Sokat gondolkoztam
azon, hogy írjam le mindazt, ami velem történt. Mindazt, amit megismertem
életem során. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyien áhítoznak arra, hogy
megismerjék azt, ami nekem megadatott. Az előzőekben leírtakat egyfajta fizikai
megnyilvánulásként írtam le úgy, hogy nem ejtettem szót a „szellemi” háttérről,
mely bizony jóval érdekesebb és tanulságosabb volt számomra, mint a fizikai
megnyilvánulások. A „szellemtől” kaptam meg a magyarázatot, értettem meg a
fizikai megnyilvánulások okait, annak tökéletességét. Mert bizony a világ
tökéletes kedves barátaim, bármennyire hisszük azt, hogy ez nem így van. A
„tökéletesség” meglátása számotokra csak azért fátyolozott, mert képtelenek
vagytok hinni. Nincs fontosabb egyikőtök számára sem, hogy rájöjjetek a
„valóságra”, mert valóban igaz, hogy „álomvilágban” éltek.
De ne menjünk elébe a
dolgoknak! Sok mindenen mentem keresztül, mire odáig jutottam, hogy
felismertem, ki is vagyok valójában ÉN. Mert bizony ez maga lehet a
„beteljesülés” számotokra, ha megtudjátok, kik is vagytok valójában. „Színház
az egész világ.”
Gyógyulásom után, tele
hálámmal Isten iránt, kihez kínjaim közt imádkoztam életemért, egymás után
olvastam az ezoterikus könyveket. „Békés harcos, Élet a halál után, Élet a
születés előtt, Sirály…” Egyik könyv igazán érdekes volt. Címe: Johanes Greber
„Kapcsolat a szellemvilággal” (törvényei és céljai). Ebben a könyvben egy
katolikus pap írt élményeiről, kapcsolatáról a szellemvilággal. Miután
megtudta, hogy mennyire rossz úton jár a vallásképviseletével, le is vetette a
reverendát, pedig Ő tiszta szívű meggyőződésből volt pap. Ebben a könyvben
leírta a módját, hogyan lehet felvenni a jó szellemvilággal a kapcsolatot. Mert
bizony az is van, jó szellemek, kik az életet segítik. Hetente egyszer,
ugyanazon a napon, szombaton ültünk össze néhányan, kik hittünk és kíváncsiak
is voltunk egyben. Pár hét után aztán beindult a tanításunk. Először írásban,
aztán lett, aki a testéből szállt ki ima alatt. Volt, aki látta, hogy ki diktál
(szellem) annak, aki ír. Nagy élményként maradtak meg bennem a történtek. Olyan
rövid, de hatásos mondatokban „beszéltek”. Pl. „Siettesd az érkezést, s célodat
véghez viszi a KAR!” Aki ezt leírta, elmondta, hogy külön figyelmeztették, hogy
a KAR csupa nagybetűvel írandó. Történt, hogy az utcán találkoztam egy idős
házaspárral, kik megállítottak, és azt kérdezték, hol lehet itt órát venni,
mert 50 éve házasok, és a mama egy órát fog kapni ajándékba. Rájuk nézve
láttam, hogy nagyon szegények, kopott ruha, de tiszta… Nagyon aranyos öreg pár
volt, csillogó szemekkel. Mosolyogva mutattam a túloldali boltra. Megköszönték,
s arra indultak. Két lépést tettem, és azt éreztem, legszívesebben lecsatolnám
az órámat, és oda adnám nekik ajándékba. Késtem. Késtem két lépést. Még aznap
ügyvédnél voltunk a feleségemmel. Valamit intézett nekünk , s háromezer forinttal
többet adtunk, mint amennyit kért hálánk jeléül. Ugyanaznap este
összejövetelünk volt. Ezt kaptuk tanításba: „Ne itassátok a vízben úszókat, a
szomjazók meghalhatnak!” Először nem is értettük, aztán a fejemhez kaptam, mert
tudtam, miért van ez a mondat, mit jelent. Ugye nem kell elmagyaráznom, hogy az
ügyvéd nem szorult rá a borravalóra, ellentétben a szegény öreg házaspárral.
Még egy kis történet, ebből az időszakból. Be kell valljam, a
felismerés, hogy létezik Isten, hogy nem
válogat vallásos vagy ateista közt, hogy megtudtam, valóban van élet a halál
után, hogy létezik a szellemvilág…, úgy éreztem, egyfajta kiválasztott vagyok,
több embertársaimnál. Azt hittem, én már „mindent” tudok. Ezek az érzések „nagy
mellényt” adtak rám. Hibát hibára halmoztam emiatt. Soha nem jártam templomba.
