből felszáradtak, és elkezdtem nevetni magamon. Igaza volt.)

Én éreztem úgy, hogy tartozom, mert emberként hozzászoktunk, hogy semmi sincs ingyen. Ez a mondat tanította meg, mit jelent: ADNI. Nem ért engem semmilyen veszteség, hiszen a forgalmazás jó kezekben van, él és virágzik egyre jobban, én meg úgysem a pénzért tettem mindent, elvileg. Nagy hasznát vettem!

- Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne.

- Pedig az!

- Miért mondtad, hogy „elvileg”, amikor a pénzt említetted?

- Rossz dolognak ítéltem meg a pénzt — erről már a IX. fejezetben szóltam bővebben. Rájöttem, hogy nem a pénz a hibás, hanem én. Amit legbelül elutasítunk, azt nem tudjuk magunkhoz vonzani. Ma már semmi kifogásom a pénz ellen — és fel is hívom az emberek figyelmét erre: nem tudnak olyasmit vonzani, amit legbelül elérhetetlennek tartanak!

- Azután, hogy mindent elvesztettél, és semmid nem maradt, mire gondoltál, hogyan tovább?

- Mi az, hogy „nem maradt semmim”? Ezt viccnek szántad? Mindenem megvan, amire vágyok. Talán annyi a különbség, hogy vágyaim nem akkorák, mint az embereknek általában. De ez is gazdagság, hiszen vágyaink beteljesülését tartjuk gazdagságnak, boldogságnak. Én már a híd alatt, koldusként is gazdag leszek! Tervezni már nem tervezek. A tervek beteljesüléséért, megvalósításáért az ember küzd, és tűzön-vízen át véghez kívánja vinni. Nem kívánok küzdeni többé, rengeteg szenvedést tud okozni a küzdelem, a ragaszkodás, az elvárás. Fogalmazzunk úgy, hogy mindent megteszek a jövőben is azért, amiben hiszek, mert tisztában vagyok azzal, hogy ennyi elég. De már nincs elvárásom, senkivel és semmivel kapcsolatban. Az elvárások szülik a csalódásokat, és nem a másik ember tettei.

- Úgy gondolod, hogy elég a „hit” az élethez?

- Az elvárások nélküli tettel, az őszinteséggel… IGEN. Erről már a bevezetőben szóltam bővebben — a hit nem más, mint gondolat, és az építi köréd a valóságodat. Minden, amit a jövőben kezdeményezek, és elérni kívánok, az nem nekem fog szólni (Na, ez így nem igaz, hiszen azt vallom, hogy se több, se kevesebb nem vagyok senkinél. Így is mondhatnám: Egy vagyok mindenkivel és mindennel. Hogy is mondhatnám: Nem magamért teszem!?), hanem az emberiségnek, a világnak. Az emberek vagy felismerik, vagy nem. Vagy megérett a helyzet, hogy kezdeményezéseim nyitott fülekre találjanak, vagy nem. De mindez engem már nem fog érdekelni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne tennék meg minden tőlem telhetőt, e témákban.

- Hogyan folytattad a további munkát az alapítványban?

A további munkámról (amit nem neveznék munkának, mert az embereknek az jut az eszükbe erről, amit nem szeretnek csinálni) annyit, hogy sikerült meggyőzni befektetőket a növényi alapú húsok, szalámik, zsírok, kész élelmiszerek… gyártására. Természetesen bio-, reform élelmiszerekről van szó! Ez nagyon sokmilliós befektetés. Megjegyzem, ha nem vesztem el az előző piacot, akkor nem lépek tovább ez irányba, tehát leszögezhetem, hogy a „veszteség” is tiszta haszonná alakult. Elindult egy írásos anyag az egészségügyi miniszter felé, melyet meglehetősen sok közéleti személyiség támogatott támogatói nyilatkozatával. Ez az anyag szorgalmazza az alapítványom által kezdeményezett, orvosokat megcélzó, ez irányú tájékoztatások megszervezését és lebonyolítását. Ilyenek, mint: Vizuális diagnosztika, írisz, bőr, nyelv, köröm… Ezek lehetővé teszik a betegségek kezdetének felismerését, a szervezetről tökéletes képet adnak. Így megtakarítható a költséges vizsgálat és nem elhanyagolható, hogy fájdalommentes. A betegség, táplálkozás kapcsolatának megismertetése, valamint a gyógynövények, és annak hatóerejének szervezetre való hatásának ismertetése. Ezek együttes alkalmazása, kiegészítve más – hiteles forrásból érkező – információval a természetes gyógymódokról, roppantul hatékonnyá teszi az egészségügy munkáját. Nem beszélve a megtakarításról. A másik téma, hogy nem foglalkozunk kellőképpen betegségmegelőzéssel, csak néhány hozzám hasonló „bolond” töri azon magát. A megelőzést lehetne jobban is intézményesíteni. Ennek terveit is „tálaltam” az illetékes helyen.

- Milyen sikerrel?

- Nagyon naggyal... Nem válaszoltak. Amit én végzek, ezek szerint nem szolgálja a fejlődést, vagy legalábbis azt nem, amit Ők hívnak annak.

- Mikor adod fel?

- Viccelsz? Mi okom lenne rá? Én nem „kínlódok” ezzel, amikor foglalkozom vele. Ha nép vezetői úgy döntenek, hogy nem segítenek, az Ő dolguk. Amit teszek, mindenkinek szól, és egyre többen látnak fantáziát benne. Akkor miért adnám fel? Amíg „megeszi valaki a főztömet”, addig miért ne főzzek?

- És miket főzöl?

- Most éppen bio-, reform ételeket a klubtagoknak.

- Miféle klubtagoknak?

- Amit létrehoztam, egy „Életmód klub”, melyből aztán egy CSALÁD lesz előbb-utóbb. Egy nagy CSALÁD.

- Mi a lényege a klubnak?

- Ellátás, a tagok ellátása olyan élelmiszerekkel, amik nem génmanipuláltak, lehetőleg bio alapanyagúak, nem tartalmaznak adalékanyagokat, színezékeket, tartósítószereket. stb… Összetételükben, elkészítési eljárásukban kíméletes, a szervezet számára hasznos. Mindezt úgy, hogy önállóan csinálnak mindent. A már leadózott pénzükből építgetik az egészet, és az alapítvány pedig támogatja lehetősége szerint. Így elérték, hogy az egészséges étel nem kerül többe, mint a hagyományos konyha ételei.

- Végül is mi a végcélja mindezekkel az alapítványnak?

- Az én munkám nem „látványos”. Nem mutat fel hajléktalan, vagy éppen műtétre váró beteg gyerekeket pl.…, akikért a szív szakad meg. De felmutat egy egész társadalmat, kiknek szebb és boldogabb jövőt kínál.

És hogy hogyan? Az alapítvány nem kevesebbet akar, mint elősegíteni az emberek boldogulását a jövőben.

Az elmélet, miszerint megy, a következő: Érzelmeink gondolataink alapja… Gondolataink alapján cselekszünk… Az, hogy hogyan érezzük magunkat, egészségi állapotunktól függ. Egészségünk táplálékainkban rejlik! Az egészséges ember jókedvű, vidám, odaadó, megértő…, építő hatású! Míg az, az ember, ki bármilyen egészségügyi károsodásban szenved: rosszkedvű, türelmetlen, agresszív, zárkózott…, romboló hatású! Ezen összefüggéseket ismerve igyekszik az alapítvány a természetes élet - és gyógymódok propagálásával elősegíteni a „MEGMENTÉST”!

Ezekkel a „gondolatokkal” kívánjuk megkeresni a legkülönbözőbb fórumokat, intézményeket, polgármestereket, embercsoportokat, klubokat… egy -egy előadás, beszélgetés, ételkóstoló, tanácsadó… program lebonyolítása erejéig.

- Egy jó tanácsot esetleg?

- Hallgass meg minden tanácsot, aztán tégy úgy, ahogy Te szeretnél!

Sok ember mit nem adna, ha ismerné a jövőt. Talán segíthet valamicskét az embereknek, ha tudják a következőket: a jelen nem más, mint a múlt következménye. A jövő nem más, mint a jelen következménye. Így ha tudni akarod, milyen lesz a jövőd, figyeld a jelent! A jelenben ne bosszankodj…, mert azt Te magad alapoztad meg a múltban, mikor mást bosszantottál…! Ha a jelenben hazudsz, ha erőszakos vagy, ha elítélsz másokat… az a Te jövőd!

Ha őszinte vagy, tudsz szeretni, megbocsátani…, az a Te jövőd! Ugyanez igaz egy társadalomra, egy nemzetre, a világra… Ezért állok értetlenül e szlogen előtt: „Harcolni a békéért…” Talán tényleg „Bolond” vagyok.

XI. Fejezet: Beszélgetés mindenről

XI. Fejezet: Beszélgetés mindenről

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

- Annyi kérdésemre érdekelne válaszod abból a nézetből, ahogy te ma látod a világot. Ilyen például a „HIT” kérdése. Nem jársz templomba, nem vagy semmilyen gyülekezet vagy egyéb vallás tagja, de ha azt kérdem, hiszel-e Istenben, IGEN-nel válaszolsz. Kifejtenéd ezt?

- Rengeteget fohászkodtam az életemért. Most, hogy élek, tagadjam meg Őt? Igaz, ma már nem fohászkodnék, hiszen tisztában vagyok vele, hogy nekem épp annyi közöm van ahhoz, ami engem ér, amennyi Neki. Annyiszor elmondtam, de nem lehet eleget ismételni, ami a hitet illeti: Az minden e világon! A hit az, mely köréd építi mindazt, amiben vagy, amit átélsz… A hit nem más, mint a gondolatod! Mit is gondolsz? Mit is hiszel? És senki ne tagadja, hogy számára a világ az, amit hisz, amit gondol róla. Az autó ott kék! Elhisszük, hogy az, hiszen látjuk. A tűz forró és megéget. Elhisszük, mert érezzük. Ő azt mondta, hogy „…” és elhisszük, mert tudjuk, hogy Ő nem hazudna.

Aztán sok mindent hiszünk még el, amit más valaki mond. Szüleink, tanáraink, politikusaink, tudósaink … DE! Az ember nem hitte volna el több száz évvel ezelőtt, hogy repülni fog, mégis mára már százasával emelkednek levegőbe hatalmas fémdobozokban.

Úgy gondoltuk valamikor, hogy a molekula a legkisebb részecske ami van, és természetesen a hitünk is annak megfelelő volt. Igaz azóta már tudjuk, hogy van atom is, ami kisebb… és így tovább.

Aztán ezen információk alapján, amit összeszedünk, felépítjük életünket, de nem valami jól. Sokat szenvedünk, háborúzunk, éheztetjük embertársainkat... és még sorolhatnám. Mindezt azért, mert hiszünk, amit hiszünk. Azt hisszük, nincs elég élelem a földön, ezért aztán hagyjuk, hogy éhen haljanak társaink közül sokan. Azt hisszük, persze ostoba módon, hogy a békéért harcolni kell, és persze harcolunk és szenvedtetünk sok embert. És azt hisszük, hogy "..." és rendben is van ez így, hisz így épül fel körénk – tökéletes – világunk, általunk! :)

Mondjuk el még egyszer, mert nagyon fontos: „A hit minden. Amit hiszel, amit gondolsz az lesz számodra a valóság, és semmi nem lesz számodra valóság, amiben hinni képtelen vagy!” Persze senkit ne tévesszen meg, hogy sokszor úgy fogalmazunk: „ezt nem hittem volna, mégis valóság”. Inkább azt vizsgáljuk meg, minek kapcsán hittük azt, amit hittünk addig! Te ma úgy gondolod, ha valamire szükséged van, pénz kell hozzá. Nos, ez így is van! Mert ezt hiszed!

Én azt mondom; ezt teremtem hitemmel, s a pénz csak egy eszköz. Majd azután automatikusan bejön majd, mint a megvalósítás feltétele, hiszen nem a pénz teremt, hanem a hit. Nem hiszed!? Nézz körül a honlapon (www.letunkert.hu)! Nem pénzem volt! Hitem! Hiszen nem vagyok üzletember, van nyolc általánosom, nem vagyok tanár… mit keresek egy egyetemi „katedrán”? Bizony mondom Néktek, a hit minden!

- Igazán összekavarsz, már azt sem tudom, mit higgyek?

- Hát igen! Az ember nehezen szabadul meg elvektől, berögződött – életfeltételnek nem mondható – életfeltételektől. De ha rám hallgatsz, azt hiszel amit csak akarsz, mert engem nem igazán érdekel. Hiszen Te azt éled, amit Te választasz, és ez így is van rendjén.

- Hogy mondhatod, hogy a világ tökéletes úgy, ahogy van?

- Miért? Talán nem az?

- Nem! Te is mondtad és látod is! Háborúk, öldöklés, szenvedés… Hol van itt a tökéletesség?

- Szóval Te valóban úgy gondolod, hogy nem tökéletes? Értem már, miért akarja mindenki megváltoztatni a világot! Na ez csak vicc volt! Egy időben én is így gondoltam, ahogy Te és sokan. Felhívom a figyelmedet, hogy ezt hiszed: „A világ tökéletlen a szenvedések… által.” Nos, számodra és sokak számára akkor ez így is van! De nézzük meg megint! Kérdezzük meg, hogy minek okán látjuk így, ahogy látjuk? Ha ismerjük valami okát, már megértjük azt. Ha megértjük, elfogadjuk. Amíg nem értjük, kutatjuk.

Amíg a molekulát hittük a legkisebb részecskének, addig azzal tudtunk megmagyarázni különböző dolgokat, és nem tudtunk magyarázatot sok dologra. Ezeket a dolgokat még csodának is szoktuk néha nevezni. Aztán amikor rájöttünk, hogy van kisebb részecske is, kevesebb lett a csoda, hiszen több dologra találtak magyarázatot. Persze, kérdések és válaszok, aztán több kérdés, több válasz, aztán megint: még több kérdés… Ugye ismerős!? Képzeld el, azt állítom, hogy az ember mindenre tudja a választ, csak azt hiszi, hogy nem. Faramuci, mi?

Nincs semmi, amit az ember ne tudna, csak egyszerűen valamilyen oknál fogva nem emlékszik!

Hogy tökéletes-e a világ!? Hát persze, hogy az! Ha tudod mindennek okát! Már pedig tudod, csak nem hiszed el nekem! Nem tudod, míg nem hiszed el, s tudni fogod, ha hiszed!

Na jó!

Elmondom, mitől tökéletes ez a világ! Ha az embert megkérdezed szeret-e boldog lenni, azt mondja, igen.

Ha az embert megkérdezed, szeret-e gazdag lenni? Azt feleli, igen. Ha az embert megkérdezed, szeretne-e mindig egészséges maradni, azt feleli, igen… De az ember honnan tudná, hogy mi szeretne lenni, ha nincs boldogtalanság, ha nincs szegénység, ha nincs betegség… Tovább megyek! Az ember honnan tudná, hogy Ő maga milyen, ha nincs más, ami nem olyan, mint Ő!? Ebben a világban minden valamihez képest valamilyen! Nincs hegy, ha nincs völgy. Nincs síkság, ha nincs hegység. Nincs szeretet, ha nincs gyűlölet. Nincs igazság, ha nincs igazságtalanság… és így tovább!

Most mondd azt, hogy Te nem szereted a síkságot! Aztán mondd azt, hogy nem szereted azt, minek kapcsán egyáltalán tudhatsz a hegységről! Egy „Hülyegyerek a farkánál fogva pörget egy macskát a feje fölött, míg az kínosan nyávog. Megy arra egy járókelő, és rászól, hogy mit csinálsz te szerencsétlen? Én? Örömet okozok a macskának. Ez neki öröm szerinted? – kérdezi az arra járó? Nem, most még nem, de majd ha elengedem!” Nos, az éhezők megsegítése tette lehetővé, hogy lelked átélje azt az érzést, milyen az, segíteni másokon. Érted, miért tökéletes a világ?

- Értem, de ezt mondd azoknak, akik éheznek, fedél nélkül vannak, halálos betegek…! Kíváncsi lennék, mit szólnának!?

- Álljon meg a hegyi menet! Miért kellene elmondanom!? Kérték? Neked sem azért pofázok, mert nem akarsz meghallgatni! Egyébként Te csak ne hidd azt, hogy nincs joga bármikor változtatni a saját helyzetén az embernek! Te úgy gondolod, hogy a sors kegyetlensége az, ami a szerencsétlenekkel történik, igaz?

- Miért, talán nem az?

- De igen! Számodra, és mindenki számára, aki ezt hiszi! Ezek az emberek azok, akik jobbá akarják tenni a világot. Ők nem azért vannak fedél nélkül, vagy éppen éheznek egyesek, mert a sors kegyetlen! Azért, mert ezt választották, és maradnak benne, amíg másként nem döntenek!

- Ne haragudj, de te tiszta hülye vagy!

- Bolond, nem hülye! Rendben! Mondj az életedből olyat, amikor nem TE választottál az életben!

- Sok ilyet tudnék mondani! Hiába akarok aludni hajnalban, ha fel kell kelnem, mert dolgozni kell menni.

Hiába akarok egészséges lenni, ha az ételek már mérgezőek…

- Na várj csak! Értelek én, ne aggódj! Jobban, mint hinnéd! A következő a lényege annak, amit mondasz! A „kell”! Ugye jól mondom!?

- Végül is igen! Sok dolgot kell, mert kötelező, ha élni akarsz.

- Most erre mit mondjak? Valóban így hiszed? Akkor gondolom, nem hiszel az emberi szabadságban, a szabad akaratban, a teremtő erődben, hogy dönthetsz a dolgok felett…?

- De hiszek, de ez nem korlátlan!

- Mint a világegyetem? Valóban azt hiszed, hogy ezeknek van korlátja? Megint vissza kell kanyarodnunk!

Amit hiszel, az számodra a valóság! Amiket mondasz, hogy "kell", meg törvények, meg ez, meg az...

Maradjunk annyiban, hogy úgy érzed, hogy az életben mindig döntened, választanod „kell”... Igaz? Pedig nem kell! A „kell” az ami nincs! A kell, az kötelez és csorbítja a szabadságérzetedet! Maradjunk annyiban, hogy sokszor nem azt választod, amit szeretnél, és erre Te azt mondod: „azt kellett”. Holott akkor is Te választottál, csak döntésedet a félelem szülte! Felkelsz hajnalban, mert ha nem mész be dolgozni, elveszted az állásod, ha elveszted az állásod, nem tudod eltartani a családod... Ugye ettől félsz?

- Naná! Te nem?

- Én nem, én nem félek semmitől. Így aztán az én döntéseimet nem félelmeim határozzák meg. És vedd figyelembe mi építi körénk a valóságot! A gondolataink, amit hiszünk!!! Akkor tényleg okosság félni?

Egy bölcs mondás, de lehet, hogy ismétlem: „A félelem mágnesként vonzza a félelem tárgyát, ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás is.” A hajléktalannak nem azzal segítesz igazán jól, ha csak eteted! Azzal, ha megmondod Neki, bármikor kikerülhet abból, amiben van! Persze csodálkozni fogsz, mert sokan jól érzik magukat abban a szerepben,amit játszanak (beteg, hajléktalan…). Tudod „Színház az egész világ!” – mondta valaki.

- Hogy érted, hogy az ember maga a sors?

- Ahogy mondtam. Minden felett Te döntesz az életben, a sors sem kivétel! Nem is létezik! Az ember találta ki a szót (sors), mert nem tudja, hogy Ő maga minden.

- Minden? Na jó! Erre majd még visszatérünk! Ha az ember maga lenne a sors, ahogy mondod, akkor ismerné azt. És ha ismerné, a jövőt is ismerné! Márpedig a jövőt nem ismerheti senki!