Bementem egy misére, mert épp útba esett, és nem volt más dolgom. Megálltam
hátul,néztem az előttem ülőket némi „megvetéssel”, miközben arra gondoltam, mit
kerestek itt, Isten nem itt van… Aztán, mikor mindenki letérdelt, hogy imára
hajtsa fejét, én nem tettem. Pedig szinte mindig imádkoztam. Napközben, reggel
és este is. Az a heti „tanítás” aztán helyre rakott rendesen. Így szólt: „Isten
temploma, a lélek temploma, benned van. Ezért bárhol vagy, utcán, otthon, vagy
templomban, egyaránt hajts fejet Urad előtt”! Ez a mondat kigyógyított
felsőbbrendű érzetemből, letörte egómat rendesen. Ezt a fajta kapcsolatomat a
szellemvilággal megszüntettem, mikor úgy éreztem, „eleget tudok”, elég
tapasztalatot szereztem innen. Ugyanakkor észrevettem, hogy a kapcsolat nem
szűnt meg, csak állandósult. Nem volt már szükségem az összejövetelekre. Ha meg
akarom fogalmazni, valami olyasmi történhetett, mintha a lelkiismeret hangja
felerősödött volna. Közben csak arról volt szó, hogy „angyalom” hangját
halottam sűrűbben. Ne kételkedj! Van „őrangyalod”! Hitetlenséged zár el attól,
hogy „halld” Őt.
Egyre több dologra
voltam képes. Ki nem mondott gondolatokat mondtam ki mások helyett, előre
láttam eseményeket, még a pusztulásunkat is, a föld végezetét, amit
szörnyűségként éltem át, nagy fájdalmakkal akkoriban. De láttam még meg nem
született gyermekemet is. Feleségemnek megmondtam, mikor születik meg
gyermekünk. A másodiknál már megkérdezte, mert aggódott miatta, hogy egészséges
lesz-e? Megmondtam neki, ne aggódjon, szőke kisfiú lesz és egészséges. Meg is
nyugodott, mert ekkora már hitt dolgaimban. Történt, hogy egyszerre egy
irányban haladtam egyik kollegámmal, a busszal. Ő ment elöl, én mögötte. Beállt
a buszöbölbe, hogy felszedje az ott álló utasokat. Akkor értem utol, amikor az
utolsó utas is éppen fellépett a buszára. Gondoltam – mivel nincs felszállóm –
elmegyek mellette, kikerülöm. Abban a pillanatban egy „kiabáló” hangot hallottam:
„Állj meg!” Én ráfékeztem, és beálltam az előttem álló busz mögé. Éppen
sikerült még. Nem tudtam mire vélni a figyelmeztetést. A megállóból
kiindultunk. Kollegám ment elöl, én követtem. Nem messze a buszmegállótól
ahonnan kiindultunk, ahogy haladtunk felfelé a dombon, egy kanyarhoz értünk a
házak közt. Feltűnt egy nagy sebességgel közlekedő autó a kanyarban, amely
átsodródott a szembejövő sávba. Visszaszedte a kormányt, de akkora volt a
lendülete, hogy a kocsija hátulja nekicsapódott egy, az út szélén lévő fának.
Ez ismét átvágta őt a szembeni sávba úgy, hogy éppen az odaérkező busz bal
eleje kapta el a kocsi bal hátulját. Amit aztán ismét visszavágott a
túloldalra, és megállt nagy nehezen. Egy kislány ült a hátsó ülésen,
kinek – hál Istennek – nem lett nagyobb baja, mint az ijedtség. Ebben a
pillanatban lejátszódott előttem képekben az „eredeti” verzió, ami nem volt
más, mint hogy én megyek elöl a busszal, és pont telibe kapom az autót a
kanyarban. Szinte kilapítva láttam magam előtt. Szörnyű volt. Egyből
megértettem, miért kellett megállnom.
Egyre több információt éreztem azokról, kikkel kapcsolatba kerültem.
Egyszerűen jöttek. Jöttek érzések formájában, mintha az illető helyében lennék,
kire „fókuszálok”. Volt olyan, hogy ellenőrzésképpen megállítottam egy gyerekes
kismamát, és kitálaltam neki saját életéről. Persze először illedelmesen
köszöntem, elnézést kértem, aztán mondtam, éppen honnan jön, válófélben van,
hogy néz ki a férje, aki iszik is, sőt veri is őt… Láttam arcát, ahogy a
csodálat és az értetlenség átalakítja. Aztán láttam, ahogy megvilágosodik
értelme, és azt mondja, ismerem a férjét… Végül is megtudtam, amit akartam. Bár
a férjét nem ismertem, ahogy Őt sem, de elköszöntem tőle, és le kellett
szögeznem magamnak, hogy nem hallucinálok, nem hamis elméleteket gyártok. Aztán
már egyre rosszabb volt ez az érzés. Kellemetlenné vált. Képes voltam
embercsoportok fájdalmát felfogni érzés formájában. Egyre több lelki szenvedést
okozott az, amire képes lettem. Annyira sok mindenre megtanított ez a kialakult
helyzet. Munkahelyemen megváltozott a vezetés. Az új főnök kizsigerelte a
melósokat, a közösség teljesen felbomlott miatta, a kollegák fájdalmukban
egymásnak estek már. Akkora erő volt bennem ekkorra - melyet a félelem hiánya
adott nekem - ,hogy képes lettem volna összefogni kollegáimat, s eltávolítani a
vezérigazgatót. Egy ideig nem mentem dolgozni, s ez idő alatt hazugságokkal
etetve a dolgozókat, és ami szörnyű, szakszervezeten keresztül, ellenem
fordította kollegáimat, illetve kirúgással fenyegette őket. A történet lényege
az, rá kellett jönnöm, hogy senkin nem tudok segíteni, és ami fontosabb, nem is
kell! Miért is kellene? A sok nehéz helyzetben, bánatban, kínban élő emberek
érzéseit átérezve már kezdtem szinte megőrülni, majd szétszakadt a szívem,
annyira nem tudtam elviselni az „igazságtalanságokat”. Éreztem én az örömöket
is, de sajnos kevés ember él boldogságban, örömben, így nagyon nem volt
egyensúlyban „lelkem”. Rá kellett jönnöm, hogy mekkorát hibáztam. Hogy
gondolhattam azt, hogy ezen a téren nem a tökéletesség uralkodik, akárcsak a
természet felépítésében, vagy akár az emberi test felépítésében? Hogy mertem
kételkedni, hogy ami a földön van, az úgy tökéletes, ahogy van. Mert bizony így
van! Azzal már tisztában voltam, hogy életem során engem ért szenvedések oka én
voltam, hiszen én tettem tönkre gyomromat a helytelen táplálkozással. Én voltam
az, ki gallyra vágtam egészségemet, s vele tudatomat is, mely olyan rombolólag
hatott környezetemre, mint most a Tied, például. És a másik, hogy tudtam,
mennyi felismerést köszönhetek szenvedéseimnek, túlélésemnek. A mai napig más
határozná meg érzelmi állapotomat, ha nem tudnám, hogy én is megtehetem. Ezek a
felismerések könnyítették meg életemet. Én voltam az, ki idáig jutattam magam.
Miért is gondoltam azt, hogy bárkit meg kellene menteni saját magától? Hiszen
az ember, ki szenved, maga teremtette önszántából azt, amiben van. Nem, meg se
próbáljatok kételkedni ebben! A szabadság, a szabad akarat létezik! Nincs
pillanat, hogy ne Te döntenéd el, hogy az adott pillanatban mit tegyél! Az,
hogy félelmeid miatt másra hagyatkozol, az is a Te döntésed! Így aztán nem
maradt tennivalóm többé az emberek életében. Kollegáimon sem segítettem, miért
is tettem volna? Soha többé nem teszek olyat, amit más nem akar. Ugyanakkor
megteszek mindent, amit én akarok, anélkül, hogy bárki akaratát „megerőszakolnám”.
Ezek tudatában aztán „letettem” azt a képességet, hogy mások érzéseiben
vájkáljak. Felfogtam, mennyire egyek vagyunk. Én és Te. Én és Ti.
Egyik éjjel, mint
ahogy az többször is megtörtént, nem voltam testemben, és át kellett élnem
valamit. Ugyanis ekkorra már nem voltak kételyeim. Akihez imádkoztam életemért,
létezik. Úgy éreztem, már nincs más az első helyen, csak Ő, érte az életemet
adnám. Tudjátok, mint az a bizonyos valaki a bibliában, aki felvitte a hegyre
gyermekét, hogy megölje azt, kifejezve ezzel, hogy Isten az első számára.
Vigyázzatok ezzel a dologgal! Nagyon „veszélyes”! Fanatizmushoz vezethet!