- Így gondolod? Nos, akkor így is van! De csak azok számára, kik így gondolják. Azt mondod, ha a jövőt ismered, ismered sorsodat. Az emberek ismerik (vagy megérzik) a jövőjüket, jobban, mint gondolnák! Mit gondolsz, miért félnek? Biztos van rá okuk. És ez az ok, ott van cselekedeteikben.

Mi is a jövő? Mi a jelen? Mi a múlt? Mit ismersz ebből?

- Múltat és a jelent.

- Nagyon jó! Akkor ismételjünk! Ezek szerint ez egy ismeretlenes egyenlet! A jelen a múlt következményeképpen jön létre, ezt senki nem vitatja. A múltban hozott döntéseink nyilvánulnak meg. Ez azonnal magyarázat is a jövőre, mert, ha a jelen a múlt következménye, akkor a jövő…

- …a jelen következménye!

- Rögtön lehidalok! Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem ismered a jelent? Mert ha ezt mondod, ismét lehidalok! Ugyebár az ember, ha a jelenben valakit pofon vág, joggal várhatja, hogy esetleg visszakapja az „erőszak erőszakot szül” elven. Persze, ha az erőszak erőszakot szül, valószínűleg a szeretet, szeretetet szül… és így tovább. Most akkor álljunk széttárt kezekkel értetlenül az előtt, hogy az ember miért is nem hajlandó ismerni a jövőjét? Hiszen a jelened a jövőd! A jelenben hazudtál? A jövőd hazugság. A jelened erőszak? A jövőd erőszak…

- Ez így igaz, de…

- Csitt! Nincs de!

- Na jó! És mi van azzal, hogy azért tudok mindent, mert én vagyok minden?

- Ajajj! Megint magyarázhatom a rózsa illatát. Megkísérlem elmagyarázni, bár ez nem vall bölcsességre.

Az ember érzelmekkel telített. Vannak emberek, akik mások érzelmeit is érzik, kik jobban, kik kevésbé. Együttérzésnek hívják. Ennek okán hajolsz egy koldus kalapja fölé, mikor bedobsz egy kis elemózsiára valót. Ez a fajta együttérzés ugyanolyan határtalan, mint a feltétlen szeretet, vagy akár a világegyetem.

De ne menjünk bele abba, hogy nincs végtelen, mert ha valaki azt állítja, hogy véges a világegyetem, arra a kérdésemre is tudja a választ, hogy akkor mi van az után! Szóval az érzékek lehetnek annyira kifinomultak, hogy a másik érzését érzed.

Megint ismételünk, mert fontos: „Mindenki tudja, hogy érzelmek alapján születnek gondolatok, és a gondolatok alapján cselekszünk aztán.” Amikor valakivel együtt érzel, és ezt nagyon mélyről, a lelkedből teszed, akkor már egy vagy vele, hiszen téged is és megnyilvánulásaidat is érzelmeid határozzák meg. Ha azt érzed, amit a másik, már nem bántod! Miért is tennéd, hiszen fájdalma számodra is fájdalom lesz. Mire fogsz törekedni? Arra, hogy örömet okozz Neki, hiszen egy vagy vele. Itt érdemes visszatérni kicsit a „kell” -hez.

Nem azért segítesz Neki, mert kell, hanem azért, mert a szeretet ezt diktálja! Így szűnik meg a „kell” fogalma, és válsz szabaddá egy életre!

De visszatérve: Azt mondtam, hogy minden határtalan. Érzed az emberek érzéseit, egy vagy velük. Az állatoknak nincs érzésük? És a virágoknak, a fáknak... De akkora köveknek is legyen! Mert ugye, hol a határ? Nem igaz? És ez az együttérzés csak úgy működik, ha együtt vagy valakivel, vagy akkor is, ha távolabb van? Hm? Hol a „határ”?

Mondjuk, van 12 lakás egy emeletes házban. A 12 lakásban a család éli az életét. Te már annyira kifinomult együttérzéssel rendelkezel, amiről eddig beszéltünk. Az semmi, hogy annyira kifinomult, de a felvételi sebessége is gyors az érzelmeknek (tehát gyorsan, ugyanabban a pillanatban képes vagy fogni a másik ember érzését, ahogy az benne megszületik).

Tegyük fel, hogy láthatatlan vagy. Elkezdesz a lakások közt mászkálni, egyik emeletről a másikra. Bemész, körülnézel, látod, mit tesznek, érzed, mit éreznek… aztán továbbállsz és átmész a következő lakásba. Ott is körülnézel, aztán a következő emeleti lakásba… és így tovább. Láthatod, amint az egyik lakásban épp fürdeni készül valaki. Egy másikban épp borotválkozni készül egy férfi... és így tovább. Aztán amikor végigértél a lakásokon, megint bemész az elsőbe, a másodikba… Megint látod a férfit, aki immár borotválkozik, az embert, aki fürödni készült, már a kádba ül…

Aztán mi van akkor, ha gyorsabban is körbe tudnál érni a lakások közt? Mondjuk, szaladsz. Ha ezt megteszed, akkor az ember, ki épp borotválkozott, láthattad volna, ahogy épp bekeni arcát habbal, vagy azt, aki fürödni készült, épp vetkőzik.

De azt mondtam, minden határtalan. A sebesség is! Ne kételkedj benne, mert nézd csak meg a múltat! Mekkora sebességet értünk el száz évvel ezelőtt és ma! Tehát, minél gyorsabban érsz körbe, annál több részletet tudsz a családokról, azok pillanatnyi érzelmeiről a házban. Aztán képzeld el, hogy olyan gyors vagy, hogy amikor visszaérsz az első lakáshoz, látod magadat, ahogy mész át a másodikba! De tovább megyek! Olyan gyors vagy, hogy látod magad a harmadikban is… Mígnem azt veszed észre, hogy olyan gyors a mozgásod, hogy mindegyikben ott vagy. Az hagyján, hogy ott vagy, de azt is tudod, mi történik egy időben több helyen.

Olyan ez, mintha annak a háztömbnek az Istene lennél! Hiszen mindent tudsz. Most én egy háztömbre korlátoztam ezt a mozgást, de képzeld el, több házra, falura, városra, országra, világra, világegyetemre.

- Te azt állítod, hogy képes vagy erre a „mozgásra”?

- Én azt állítom, hogy mindenki képes erre a „mozgásra”, csak „kicsit lelassultak”, hogy olyanokká váljanak, mint amik jelenleg.

- Miért?

- Azért, mert különben nem tudnának elvonatkoztatni egymástól, és megélni mindazt, amiről tudják, hogy mi az, de átélni csak így tudják – én így tudom –, hiszen valójában minden „EGY”. Ezért az EGY szétvált, („lelassult, elfeledkezett”), így aztán lett sok minden, nem csak „EGY”, mert egyként, hogy is tudná mi Ő, ha nincs más amihez viszonyíthatna, nem igaz? Lett: hegy és völgy, férfi és nő… Itt feltétlenül ajánlom „Beszélgetések Istennel” című könyvet (Édesvíz Kiadó), mert én nem fogok belemenni abba, hogy elmondjam Neked azt, amit más már megírt!

- El fogom olvasni. Ebből a könyvből vetted, amiket mondasz?

- Nem vagyok egy könyvmoly. Inkább fogalmazzunk úgy hogy ez a könyv volt az egyik, ami megértetett velem valamit, amit átéltem az életben, viszont nem jól értelmeztem.

- Volt más is, ami segített?

- Nem vagyok egyedül ebben a világban, ki tisztában van azzal, „ki vagyok én”. Egy ilyen ember előadását hallgattam éppen, mikor a „homlokomra csaptam”, hogy mekkora hülye vagyok!

- Ki vagy?

„- Én vagyok minden, ami jó

- Én vagyok minden, ami rossz

- Én vagyok a szép, és én vagyok a rút is

- És én vagyok minden titok tudója, mert én vagyok Te, s te vagy ÉN”

- Nem magyarázom! Olvasd el a könyvet!

- Na jó! Térjünk vissza az általad nevezett „tökéletességhez”, mert szerinted a világ az! Elmondod egy nyomorban, bánatban, betegségben élő embernek, hogy a megoldás egyszerű… és ugyanúgy szenved tovább, mert megpróbálja, amit mondasz, de nem segít rajta. Megint csak a csalódás marad?

- Hogy is mondta Jedy, Luke -nak a Csillagok háborújában, mikor egy követ próbált felemelni az akaratával, és Luke így szólt: „megpróbálom”. Azt mondta erre Jedy, hogy: „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” Nem véletlenül mondta ezt, hiszen aki csak próbálja, az nem hisz abban, hogy tudja. Ha nem hisz benne, másban hisz, és számára az valósul meg. Bizony mondom, senki nincs becsapva azzal, ha azt mondom Neki, higgyen abban, amit – mint valóság – megélni kíván, és meg is fogja élni azt. Csak tartsa be: gondoljon rá (higgye), beszéljen róla, aztán cselekedjen aszerint. De ne minden pillanatban mást akarjon valóságnak látni, mert bizony itt a földön a teremtéshez kell egy kis „idő”!

Most megint ismétlünk. Ami meg a csalódásokat illeti, ne feledjük, hogy a csalódás oka soha nem m ás! A csalódásainkat elvárásaink szülik! Ha nincs elvárás, nincs csalódás. El lehet gondolkodni, hogy melyik könnyebb. Megszüntetni az elvárásainkat, vagy úgy nevelni másokat, hogy az nekünk jó legyen (természetesen közben elvenni szabad akaratukat, s vele szabadságukat…, amire mi magunk is áhítozunk).

- Ez marhaság! Hogy lehetne elvárások nélkül élni?

- Úgy gondolod, hogy ez marhaság? Akkor számodra ez az élet. Számomra nem marhaság más szabadságát megadni azzal, hogy nem vársz el tőle semmit, amit Ő nem akarna. Hiszen a világon csak azt tudsz adni másoknak, amivel rendelkezel, és akkor rendelkezel vele, ha másoknak is tudsz adni. A szabadságot (elvárások hiánya), sem élvezni, sem megadni nem képes ma még az ember. Inkább lemond, mind sem megadja, csak, hogy joggal követelhesse, és közben nem veszi észre, hogy láncolta le saját magát másokon keresztül.

- Van valami abban, amit mondasz!

- Abban, amit elmondok „minden van”, nem csak „valami”!

- Ha az ember tudná mindennek okát, mindenre a választ, boldog lenne végre. Ezt úgy érzem, el tudom fogadni. De hihetetlen, hogy ilyen emberek legyenek. Nincs tökéletes ember, ki mindent tud.

- Én inkább azt mondanám: nincs senki, és semmi, mi ne lenne az, csak nem emlékeznek rá legfeljebb!

- Te sem vagy tökéletes!

- Ugye nem bánod, ha nem ugyanabban hiszek, amiben Te?

- Mi van, ha félrevezeted az embereket? Az, hogy tökéletesnek tartod magad, azt állítod, hogy csak te mondasz igazat, és mindenki más téved.

- Ezt mondtam volna? Vagy azt, hogy a hit építi fel a valóságodat? Minden embernek igaza van, hiszen számára az a valóság, amit hisz. Miért kételkednék ebben? Én nem mondtam, hogy igazam van. Nem mondom, hogy követendő példa vagyok. Nem mondom, hogy ez az „igazi út”, melyet minden ember keres. Én arról beszéltem, nekem mit hozott ez az „út”, amit bejártam. De engedd meg nekem, ha már a hit (gondolat) építi fel a világot, hogy azt higgyem, mindent tudok, és hogy tökéletes vagyok!

- De mi lesz, ha majd megöregszel, megbetegszel, esetleg elhízol vagy gyógyszereket szedsz — akkor mit ér az, amit hirdetsz, és ki fog hinni neked?

Jó kérdés. Megérdemli az őszinte választ.

Van egy történetem, amit szoktam mesélni. Egyszer az ördög magára vett egy palástot, és kiállt az emberek elé, mint Isten. Az emelvényről azt mondta: „Emberek, a szeretet jó dolog." Az emberek ujjongtak, tapsoltak — míg az egyik észre nem vette, hogy a palást alól kilóg a patája. Odaszólt a többieknek: ne higgyetek neki, mert ez az ördög. És ettől fogva nem volt szeretet a szívükben.

Pedig az ördög szájából is igaz maradt: a szeretet jó dolog.

Az igazság nem attól igaz, hogy ki mondja. Hanem attól, hogy igaz.

Amikor kiállok és tartok előadást a gyógyító táplálékokról, és megkérdezik tőlem, hogy fogyásra is jó-e — természetesen jó. Én magam is megtapasztaltam, amikor éltem ezek szerint: ideális súlyom volt, energiám, erőm. Ma már nem így élek. Látják rajtam. Tudom.

De ettől nem lesz kevésbé igaz az, amit mondok.

Az ördög is direkt rövidre szabta a palástját — tudta, hogy az emberek gondolkodnak. Számított rá, hogy valaki meglátja a patáját. És mégis — amit kimondott, attól még igaz maradt.

Valaminek az igazságtartalmát soha nem az határozza meg, hogy kinek a szájából hallod. Hanem az, hogy mennyi igazságot vagy hajlandó meglátni benne.

Apropó, hány dioptriás a szemüveged?

- Ezt most miért kérdezed? Egyébként négy.

- Hallottál már a betegségek pszichoszomatikus hátteréről?

- Igen.

- Ugyebár a csontritkulás esetében az emberi váz merevvé válik, akár csak a gondolkodása. Nos, négy dioptriával elképzelhető, hogy Te látod rosszabbul ezeket a dolgokat, vagy nem?

- Na jó, ezt inkább hagyjuk! Soha nem fogom elhinni neked, hogy mindennek okát ismered, mindent tudsz.

- Ne is! Miért is tennéd!? Tudod, amikor rájössz, hogy mindennek okát ismered, nem kell többé keresned, mert tisztában vagy azzal, hogy mindennek van oka, mely magának a megnyilvánulásnak értelmet ad. (Úgy gondolom, magamról, hogy életemben már nem fogja befolyásolni egészségi állapotom azt, amit hiszek magamról, a világról.)

Többé már nem keresed mindennek magyarázatát, amit elfogadhatatlannak tartasz. Többé már nem gyártasz elméleteket, nem lesznek elvárásaid…, mert tudod, hogy mi szülte meg azt, ami van.

Gondolod, hogy én azzal foglalkozom, hogy okokat kutassak és magyarázzak? Minek? Nekem elég, hogy tudom: van ok. Hogy mindenre tudom-e a választ? IGEN! Határozott igen, akkor is, ha Te képtelen vagy elfogadni válasznak, amit mondok. Azt kérded, mindenre tudom-e a választ? Azt mondhatom, hogy: nem. Hiszen ha megkérded, mi Franciaország fővárosa, lehet, hogy nem tudom a választ, hiszen nem igazán tanultam.

Most kérdezd meg, hogy okos vagyok-e, vagy szép, vagy buta, és ronda… Nem lehetnék mindkettő? Kinek éppen micsoda, nem igaz?

Hát hogyne tudnék mindent, ha egyszer: „MINDEN VAGYOK”.

- Ugye ezt te magad sem hiszed!

- Megfogtál! Mindenesetre igyekszem hinni benne, hogy valósággá váljon.

Na nem abban, hogy minden EGY mert az nem hitkérdés, azt már tudom. Abban, hogy a jelenben, a LÉT-emben mindent tudok.

- Tudod, azért vagyok nagy gondban azzal, amit mondasz, mert ismerlek régebbről. Ha azon gondolkodom, hogy mi az, amit elfogadjak abból, amit mondasz, bele lehet őrülni. Olyan elveket kellene feladni, amik az egész emberiség életét meghatározzák. Aztán látom, hogy mennyi előadást tartasz, mennyire keresik a társaságodat, csakhogy beszélgethessenek veled…

Embereket láttam, kik mély depressziótól szabadultak meg. Az, hogy a könnyeiket örömmé vagy képes változtatni, ahogy beszélsz velük… Látom, hogy mi mindent hoztál létre az alapítványodon keresztül, hogy két kézzel szórod a pénzt az emberekért úgy, hogy közben neked sincs olyan sok… És mindezt látva, nem tudom – ott mélyen legbelül – nem elhinni, hogy igazat beszélsz.

Annyi, de annyi kérdésem lenne az életről…

- Tudod mit? Hagyjuk! Erre ott a három kötet: „Beszélgetések Istennel” (Édesvíz kiadó)

- Váltsunk! Miből élsz ma?

- „Szabadúszó vagyok”.

- Most komolyan!

- Komolyan. Többnyire azt csinálom, amihez kedvem van. Leginkább előadásokat tartok, feltéve ha kimozdulnak az emberek.

- Milyen előadásokat, és mi az, „ha kimozdulnak az emberek”?

- Előadásokat az életről. „Út a betegség, a fájdalom nélküli élet, a boldogság felé” címmel. Vagy hasonló címmel. Az embereket mára már nem sok minden érdekli, nehéz Őket összehozni bármire is. Annyira átverték Őket, hogy már senkiben nem hisznek, senkiben nem akarnak bízni. Munka után – feltéve, ha van munkájuk – haza mennek, aztán bezárkóznak. Már szinte kilátástalannak látják sokan a helyzetüket.

Pedig, ha tudnák, hogy amikor elmegyek a falujukba Életet viszek, többe n jönnének. Akik eljönnek, sajnálkoznak, hogy a Többiek nincsenek ott. De előbb utóbb majd eljönnek Ők is, és meghallgatják amiről beszélek, hiszen kulcsot adok Nekik az élethez, ráadásul szinte ingyen.

- Mi az, hogy szinte ingyen?

- Megfizettetem, ha valahova elmegyek. 12 éven át tettem amit tettem. Több százmilliót költöttem az emberekre egészen addig, amíg úgy gondoltam ez az én életfeladatom. Most, hogy tudom nincs semmiféle kötelezettségem az életben, szabad vagyok, és ezt másnak is meg kell adni! Fizessék meg az emberek maguk a szabadságukat, ne én. Nekem mindegy, ki fizeti ki a költségeket, hogy eljussak valahova megtartani ezeket az előadásokat. Polgármester, vagy belépőjegyek…

Érdekesség az, hogy az emberek valóban nem becsülik azt ami ingyen van. Ahol tegnap voltam előadást tartani egy Pécs környéki falu, a polgármester fizette ki a költségeket. Ahogy kerestem a kultúrházat, megálltam egy hölgy mellett, és megkérdeztem, hol a művelődési ház. Megmondta, majd megkérdezte, hogy én jöttem-e előadást tartani? Mondom: igen. Na ne mondja, hogy gyógyszerek nélkül lehet élni! Miért ne mondanám? Több mint 12 éve halottnak kellene lennem, azóta nem szedtem gyógyszert, és most itt beszélget velem - válaszoltam. Hú de kár, hogy kell mennem a gyerekért, el kellene mennem nekem is akkor az előadásra! – mondja Ő.

Odaérek a kultúrházhoz, egy középkorú hölgy vár. Öt perc és kezdődne az egész. Sehol senki. Azt mondja, minden házhoz bedobta a szórólapot, majd ecseteli, hogy mennyire nem mozdulnak már semmire az emberek. Aztán várunk egy kicsit, és szó esik arról, miről is lett volna szó. Aztán a hölgy felsóhajt, „Uram Isten, de jó lett volna hallani!”… Aztán arra téved valaki, szóváltás, majd elrohan, és szól néhány embernek, hogy azonnal jöjjenek, mert most nem egy árus, vagy sarlatán… jött, aki becsapja Őket.

Végül is az előadás nem marad el, mert jönnek páran. Végighallgatják, majd megkérdik, hogy visszamennék-e valamikor, szólnak a többieknek. Megértik, hogy valóban kulcsot kapnak az élethez, a boldogsághoz.

Oda jön egy középkorú hölgy az előadás végén, és így szól: „Nem fogja elhinni, úgy érzem, mintha egy nagy kő esett le volna rólam, amit nem kell tovább cipelnem…” Persze én elhiszem, hiszen látom rajta. Hát, így zajlik ez az előadásosdi. Igazán jöhetnének az első előadásra is, hogy ne kelljen annyit mászkálnom!

- Semmi negatív visszajelzés?

- Nagyon ritka a kritika. Nem régiben valaki megkérdezte, hogy a bio-, reformtáplálkozás segíti-e a fogyást? Mondom: persze, aki megfelelő tápanyagokkal táplálkozik, éhezés nélkül állandóan az ideális súllyal fog rendelkezni. Erre azt feleli: akkor ön nem hiteles előadó! Mindezt azért, mondta, mert van rajtam némi súlyfelesleg. Erre megkérdeztem a hölgyet, hogy én nem vagyok-e hiteles, vagy az, amit eddig elmondtam? Elgondolkodik, de nem vártam meg a válaszát, mert tudtam, hogy ott legbelül a szívük mélyén érzik az igazát annak, amit elmondtam.

Aztán hozzátettem: nézd, én nem úgy vagyok az élettel mint az emberek általában. Engem már nem bántana, ha megbetegednék, mert tudom, hogy én vagyok az oka. Azt is tudom, mit kezdjek magammal olyankor, ha valami gond adódik egészség terén. Ha kell, kúrázok, koplalok (nem eszek egy hétig), beöntést adok magamnak, gyógyteákat iszom… És ami fontos, én nem félek a haláltól, mert tudom, hogy az élet örök. Így aztán döntéseimet arról, hogy ebben a világban mit és hogyan kívánok megélni, átélni, ez tudatosan hozom meg.

Te és más sem, soha többé nem fogja azt hallani tőlem, hogy más a hibás azért, ami engem ér. Én nem fogok kártérítési pert indítani az orvos ellen műhiba miatt, mert tudom, hogy én juttattam magam a műtőasztalra, némi élvezetért cserébe. És természetesen semmiféle neheztelést nem tudnék érezni azok iránt, akik azt mondják: „nem vagy hiteles előadó”. Én semmit nem vesztek. Aki viszont e gondolat miatt dobja félre mindazt, amit hallott, és ezért nem hisz benne, az nem élheti meg valóságként mindazt, amit hallott, a feltétel nélküli boldogságot, az egészséget… Elmondtam az Ördögről szóló mesét nekik is. Mert bizony mondom Néktek, még ha maga az ördög mondja is, hogy a szeretet jó dolog, az akkor is jó dolog!

- Azt mondtad, többnyire előadást tartasz. Mit csinálsz még?

- Olyan éttermet, ami átfogóan adja a bio-reform-, valamint a hagyományos ételeket, kiszállítva is. De készít gyógyteákat, frissen facsart zöldség és gyümölcsleveket, biocsírákat a zöldségsalátába, szendvicseket iskolabüfékbe… Aztán, ezt elterjesztem sokfelé majd. Mindezt addig és úgy, ahogy kedvem van. Pihenésként még buszozni is visszamehetek például.

- Olvastam a honlapodon az „életmódklub”-ot. Vannak fent köszönőlevelek. Igaz, hogy akár a rákot is kezeli a kajád?

- Mit olvastál?

- Köszönik, hogy megszabadultak egy életen át tartó fejfájástól, gyomorfekélytől…

- Akkor ott a válasz a kérdésedre!

- Nem lehet könnyű csinálni ezeket a dolgokat, amikkel foglalkozol. A klub, az előadások…

- Ha az ember szereti azt, amivel foglalkozik, nem terheli, hanem feltölti. Igaz sokszor van úgy, hogy úgy gondolom, befejezem.

- Miért?

- Mondjuk nincs már kedvem hozzá például. Van úgy, hogy úgy gondolom elég a sok gáncsoskodásból, amit a törvényre hivatkozva végeznek velem szemben a hivatalos szervek. A hócipőm az, aki győzköd bárkit is, hogy legyen boldogabb és egészségesebb, nemhogy örülnének, még akadályokat gördítenek elém, csak mert sérti az élelmiszer-, és a gyógyszeripar érdekeit. Az ember nem érték a mai világban, a politikusok a Tőke érdekeit képviselik.

- Mire gondolsz? Van, aki akadályozza a munkád?

- Húúú! Ne tudd meg! Lenne egy-két sztorim.

- Írjuk le!

- Kézzel, lábbal tiltakoznak a változtatás ellen sokan. Ezek olyan felépített rendszerek, vagy éppen élelmiszergyártók, gyógyszergyártók… vagy cégtulajdonosok, vagy politikusok, kiknek cégeik vannak… akik érintettek a változásban, de nem számukra kedvezően.

Tudjuk jól, hogy amennyiben valamit változtatni kívánunk, valami újat alkotunk, óhatatlanul lerombolunk valami olyasmit, amit addig jónak tartottunk. Nos, azok az élelmiszer nagyhatalmak melyek az egészségtelen élelmiszereket gyártják és elárasszák velük az egész világot, nem nézik jó szemmel, ha valaki arról beszél, hogy milyen káros valójában a denaturált és rossz összetételű… élelmiszer, mert valószínűleg a jövőben egyre kevesebben veszik majd le a boltok polcairól. És kinek kell az egészséges, gondolkodó ember? A gyógyszergyártásnak biztos nem, de a politikusnak sem, mert nem marad, akit irányítson.

- Képesek akadályt gördíteni eléd, az elé amit teszel az emberekért az alapítványodon keresztül?

- Ez most vicc? Gyilkoltak már meg embert pár forintért is az utcán. Nem ám a milliárdos üzletekért. Csak, hogy megértsd miben is élnek ma az emberek, milyen rendszerben, elmondok néhány történetet.

Elszomorító tényeket fogok itt közölni. Olyan elszomorító tényeket, amiket talán képtelenek lesznek egyesek elhinni. De az, hogy esetleg nem hisznek nekem, semmit nem von le annak valóságtartalmából, amit itt elmesélek.

Nagyon mára már sokszor eljutottam arra a szintre, hogy rájöjjenek, valami nincs rendben az emberiség életével, életvitelével. Akár milyen témába könyökölünk valami mindig sántít. Jó volt a tej mostanáig, most meg kiderült, azt hallani, hogy nem éppen egészséges dolog… Gyógyíthatatlannak kikiáltott betegségek, csodával határos módon való gyógyulásáról számolnak be, egyre sűrűbben a médiában… Ugyan akkor elsiklunk, vagy csak felületesen adjuk a köztudomására, hogy a „csodabogarak”, mit is tettek azért, hogy meggyógyuljanak. Vagy, ha el is mondják, kétkedve fogadjuk, mert amit állítanak, az ellent mond esetleg a megszokottnak, a tudomány által propagáltaknak. Igaz, a csodaesetek és a kísérletek által, már a tudomány állásfoglalása is megváltozott. Olyan dolgokat feszeget, amit eddig jónak és életfeltételnek hittünk, az mára – mint kiderült – bizony vesztünket okozza, mint pl. a tej, tejtermékek, vagy a bolti hús mértéktelen fogyasztása, stb.

Hogy mégis miért nem látnak napvilágot a kutatás egyértelmű eredményei? Ennek nyomós oka van.

Ezekre az okokra majd visszatérünk a végén.

Azonban mielőtt folytatnám és megosztanám veletek az igazán érdekes történeteimet, feltétlenül tisztázni kell néhány dolgot!

Első és legfontosabb! Nem vitát kívánok nyitni az elmondottakkal. Számomra tények, mik megtörténtek, bármi hihetetlen is az.

A másik, hogy mára, már hidegen hagy, hogy ki mit hisz el nekem, vagy éppen mit gondol rólam. Az sem igazán érdekel – bár ez durvának és sértőnek tűnhet egyesek számára –, hogy ki mit kezd az információval, változtat-e életvitelén, saját érdekében a tanulságok hatására.

Volt idő a kínokkal teli gyógyíthatatlannak hitt betegségem után, amikor mindenáron meg akartam kímélni az embereket attól, azoktól a kínoktól, amibe én magam estem. Minden percben másokért próbáltam élni, traktáltam az embereket, hogy nem jó ez így, ne tegyék ezt, vagy azt.

Talán azt is kijelentetem, hogy szinte erőszakos voltam, hogy nézeteimet másokra aggassam. Rá kellett jönnöm, hogy amit az élettől kaptam, azt nekem címezték, olyan írással amit csak én tudok elolvasni. Olyan írással, amit, ha felolvasok nem fognak megérteni. Rá kellett jönnöm, hogy nem kell mindenkire rátuszkolnom azt, ami az én tálcámra összegyűlt, sem a tanulságos, kínlódások és tapasztalatok által összegyűlt – talán – hasznos dolgokat.

Nincs több dolgom, mint őszintén, nyíltan kitenni tálcámra azt ami van, és körbesétálni, mert majd leveszik az emberek önként azt, amire szükségük van. Voltak, vannak, és lesznek olyanok kik értenek a szóból. Mások viszont meg akarják tapasztalni a kínt, a szenvedést, hogy az is kézzelfoghatóvá váljon számukra, tapasztalatot szerezzenek. Olyan tapasztalati tudást, mint amilyenek az én tálcámra is kerültek az évek során. Nekik kitartást kívánok!

Itt most megint elmesélek egy történetet.

A FŐORVOS, AKI EGYÜTT MŰKÖDÖTT VOLNA, HA...

Történt egyszer, hogy a Kapos Rádióban egy interjút hallottam. Egy főorvossal a lábszárfekélyről és annak gyógyíthatatlanságáról volt szó. Még egy klub is létre jött, mely szegény szerencsétlen embereket hivatott szolgálni.

Betelefonáltam és arra kértem a főorvos urat – miután elmondtam törekvéseimet, a hiteles természetgyógyászok és az érdeklődő orvosok összekapcsolásáról –, hogy próbáljuk ki a természetes gyógymódot is, mely rövid távú, végleges és olcsó megoldást kínál a lábszárfekélyes betegek számára.

Nem zárkózik el – mondta a telefonba. Meg is kerestem mindig abban az időben, amit megadott, de soha nem ért rá. Orvos ide, vagy oda nem szép dolog ilyeneket tenni. Az ilyen esetek tanítottak meg valamit a tiszteletről számomra, amire most nem térek ki.

Végül is a harmadik ilyen alkalommal, mikor találkára hívott megadott egy időpontot, mely a lábszárfekélyesek klubdélutánja volt. El is mentem. Jött is a főorvos úr több kollégájával együtt, és jöttek a betegek is szép számmal. (Fantasztikus, hogy milyen ronda tud lenni egy lábszárfekély. Nem csodálom, hogy ennyire zárkózottakká váltak ezek az emberek.) Szánt rám időt mindjárt a klub összejövetelének elején a főorvos úr, még mielőtt a betegek elkezdtek jönni.

Próbáltam bevezetni egy másik fajta a természetes gyógymódot, de mindjárt az elején megemlítette az első vehetetlen akadályt. Ugyan is a klubot egy cég támogatta anyagilag. Méghozzá az a cég, melynek a termékével a gyógyítást megkísérlik – hozzá fűzöm –, hogy sikertelenül.

Hoppá! Az első igazi akadály, hogy ezek a szerencsétlenek hozzájuthassanak a mindent megváltó gyógyuláshoz! „Hogy nézne az ki, hogy valaki támogatja a klubot, és mástól gyógyulnak a betegek? Ugye ért engem?” – kérdezte tőlem a főorvos úr.

Ugye értitek?

Nem akartam hinni a fülemnek mikor ezeket a kijelentéseket hallottam. Kedves lábszárfekélyesek!

Sajnálom, de szó sem lehet a gyógyulásotokról, amíg a pénz diktál, vagy fel nem ébredtek végre és kerestek más járható utat. Egyébként feltételezem, hogy az ott lévő orvosok sem kommunista szombatot, vagy kötelező társadalmi munkát végeztek jól megérdemelt pihenési idejükben. Ha igen, akkor tisztelet érte.

Aztán megjött a tévé és rám már nem maradt idő, így hát megvártam a végét, és közben figyeltem a tisztelettudó és odaadó beszélgetéseket a betegek és orvosok között a kötözések során. "Á! X néni! Mi újság? Nézzük csak! Milyen szépen javul, kezd megszáradni. Igen – mondta a nénike, de nézze csak, itt meg kijött egy másik közvetlenül mellette. Igen sajnos – mondta a fiatal doktor "úr". De nézze csak, ez milyen szépen gyógyul, és most kap megint egy új szert és még fizetnie sem kell, mert a cég ajándéka. Ez biztos segíteni fog." Valahogy így zajlott le az összejövetel.

A háttérben a gyártó cég az új termékével, előtérben a mindent tudó orvos, központban pedig a gyógyulni akaró – de csak Isten tudja, azt miért nem tudó – beteg.

Aztán szép lassan minden beteg elmegy, és szenved tovább immár egy új reménnyel. Közben szívem szakad meg, hogy megint mindent a pénz határoz meg, és én nem szólhatok nekik: Várjatok! Gyógyítható!

Nem vártam hiába, mert megint időt szántak rám. Igaz én csak a főorvos úrral kívántam beszélni, de így is jó.

Természetesen nagyon hamar váltam gúny tárgyává, de ez engem nem zavart, hiszen én merészkedtem közéjük. Fantasztikus, hogy megfér a gúny a tiszteletben.

Megpróbáltam bevezetni mondandómat, mert én nem szeretek kihagyni egy fázist sem, nehogy a logika elvesszen abban, amit mondok, de hamar elfogy a türelem.

Ez biztos hosszúra nyúlna, jegyzik meg közösen beleegyezve, majd máskor folytatjuk – mondta a főorvos úr, mert most nincs időnk.

Hát, hogy is lenne idejük, hiszen ezt ez időt senki nem fizeti amit velem töltenek, miközben hülyeségeket hallgatnak. Megbeszélem a kollégákkal és hívjon fel egy hét múlva! – Volt az utolsó szó.

Miért is erőlködtem annyira? Mit is akartam?

Az én esetem a gyógyulásommal nem statisztika. De ha tudnák hány olyan ember van, hozzám hasonló, akik nem statisztikák. Amennyiben egy orvos tesz egy látványos – elvileg lehetetlen – gyógyítást az azonnal statisztika, melybe rögtön milliárdokat lehet beleölni, és piacra lehet dobni.

Nem kértem többet, csak azt, hogy kísérjék figyelemmel és publikálják az eredményt amellett, hogy ellenőrzik: nem tesz kárt a javasolt természetes gyógymód.

A képen látható lábszárfekélyek természetgyógyászati módon voltak kezelve. 21 napos kezelési időt látni.

Maradandóan, és olcsón gyógyítható a lábszárfekély!

Ennyit az „elkeserítő” történetekből!

Nem az a feladat, hogy felelősöket keressünk, elmarasztaljunk bárkit is, bíráljunk… Mert amikor felelőst keresünk, azt mindig magunkkal kell kezdeni!

Azt kell „kutatni”, mi a „kiút”!

- És mi a kiút?

- A HIT! Mi lenne? Valamit hittünk, valamit gondoltunk, és annak megfelelően cselekedtünk idáig, és ide vezetett. Most higgyünk, gondoljuk mást, ami máshova vezet. Ami elvezet bennünket a földi paradicsomhoz!

- Ehhez nem hiszem, hogy elég lehet a HIT.

- Ha tudnák az emberek, hogy mekkora ereje van a HIT-nek!

Abban az időben, amikor kijöttem pokoli állapotomból, történt még valami, aminek nagyon sokat köszönhetek. Valami, ami megmutatta a HIT erejét azon túl, ami velem történt.

Épp kilábaltam, amikor kiderült, hogy bátyámnak, aki hat évvel idősebb nálam, kétoldali tüdőrákja van. Az orvosok azt mondták, hogy kettő, maximum hat hónapja van hátra, mivel a tüdő mindkét felét nem lehet kivenni. Ekkorra már elég jó volt a viszonyom Istennel, így aztán elkezdtem imádkozni érte. Ez mellett igyekeztem mindent megtenni érte. Még desztillált vizet is vettem sok-sok ezer forintért. Valami szélhámosság volt vele abban az időben.

De nem is ez a lényeg. Hiába mondta a feleségem is, mivel egészségügyit végzett, hogy nincs értelme, értsem meg, hogy meg fog halni. Ennek ellenére aztán mégis csak megtettem minden tőlem telhetőt érte. Reggel úgy ébredtem, este úgy aludtam el, hogy imádkoztam, kértem Istent, hogy gyógyuljon meg bátyám. Napközben is rengetegszer tettem ugyan ezt, ahányszor csak eszembe jutott. Ez mellett sokat költöttem csodaszerekre, amiknek semmi köze nem volt a rák gyógyításához, viszont így utólag visszagondolva, erősítette a hitemet, hiszen nem csak kértem, de meg is tetem minden tőlem telhetőt, bizonyítva, hogy a kérésem komoly, és annak beteljesülésében képes vagyok hinni.

Ima ide, ima oda, pár hét leforgása alatt bátyámnak áttétek képződtek a tüdejéről a szívére, a májára, a csontra… Egyszóval, az esélyek már a nulláról, nullára csökkentek. Én még mindig csak imádkoztam, könyörögtem, és költöttem. És hallgattam a testvérek, rokonok nyugtató szavait: „Győző, hiába értsd meg, meg fog halni!” Ilyenkor, mereven szemükbe nézve válaszoltam: „Értsd meg, nem fog meghalni! Bátyám már teljesen elfogyott szinte, annyira vékony lett. Felesége kikérte a kórházból, és hazavitte. Befejezték a kezelését. Én a fohászkodást viszont nem. Teltek a napok. Azt vettük észre, hogy bátyám kezd feléledni.

A közérzete javul, és kezd visszahízni. Valami fontosat azért itt meg kell említenem! Nem volt Ő sem egy agytröszt. Kismotorból is alig tudott jogsit szerezni annak idején. Ezt azért említem meg, mert bátyámnak fogalma sem volt arról, hogy Ő milyen beteg valójában, hogy Ő meg fog halni, mert senki nem mondta el Neki. Vagy tudta, mert rájött, vagy nem, mert nem jött rá. Függetlenül attól, hogy a bátyám volt, én az utóbbira szavaznék, még akkor is, ha ezzel csorbítom a nem létező hírnevét. Abból gondolom, mert, ha tudta volna, az Ő hitetlensége, gyengítette volna az én hitemet. Szumma-szummarom (vagy van ilyen szó, vagy nincs, de ez engem nem érdekel, bizonyára tudjátok, hogy összegezni akarom a kis mondanivalómat), bátyám egy év alatt teljesen visszahízott, és megint seftelt (munkának nevezett pénzkeresés). Érdekességként megemlítem, hogy életvitelén semmit nem változtatott! Miért említem?

Mert amíg én – először – vegán, majd vegetáriánus lettem, és gyógynövényeken éltem, Ő semmi ilyesmit nem csinált. Ette, a cupákos húsokat… Aztán egy év eltelte után bátyám beállított a MÁV kórházba, mire az orvosok nem tudták mire vélni megjelenését. Úgy kellett az állukat felvenni a földről olyan mélyre zuhant. Mit keres itt, ez az ember, hiszen halottnak kellene lennie, legalábbis papírforma szerint? Ha már ott van, gondolták, megvizsgálják.

Ha az álluk nem tartózkodott volna a legalacsonyabb szinten, valószínűleg tovább zuhant volna. És most lássatok csodát! A bátyám szervezetében egy deka rákot nem találtak! Sehol, semmit! Ugye hihetetlen? Pedig igaz! Azért arra volt erejük az orvosoknak, hogy állaikat felszedjék, és meghívják a médiát, hogy Ők milyen gyógyítást vittek véghez, amihez persze semmi közük nem volt! Csak éppen bátyám mondott nemet a meghívásra. Nos drága cimboráim, innen van az a fene nagy hitem, amit nehéz megingatni! Innen van a fene nagy elégedettségem, tudálékosnak vélt modorom.

Mert, ha valaki nem zavartatja magát az életben már semmiért, cselekedeteiből mozdulataiból bizony van úgy, hogy rossz következtetést vonnak le. Pedig én nem teszek mást, csak mindenkivel olyan vagyok, mint saját magammal, mivel nem látok különbséget közted, köztem, és minden között.

Végül is bátyám története itt nem tér véget. Vissza állt eredeti életvitelébe teljesen, irtotta a természetet, pl. diófákat vásárolt fel, és értékesítette többek közt. Aztán eltelt öt év. Ezalatt az öt év alatt sokat tanultam a történtekből. Megismertem a hit erejét, hogy mire is vagyok képes valójában. Kezdtem leszokni, hogy másoktól várjak el bármit is, így aztán egyre kevesebb csalódás is ért. Aztán mivel már tudtam, hogy az élet örök, a halál nem gond. Tudtam, hogy milyen fontos a szeretet, a szeretetből fakadó egyéb dolog, mint szabadság, béke, stb. Visszaadtam bátyám szabadságát. Senki ne akarjon megkövezni!

Egyszerűen csak az történt, hogy felismertem, nem szólok bele senki életébe többé, ha csak Ő nem akarja. Az, hogy az Én mikor akar valamit valóban, az egyszerű felismerni. Amikor hisz abban, amit el akar érni. És tesz is annak irányába, ami célja felé viszi; kinyilvánítva ezzel, hogy „Én hiszek magamban”.

Nos, ebben az esetben az a bolond voltam, aki hitt. Nem láttam már értelmét annak, hogy beleszóljak bátyám akaratába. Így aztán megköszöntem Istennek, amit tett (persze Istenek pont annyi köze volt hozzá, mint nekem), és így szóltam: „Köszönök mindent, megtanultam belőle, azt amit kellett. Azt, hogy létezik a hit teremtő ereje.” Úgy éreztem nincs jogom itt tartani a bátyámat, mert tudom, hogy minden ami történt inkább szolgált engem, mintsem Őt. Ezért aztán arra kértem Istent, hogy legyen meg az Ő akarta (bátyám)! Hogy mi volt az Ő akarata? Nos, ez kicsit hihetetlennek tűnhet számodra kedves barátom, de egy olyan torokrák, ami egyszerűen pár hét leforgása alatt elvitte Őt egy másik világba (vissza ment).

- Nem bántad? Nem fájt, hogy meghalt?

- Mi fájt volna abban, hogy visszament oda, ahonnan jött? Nem, nem fájt. Én tudom, hogy él, mert az élet örök.

Nem hiszem, hogy lesz temetés, amin könnyet fogok ejteni.

- Ez így annyira durva, és kegyetlennek hangzó!

- Csak azért, mert… de ezt hagyjuk!

- Rendben. Beszélhetünk kicsit az emberiség jövőjéről? Azt mondtad, a jövő ismerhető.

- Miért ne beszélhetnénk?

- Milyen jövő vár az emberiségre?

- Erről már volt szó. Amilyen a jelene.

- De most komolyan!

- Komolyan. Tudod jól, hogy nincs ebben semmi tréfa, hiszen megbeszéltük, hogy a jelen a múlt következményeként alakul ki, akkora jövő nem lehet más, mint a jelen következménye. Így semmi más dolgod nem maradt, mint, hogy megnézd mi az emberek jelenlegi gondolata, milyen az emberek hite, hogyan viselkednek. Nem rózsás a helyzet, az már biztos.

Ennek ellenére én reménykedek, és úgy látom, hogy eleget szenvedett az emberiség. Háborúztak már annyit, hogy vágyják a békét. Van már annyi betegség, és betegségtől való szenvedés, hogy vágyják az egészséget. Történt már annyi rossz, hogy vágyják a jót. És van már akkora a félelem, hogy vágyják a félelemnélküliséget. Akkora a gyűlölet sok emberben, hogy vágyja a SZERETETET.

Volt két látomásom — vagy nevezzük álomnak, ki hogy tudja elfogadni. Egymást követték, egyetlen éjszaka alatt.

Az egyikben apokalipszist láttam. Háború, betegség, természeti csapások — egyik a másik után, egyre csak pusztítva. Elképesztő volt, és szörnyű. Az emberiség végül kipusztult. Nem maradt semmi.

A másikban viszont valami más történt. Az emberek — mintha egyszer csak felébredtek volna — észrevették, hogy változtatniuk kell. Elkezdték óvni a természetet, egymást, a Földet. És az emberiség kapott még egy esélyt. Egy csodálatos világ jött létre, ahol a szeretet és a béke uralkodott — nem szavakban, hanem valóban, tettekben. Olyan volt, mintha az lett volna a mennyország.

A két látomás között csak egy különbség volt: az emberek döntése.

Amikor magamhoz tértem, vagy felébredtem, egyszerűen egyszerre voltam kétségbeesve és reménykedő. Fel is tettem a kérdést, hogy akkor most melyik?
Ezt a választ kaptam: „A ti döntésetek, válasszatok!”

A szenvedéstől való megszabadulás olyan euforikus érzést von majd maga után, amiből rá fog jönni az ember, hogy a szenvedés az életben nem volt más, mint egy olyan dolog, ami megmutatja a szenvedés ellentétét. Az egészséget, a békét, stb., ezeknek az értelmét, ezeknek az értékét. Az ember – valószínűleg – bölcsé válik majd, és megtudja, hogy szenvedéseinek oka Ő maga volt mindig is, és ez nem szolgált mást, csak azt, hogy megélhesse – a háborúk, a betegségek, a nyomor, stb. után –, a békét, az egészséget, a gazdagságot. (Csak ne késsünk el!)

Most éppen ott tartanak, hogy elfordulnak mindentől, és mindenkitől az emberek. Bezárkóznak, és már senkinek nem tudnak hinni, senkiben nem tudnak bízni. Itt fognak rájönni, hogy a megoldás kulcsát ne mástól várják el. Itt jönnek rá lassan, hogy Ők maguk a kulcs az élethez.

Rájönnek, hogy igenis az összefogással, az egységben való gondolkodással tudják megvalósítani mindazt, amire vágynak. Többé nem fognak úgy nézni másra, hogy idegen, mert rájönnek, hogy a falevél, mely szén-monoxidot lélegzik be, és oxigént ad, olyan része az életnek, mint a másik ember, ki termel neki gabonát, amíg Ő a hivatalban dolgozik. Rájönnek, hogy minden egymásból táplálkozik, egymásból él, és hogy amikor valakit a természetből pusztulni hagyunk, magunkat pusztítjuk.

Lassan a magunkra zárt ajtó kezd teherré válni, jön a felismerés, és ismét az összefogás, de úgy, hogy azokat, akik eddig akadályai voltak egy jobb világnak, egy kicsit a háttérbe szorítják majd.

- És mindez hogy fog megvalósulni?

- Átalakulással, erőszak nélkül. Átalakul a politika, az egészségügy, a vallás, az oktatás, az élelmiszergyártás, és minden.

- Erőszak nélkül!? Te magad mondtad, hogy még pár ezer forintért is képesek gyilkolni, nem ám hogy az említett dolgokat elvesszék a tulajdonosaik!

- Igen ezt mondtam. Ez egy folyamat lesz, egy olyan folyamat, melyet a magamfajta személyek – és azok, akik máig tudnak hinni és bízni –, fogják generálni, illetve a jelenben is épp generálják. Az emberek felismerik az összefüggéseket, az összefüggések ismeretének hiányosságából fakadó szenvedéseik okát.

Felismerik, hogy minden, ami széthúz, feloszlik, külön válik… hogy egyedül boldoguljon, az elveszett.

Felismeri, hogy ha az esőerdőt írtja, meg fog fulladni. Felismeri, hogy oktatási rendszere, amit kialakított, valójában mennyi szenvedést okozott az emberiségnek azáltal, hogy az onnan kikerült emberek, akik ma vezetik a népet, nem hoztak jó döntéseket.

Felismerik, hogy egy élet, egy ember nem csak arra jó, amit az oktatásban meghatároztak. Hogy minden ÉN alkalmas valamire, ért valamihez, ami azt az egységet szolgálja, ami boldogságban és szeretetben képes lenne működni itt a földön. Nem fogja többé azt mondani, hogy Te nem lehetsz autószerelő, csak azért, mert nem tudod felmondani az „ódát”, hanem engedi, hogy azzal foglalkozzon az ÉN, amit szeret csinálni, és ehhez a társadalom meg is fog adni mindent az ÉN számára majd.

Felismerik, hogy az egészségügy nem más, mint beteggyártás, hogy el tudják adni a gyógyszereket, aztán mikor felismerik, lesznek emberek, akiket már nem hagy a lelkiismerete, hogy tovább kihasználja a betegeket, és elárulják végre, hogy miért is betegek valójában az emberek. Elárulják végre az orvosoknak is, akiket arra képeznek ki – elvileg –, hogy gyógyítsanak, de ők maguk is belehalnak abba, amit gyógyítani igyekeznek.

Az élelmiszergyártás átalakul a nem denaturált, génmanipulált, színezék- és adalékanyagos, stb. élelmiszerek gyártására, mert tudják ma már, hogy ez vágta gallyra az emberiség egészségét és tudatát is.

A vallásképviseletek elvesztik majd híveiket, mert kinek kell olyan Isten, ki büntet, és jutalmaz, ami az egyik embert félelemmel, a másikat nagy mellénnyel tölti fel? Azt sugallja, én több vagyok nálad, mert én Isten akarata szerint cselekszem, Te meg majd a pokolra jutsz, mert nem csinálod azt, amit Isten mond. Veszem a bátorságot, és elmondom az embereknek, ne féljék Istent, mert semmi köze szenvedéseinkhez. Inkább van köze annak az elhintett félelemnek, amit a vallás sulykolt az emberekbe.

A következő választások valamelyikén, aztán egy olyan párt fog győzni, amely képes lesz összefogni, a jobboldalt, a baloldallal, megvilágítva, hogy nincs szükség semmiféle ellenzékre, mert az emberek célja ugyan az: mindenki boldogságot, félelemnélküliséget, egészséget, és hasonlókat akar. Nincs ÉN, ki ne ezeket szeretné! Minek ide ellenzék? Egy nép, melyben a hívő, és az ateista egyként ismeri fel majd az összefogás, és a szeretet irányította döntések lényegét egy szebb és boldogabb jövőért.

- Ez túl szép lenne! Nem fogják hagyni a gazdagok, hogy a szegények elvegyék azt, amijük van.

- Nem is fogják elvenni, miért vennék? Rájönnek saját ostobaságukra majd. Az ember, ki felhalmozott valamit e világban retteg attól, hogy elveszíti azt. Csak azt nézi, hogy ki mit visz el tőle. Ne hidd, hogy olyan jó élete van. Előbb, vagy utóbb rájönnek az emberek, hogy a Földanyánk elég gazdag ahhoz, hogy mindenki degeszre tömhesse a hasát!

- Ki fogja ezt a (nem) pártot életre hozni?

- Mi. Na mit szólsz? És mások is. Aztán majd egymásra találnak, és egyesülnek.

Elindítjuk játéknak és játszva felépítjük itt a Mennyek birodalmát, ahol nincs erőszak, nélkülözés… senki számára!

- Ha ilyen egyszerű volna, benne is lennék.

- Akkor kezdjük! Legyen a neve „LÉTÜNKÉRT”. Ezt mindenki megérti. Egy alapszabály van. A szeretetből hozunk döntéseket.

Figyelem! Lehet tagnak jelentkezni!

- Milyen jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne.

- Pont ilyen egyszerű. Az ÉN hozza létre. Sok-sok ÉN. Érdekes játék lesz hidd el! Talán érdekesebb, mint amit ma játszunk.

- Hogy lehet egy célt könnyen elérni?

- Sok embernek még azzal is baja van, hogy nincs is célja. Nem lát értelmet az életben. Végül is Nekik is igazuk van, mert egy célt nem feltétlenül kell kitűzni, legalábbis nem olyanokat, mint eddig tűztünk ki. Az életet lehet anélkül is élni, hogy valamit feltétlenül megszerezzünk, legyen az a pénz, hatalom, pozíció. Végül is az ember azért született ebbe a testbe, hogy a test nyújtotta örömöket, érzelmeket itt megélhesse szabadon, akarata szerint.

A legkisebb cél, amit az emberek többsége akar, azok az életben maradási feltételek. Ezek adottak, hiszen – mint mondtam – a természet gazdag, ostobaság lenne attól félni, hogy valakinek nem jut valami.

Természetesen a kitűzött célokkal sincs semmi gond. A gondot az okozza az embernek, ahogy elérik legtöbbször céljaikat. Kétféleképpen érhetsz el célt, azon kívül, hogy mindegyik esetben a hit az alapja a cél elérésének. Elérheted célodat úgy, hogy mások akaratát megerőszakolod, lopsz, csalsz, hazudsz, azaz: rajtuk keresztül érvényesülsz. Természetesen ilyenkor joggal félted, amit elértél, mert cselekedeteid visszahatnak rád a jövőben. Az erőszakkal, hazugsággal és hasonlókkal elért cél ugyan annyi szenvedést hoz rád, mint amennyi örömöd lesz benne. Az is igaz, hogy ez mindennel így van, hiszen létezik az egyensúly, ami fenntartja ezt a világot, és az ok, okozati összefüggés létezik.

A célravezetőbb módszer a cél eléréséhez szintén a hiten keresztül vezet. Olyan hit (ami egyenlő a gondolattal), szó és tett, amely erőszak nélküli, másokat nem eltaposva. A törvények rákényszerítése az emberre, az is eltaposás, erőszak! Sok ember gazdagodott meg – lásd politikusainkat –, hogy a törvényeket kihasználta, azt, amit Ő jól ismert, míg a paraszt nem. Így tett szert vagyonokra, amiről aztán azt tartja, jogosan az övé.

Annak az embernek, aki céljait a szeretetből hozott döntéseken keresztül valósítja meg, nincs mitől félnie. Több okból sem. A szeretet tisztánlátást enged, a düh, a félelem elvakít. Az ember, aki szeretet vezérelt tudja, hogy minden EGY, így aztán mindegy, kihasználja azt, amit magának megszerezni vélt, mert nem azzal a gondolattal él, hogy amit megszerzett az övé, hanem azzal, hogy csak ő használja éppen.

Egy csöpp félelem nincs abban az emberben, aki szeretetből éri el célját, nem mások eltaposásával. Nincs félelem, hogy nem tuja megvalósítani célját, és nincs félelem, hogy elvesztheti azt, amit megszerzett. Így aztán nincs félelemből hozott döntése sem, ami később visszahatna rá.

Ha félelemből hozunk döntéseket, azt erőszak, lopás, hamis értelmezés (jogunk van rá címszó)… követ. Az ilyen embert egyszerűen nem lehet meglopni sem, mert a szeretet nem sajátjaként kezel semmit, csak úgy, hogy: VAN. „…és mert magának nem őrzi, el sem veszítheti”.

Hogy hogyan érheted el a célt. Egyszerűen. Higgy benne. Gondolj rá, mondd ki és cselekedj aszerint. Nincs semmi, ami megakadályozná célod elérését! Persze ne percenkét mást akarj, mert úgy aztán bajos!

- Hogy lehetne meggyorsítani egy társadalmi jólétének elérését? Egy cél, amit a társadalom tűz ki.

- Ugyanez. Célravezető lenne egy egész társadalomnak lenne így gondolnia. Tudomásul kell vennie mindenkinek (tanítani kellene), hogy egy cél elérése azon múlik, hogy mit teszünk, mi az ami szolgálja az elérését, mi az ami nem. Fel kell ismerni, hogy mi szolgálája jobban, és mi kevésbé. Nem nagy ördöngösség.

De ma azt gondoljuk, amit a médiák sugároznak. Sugározzanak mást a médiák! Sugározzanak célravezető dolgokat! Igaz most is azt teszik, de olyan célokat szolgálnak, ami nem szolgálja, csak egyes emberek érdekeit. Globális érdekeket, és célokat szolgálhatnának. Ne csak a katasztrófákról, a rossz hírekről tudósítsanak. Élvezik, hogy rossz hírrel szolgálhatnak, így aztán mit gondol az ember? Aztán létre is hozza, amit gondol.

Engedjék be a jó híreket, a nemesebb célokat, és az sulykolják! Beszéljenek minél többet egy jobb világról, adjanak szót ne csak az érdekektől vezérelt, vagy éppen lefizetett szakembereknek, engedjék be az új ötleteket, a nem szakembereket. A nagy elmék, akikre felnézünk, a politikusok, ide juttatták az embereket. Nekik ez jó, de sokan szenvednek. Most szólalhassanak meg azok, akiknek nem jó így. Azok, akik a mai napig güriznek, betegekért (nem orvosokra gondolok most), hajléktalanokért, jogokért, természetvédelemért. Szólaljanak meg azok a magyar feltalálók, kik egy csapásra képesek lennének kiváltani a mostani energiaforrást úgy, hogy szinte semmibe nem kerülne többé az energia az embernek, és még a környezetét sem rombolná.

Tegyenek az emberek azért, hogy az a közös tudatformáló médiahálózat ne függjön senkitől, mert aki a pénzt adja, az diktál neki. Bizony szívesen fizetnék azért, hogy legalább egy országos tv, és egy országos lap, szabaddá váljon. Erre ne sajnálja senki a pénzét! Ha azt mondanák, fizessek havi egy-két ezer forintot egy valóban szabad sajtóért, ami nem függ reklámoktól, politikusoktól…, zokszó nélkül megtenném, annak ellenére, hogy nekem így is jó a világ.

XII: Fejezet: Pihenek

XII. Fejezet: Most pihenek!

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Itt kicsit pihenek, vagy letettem végleg a tollat… Nem is tudom! Most nincs kedvem írni, elnézést!

XIII. Fejezet: Pihentem!

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

…Nem keveset. Hát…! (Hát-tal nem kezdünk mondatot, ezért megfordulok.) Régen volt időm ide írni, és sok minden történt azóta is.

Már nincs világot megmentő alapítvány, amelyet vezettem. Jobban mondva, nem tudom, mi van vele, hiszen átadtam valakinek.

Nincs már az a régi családom. A céljaim, az alapítvány, az ideáim — mind szép dolog volt. De a családomat veszítettem el miattuk. Ők fizették meg az árát annak, amit én másokért tettem. Túl sokat foglalkoztam másokkal, állítólag, és keveset a családommal. Hogy ki szerint? A feleségem szerint. Megértem, hiszen az egyik nap buszozás, a másik nap alapítvány. Így aztán soha nem voltam velük szinte. El is vált tőlem feleségem, ugrott a családom is.

Már buszt sem vezetek. Mondhatnám, hogy tönkrement a derekam, mint az állandó vezetés egyenes következménye, de ez csak részigazság. Így most rehab nyugger vagyok, rehabilitációs járulékon élek. Nagy balek vagyok, mi?

Viszont van egy világ megváltására alkalmas Létünkért közösség, ami segíthet az embereknek egy jobb világot élniük, nagy lehetőség az újrakezdéshez. Hogy élni fognak-e vele? Remélem.

A legfontosabb, hogy van igazi szerelmem, jó mi, ötvenévesen jött meg, és szándék, hogy ne csak értetek éljek. Bepótoljam mindazt, amit kihagytam, mert úgy gondoltam, amit tettem, azt tenni kellett, lemondva mindenről. Erről bővebben a XVIII. fejezetben írok.

De vegyük csak ezeket sorba!

XIV. Fejezet: Már nincs világmegváltó alapítvány

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Két fontos dologra kellett rájönnöm. Az egyik, hogy a feleségem komolyan gondolta a válást, amikor azzal fenyegetett, hogy vagy az alapítvány, vagy ő.

A másik, hogy az alapítvány csak választható lehetőség volt az életemben, és nem kötelesség, bár jólesett meggyőzni magamat arról, hogy tartozom ennyivel Istennek, mert életben hagyott. Egyúttal valamiféle védelmet is jelentett ez a gondolat a világ dolgaival szemben, legalábbis ezt hittem.

2012 vége felé átadtam az alapítványt egy barátomnak, de papíron maradtam kuratóriumi tagként. Mára talán már törölték is, mivel a barátom nem adott adóbevallást, meg hasonlókat. Nem tudom. De az biztos, hogy elkéstem ezzel, mert addigra helyrehozhatatlan károkat okoztam a családomban. Húsz év alapítványi munka alatt, nem elég, hogy szinte soha nem voltam otthon, valószínűleg több száz milliót elköltöttem az emberekre különböző rendezvényeken és egyéb módon. Hihetetlen, mi? Először én sem gondoltam, de aztán egyszer nekiálltam kíváncsiságból, mennyibe kerülhetett valójában az a rengeteg rendezvény és program. Lehet, hogy a feleségem nem hiába rágott be?

XV. Fejezet: Nincs családom, mert rá ment erre a „játékra”

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Szóval hiába tettem le az alapítványt, már nem mentette meg a családom. Igaz, a létrehozott Létünkért projekt, amibe már igyekeztem a megélhetést is beleszőni, olyan volt, mintha csak átneveztem volna a gyereket. Arra gondoltam, így nem lesz veszekedés az alapítvány miatt. Végül is jól gondoltam, mert amiatt nem volt.

Igyekeztem figyelni rájuk, mármint a családomra, de elkéstem. Időközben a feleségem szerelmes lett, bizonyára életében először, ami nem igazán nyugtatta meg a szívem. Nem az volt a baj, hogy másba lett szerelmes, hanem hogy belém soha nem volt. Nem volt kellemes érzés látni azt a ragaszkodást, amit a volt kollégája iránt táplált, elkapni a szerelmi vallomásait. Tőle soha nem volt részem ilyenben. Rá kellett jönnöm, hogy szerelmes nem volt belém. A mai napig szeretem, hiszen a gyerekeim édesanyja. Sajnos sokat szenvedett a válás után, de nem azért, mert engem sajnált, hanem azért, mert a szerelme nem hagyta el érte a családját, és nem kötötte össze vele az életét.

Mi tagadás, nagy szerepem volt abban, hogy így alakult a helyzet, azon kívül is, hogy keveset voltam otthon. A jó és a rossz csupán nézőpont kérdése. Nem épülhet semmi a helyébe, amíg a régi ott áll a helyén, nem igaz?

Amikor a következőket leírom, méltán fogsz hülyének nézni, de sajnos én ilyen vagyok. Nem akartam a feleségemre úgy tekinteni, mintha a tulajdonom lenne. Az emberek egyik veszte, hogy mindenre csak a birtokviszony szemüvegén tudnak tekinteni: bármit vizsgálnak, az, hogy mit tehetnek, első döntési szempont, hogy az a valami vagy valaki az övék-e. Ezt már tudat alatt lerendezik magukban az emberek anélkül, hogy emlékeznének erre, annyira beléjük van nevelve. Mivel az elmúlt évek során a döntéseimet igyekeztem a szeretet alapjára helyezni, az pedig nem birtokol, mert ha igen, akkor fél is attól, hogy elveszítheti, amit birtokolni kíván, ezért a feleségemet sem tekintettem a tulajdonomnak. Tovább megyek: mivel szerettem, a mai napig is, boldognak kívántam látni. A boldogságról már beszéltem, miszerint a vágyak beteljesülését, és esetleg a zökkenőmentes odavezető utat tartom annak. Amikor vágyakról beszélünk, nem csak a szexuálisról van szó, hanem bármilyen vágyról. Ha az ember szeret valakit, boldognak kívánja látni, még akkor is, ha éppen nem ő maga a boldogságának tárgya. Na, ezt aztán kevesen nyelik le, az biztos.

Megint letettem a tollat, pihenek.

XVI. Fejezet: Már buszt sem vezetek

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Huszonegy éven át ültem a volán mögött. Negyvenöt éves lehettem, amikor le kellett szállnom. Az igazi ok a velem született gerinccsatorna-szűkület volt — ez már születésemtől fogva megvolt, a buszozás pedig csak rátett a fájdalomra. Az elképzelhetetlen fájdalomra. Volt, hogy hazafelé, hosszú távról jövet, folytak a könnyeim a volán mögött. Nem búcsú miatt — a fájdalomtól. A kollégáimnak nem szóltam. Torma Kálmánnak sem, aki főnökömből vezérigazgatóvá vált, és barátommá lett. Tudott a betegségemről — a gyógyíthatatlannak mondott gyomordaganatomról, amelyről a könyv elején írtam —, de a derekamról nem ejtettem szót. Nem igazán szoktam panaszkodni.

Én indítottam el a folyamatot. Én kértem. Az orvosi vizsgálatok elvégzése után leszázalékoltak, rehabilitációs járulékon élek azóta. Nagy balek vagyok, mi? Talán. De nem bántam meg.

Különös módon a buszozást nem hiányoltam. Szerettem ezt a munkát, de amikor eljött az ideje, elengedtem. Jól is jött, mert végre több időm lett az alapítványra, az előadásokra.

A kollégáimtól nem búcsúztam el. Nem is igazán ismertek. Nem volt közös témánk — ez az egyszerű igazság. Én nem mentem be a pihenőbe, nem ócsároltam másokat, nem vettem részt a szokásos sofőrbeszélgetésekben. A buszban ültem, és tanulmányoztam azt, amivel foglalkozom. Éjszakánként, amikor helyi járaton voltam és felvittük a buszokat, a többiek alkoholt ittak, és csak azután indultak haza a belszolgálatos kisbuszszal, ami hazavitte a sofőröket. Nekem meg kellett várni őket. Kínálgattak, de nem ittam. Nehéz volt nekik elfogadni, hogy én nem iszom, nem csinálok ilyeneket. Csodabogárnak néztek, vagy különcnek tartottak egyesek — ezt utólag tudtam meg.

Volt egy kolléga, aki szabad napján utazott fel Budapestre. Felszállt a buszomra, én voltam a sofőr, és menet közben hosszabb beszélgetésbe keveredtünk. Megtudta, hogy van egy alapítványom, hogy miket éltem át, mit csinálok, mit értem el. Ott derült ki neki, hogy nem az vagyok, akinek gondolt. Attól fogva megváltozott hozzámállása — odajött, köszönt, kezet fogott. Nem kezelt többé megközelíthetetlen csodabogárként.

Volt egy másik eset is, amit szívesen idézek fel. Amikor az alvállalkozóhoz mentem át, és átvettük az új buszokat a Volán telepen — gyárból frissen érkezett Scaniák voltak —, odajött hozzám egy barcsi kolléga. Hallott rólam valamit, nem éppen hízelgőt. Megkérdeztem tőle, elhitte-e. Azt mondta: igen. Mondom neki: az a te dolgod, én nem tudok vele mit csinálni. Majd kiderül. Később Budapesten volt közös kiállásunk, és ott a hosszabb beszélgetés során rájött, hogy mennyi félre ismertek.

Mindig sültös sapkát viseltem, a szemembe húzva — nem csak a buszon, hanem általában. Azért, mert nem akartam látni az arcokat. Nagyon sok fájdalom volt az emberekben, ami egyből átjött, ahogy rájuk néztem. A jobboldali első üléseket a táskámmal és a cuccaimmal foglaltam le, hogy ne zavarjanak a vezetésben azok, akik oda akarnak ülni. Csak akkor engedtem oda valakit, ha már megtelt a busz. Egyszer így ülhetett le mellém egy lány, aki rendszeresen felszállt egy faluban, és a siófoki kórházig utazott velem — ott dolgozott. Elkezdtünk beszélgetni. Összebarátkoztunk. Egyszer bevallotta, hogy amikor először leült mellém, nem gondolta, hogy van valami a sapka alatt. Azóta is ismerem — a mai napig néha írunk egymásnak.

XVII. Fejezet: Viszont van világ megváltásra alkalmas „LÉTÜNKÉRT KÖZÖSSÉG”

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Amikor lezárult az alapítványos korszak, nem ültem le pihenni. Nem is tudtam volna. Aki egyszer megérezte, hogy tenni kell valamit — az nem tudja abbahagyni amit csinál. Csak más formát keres.

Az alapítvány szervezet volt. Papírokkal, kuratóriummal, pecsétekkel. Mindig ott volt mögötte a kérdés: ki finanszírozza? Ki engedélyezi? Kit kell meggyőzni? A rendszer, amelybe beléptünk, mindig visszakérte a belépőjegyet — valamilyen formában.

A LÉTÜNKÉRT Közösség más. Nem szervezet, hanem gondolkodásmód. Nem alapítvány, hanem életforma. Nem kér engedélyt senkitől, mert nem kell. Már leadózott jövedelemből működik, a tagok saját akaratukból lépnek be, és saját munkájukkal, tudásukkal, termékeikkel vesznek részt. Senki nem ural senkit — csak mellérendeltség van, mint a test sejtjei között. Egyik sem fontosabb a másiknál. Még az agy sem mindenek felett — bár fönt van.

A lényege egyszerű, még ha a megvalósítása nem is az. Az emberek összefognak. Aki tud valamit, adja. Aki szükséget lát, kéri. A csere nem csak pénzben történik, hanem KREDIT-ben — egy belső elszámolási egységben, amely nem pénzt helyettesít, hanem a bizalmon és kölcsönösségen alapuló együttműködést teszi lehetővé. Aki lekvárt főz, annak szüksége lehet villanyszerelőre. Aki oktatást ad, annak szüksége lehet élelemre. Mindenki adja, amit tud — és kapja, amire szüksége van.

A rendszernek szintjei vannak. Az alaptagok — az „1-esek” — azok, akik belépnek és részt vesznek. Felettük — vagy inkább mellettük, mert fölé nem helyezi magát senki — a helyi ellátópontok állnak, a „100-asok”, akik a körzeti tagokat látják el termékekkel, információval, kredittel. Őket az „1000-esek” látják el, akik egy-egy megye szintjén működnek. Felettük a Központ áll, amely az egész rendszer logisztikai gerince. És a legfelső szint — amit úgy hívunk: a Fej — nem hatalmi szerv, hanem szellemi és erkölcsi irányítás. Nem utasít, hanem irányt mutat.

Köztük van az is, aki ezt az egész rendszert megálmodta. Nem tartja magát bölcsnek — inkább bolondnak. Egy olyan Jesternek, aki régóta másként gondolkodik a világról. Aki azt kéri: engedtessék meg, hogy bolond legyen, ha azt tartjuk normálisnak, amit ma élünk.

Mert a mai világban, ahol az a normális, hogy az ember versenyez, kiszolgálja a pénzt és félelemben él, egy olyan ember, aki együttérzésből és szeretetből gondolkodik, valóban bolondnak tűnhet. De ez a bolond nem nevetséges. Csak egy másik világ lehetőségére emlékeztet.

Ezeket az eszméket nem erőlteti rá senkire. Csak álmodozik — mint a legtöbb ember a világban —, gondolván, hogy az ő álmai egybeesnek a legtöbb ember vágyával. Mert az emberek legbelül vágyják a nyugalmat, a félelemmentes életet, és egy olyan jövőt, ami nem ennyire pusztító — sem az emberekre, sem a bolygóra nézve.

A LÉTÜNKÉRT Közösség célja nem kevesebb, mint hogy egy igazságosabb, emberкözpontú gazdasági rendszert építsen — alulról, erőszak nélkül, a tagok önkéntességéből. Raktárak, közösségi konyhák, ellátópontok minden településen. Saját oktatás, egészségügy, hírközlés — mint hosszú távú terv. Egy új alkotmány, amely megállítja a pénzügyi és politikai kizsákmányolást. Elnökválasztás másként: nem az embert választjuk, hanem az eszmét.

Mondják majd, hogy bolond vagyok. Ismerős ez a hang, nem igaz?

De az emberiség legszebb dolgai mind bolondok ötleteiből születtek. Az, hogy nem lehet repülni — elhittük. Aztán mégis repültünk. Az, hogy egy kis ember nem csinálhat semmit a rendszer ellen — elhisszük. De ha elég kis ember összeáll, a rendszer megváltozik — magától, erőszak nélkül.

Nem megváltani akarom a világot. Azt már régen letettem. Csak megmutatni, hogy van más út. Hogy lehet máshogy is. Hogy a Föld gazdag — csak mi osztjuk rosszul el, amit ad. Hogy az egészséges ember nem rombolja a környezetét. Hogy a közösség erősebb, mint az egyén — de csak akkor, ha senki sem ural senkit benne.

A LÉTÜNKÉRT Közösség ott tart, ahol tart. Épül, lassan, ahogy minden igazi dolog épül. Nem pénzből, nem hatalomból — hanem hitből. Mert tudjuk már, mi a hit. Az a gondolat, amely valóságot teremt.

A részletek, a belépés lehetősége, a rendszer teljes leírása megtalálható itt: www.letunkert.hu

XVIII. Fejezet: A legfontosabb, hogy van igazi szerelmem

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Ötven éves korom körül, miután mindent elvesztettem és mindent újraépítettem, érkezett az, amire a legjobban vártam — bár nem is mertem bevallani magamnak, hogy várom. Annyi mindent megértettem már, annyi kívánságom volt, de ma már tudom, hogy mindent meg tudok teremteni. De ezt az egyet még kértem Istentől: küldjön valakit, akit szerethetek, és aki szeret.

Egyedül éltem, így regisztráltam egy párkeresőre. Ott ismerkedtünk meg Zsuzsival — én mindig csak úgy szólítom: Arany Szívem, Kedvesem. Diplomás, és sokáig úgy gondolta, hogy egy diplomáshoz diplomás illik. Így kutatott, így próbálkozott. Aztán mégis szóba állt velem — és az életről kezdtünk el beszélgetni. Arról, ki mit próbált, kivel mi történt. Minden nap mesélt a három lányáról, hogy éppen mit csinálnak. Három gyönyörű lánya van, mind diplomás ma már, és egyik sem lakik itthon. Tetszett neki a gondolkodásmódom, és az is, amivel foglalkozom. Azt, hogy nyolc általánosom van — tudta, nem tagadtam le. Őszinte voltam hozzá. Úgy gondolta, simán befér. Jó ez neki így.

Sokat töltöttünk együtt, csak szavakban, de valami elkezdett kialakulni. Aztán találkoztunk. Elmentem a városba, ahol él.

A parkolón keresztül jött felém, és abban a pillanatban — ismerős volt ez az érzés, ez a hang — csak ennyit hallottam belülről: itt jön életed ajándéka. Sétáltunk, beszélgettünk, és amikor magamhoz öleltem, olyan remegés fogott el, hogy szinte rosszul lettem. A szívem zakatolni kezdett. Zsuzsi rám nézett és azt mondta: „Nem ám rosszul leszel!” Pedig majdnem ez történt.

Egyszerűen azt éreztem, mintha haza értem volna. Valami elképesztő dolog volt. Gyönyörű kék szeme van, és csodálatos mosolya.

Amióta összejöttünk, két stroke-t is átéltem, és két nyitott szívműtéten estem át. Mint kiderült, velem született szívbetegségem van — akárcsak a gerinccsatorna-szűkület. A szívkamrák falai háromszor olyan vastagok, mint aminek lenniük kellene. Ez miatt a szívbillentyű nem bírta tovább — cserélni kellett, a szívet korrigálni, majd a műtétet megismételni. Ennek ellenére azt mondom: nagyon boldog ember vagyok. Ezt a betegséget nem tudtam megakadályozni, velem született. De azt tudom, hogy nem ez határozza meg az életemet — hanem az, hogy Zsuzsi mellettem van.

Azóta is totál boldogságban élünk. Soha nem veszekedtünk, nem volt egy hangos szó, egy kiabálás. Elképesztő, hogy így is lehet élni. Megkaptam, amit kértem. Ez az életem ajándéka, ami már tíz éve tart.

XIX. Fejezet: Akkor most összegzem

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Nos, azoknak, akik utat keresnek, mondom: nincs semmiféle „út.” Csak HIT van, semmi más. A hit nem más, mint gondolat. Mit hiszel? Mit gondolsz? Ez építi köréd a valóságodat. Valóság lehet számodra bármi, amiben hinni tudsz – és nem létezhet számodra az, amiben hinni képtelen vagy. Ez maga a teremtés.

Nem az igazságot hirdetem. Az igazságom csak az enyém – azt nem lehet átadni, legfeljebb megmutatni az utat, amelyen eljutottam hozzá. Arról beszélek, mit tettem én, mi lett belőle. Aki ebben valami hasznosat talál, használja. Aki nem, hagyja.

Az életemben minden veszteségből valami új született. A betegségből felismerés. Amikor az alapanyag-szállítás véget ért, és túl voltam a fájdalmakon, nekiálltam és elkezdtem az embereket készételekkel etetni – amiket magam főztem, természetes alapon. Gyógyultak tőle. Nem veszteség volt ez, hanem átalakulás: az alapanyagból lett készétel, az eladásból lett gyógyítás.

Szóljanak meg azok, akiknek nem jó így. Azok, akik güriznek betegekért, hajléktalanokért, természetvédelemért. Adjanak szót a nem-szakembereknek. Legyünk képesek elhinni, hogy másképp is lehet.

Ha ebből a könyvből csak egyetlen dolog marad meg: nem tudok segíteni helyetted. De megmutatom, hogyan lehet. Te is csak egy én vagy.

XX. Fejezet: Végórák

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Amit teszek, nem kötelességből teszem. Nem ragaszkodok már semmihez, nincsenek elvárásaim, így csalódásaim sem. Nincs félelem a veszteségtől – így veszteség sincs számomra abban az értelemben, ahogy az emberek értik. Ami a szívemből jön, adom – és mivel magamnak igyekszem semmit nem őrizni, el sem veszíthetem. Nem akarok szándékosan fájdalmat okozni másoknak, mert egynek érzem magam velük, és a fájdalmuk az enyém is lenne.

– Valóban úgy tartod, hogy vége lesz a világunknak?

– Ez nem kérdéses. Minden, aminek kezdete van, annak vége is van. A mikor, a kérdés.

– Akkor szerinted mennyi van vissza az emberiségnek? Ez azért elég ijesztő gondolat.

– Attól függ, mit tesznek. A mai életvitellel már nem húzzuk sokáig – ezt nálam okosabbak is megmondták már, és alternatívákat is ajánlottak, de még nem hallottam olyat, ami számottevően kitolná a Föld életét. Nem is az a baj, hogy nincs megoldás. Az a baj, hogy a vezetőink nem reagálnak ott és úgy, ahol és ahogy kellene.

– Neked van alternatívád?

– Igen. Meg tudom mutatni, hogyan lehet elérni, hogy ne olyan legyen a vég, ami most vár az emberekre. Meg is tudnám győzni a vezetőket – de nem velük kezdeném.

– Kikkel akkor?

– Az emberekkel. A fogyasztókkal, a sokasággal, akik félelemben élnek, sokszor úgy, hogy még maguknak sem vallják be. Azok közül is azokkal, akikben még van szeretet legalább a gyermekeik iránt – ők azok, akik megértik, hogy meg kell tenni, amit meg kell tenni a jövő érdekében.

– De hogyan éred el őket? Ki hallgat ma egy ismeretlen bolondra?

– Azokat az embereket akarom megszólítani, ha már a politikusok nem akarnak meghallgatni, akiket ma influenszereknek, újságíróknak, celebeknek hívnak – jó érzésű embereket, akik tömegeket tudnak elérni. Az utóbbi időben örömmel fedeztem fel egyre több igazságot szomjazó embert, akik a természetet tiszteletben tartják, és a társadalomból kivonulni igyekeznek. Bizakodásra ad okot a jelenlétük. Kétségem sincs afelől, hogy lesz közülük valaki, aki szóba áll velem.

– Próbálkoztál a politikusokkal?

– Igen, megpróbáltam 2024-ben is. Furcsállták a kérdéseimet: hajlandó lenne-e annyi fizetésből élni, amennyit a honatyák a népnek megszavaznak? Hajlandó lenne-e lemondani a mentelmi jogról? Nem arattak sikert ezek a kérdések. Ez a politikai rendszer, amit a tőke állított fel, nem alkalmas arra, hogy valódi változás jöjjön vele.

Nem könnyű elhinni az embereknek egy magamfajta senkit – egy bolondot, aki csak1bolond-ként jelenik meg, nyolc általánossal, diszlexiával, diszgráfiával, csapnivaló helyesírással, és azzal az állítással, hogy mindenre tudja a választ. Mégis: ahány emberrel leültem beszélgetni, mind rájött, hogy nem lehetett röviden elmondani, miről van szó. Mert a válaszok új kérdéseket szülnek, a kérdések új válaszokat, és ez így megy addig, amíg valaki fel nem ismeri: körbe járunk.

A Korinthusiakhoz írt levélből idézek, mert amikor rátaláltam, megmosolyogtam: „Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket; és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamikat; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt." Megjegyzem, az emblémám jóval előbb megvolt, mint ahogy ezt megtaláltam.

A bolond emblémán a HIT felirat a zsákon nem vallást jelent. Azt sem tudom, meg vagyok-e keresztelve – de Istenben hiszek, csak nem abban, amit a vallások árulnak. Annyit imádkoztam az életemért huszonéves koromban, hogy ma, közel a hatvanhoz, nem mondhatom, hogy nem létezik. Hiszen itt vagyok.

A kilencvenes évek végén kidolgoztam egy anyagot: Út a betegség, a fájdalom nélküli élet, a boldogság felé. A betegség, a táplálkozás, az érzelmek és a gondolatok összefüggéséről szólt – arról, hogy amit eszel, azzá leszel, és hogy ez kihat az egész életre. Elvittem egy világhírű egyetem vezető dékánjának. Fogadott, mert akkor még volt egyfajta státuszom mint alapítványi elnök, és írtak rólam az újságok. Közölte, hogy húsz perce van.

Több mint két óra után álltunk fel. Azt mondta: „Erős úr, engem nem érdekel, hogy nyolc általánosa van – erről az embereknek tudniuk kell.” Így esett, hogy egyetemi katedrán is álltam. Aztán követte ezt sok-sok előadás az ország minden táján: kisiskolásoknak, nyugdíjasoknak, falunapokon, cégeknél.

Születtek köszönőlevelek, jöttek hozzám külföldről is. Volt, hogy az egyik előadáson a volt magyartanárom felállt, és azt mondta a hallgatóknak: „Emberek, én ma itt csodát láttam, – ez az ember még magyarul is alig tudott, nemhogy így és ilyen dolgokat mondjon el.” Volt, amikor a polgármester jött oda az előadás után: „Győző, minden szavát elhiszem – főleg azért, mert a körzeti orvos ült mellettem, és tudom, azért jött, hogy lerántsa a leplet magáról, de ehelyett szó nélkül távozott.”

Úgy érzem, mindent megtettem, hogy megszólítsam azokat, akik élhetőbb világot szeretnének. Megtettem, hogy méltónak ítéljenek a fülükre. Amit ezután teszek – az szintén csak úgy teszem. Addig és úgy, ahogy tudom.

– Te tényleg úgy gondolod, hogy rajtad múlik a világ megmentése?

– Dehogyis. A világ nem szorul megmentésre. A fák meghalnak, újra születnek, és ezzel így van minden. De ha a kérdés az, hogy az elmúlás előtt lehet-e még szép, és lehet-e kitolni a végét – a válaszom igen. Ha ezt megmentésnek hívhatjuk, akkor egyike vagyok azoknak, akik ebben részt vesznek.

– Ámen. Így legyen.

Bár nem tudom, ki vagy – de gondolom, te is csak egy én vagy. Talán ez a könyv neked is hasznodra lesz.

Függelék. I. — Mi lenne, ha egy bolond lenne a miniszterelnök?

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

csak1bolond gondolatai egy jobb világról – egészségügyről, oktatásról, természetvédelemről és emberi méltóságról. Egy utópikus jövőkép, ahol a politika nem korlát, hanem eszköz a boldogsághoz.

Bevezető (Elvek, alapgondolatok)

Vajon csak1bolond világa, mennyire áll közel Hozzád?

Vajon életelveitek, elképzeléseitek a világról, egy olyan világról, amilyenben élni szeretnétek, mennyire egyezik meg azzal, amilyenben csak1bolond is élni szeretne?

Vajon van még benned remény?

Arra gondoltam, ezt úgy tudnám megmutatni nektek, mintha választásokra készülnék, bár nem hinném, hogy elvállalnám a miniszterelnöki posztot, de ha igen, olyan világ lenne, amilyent lejjebb olvashatsz. Íme, kérdések egy leendő miniszterelnökhöz, és csak1bolond, a "bolond" válaszai.

"Álmodtam egy világot magamnak...".

1. Milyen elveket kívánsz lefektetni, melyekre támaszkodhatsz a továbbiakban, feltéve, hogy ezeket az elveket az emberek elfogadják?

Az elvek, melyekre támaszkodni kívánok, nem kívánnak semmiféle alátámasztást senkitől. Nem attól lesznek igazak, vagy éppen hamisak, hogy az emberek elfogadják-e.

Számomra ezek a dolgok olyan kézzelfoghatóak, mint másnak a ceruza. Az elvekkel, melyeket elmondok, azokkal nem kell egyetértenie senkinek, ugyanakkor, ha az ember képes kikapcsolni a gondolatait, és tisztán szívéből hallgatja, amit mondok, ott legbelül érezni fogja az igazságot, és azt, hogy ezek nélkül a teljes megsemmisülés vár ránk.

A legfontosabb életelvem: Nincs különbség közted és köztem. Nem fontosabb egy elnök egy utcaseprőnél, de még egy fán ringatózó falevélnél sem. Minden, amit elvégzünk, az életet szolgálja. Az egyik, a világot alkotó elem nélkül a másik mit sem ér, nem is létezhet. A levél a fán magába szívja azt, amit mi emberek kifújunk, és helyette ad olyant, amit mi belélegezhetünk. A világban minden egyes kis elemnek megvan a maga szerepe. Semmi nem teremtődött ok nélkül. Ha csak egy elem is hiányozna, nem is lenne élet. Innen kezdve minden ugyanolyan értékkel bír, mint bárki és bármi más. Persze ezt gondolhatjuk másként is, mint ahogy meg is tesszük sokan. Ha ezt nem tudja az ember alapelvként elfogadni, még nincs itt az ideje, hogy az élet szebb, boldogabb és szeretetteljesebb legyen a földön. Sőt, e gondolatok hiányában, e nélkül az alap életelv nélkül – mint azt már annyiszor mondtam – már nem sok van hátra bolygónknak sem.

A második fontos elvem az élet értelmezése. Amennyien vagyunk, annyiféle értelmet adunk az életnek, vagy éppen értelmetlennek találjuk azt. Ezzel sincs semmi gond. Az életünket a bennünket körülvevő világból, és a szerzett-, vagy éppen a belénk táplált információkból építjük fel. Ma még úgy gondolja az ember, hogy minden, amivel életében találkozik, elszenved, valami véletlen folytán van így. El is neveztük sorsnak azt, ami az élet folyamatát produkálja. Remélem, hamarosan eljut odáig az ember, hogy rájön: a „sors könyvét” az ÉN írja, és a jelen döntései kihatását észreveszi a jövőre nézve, egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

Minden, amit mondok, nem más, mint információ, melynek valóságtartalma mindenki számára annyi, amennyit elhisz belőle, függetlenül attól, mennyi igazságot hordoz valójában. Tehát, jó, ha tudja az ember, hogy életünkben minden, ami van, olyan értéket képvisel, amennyit mi emberek adunk neki. Akár egyénileg, akár társadalmilag tesszük ezt. Remélem, senki nem vitatja, hogy ezeket az értékrendeket meg lehet változtatni.

Az elmondottak alapján, az én világomba a Társadalmi Eszmék ilyenek lennének, ha egy közösséget alkotnék: Nincs „Én, Te, Ő”, csak MI. Ez jelenti EGYSÉGÜNKET a Közösségben. Nincs „Enyém, Tiéd, Övé, csak MIÉNK. Ez biztosítja ÖNZETLENSÉGEMET a Közösségben. A Közösségben nincs alá-, és fölérendeltségi viszony. Csak és kizárólag a mellérendeltség elve működik. A Közösség elvei szerint, a Közösségbe fektetett munka, energia javadalmazása, kizárólag ugyanolyan elbírálás alapján történik. Ugyanannyi idő alatt elvégzett ugyanolyan értékű munkáért, ugyanannyi ellenérték jár. Mindegy, hogy kinek milyen neme, vagy végzettsége van. Itt nem ér többet egy elnök munkája a takarítónő munkájánál. Tisztában vagyunk azzal, hogy sokaknak ez nehezen feldolgozható érzelmileg, mert többre tartják magukat, munkájukat a másik emberénél, de fontos, hogy egy jobb, élhető élet érdekében levetkőzzük ezt a belénk nevelt egót. Semmilyen kötelezettségem nincs a közösség felé, mert ez biztosítja SZABADSÁGOMAT. Ugyanakkor tudomásul veszem, hogy szabályok szerinti, valamit, valamiért elv uralkodik a Közösségben. Semmilyen elvárással nem leszek a Közösség felé, mert ez fogja biztosítani számomra, hogy nem fogok benne CSALÓDNI soha. Nem követelek semmit sem a Közösségtől, mint ahogy azt a Közösség sem teszi velem, hogy KONFLIKTUS mentes legyen az együttműködés. A Közösség tagjaként értem, és megértem, hogy a Közösségben meghozott szabályok nem követelések, hanem feltételei egy közösségi életnek. A Közösség működése olyan összefogáson alapul, mely lehetővé teszi, hogy számomra az eddigieknél kedvezőbben oldja meg az egészségesebb élelemhez, információkhoz való jutást, szórakozást, és mindenféle ellátást. Bűntudat nélkül képes leszek igénybe venni a Közösség kínálta kedvező lehetőségeket, még akkor is, ha úgy érzem, nem tudtam eléggé támogatni annak munkáját. Ugyanakkor: a Közösség adta lehetőségeket HASZNÁLNI és nem kihasználni fogom. A Közösség tagjaként igyekezni fogok, hogy megnyilvánulásaim a társaim felé pozitívak legyenek. Nem fogok soha, semmilyen körülmények között a Közösség ellen fordulni, mert saját döntésemből léptem be. Éppen ezért: Minden, ami velem történik, az én akaratom. Lehetőség szerint támogatom a Közösség működését. Ugyanakkor, tudomásul veszem, hogy ez nem kötelességem, mint ahogy a Közösségnek sem kötelessége támogatni engem. Leegyszerűsítve: Amennyiben, sem fizikai, sem szellemi korlátja nincs annak, hogy valamit tégy a közösségért, azaz nem fektetsz be „energiát”, nem is vehetsz ki, nem részesülsz előnyeiből, lehetőségeiből. Ez nem egyenlő azzal, hogy a Közösség ne igyekezne elesett, nélkülöző tagjain segíteni lehetőségei szerint. Soha nem fogok hazudni, de még csúsztatni sem a Közösségben, mert felismertem, hogy hova vezet az, az emberiség életében.

A fent említett alapelvek nélkül, nem lehet boldog, félelmek nélküli, igazságos életet élni. Éppen a fentiek miatt: ESKÜSZÖM MINDENRE, AMI ÉS AKI SZÁMOMRA SZENT, HOGY SOHA NEM ÁRTOK E KÖZÖSSÉGNEK, MÉG TÖRVÉNYEKRE HIVATKOZVA SEM.

2. Szerinted milyen lenne egy tökéletes világ, és miért?

Bármennyire is bosszantó lehet sokaknak, amit mondok, de egy tökéletes világban élünk. Tudom, hogy ezt most nehéz elhinni, látva a sok beteg embert, az erőszakot, a félelmet, a kilátástalan helyzetet, a pusztításokat… stb. Ugye azért senki nem kételkedik abban, hogy ami most van, azt mi emberek hoztuk létre, mi akartunk egy ilyen világot. Nagyon sokszor hivatkozunk arra, hogy nem tehettem mást. Pedig ez nem igaz! Amikor az ember választhat – márpedig az élet minden pillanatában ezt teszi a kínálkozó lehetőségek miatt –, választ is. Azokat a döntéseket, melyeket félelemből hozunk, mert például: megfenyegettek bennünket, vagy éppen társadalmi elvárás… stb., gondolja úgy az Én, hogy: „Én nem ezt akartam!” A félelemből hozott döntések sokasága szülte meg a mai valóságunkat. Ennek felismerése engedi, hogy az ember egy új életet alakítson ki. Egy olyan életet, melyre már nagyon sokan vágynak. Élet félelem-, fájdalom-, betegségek nélkül, szeretetben, boldogságban. Természetesen, a világ ettől nem lenne tökéletesebb, mint most, csak más.

3. Milyen miniszterelnök lennél?

Valószínűleg jó miniszterelnök lennék, mert nem vágyom rá, így aztán nem küzdenék érte, nem félteném a hatalmam, ezért valószínűleg nem is hazudnék, hogy megtartsam azt.

4. Mi a baj a politikánkkal, és miért?

Mivel a világ tökéletes, nem mondhatom, hogy baj lenne a politikánkkal. A folytatott politikánk megszülte azt a helyzetet, ami most van. Erre a kialakult létformára nem kell úgy tekinteni, mint ha baj lenne. A világban minden egyes megnyilvánulás, amit az ember lát és tapasztal, érzelmekkel tölti el az Én-t. Ugyanaz a megnyilvánulás más és más érzelmeket táplál minden egyes emberbe. Nincs két egyforma megítélés, mint ahogy a sárga színnek is sok árnyalata van. Az Én, az érzelmek átéléséért él, és nem igazán van lényege a megnyilvánulásoknak, ami csak egy bizonyos célt szolgál: Az érzelmi átélést, tapasztalatot. Így aztán, csakis a megnyilvánulás okozta és kiváltott érzelmeknek van lényege, és annak, mit teszünk hatására, milyen új – jövőt kialakító – döntést hozunk.

A világban nincs jó vagy rossz, mert minden relatív. Ha van egy kutya, amit imád a gazdája, és elpusztul, az rossz a gazdának, de nem úgy a szomszédnak, akit idegesített a kutya éjszakai ugatása. A jó és rossz helyesebben megfogalmazva inkább így hangzik: Mi az, ami kellemes, és mi az, ami kellemetlen az Én számára. Politikusaink semmi rosszat nem tettek azzal, amilyen döntéseket hoztak. Csupán érzelmekhez juttatták az embereket. Minden embert más érzelemhez. Segítettek létrehozni azt az állapotot az emberiségnek, azt az érzelmi megtapasztalást, amit átéltünk idáig, mert ezt akartuk. Persze itt az ember úgy vélheti, és jogosan adhat hangot annak a kételyének, miszerint: „Ki az a hülye, aki rosszat akar magának?”, de ne feledjük, amit sokszor elmondok: „Egyik dologból ered a másik. Nincs mélység magaslat nélkül, és nincs magaslat mélység nélkül.”

Az Én-nek jogában áll dönteni, hogy ezt akarja-e átélni a jövőben is, amit ma átél, szüksége van-e még erre a megtapasztalásra, vagy mást kíván átélni a jövőben. Minél több Én gondolja úgy, hogy valami már nem kell, elég volt, annál nagyobb az esély, hogy más lesz a jövő. Ehhez persze hinni kell. Tisztában kell lenni a fizikai valóság felépítésével, hogy is jelenik meg a fizikai valóság. Nem nagy kunszt. Van a gondolat, melyeket az érzelmek táplálnak, aztán van a szó, mely kimondja a gondolatot, és van a tett, mely megelőzi a fizikai megjelenést, és kész az alkotás. Bármire rápillant az ember maga körül kiépített világunkban, leszögezhetjük, hogy minden, ami van, mielőtt az lett ami, nem volt más, csupán egy gondolat, legyen az egy írószerszám, egy épület… stb. Itt halkan megsúgom, hogy amire úgy tekintünk, hogy azt nem ember alkotta (fa, fű… stb.), az sem volt előtte más, mint gondolat.

Egyik legjobb gondolat elültető eszköz a média. Ezért olyan nagy a küzdelem érte a politikusok közt. Nagyon jó irányító, befolyásoló eszköz, de használhatnák az emberek szebb dolgokra is, mint félelemkeltés, félrevezetés…

5. Mit kérnél számon a volt politikusoktól, és milyen eszközökkel vennél elégtételt (korrupció, sikkasztás, félrevezetés, hazugság…)?

Miért vennék elégtételt csak azért, mert megmutatták valaminek az egyik pólusát, azt, ami értelmet ad a másik pólusnak. Mert, mint már azt említettem: hogy is tudnánk értékelni a kellemes érzéseket, ha nem ismerjük a kellemetlent? És valljuk be őszintén, hogy minél többet időzünk a kellemetlenben, annál jobban értékeljük a „jót”. És persze ott van még a lehetőség, hogy másként nézzünk ugyanarra a dologra, mint eddig tettük. Nincs cipőd? Nézd csak oda! Látod? Annak még lába sincs. Nagy butaság a völgyet számon kérni a hegy miatt, hiszen egymás nélkül nem léteznek. Egymás nélkül értelmüket vesztik a dolgok. Nem, hogy számon kérnék tőlük, de ha azonosulni tudnak a gondolattal, hogy többé nem lopnak, nem hazudnak, és visszaadják, amit elloptak, velük dolgoztatnék tovább, immár egy új eszmével. Függetlenül attól, hogy eddig is politikus volt, képes megérteni a nép és saját akaratát, melyet valóban átélni kíván, miért ne dolgozhatna ott, ahol van, persze, ha a meglopottak, félrevezetettek rájuk szavaznának ezek ellenére, gyakorolva a megbocsájtást ezzel.

Ha be akarnám mutatni, hogy melyik az-az érzelmi állapot, amit szívesen él át egyként minden ember, és mutat utat – egyben – a teendőkhöz a cél elérése érdekében, nehéz dolgom lenne. Az ember igazi Én-jét kellene megmutatni ehhez. Viszont tudok bemutatni egy-két megnyilvánulást, ami híven tükrözi az emberek, mostanra megszületett vágyait, azokat, melyek a múltbéli tapasztalatok alapján születtek meg.

Paraolimpián versenyfutás volt. Esetlen mozgásukkal, de boldogan, élvezettel futottak – a sokak által szerencsétlennek hitt emberkék – a cél felé, mígnem egyikük elesett. A földön ülve, sérült térdét átkarolva, előre-hátra dülöngélve sírdogált bátor kis versenyzőnk. Anélkül, hogy összebeszéltek volna, a többiek egyként lassítottak le, álltak meg, majd fordultak vissza, hogy felsegítsék, vigasztalják a kis társukat. Aztán egymásba karolva besétáltak a célba. A sok „ép” ember a nézőtéren, mind teljesen elnémult, és bámulta az örömteli arcokat, ahogy átsétáltak a célvonalon. Az emberek felálltak, és hosszú véget nem érő tapsba kezdtek, örömök és könnyek közt. Egy fantasztikus felismerésnek lehettek tanúi. Ez megmutatott egy tényt. Az emberek nem akarnak versenyezni. Mindenki győzni akar, úgy, ahogy ők tették, a sérültek, a „nem normálisak”. Ők, azok, akiket mi sérülteknek látunk. Senki nem akar vesztes lenni. Győztes, igen. Minden ember. És erre van mód! Miért is ne lehetne így élnünk? Nem pusztítottunk eleget a nagy versengésbe? Valaki megsúghatná nekem, miért versenyzünk, és kivel? Hova ez a nagy hajtás? Ha egy másik jövőt szeretnénk, óvakodni kell az embereknek azoktól a vezetőktől, kik versenyt hirdetnek, és csak növelik, és növelik a versenyképességet és a fogyasztást, ez utóbbit még akkor is, ha nyersanyagkészleteink fogytán vannak. A biztos pusztulásba vezet mindez. A versenyzés örömét, károk okozása nélkül is képesek lennénk átélni.

6. Mit tennél az egészségügyért?

Nem ártana helyre tenni a dolgokat. Sok ember szenved – igaz, szabad akaratából – de ennek sem kell feltétlenül így lennie. A megelőzés sokkal értelmesebb dolognak tűnik, mint a gondok kezelése, bár az is ugyanolyan fontos. Most valahogy úgy néz ki az egészségügyünk, mint amikor valaki nyitva felejtette otthon a vízcsapot, és mire hazaér, úszik az egész lakás, erre elkezdi a vizet felmerni. Na, ilyen az egészségügyünk is. Nem zártuk el a csapot, csak szedjük a vizet. Ha valaki azt kérdezné, hogy el lehetne-e zárni a csapot (meg lehetne-e szüntetni a betegségeket), a válaszom egyértelműen: igen. Legalábbis nagy részét egy csapásra, a többit lassabban valamennyivel. Csak azért nem tesszük meg, mert sokan úgy gondolják, munkahelyteremtő, és kifizetődő így az egészségügy, hiszen sok pénz forog, és nem kis haszon csapódik le egy maroknyi embernél. Amíg ezen a szemléletmódon nem változtat valaki, nem mutatunk fel egy olyan alternatívát, amit beteg, és betegeken gazdagodó egyaránt el tud fogadni, addig veszteségnek éljük meg az egészséges társadalmat. (Zárójelben had súgjam meg, hogy minél egészségesebb a test, annál egészségesebb a tudat is, és kevésbé romboló, inkább építő, és felismerő!)

Nagy szerepet játszana az én világomban a természetes gyógymód. Hiszen jómagam is életemet köszönhetem neki. Kimondom bátran, hogy lehet élni gyógyszerek és betegségek nélkül, megfelelő életvitellel, még akkor is, ha mára már nem ezt a példát mutatom. Én magam sem gyakorlom, teljes mértékben azt, amit már tudok róla, de ha valami kínom van, nem hibáztatok senkit, mert tudom, hogy én tettem magammal, amit tettem. Az orvosok továbbképzése a betegség és táplálkozás kapcsolatának ismeretére, a természetes gyógymódok irányában haladéktalanul meg kell kezdeni, bármennyire is szorítja hátra a gyógyszerfogyasztást, amihez igen csak nagy érdeke fűződik egyeseknek! Olyan nagy érdek, hogy nekik köszönhetően gyógyszertan van, holisztikus gyógyászat helyett az orvosképzésben.

7. Az oktatásban mit változtatnál meg?

Ha megnézzük a kialakult jelenünket, életformánkat – melyet ha tovább folytatunk – nincs már sok hátra ennek a gyönyörű világnak. Ha levonjuk a következtetéseket a múltból, elmondhatjuk, hogy kineveltük az iskoláinkban azokat az embereket, akik megmondták a népnek a frankót. Aztán lett: társadalmi szétszakadás, és nyomor ép úgy, mint mérhetetlen gazdagság. Szóval, ha ezeket megnézzük, elmondhatjuk sokan, hogy mi emberek nem ezt akartuk. Ha nagyon finoman akarok fogalmazni, az oktatási rendszerünk úgy szar, ahogy van.

Gyermekeinknek az iskola egyenesen kínzás. Gondolok itt a kicsikre, elsősorban. Tényként tanítunk olyan dolgokat, amik megfigyelésekből származnak valamikor a múltból – egy állandóan változó világban –, nem törődve azzal, hogy az akkor és ott volt megoldás. Minden, amit úgy tanulunk meg, hogy az tény, egyben gátakat szab az embernek. Ha vesszük a fáradságot, és visszanézünk, láthatjuk, hány olyan elmélet dőlt meg eddig, amit a múltban szentírásként kezeltünk. Lásd: repülés, az ember magasba emelkedése.

Az osztályzások, melyek dicséretnek és elmarasztalásnak is megfelelnek azon túl, hogy értelmileg kategorizáljuk felnövekvő nemzedékünket, sok veszélyt rejt magában. Nagy mellényt ad egyesekre, és kisebbségi önmeghatározást nevel másokba. Vegyünk példának engem. Szó szerint értendő: szinte soha nem volt tankönyv a kezemben. Így aztán a lexikai tudásom, szinte nulla. Ugyanakkor elmondhatom, hogy minden, ami hiányzik az agyamból, átengedte a helyet a szívemnek. Legtöbb döntésemet nem agyból hozom meg. Nincsenek korlátaim sem, mert nem tudom, minek érdemes nekiállni, és minek nem. Maradt a dolgokba vetett: HIT.

Ezek ellenére hülyének sem érzem magam, bár, sokat hallottam, hogy nem vagyok normális. Bolond vagyok, pl. ha valakinek odaadtam valamit, amit egy harmadik túl értékesnek ítélt.

Egyik előadásomon abban a városban, ahol felnőttem, a hallgatóság közt ült a volt magyar tanárom is, akit nagyon szerettem. Az előadás végén, kérdéseket tehettek fel, és ő volt az első, aki jelentkezett. Abból kifolyólag, hogy elég szabadelvű és gátlástalan vagyok, hangosan elnevettem magam. Miután elnézést kértem, elmondtam, hogy itt ül a volt magyar tanárom, és jelentkezik. Persze már nyugdíjas volt. Marika néni felállt és a következőket mondta: „Emberek, higgyék el, hogy én ma csodát láttam, amit soha nem fogok elfelejteni. Ez az ember, még magyarul sem tudott igazán, nemhogy ilyeneket és így mondja el…”. De tartottam a nyolc általánosommal előadást már világhírű egyetemen is, ahol köztudott, hogy valami végzettség csak kell, hogy az embernek bizonyítéka legyen arról, amit tud. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy az igazi tudást az ember nem az iskolai órákon szerzi meg, hanem – leginkább – tapasztalatai által.

Az értelmileg beskatulyázott embereket nem engedik az élet annak a területére, amiben egy életen keresztül jól érezhetné magát, és munkáját inkább tekintené hobbinak, mint sem fárasztónak, és gyűlöletesnek. Életeket tettünk tönkre azzal, hogy így kezeltük gyermekeinket. Csak azért, mert nem tanultam meg a verset, amit feladtak, ne mondják, hogy hülye vagyok ahhoz, ami a véremben van. Sajnos egy idő után az emberpalánta ezt el is hiszi, hogy ő az, akinek őt kikiáltotta egy társadalom, egy oktatási rendszer. Élhetnénk egy olyan világban is, ahol az oktatásnak az igazi lényege az lenne, hogy felmérjék, ki mit szeretne, azt hogy csinálja, és ajánlással engednék egy olyan továbbképzésre, ami már célirányú. Mindezek közben arra is figyelve, hogy a szakmai tantárgyakból legyen jó, abból, amit választ magának, hogy akár egy életen keresztül jól érezze magát benne. Ugyanakkor, a váltásra is meghagyni a lehetőséget, ha mást akar kipróbálni az Én, máshoz is van tehetsége, és ami hasznos a köz számára, azt gyakorolhassa.

Nagyon fontosnak tartom azt, hogy tanító, csak az lehessen, aki szeret, tud, és valóban akar is tanítani úgy, hogy nem csak a tanítást, de a gyerekeket is szereti. Nincs semmi szükség, a kényszerből lett, türelmetlen, mogorva, hatalmukkal visszaélő tanárokra.

Tartottam jó magam is órát általános iskolákban, az életről, sokat. Még kisiskolásoknak is. Volt olyan, hogy alsó tagozatosoknak, három osztálynak összevontan, ötven percen keresztül beszéltem, mindezt úgy, hogy lesem vették rólam a tekintetüket. Az igazgatóhelyettes odajött hozzám, és így szólt: „Győző, amit itt ma véghez vitt, az elvileg lehetetlen. Tanították nekünk a tanárképzőben, ha valaki letudja kötni a gyerekek figyelmét 45 percből 20 percre, az már egy jó tanár. Győző! 50 perc. Ennyi ideig le sem vették magáról a szemüket a gyerekek… Hogy csinálta?” Mit mondhattam volna erre, hiszen látta ő is. Valószínűleg bár, komoly dolgokról volt szó, mégis sikerült úgy elmagyarázni, hogy felismerjék, amit hallanak, az: hasznos számukra.

Volt olyan is, hogy direkt a legrosszabb osztályt kaptam meg, és azt mondták, hogy ezekkel nem fogok bírni. Itt láthatod, hogy sikerült-e!

Fontos, hogy jó tanáraink legyenek.

És egy utolsó gondolat. Megtanultuk iskoláinkban, szüleinktől, hogy milyennek kell lenni ahhoz, hogy mások, egy társadalom elfogadjon bennünket, pedig valójában azt kellene megtanulnunk, hogy hogyan lehet másokat elfogadni olyannak, amilyenek. Ha ezt tanítanánk meg iskoláinkban, nem veszítenék el az emberek saját ÉN-jüket, azok lehetnének, akik valójában lenni akarnak, azzal szemben, amikké váltunk: ön-, egymás és környezetpusztítóvá, egy primitív fajjá. Ne sértődjön meg senki, mert nem annak szántam, csupán tény. Ugyanakkor lehet ez másként is, csak másra, és máshogy kell tanítani felnövekvő nemzedékeinket még akkor is, ha mi magunk már nem vagyunk képesek változni.

8. A környezetvédelmet mennyire tartod fontosnak, és mit tennél ez ügyben?

Csak annyira, mint bárki más. Feltenném a kérdést: Akarjátok-e, hogy még unokáitok is élvezhessék ezt a csodálatos világot? És a többség akaratának megfelelően cselekednék, nem pedig a Tőke parancsára.

Nagyon sürgős tennivalók vannak e téren. Új, a környezetet nem szennyező energiaforrások felkutatása, és használatának elindítása. Bár ez így egy kicsit hamis, mert már ezek az energiaforrások léteznek, csak bizonyos okok miatt (tőke, profit, hatalom…) nincsenek használva. Van olyan magyar tudós, aki a vizet tudja égetni olyan hőfokon, amilyent még a lánghegesztő sem tud. De láttam már valakit, aki egy hajszárító motornyi teljesítménnyel képes felfűteni egy 100 m/2-es házat, így havi áramfogyasztása alig pár ezer forint körül van, és minimális ezáltal a környezetszennyezés. És Isten tudja hány olyan találmány van még elsüllyesztve, amiről nem tudunk, csak mert sérti a jelenlegi érdekeket stb.

Szintén nagyon fontos, és sürgető a hulladékkezelés, újrafelhasználás, ami csaknem 100%-ig fokozható. Az embereknek fel kell fogni, oktatásban ránevelni, hogy ne termeljenek lehetőleg hulladékot, fogják vissza igényeiket. Fontos, hogy ez a téma elsődleges helyet kapjon az oktatásba, ha kell elrettentő példákat bemutatva, az általunk okozott természeti katasztrófákról. És nem csak az oktatásban, de az otthoni nevelésben is jelentkeznie kell ennek a témának, annyira sürgető, és fontos!

A hulladék feldolgozást, szinte településenként meg kell oldani! Ha nem is az újrahasznosítás, de legalább a válogatás szintjéig. A szerves hulladékok komposztálása, és visszajuttatása a termőföldbe ép olyan fontos, mint a vegyszer- és a környezetet szennyező anyagok nélküli termesztés, melynek kihatása van az egészségre is.

Felül kell írni a szennyvízkezelési módszereinket, és áttérni – ahol csak lehet – a komposztwc-re, mert az értékes trágyából, amire a földnek nagy szüksége van, környezetszennyező, energiát igénylő, észszerűtlen dolgot csináltunk. És itt nem csak a WC vízzel való öblítéséről van szó.

Sok ilyen dolog van még, amit meglehet, és meg is kell tennünk a környezetünk védelméért, a túlélésért.

9. Mi a véleményed a „kisebbségről”, hogy kezelnéd a kialakult helyzetet?

Nincs mit kezelni. Nagyon sok esetben a gond csak attól gond, hogy annak tartjuk, és ha kezeljük, valóban gonddá válik. Amikor kisebbségről beszélünk, legtöbb ember a romákra gondol. Nincs semmiféle kisebbség, legyen az bárki. A földön emberek vannak, élethez való jogokkal. Magyarországon magyar van, és mindenkire ugyanazok a törvények vonatkoznak. Azért elmondom, hogy csodálkozom azon, hogy nem jöttek még rá, hogy mire is jók a romák, többek között.

Csodálattal tartozom feléjük a következőkért: Összetartóak. Olyan fizikai munkára képesek, amitől más hamar kidől, erősek, szívósak, nem félnek a kosztól stb. Láttam kukás romát, aki büszke volt arra, hogy ő a szemetes. Ha kicsit megnézzük, ahogy elönt bennünket a hulladék szép lassan, milyen károkat okoz, és hogy milyen sürgető is a teendő e téren, bizony mondom, hogy ők egyike azoknak, akik kihúzhatnak bennünket a szarból. Amennyiben, megbecsülést, megélhetést adunk cserében, ugyanúgy lehet rájuk számítani, mint bárki másra – ha nem jobban. Nem túlzok, mikor azt mondom, hogy az emberiség jövőjének egyik kulcsa pont a roma. Én a magam részéről legtöbbre becsülöm a kétkezi munkást, függetlenül attól, hogy számomra minden és mindenki ugyanolyan értéket hordoz. Függetlenül a múltbeli tapasztalatoktól. Mindenki elhiheti: kezelhető a roma.

Bár itt egy kasztról beszéltem, de legyen szó bármilyen kisebbségről, senkit nem tudok elítélni, másként megítélni, és nem is akarok, mert mindenkinek magánügye, mit csinál, ha azt az érintettek beleegyezésével teszi, nem rákényszerítve akaratát a másikra.

10. A te „világodban”, mi lenne a nyugdíjasokkal, öregekkel?

Nagyon értékes emberek! Élettapasztalattal, bölcsességgel. Fejlettebb civilizációkban ők azok, akik a felnövekvő nemzedéket nevelik, míg a fiatal erős emberek, a szülők, akik a munkát végzik, sokat szórakoznak, míg be nem töltik a nagyszülők szerepét. Megtehetik, hiszen az „öreg bölcsek” szívesen vannak unokáikkal. Egy jobban működő társadalomban nem dobják félre az öregeket, némi anyagi juttatást odavetve, hogy ebből élj, már ha életnek lehet nevezni azt, amit adunk apáinknak, nagyapáinknak.

Valószínűleg nincs rosszabb érzés az embernek, mint azt érezni, nincs rá szükség. Elkövetnék mindent, hogy tudásukat átadhassák, és annyi pénzt adnék nekik, hogy boldogan élhessenek öreg napjaikban. Úgyhogy semmiképp nem okoznak kárt azzal, hogy élnek. Amúgy is gazdag országunk javakban, miért ne ehetnének, mikor éhesek, miért ne táncolhatnának, ha még van kedvük hozzá?

Ahogy a gyerekek egy társadalom gyermekei, úgy esetlen ellátásra szoruló öregjeink is a miénk. Mi Ők vagyunk. Bánjunk velük úgy, ahogy szeretnénk, hogy bánjanak velünk öreg korunkra!

Elmondom azt is, hogy ha fejlett civilizáció lennénk, akkor az öregjeink az unokáikkal foglalkoznának, és tanítanák őket minden olyanra, amit ők maguk megtanultak.
Eközben a fiatalok még élhetik életüket, szórakozhatnak ők is. Biztos vagyok benne, hogy az öregek szívesen vállalják az unokáikat. Arról nem is beszélve, hogy nem érezték magukat haszontalannak.

11. Mit tennél a bűnözés visszaszorítása érdekében?

Vajon ha ország atyjaként megadom az ételt gyermekemnek, a népnek azt, amit kíván, meglop-e? Aki ilyenkor is megteszi, az nem tolvaj, csak a gondolkodása sántít kicsit, még él benne a félelem, hogy: holnap nem lesz. De ez könnyen orvosolható. Az, hogy minden embernek megadható e világon, amit szeretne, senki ne kételkedjen. Még egyszer mondom: a Föld javakban gazdag. Országunk végképp. Ne gondolja mindenki azt, hogy csak gazdagok és hatalmasok akarnak lenni az emberek. Vannak „szolga lelkek” is. Épp olyan tökéletes a világ felépítése, igényekből és az igény kielégítésének lehetőségéből, mint akár egy szervezet felépítése. Csak le kell szokni arról, hogy féltjük amink van. Felesleges halmozni, mert másokat dönt vele nyomorba az ember. Természetesen, mint mindig, elmondom most is, hogy a Föld ki tudja elégíti az emberek vágyait; a mohóságát viszont nem.

És természetesen engedni kell, hogy az Én ott foglalja el helyét világunkban, amire teremtetett, amire képessége és vágyai alkalmassá teszik.

A bűnözések gyökere a félelem. Ha mindent megteszünk, hogy az ne legyen, a bűnözés is megszűnik, legalábbis legnagyobb része.

12. Beszélj arról, hogy milyen menetrend szerint hajtanád végre elképzeléseidet, mi mit követne, és amit tennél, milyen megfontolásból tennéd?

Ajjaj! Néhány elemet mondok csak el, mert ijesztő lehet azoknak, akik most uralják a tőkét, és ezzel a politikát és minden egyebet.

Első és legfontosabb egy olyan alkotmány, amit népünk túlnyomó többsége jóváhagy.

Ha ez megvan, Honatyáink ezeket szem előtt tartva hozzanak olyan törvényeket, melyek teljesen megfelelnek az alkotmányba foglaltaknak. Nem árt az sem, ha tudomásul veszik, a választott képviselők, hogy Ők inkább szolgák, mint sem urak. Honatyák, kik gyermekeiket látják el, a népet.

Elvet mindenképp vinnék a politikába. Hogy is tudhatnám, hogy milyen terhet tettem másokra, ha én magam nem cipelem? Nem igaz? Így aztán annyiból kellene élnem az ország atyjaként, mint amit a gyermekeimnek, a népnek adok, létminimum címén. Ez az első, és legfontosabb lépés. A törvények, amiket meghozok, azok rám is vonatkoznak, tudva azt, hogy azért hoztuk őket, hogy a társadalmi életünket megkönnyítsék, és bármikor készen álljunk arra, hogy félretegyük, ha azt látjuk, csak akadály, mintsem segítség a meghozott törvény egy-egy alkalommal. Valószínűleg a mentelmi jog értelmét veszítené. Nagy valószínűség szerint megszűnne a munkanélküli jólét, de az is biztos, hogy sokkal kevesebbet kellene dolgozni, és azt, amit dolgozna, inkább nevezné az ember hobbinak, mintsem munkának. Erről az új oktatási rendszerünk gondoskodna.

Egy eddig nem használt elképzelés, társadalmunk felépítéséről: Először is nagy gondot fordítanék arra, hogy az emberi elmét felszabadítsam egy téves tudat alól. Ezt sokszor hangoztatom, mert fontos. Ez pedig a következő: a pénzhez kötött tudat. Nem igaz az, hogy ha valamit létre akarunk hozni, pénz kell hozzá! Tévedés! Az ember kell hozzá! A tudata, gondolata és a cselekvő két keze. De ha annyira ragaszkodunk a pénzhez, hát semmi gond, annyi papírdarabot festenék pénzformátumra, amennyi megnyugtatja a tudatot. Hogy nem tehetném meg? Ó, dehogynem! Hiszen az enyém a pénzverde (Magyar Állam). Csak arról gondoskodnék, hogy külföldiek nem vásárolhatnak magyar földön magyar földet, ingatlant, nyersanyagot, természeti kincseket, csak állami kontroll alatt, óva ezzel javainkat, és a mérhetetlen pazarlást.

Egy bank létezne, melynek feladata többé nem az, hogy kizsigereljék az embereket és irányítsák még a politikát is a tőkén keresztül. A bank szolgáltatja azt az energiát, mely mindent mozgat, azaz a pénzt. És ezt az energiát oda és olyan mennyiségben szolgáltatja, amelyen mértékben az szükséges, mindezt kamatok és ellenszolgáltatás nélkül. Ez a „Magyar Pénztálca”.

Ország atyjaként biztosítom azt az energiát (pénzt), gyermekeim a nép számára, ami megélhetésüket lehetővé teszi egyéni szinten is. Ehhez cserébe csak annyit kérek, hogy a lét fenntartásához szükséges munkában vegyen részt. Arra is törekedni kell, hogy olyan módon, amilyen módon a legjobban szeretne hozzájárulni. Ez azt jelenti, nem érdekes, milyen iskolát végzett, ha tudja, csinálja azt a munkát, ami a társadalomnak hasznos. A munka ilyen fajta szétosztásával, sokkal kevesebb időt kell eltölteni munkával, és többet szórakozással, pihenéssel, kirándulással…

Egy példa.

Megszavaztatom, hogy akarja-e a nép a következőt: Minden olyan magyar állampolgár, aki hajlandó havi minimum 20 órát dolgozni a köz javára, hajlandó betartani a környezetvédelmi előírásokat (szelektív hulladékgyűjtés és hasonlók), illetve hajlandók társadalmunk javára ötleteit, találmányait beszolgáltatni a jövőben, ha havi „X” ezer forint önfenntartási életjáradékot kap mindaddig, amíg munkájával hozzájárul a magyar hon építéséhez, fenntartásához. További „X” ezer forintot kap, ha hajlandó táplálkozási szokásait megreformálni egészsége érdekében. És így tovább. Jutalmaznék minden törekvést, ami szükséges az emberiség fennmaradásához. Aki ezt vállalja, havonta felhasználhatja azt az életjáradékot, amit kap élete végéig, akkor is ha már nem munkaképes.

Ezzel biztosítva van a nyugalma, nem kell félelemben élnie, és a társadalomnak már csak meg kell mondania, mikor milyen munkát hol kell végeznie. Természetesen azon a területen lehetőleg, ahol él. És ami első látásra nem látszik! Nem lesznek érdekházasságok, drasztikusan csökken az erőszakos megnyilvánulás, lopás, rablás… stb.

A vállalkozók ennek az összegnek a kétszeresét tarthatják meg maximum, ha kitermelték. Bár nem ez a legjobb megoldás, de kezdetnek jó: Minden magyar állampolgár szabadon kereskedhet szinte bármivel, de minden az említett összeget meghaladó pénzt (energiát) vissza kell juttatni az állam pénztárába, hogy onnan újra körforgásnak indulhasson. Tehát nem lehet felhalmozni, és nincs kamat! Röviden ennyi.

Egy kis melléklet:

Tök jó:

A kommunizmus 7 csodája:

- A kommunizmusban mindenkinek volt munkája.

- Bár mindenkinek volt munkája, mégsem csinált senki semmit.

- Bár senki sem csinált semmit, a tervhez képest mégis mindig 100%-on felül teljesített.

- Bár a 100%-on felül teljesítettek, mégsem lehetett semmit kapni.

- Bár semmit sem lehetett kapni, mégis mindenkinek volt mindene.

- Bár mindenkinek volt mindene, mégis mindenki lopott.

- Bár mindenki lopott, mégsem hiányzott soha semmi.

Záró gondolatok:

Vannak olyan gondolatok fentebb, amik dühítők, elképzelhetetlenek, és Isten tudja még, ki milyennek tartja. Egy rövid leírásban nem lehet átadni egy átfogó, mindenre magyarázatot adó információt, mert újabb és újabb kérdések születnek. Mégis azt merem állítani, hogy bármilyen részlet, bármilyen módon vált ki hitetlenséget, uram bocsá: dühöt, képes lennék úgy megválaszolni a felmerülő kérdéseket, hogy a végén még a legszkeptikusabb is belátná, hogy igen, a fentiek véghez vihetők. Ezt a zárógondolatot azért fogalmaztam meg, hogy senki ne köpködje meg ezeket az elméleteket – elvéve ezzel mások bele vetett hitét és tenni akarását –, míg nem volt hajlandó megkérdezni előtte a gondolatok kibocsátóját!

Természetesen a fentebb megfogalmazottak nem kötelezőek az emberiség számára, de célravezetők, ha cél egy félelmek nélküli, élhetőbb világ, a teljes pusztulás megelőzése.

Barátsággal: csak1bolond (a "bolond") :)

2024.02.11.

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Függ. II. — Új Magyar Alkotmány (csak1bolond tervezete)

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)

Igaz, egyelőre csak1bolondé — de álmodozz velem kérlek, egy kicsit! A teremtés folyamata a gondolat, a szó és a tett egymást követése, és nem pénz kérdése. Az alábbiakat útmutató alapelveknek tekintsd, melyeket a törvénykezés finomít ki.

(Vedd figyelembe, hogy általam elvégzett felmérések szerint több mint 95%-os átlagban fogadták el ezeket az alapelveket az emberek!)

1. A kormány feladata az Alkotmány szerinti országvezetés, és nem hozhat olyan törvényt, mely csorbítja az emberi szabadságot, a szólásszabadságot és a gyülekezési jogot, vagy Alkotmányellenes.

Bővebb információ: Az a gyülekezési jog, ahol megmondják, mikor, hol, esetleg hányan gyülekezhetnek, az nem szabadság. Az sem szólásszabadság, ha cenzúráznak, vagy korlátozzák még a szabadnak nevezett nyilvános fórumokat is.

2. Az alkotmányt csak a Nép írhatja meg, és nem módosítható, csak kiegészíthető kizárólag a Nép jóváhagyásával, 70%-os támogatással.

Bővebb információ: Ha jól megnézzük a jelenlegi alkotmányt, a kormányzást végző politikusok és a tőke hatalmát védi. Az alkotmánynak pont az lenne a feladata, hogy védje az embereket a törvényhozókkal szemben.

3. A magyar állam köteles a ma meglévő bankok mellett saját pénzintézetet működtetni, melynek elsődleges feladata a magyar nép és vállalkozások kiszolgálása. Az itt forgalomba helyezett tőke soha nem képezhet kereskedelem tárgyát, kizárólag értékmérő, értékegyeztető funkciót tölthet be.

Bővebb információ: Nem lehetetlen véget vetni a tőke, a bankok kizsákmányolásának, a korrupciónak, amíg az életet meghatározó fizetési eszköz ilyen mértékben magánkézben van. Az erőszak nem megoldás, az agyunkat kell átállítani más gondolkodásra.

4. Az élethez való jog alapján az állam köteles minden polgáráról ugyanúgy gondoskodni. Köteles az élethez való feltételeket biztosítani (lakhatást, megélhetést, betegellátást), melyet életjáradéknak nevezünk. Az életjáradék maga a munkabér is egyben, ami havi 40-60 óra (szükség szerint) munkáért jár.

Bővebb információ: Ez a pont sokakból vált ki ellenérzést, hiszen nem mindenki ugyanúgy tesz a közjóért. Mint ahogy az is igaz, hogy egy anya nem dobja ki gyermekét, csak mert lusta. Akkor egy társadalom miért?

5. Soha senki nem lakoltatható ki otthonából, csak és kizárólag olyan ingatlanba, ami értékben azonos, és csak akkor, ha azt indokolttá teszi egy nagyobb közérdek.

Bővebb információ: Az emberi élet védelme terjedjen ki arra is, hogy senkit nem hagyunk az utcán megfagyni, vagy elveszíteni azt, amiért már egyszer megdolgoztak.

6. A betegellátás és az oktatás ingyenes a Magyar Nép számára, és ezek feltételeit köteles teljes mértékben biztosítani az állam.

Bővebb információ: Bevett, és nem igazán tiszteletre méltó emberi szokás, hogy akkor húzzuk le a másikról a legtöbbet, amikor a legnagyobb bajban van. A betegellátásban a prioritást a betegségek súlyossága határozza meg, ne a tőke.

7. Az elvégzett munkák nem rendelhetők értékben egymás alá vagy fölé. Ugyanazt az értéket képviseli minden munka (idő és erőbefektetés arányában). A kormánytagok, politikusok fizetése, juttatása sem lehet több, mint amit megszavaznak a népnek.

Bővebb információ: Felnőttként szégyellem, hogy iskolás koromban szégyelltem anyámat, vagyis az ő munkáját. Takarította az utcákat, és wc-s néni volt a buszpályaudvaron. Ma tisztelek minden elvégzett munkát, ami a közt szolgálja.

8. Semmilyen természeti kincs nem kerülhet magántulajdonba, nem elidegeníthető. Kizárólag a Magyar Nép tulajdonát képezhetik a természeti kincsek.

Bővebb információ: Senkinek nincs joga a természet adta kincsek kisajátítására. Gondoljunk a Balaton partjára, és a természeti kincseink külföldre vándorlására úgy, hogy abból a népnek szinte semmi haszna nem volt.

9. Az oktatás legfontosabb részét a természetvédelemnek, az önismeretnek és a kreativitásnak kell képeznie, és nem lehet senkit osztályozni, semmilyen formában. Minden diákot segíteni kell az önmegvalósításban.

Bővebb információ: Nem egy tanár vallja, hogy a mai oktatási anyag legalább 70%-a felesleges. Ugyanakkor hiányzik az oktatásból: testünk felépítése, kreativitás, önismeret, természetismeret. A mai oktatási rendszerünk termelte ki a kapzsi, korrupt politikusainkat is.

10. Minden köztisztviselő köteles évente vagyonnyilatkozatot tenni, oly módon, hogy az a nyilvánosság számára is hozzáférhető legyen. Üvegzseb.

Bővebb információ: Felmérhetetlen visszatartó ereje lehet a korrupcióval szemben. Aki ezt nem vállalja, eleve lopni készül, és nincs helye a Nép vezetésében.

11. Senki, semmilyen formában nem élvezhet mentelmi jogot; a meghozott törvények ugyanúgy vonatkoznak mindenkire, hivatástól függetlenül.

Bővebb információ: Honnan tudjuk, mekkora terhet raktunk másokra, ha mi magunk nem cipeljük? Egy megválasztott képviselő legyen példaértékű személyével.

12. A magyar állam minden állampolgárának köteles munkát és megélhetést biztosítani. A munkából kiesők életjáradéka nem lehet kevesebb a mindenkori megszavazott béreiknél.

Bővebb információ: Megöregedhet és megbetegedhet mindenki. Jólesne, ha nem lenne elhanyagolva. Az idősek élő könyvtárak, melyeket eddig oktalanul mellőztünk.

13. A meghozott törvények nem mondhatnak ellent a józan észnek, és törvénykezni kizárólag a körülmények figyelembevételével szabad. Az ember nem lehet a törvény szolgája — a törvénynek kell szolgálnia az embereket.

Bővebb információ: Örök igazság: Igazságot szolgáltatni nem lehet, csak igazságosan cselekedni az adott pillanatban. Amit mi igazságszolgáltatásnak nevezünk, az sokszor nem más, mint bosszú és retorzió.

14. Az igazságszolgáltatás nem lehet csupán törvénykezés és felelősségre vonás. A vétett hibák okainak feltárása, azok helyrehozása az elsődleges feladat. Minden törvénysértési eljárást — első körben — a helyi önkormányzat kezeli.

Bővebb információ: A lehetőségek megadása a hibák javítására és a károkozás enyhítése legyen az elsődleges cél, ne a büntetés. Ehhez bölcs emberismeretre van szükség.

15. Minden államilag támogatott tevékenységnek nonprofitnak, önfejlesztőnek, környezetbarátnak kell lennie. A Magyarországon élők 50% kedvezménnyel juthatnak hozzá ezek termékeihez és szolgáltatásaihoz.

Bővebb információ: A Magyar Nép nagyon ki volt használva. Természeti kincseit széthordták. Ugyanezt célozza meg ez a pont is.

16. Választható opcióvá kell tenni az adómentes vállalkozás lehetőségét, melyben minden munkaerőt és feltételt a kormány biztosít, ha annak társadalmilag létjogosultsága van és a magyar népet vagy a környezetvédelmet szolgálja.

Bővebb információ: A szabad vállalkozások felgyorsították a környezeti pusztítást és a társadalmi szakadék növekedését. Az állam belépése a termelésbe és kereskedelembe jobb alternatívát kínál.

17. Semmilyen dokumentum nem titkosítható, csak amit az Alkotmánybíróság jóváhagyott, kizárva ezzel az elkövetett bűncselekmények leplezését.

Bővebb információ: Tényeket eltitkolni, a Népet gyereknek nézve, nem valami szép dolog. Véget kell vetni a titkosítás alá bújtatott bűntetteknek.

18. A környezetszennyezés visszafogása érdekében: (1) A tömegközlekedés ingyenes az ország határain belül. (2) Az árufuvarozás kormányzati feladat. (3) A teljes hulladékfeldolgozás állami feladat. (4) A fogyasztásra ösztönző reklámok megszüntetése. (5) Új, környezetbarát energiaforrások fejlesztése.

Bővebb információ: A reklámok nem csak bosszantóak: nagy kárt okoznak a természetnek és az emberi egészségnek a mértéktelen fogyasztásra buzdításukkal.

19. A kormány köteles időről időre igényfelmérést készíttetni a helyi önkormányzatokkal a polgárok szükségleteinek és az élelmiszer-előállításnak összehangolására.

Bővebb információ: Az előállított élelmiszerek mintegy 50%-a kerül kukákba napjainkban. Hány éhezőt lehetett volna megetetni belőle.

20. Az állam köteles minden nagyobb településen létrehozni élelmiszer-feldolgozót és csomagolás nélküli élelmiszerboltot, ahol csak Magyarországon termelt, tiszta élelmiszerek kerülhetnek a vásárlók elé.

Bővebb információ: Felismerendő, mit jelent a friss élelmiszer, a nem utaztatott termék, a csomagolásmentesség. Egészségi és környezeti hatásuk olyan kedvező, amit ma még nem tudunk elképzelni.

21. Munkaerő felhasználásáról a kormányon felül önkormányzatok és vállalkozók is dönthetnek, egymás közti egyeztetéssel, melynek észszerűnek és nem hatalminak kell lennie.

Bővebb információ: Senkitől ne tagadjanak meg semmilyen feladatot, amit végezni szeretne, csak mert nincs végzettsége, az észszerűség keretein belül. Az ember, ha hobbijában boldog, munkájában is az.

22. A katonai és rendfenntartó szervek mindenkori feladata a Nép, és nem a kormány szolgálata. Vezetőik nincsenek alárendelve a kormánynak.

Bővebb információ: Mindent meg kell tenni, hogy ne fordulhasson elő, hogy ember fog fegyvert emberre, főleg ne olyanokra, akik jogos elégedetlenségüknek próbálnak hangot adni.

23. Bármilyen szükségállapot bevezetése kizárólag az Alkotmánybíróság engedélyével történhet.

Bővebb információ: Az emberek életével, szabadságával, megélhetésével soha senki ne játszhasson kényére-kedvére többé.

24. Az Alkotmánybíróság feladata ellenőrizni és megakadályozni a kormány Alkotmányellenes törvényeit. Az erkölcsi normák hatásköre csak a társadalmi szintű problémákra terjedhet ki, nem korlátozhatja az egyén személyi szabadságát.

Bővebb információ: Az említett érdekek nem sorolhatóak semmilyen körülmények közt a természet érdekei fölé.

25. Az Alkotmánybíróság 19 tagú testület, megyénként egy-egy taggal. Alkotmánybírónak választható minden büntetlen előéletű felnőtt magyar állampolgár. Bármikor visszahívhatók.

Bővebb információ: Egy 96%-os elfogadási eredménnyel járt az előzetes közvélemény-kutatás. Ez az egyetlen pont, ami 90% alá esett (89,8%). Valójában elég, ha valaki bölcs és tudja, kihez forduljon.

26. Minden hírközlési forrás teljesen szabad, a népet kell szolgálnia. A leadott hírek legalább 70%-ának közérdekűnek, pozitívnak, társadalomra és környezetre építő hatásúnak kell lennie.

Bővebb információ: Jelenleg a tőke kezében van a média, és a tőkepolitika irányítja. Mindig az a párt nyer, aki a legtöbbet hallatja magát. Érdemes megtanulni nem aszerint gondolkodni és választani.

27. Mindenféle hatalmi visszaélés, korrupció, jogtalan előnyszerzés, a nép megkárosítása a legsúlyosabb büntetéssel büntethető.

Bővebb információ: Elengedhetetlen a visszatartó erő. Nincs félnivalója annak, aki nem lopni készül, vagy nem hatalomvágy miatt áll emberek élére.

28. A meghozott törvényeknek előnyben kell részesíteniük a csoportos érdeket az egyéni érdekkel szemben, és a természet- és környezetvédelmi érdekek előnyt kell élvezzenek a csoportos érdekekkel szemben.

Bővebb információ: Ha tönkre tesszük a természetet, mi magunk is pusztulásra vagyunk ítélve. Sokkal nagyobb hatáskört kell adni az önkormányzatoknak a helyi döntésekhez.

29. Minden 100 főt meghaladó településnek saját önkormányzata lehet, és az önkormányzatok nem lehetnek alárendelve a kormánynak.

Bővebb információ: Akármilyen kicsi a település, hagyni kell, hogy az ott lakók döntsenek saját környezetükről. Ők tudják, hogy mire van szükségük.

30. Minden, az Alkotmányba foglalt irányelv megsértése — legyen az egyéni vagy csoportos — bűncselekménynek minősül, és mértékétől függően a legsúlyosabb büntetéssel is büntethető.

Bővebb információ: Azok mellett az életfeltételek mellett, amelyeket az Új Alkotmány kínál, nem igazán kell tartani az ilyen esetektől. Mindig a kárenyhítésé az első szerep, nem a büntetés.

31. Az Alkotmánybíróság tagjai mindent egységében látó bölcs emberekből álljanak, és ne szakemberekből. (A bölcs emberek megtalálják a megfelelő tanácsadó szakembereket.)

Bővebb információ: Az emberiség jövőjének jót tenne, ha globálisabb világlátású bölcsek irányítanának, és nem politikusok. A bölcsesség nem függ kortól és nemi hovatartozástól.

(Vissza a tartalomjegyzékhez!)