Mindenesetre azt hittem akkor, hogy Ő az első életemben, Isten. Ő, akihez
imádkoztam magamban szinte minden pillanatban, amikor csak tehettem. Tettem
magamban olyan kijelentést, hogy gyermekem és Ő közt Őt választanám. Nem, az
nem fordult meg a fejemben, hogy megöljem a gyermekem! Nem voltam az őrület
határán, ha erre gondolnál. Mindenesetre voltak olyan kedvesek, és megmutatták
nekem kijelentésem valóságtartalmát. Elszomorító volt. Elalvás után testen
kívül voltam ismét. Házibuli volt egy tízemeletes ház tetején. Nagyon jól
éreztük magunkat, bár nem vagyok egy bulizós típus. A szomszédom, és egyben barátom
felesége a fiamat a nyakába vette, s úgy táncolt. A hangulat a tetőfokára
hágott. Marika úgy döntött tánc közben, hogy a vicc kedvéért kihajol a
korláton, miközben a gyerekem, Roland a nyakában van. Itt még nem volt meg az
öccse, Győző. Az egyik kihajolás rosszul sikerült, kicsúszott kezéből a fiam,
és lezuhant a tetőről. Nagy ijedtséglett úrrá rajtam. Megmerevedve álltam,
miközben Marikára bámultam. A következő pillanatban már lent voltam az utcán a
mentősök és tűzoltók közt. A fiam nem ért földet. Az erkélyről kilógó, régi
fajta alumínium antennák ugyanis
tompították a zuhanást, és beterelődött – ha jól emlékszem – a negyedik
emeletre. Valamilyen oknál fogva – ami nem tiszta számomra – nem lehetett
megközelíteni azt az erkélyt, ahova bezuhant fiam. Arra emlékszem, hogy
kívülről azért nem indultak el a tűzoltók, mert nagyfeszültségű elektromos
kábelek lógtak minden irányból, amelyek csak úgy szikráztak, ha vashoz, vagy
egymáshoz értek. Nem törődve a tiltással, hogy várjam meg, amíg biztonságossá
teszik a felhaladást, nekivágtam, és felmásztam az emeletre. Erkélyről
erkélyre, mit sem törődve a hintázó, szikrázó vezetékekkel vagy az esetleges
halállal. Ahogy felértem a negyedik emeleti erkélyre és a nyitott ajtó felé
indultam, már láttam, hogy a szoba közepén egymás mellett, velem szemben egy
idős házaspár térdel, szorosan egymás mellett, s mindketten előttük álló
kisfiamat ölelik magukhoz. (Most, amikor ezeket a sorokat leírom, és
visszaemlékszem, könnyes lesz szemem. Gondoljanak bele, mit éreztem akkor!)
Lassan léptem feléjük az ajtóból, talán kettőt, miközben figyeltem fiamat, ki
megfordult és rám nézett. Semmi baja nem volt, pár karcoláson kívül, még csak
nem is sírt. Térdemre rogytam, széttártam karomat és magamhoz szorítottam,
miközben annyira sírtam, hogy alig láttam könnyeimtől. Ekkor ismét megjelent
életemben. Ott állt bal oldalamon, fejemre tette kezét, s csak ennyit mondott:
„Látod! Még nem készültél fel.” Láthattam ismét ragyogását, mindent betöltő fényét,
érezhettem a megnyugvást… és ismét kaptam valamit tőle. Egy nem mindennapi
„leckét”, felismerést. Aztán visszakerültem testembe, felébredtem, és
izzadságban, könnyekben köszöntem meg neki ismét, amit értem tett. Innen kezdve
már tudtam, korántsem vagyok egyenlő azzal, amit gondoltam magamról. És ha már
ennyire nem tudom, ki vagyok, akkor ki vagyok én valójában?
Nagy „áttörés” volt életemben, mikor egyik
alkalommal visszavittek az időben és megmutatták Jézus életét. Nem, nem
bolondultam meg! Láthattam az egészet úgy, ahogy történt valójában. De nem
akárhogy. Nem csak képeket láttam, de én magam voltam minden. Én voltam Jézus
is, szenvedése is. Én voltam Júdás is, lelkiismeret furdalása is… És nem volt
olyan pont, melyet ne láttam volna egy időben. Tovább megyek! Én voltam a szél,
mely a falevelet ringatta és a falevél is, mely magán érezte a szellő ölelését…
Nincs szó, mellyel visszaadhatnám ezt az élményt. Visszatérve testembe, felébredtem
és annyira sírtam, mert elképzelni sem tudjátok, milyen érzés volt. Aztán elaludtam.
Felébredtem ,és azt vettem észre, hogy nem emlékszem a történtekre. Csak ezekre,
amit megfogalmaztam az imént. Nagyon szomorú voltam, elkeseredett. Hiába
akartam emlékezni a részletekre, nem ment. Magyarországon él olyan „nagymester”,
kinek szellemi szintje meghalad minden embertársáét. Sok előadást tart szerte
az országban a szellemtudományról. Elmondtam neki, hogy mi történt velem.
Kifejeztem mély bánatomat is, ami arra vonatkozott, hogy nem emlékszem a
részletekre. Rám mosolygott, és azt mondta: „Ne aggódj, fogsz! A megfelelő
időben rájössz a lényegére.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése