És Tibornak, ki azt
mondta, hogy rájövök, igaza lett. Rájöttem, s ez egy életre boldoggá tett. Hogy
mire jöttem rá, azt talán majd később mondom el.
Egyelőre említésre méltónak tartom mindazt, amit az előzőekben leírtak
hoztak nekem, mint egyfajta örök felismerést, tanulságot. Azok az évek, amit az
új életemben töltöttem más emberként, folyamatosan szülték az újabb és újabb
felismeréseket. Ezek a felismerések aztán új megvilágításba helyezték a világot
számomra. Ahogy a tudásom gyarapodott, úgy változott a nézetem ugyanazokról a
dolgokról. Példa: Amikor az emberek érzéseit képes lettem érezni a legmélyebb
rejtekig, osztoztam örömükben, de bánatukban is. Megjegyzem, kevés ember volt,
aki örömben élt, így igazán csak a bánat érzése jutott ki, mikor valakire
„ráhangolódtam”. A sok szenvedés alapvető okának a pénzt tartottam, és a
pénzhez kötött erős tudatot. Ezért aztán gyűlöltem a pénzt, mely alapja
kábítószernek, hiányos betegellátásnak, nélkülözésnek, erőszaknak… és még
sorolhatnám. Aztán mikor rájöttem, amire rájöttem, már tudtam, nem a pénz a
hibás, hanem én. Mindig az Én a „hibás”, az ember. A pénz csak egy eszköz, amit
meglehetősen rosszul használunk, néhány hatalomra vágyó ember miatt. „A dolgok
nem jók, vagy rosszak, mi magunk tesszük
azzá.” Már nem emlékszem, hogyan találkoztam ezzel a mondattal, de mindenesetre
igaz. Ezzel a gondolatommal, hogy a pénz mennyire „rossz” dolog, megalapoztam,
hogy ne is legyen nekem. Bármennyire is szerettem volna, hogy legyen pénze az
általam képviselt alapítványnak. Mert miért is kerülne olyan az emberhez, amit
nem kíván, amit rossznak tart a tudata legmélyén. Ezzel a tudattal, hogy
a pénz mennyire elérhetetlen, mennyire rossz - de aztán mégis küzd érte az
ember, mert azt hiszi, hogy vágyai csak a pénz elérésével teljesülnek - , egy
nagy „küzdelem” indul be az életbe. „Hajsza a pénz után.” Amíg nem jöttem rá,
hogy mennyire tökéletes világban élünk, e gondolatoknál fogva még politikus is
lettem volna, csak hogy segíthessek az embereken. Ma már nem akarok segíteni
senkin. Nem is tudnék, és nincs is miért. Abban a 12 évben, melyben tele volt
lelkem a megmentés vágyával, az embereken való segítség akaratával, és persze
az előzőekben leírt esetekkel a lét egy másik formájában, számos vers,
aforizma, jó tanács született meg. Ezek a sorok híven tükrözték világnézetemet
az adott időszakban, és röviden adják át a legújabb tanulságokat, amit kaptam
az élettől.
Néhányat itt most
„megmagyarázok”, hogy hogyan is született, és milyen felismerést kíván átadni
nektek, hogy életetek könnyebb legyen. Ne feledjétek! Okos ember más kárából tanul!
Számos oka van annak, hogy „Bolond”-ként jelenek meg a külvilág felé. Még az
alapítványom emblémája is egy bolond. Én nem voltam képes más kárából tanulni.
Neked, URAM!
Ó
Istenem, milyen boldog az, ki téged láthat,
Mily
boldog az, ki nem hord sötét árnyat.
S még
boldogabb az, ki levetett minden vágyat,
Ki
téged szégyenkezés nélkül szívébe zárhat.
Ó
Istenem, bocsásd meg gyengeségeimet,
Segíts,
hogy ez életem ne szüljön új vétket!
Vigyázz
rám, hogy el ne kapjon nagy fekete madár karma,
Ne
terhelje bűnös testem új, s még újabb karma!
Ó
igen, érzem oltalmazó szárnyaid,
S én
gyarló mégsem tudom leküzdeni bűnös vágyaim.
Bárcsak
lennék én a győztes, küzdenék le minden árnyat,
Bárcsak
emelhetnék feléd széttárt tiszta szárnyat!
Istenem,
milliók hiszik azt, hogy uralnak,
Észre
sem veszik, s közben alájuk szép csendben tüzet raknak.
Kérlek
Uram, ne hagyd őket elégni,
Nagy
kínok közt megtanulnak kérni!
Pokol
és mennydörgés, büntető század,
Nem
szegődhetsz ellen, nem vonhatsz vállat.
Vagy
mégis!? Van, mi megvédhet?
Igen,
ha tudod, hogy ÉLHETSZ.
Emberi
törekvés, legyőzhető század,
A
célt mégis tovább viszik mihaszna vágyak.
Hamis
szenvedélyek kovácsolnak gátat,
S az,
ki igazán számit, sosem fordít hátat.
Uram!
E pár sorral nem törölhetem bűnös tetteim,
Mégis
arra kérlek: bocsásd meg vétkeim!
Lehet,
hogy most halott vagyok, mégis valami éltet,
A
tudat, hogy halál után jön az ÉLET.
Beszőtt
szememről lekerült némi hályog,
Azt
hittem, most már valamivel többet látok.
S
erre én még mindig csak annyit tudok:
Nélküled
Uram, élve is csak halott vagyok.
E sorok akkor íródtak,
mikor megszabadultam kínjaimtól, és hálámat igyekeztem kifejezni annak, kihez
minden áldott nap fohászkodtam életemért.
Sokatoknak nehéz megérteni a fentieket, sőt, egyenesen „értelmetlennek”
tűnhet. Azok viszont, akik értik, miről szól, bizonyára „lelki”
beállítottságúak.
Bármennyire hihetetlen, nem vagyok egy
templomba járó típus, sőt, azt sem tudom, meg vagyok -e keresztelve. Abban
viszont biztos vagyok - bármennyire is elcsépeltük ezt a nevet -, Isten
létezik, és az, hogy valaki hívő, keresztény legyen, nem a templomokon múlik!
„Üdvösséget " senkitől nem kaphat az ember, mert benne van, s az embernek
magának kell elérnie kizárólag cselekedetei által. Így „Tisztelt Pap
Urak”, feladataitok köre igazán minimálisra csökkent! Szeretni tanítsátok meg
az embereket!
Ki kell egészítenem ezt a „magyarázatot”.
Amikor megírtam, azt hittem, egy olyan Isten létezik, akinek „könyörögni kell”,
hogy segítsen. Ez nem így van! A „könyörgés” hited erősítése iránta. De a végén
Te magad vagy minden esetben a MEGOLDÁS! Semmit nem hazudott, mikor azt mondta:
„Hasonlatosságomra teremtettelek… Adok Neked teremtő erőt, szabad akaratot,
döntést a dolgok felett...” Megkaptuk mindezt, higgyétek el! Hogy nem tudtok
vele mit kezdeni, igazán nem más „bűne”.
TUDTAD?
Az
igazi szeretet szívedből fakad.
Az
ilyen szeretet minden rossz felett győzelmet arat.
Eltörli
belőled a haragot, a gyűlöletet,
Helyébe
megbocsátást, szeretetet ültet.
Az
igazi szeretet nem ismer határokat,
Mint
vérszomjas vadász a vadat, űzi el a rosszat.
Nem
hagy helyet benned bánatnak, keserűségnek,
S
megtanít megbocsátani mindenféle vétket.
Az
igazi szeretet széppé teszi a csúnyát,
Külsődre
Ő húz szemet gyönyörködtető gúnyát.
E
fajta szépséget, csak a „vak” nem látja át,
Ez
a szépség, csak a gonosz lelket nem hatja át.
Az
igaz szeretetről még sokat lehetne írni,
De
az emberek szívének azt mind el kellene bírni.
Sajnos
az igaz szeretet hiányzik az emberek szívéből,
Ez
lesz az oka annak, hogy eltűnünk a Föld színéről.
Amikor igazán
szeretünk valakit, azt feltételek nélkül tesszük! Elénk helyezzük mindenben,
hiszen akár az életünket is adnánk érte. Ezért, bármit tesz ellenünk, azt
megbocsátjuk, bármit adunk, viszonzást nem várunk (még egy köszönömöt sem, mert
amennyiben cserében várunk bármit is, azt nem „adásnak”, üzletnek hívják!), és
bármi is történik, tudjuk, „vele a szeretet által egyek vagyunk”! A másik
emberben magadat lásd!
Mindazoknak az embereknek, kik nem látják az élet értelmét, nekik
elárulom: ez az! Ez feladat! Ez az igazi feladat életünkben!
Az OK
Szép
ez a virág, hát letépem magamnak,
Öröm
tölt el attól, ahogy szirmai színei rám hatnak.
Felszívom
bársonyos illatát,
De
nem érzem közben az ő fájdalmát.
Idő
telik el, s virágom elhervad
Bánat
jő hát, a szépség és illat elmarad.
Milyen
öröm volt, amíg élt.
Most,
hogy nincs, szívem szakad szét.
Szép
ez a fiú, elviszem magammal.
Vele
fogok élni, s közös vágyainkkal.
Gyermeket
szülök szépet,
Milyen
szép is ez az élet!
Van
házunk, autónk, és minden,
Nem
is alakulhatott volna semmi ennél szebben.
Milyen
hálás vagyok Istennek, a Sorsnak,
Sok
mindent adott, nem csak annyit, mint másnak.
Ez
ám az élet! Pompa, fény, ragyogás!
De
hirtelen sötétség jő, félelem, s szorongás.
Rablók
jönnek, s elvisznek mindent,
Felgyújtják
a házunk, váltságdíjat kérnek.
Oda
adok mindent legdrágább kincsemért,
Lelkem
jajgat, engem ilyen még sosem ért.
Istenem!
Ha létezel, ezt miért hagytad!?
Hogy
lehet élete ennyi mihaszna gaznak?
Könnyfátyolon
át nézem a porrá égett házat,
Reszkető
gyermekem mellemre szorítva fordítok hátat.
Istenem!
Elvettél tőlem mindent e gyermeken kívül,
Lelkem
is, szívem is üres lett belül.
Egy
hang szól az égből, talán a Nap mögül,
Arcomra
csodálkozás, belém enyhe szorongás kerül.
„Hát
ki volt ki rétnek virágját százszor is letépte,
S
annak szépségét csak rövid ideig élvezhette?”
Kellemes
borzongás fut rajtam végig e hang hallatán,
Ez
volt a pillanat, amikor gazdag lettem igazán.
Ha
nem is maradt semmim, a leggazdagabb vagyok,
Mert
most már tudom: az „OK” ÉN VAGYOK!
E vers születése igazán nagy mérföldkő volt életemben. Akkor íródott, mikor egy
tollvonásra elvesztettem mindent, mit addig felépítettem az alapítványon
keresztül. Mert bizony milliomos is lehettem volna, bár így gazdagabb vagyok!
Az előzőekben leírt dolgokra
gondolok itt, amikor elbuktam az összes „anyagi javat”.
Két életet
éltem. Egyet a családomnak, egyet az emberiség „megmentéséért”. Bizony
elhanyagoltam azt a helyet, ahonnan a legtöbb szeretetet, megértést kaptam, a
családi fészket. „Rendes” munkám mellett minden szabadidőmet azzal töltöttem,
hogy tegyek valamit a „közjóért”. Feladatomnak éreztem azután, hogy a SORS volt
olyan kegyes és életben hagyott. Sok kín és szenvedés után, hitem erejével, és
természetesen az Ő segítségével tovább élhettem e szép és csodálatos földön.
Csak annyi változott, hogy mások lettek az értékrendjeim. Ha nem lett volna
„kín”, szenvedés, soha nem jövök rá, hogy mennyivel több dolog van az életben,
mint amit látunk, tapasztalunk „gyatra” érzékszerveinkkel.
A velem történtek után (gyógyulásom) úgy éreztem „tartozok”, tennem kell valamit,
hiszen „kiválasztott” lettem…
Éveken keresztül
tevékenykedtem a „közjóért”, kereshettem volna havi százezreket, de én csak a
„rendes” állásom fizetéséből éltem családommal, az összes többi pénzt meghatározott
„jótékonyságra” fordítottam. Úgy éreztem, Én igazán „szolgálok”. Talán ez az
érzés „nagy mellényt adott rám”, büszkeséggel töltött el, és „élveztem is”. Ez
volt az oka, hogy „megfizettem” érte. A mai gazdaságpolitikánk „megengedi”,
hogy egy tollvonásra mindent elveszítsen valaki, egy be nem tartott ígéret,
vagy egyéb dolog miatt. Azt hittem, velem ilyen nem történhet. Megtörtént.
Megint nem értettem semmit az életből. Hogy létezik, hiszen én Őt szolgáltam,
vagy legalábbis igyekeztem. Meg voltam győződve, hogy Neki teszek mindent, ezt
Ő jó szemmel nézi, az Ő kívánságát teljesítem ezzel… Istenre gondolok itt.
Aztán hetekkel később, mikor testileg- lelkileg padlóra kerültem a „veszteség”
miatt, és éppen „fohászkodtam”, hogy miért…, megint megszólalt a „hang” bennem:
„Nem kértem tőled semmit az égadta világon…!”
Egy csapásra megjött az
életkedvem! Megint kaptam valamit az „élettől”, valami csodálatos dolgot.
Hiszen igaza volt, semmit nem kért, én éreztem úgy, hogy tartozom, és tettem,
tettem, tettem, aztán talán már követelni is akartam…
Mit is kívánnak üzenni e sorok? Egyszerű! Bármikor keresed valaminek az okát,
ami veled történik, soha ne magadon kívül keresd!
Mert tutira Te is ott
voltál, mikor ”kezdődött”! Olyan szöveggel senki ne magyarázkodjon, hogy nem
tehetett mást! Ez soha nem igaz! Szabad akarattal születtünk, és mindvégig meg
is van adva a lehetőség! Maximum félelmeink gátolnak bennünket! Ha ezt nem
tudod levetkőzni, ne „mutass” másra, mint „OK”!
Egyébként is, miért kellett volna, hogy pénzem legyen, hiszen azt vallottam, hangoztattam,
hogy nem a pénzért teszem, amit teszek, és amúgy is gyűlöltem a pénzt, mert
alapja volt kábítószernek, erőszaknak, bűnözésnek, még háborúnak is… Hogy „vonzanám”
magamhoz azt, amit legbelül elutasítok? Ugye Te is látod, „AZ OK ÉN VAGYOK!”
Az ehhez hasonló „csapások” térítettek – többek közt – észhez. Na meg persze az
Ő „hangja”, vagy éppen „filmvetítése” (gondolok itt a tanulságos testen
kívüliségre pl.).
A következő sorok is tanulsággal szolgálhatnak, ha elmerülsz bennük, és képes
vagy „eggyé válni” az olvasottakkal!
Megértés
Sok-sok
ember körbe állva, egy fát rajzolnak a nagyvilágban.
Minden
pontot jól megnézve, gyönyörködnek virágban, levélben.
Lerajzolnak
minden „pontot”, minden részletre fordítanak nagy gondot.
Ám
szegény fán vannak kopár ágak, ezek bizony nem elégítenek ki szép vágyat.
Elkészülnek
a remekművel, gyönyörködnek, szörnyülködnek.
Lerajzolták
a világot, ki szépet, ki gyászost.
Most
körbeadják egymás rajzát, felfedeznek sok-sok hibát.
Minél
távolabbról érkezik a lap, annál jobban mulatnak.
Aztán
sokan dühösek, hol látott a másik olyan szépet?
Most
meg kiabálnak, magyaráznak, de az Istenért sem mozdulnának.
A
képek körbeérnek, a sajátot kézbe véve, okoz nagy megelégedettséget végre.
Ostoba
és vak itt minden ember, gondolja ezt minden ember.
Míg
nem egyik körbejárva, rácsodálkozik az ábrákra.
Belepillant
minden képbe, aztán fel a fára nézve, szép lassan körbejárva, mosoly ül arcára.
Már
nem mondja Ő: a Tied szép, a Tied pedig csúnya, mert onnan nézve a fán valóban
úgy áll a gúnya.
Visszatérve
helyére, nagyot rikkant az éterbe:
Tegyétek
a képet a földre, és induljatok szép lassan körbe!
Furcsa
szemmel néznek most rá, így vált Ő:
BOLONDDÁ.
Vedd úgy, hogy a világ egy hatalmas nagy fa! A világ, és minden! Érzelmek,
gondolatok… stb. Ezt a nagy fát mi, emberek körbeálljuk. Szépen, körben
szorosan egymás mellett. Mindannyian festőművészek vagyunk, ugyanolyan
képességekkel Se többek, se kevesebbek nem vagyunk egymásnál tudásban. A „fa”
amit lefestünk, roppant érdekes, ugyanis az egyik oldala lombos és virágos, jó
illatokat terjeszt, míg a másik oldala kopár és bizony nem nyújt szép látványt.
Attól függően, hogy Te magad hol állsz, olyannak látod a „fát”, a világot.
Olyannak is fested le, mondod el, olyannak tartod… Ez érthető! Bármennyire is
közel áll valaki hozzád, az Ő „rajza, festménye” eltérő lesz valamennyire,
hiszen nem tud a Te helyedre odaállni. És minél távolabb van tőled valaki,
annál nehezebben érted meg Őt! Az Ő „képét” (szimpatikus, nem szimpatikus)! De,
ha tudod, hogy ennek oka csak annyi, hogy nem ugyanott áll, ahol Te, ennélfogva
nem ugyanazt látja, amit Te… bizony megérted Őt, és soha többet nem
bosszankodsz az életben mások tettein!
Középen
Elfáradtam.
Hogy
mibe?
A
mászkálásba.
Emberek
járnak fel s alá, egy nagy hegyre.
Izzadnak
felfelé, de nem tudnak örülni lefelé sem.
Ha
fent vannak, akkor magasat akarnak látni,
Ha
meg lent, akkor mélyet.
Fogtam
magam, és leültem a hegy derekán egy fa árnyékába.
Bámulom,
ahogy fel s alá járkálnak.
Nem
tudom, miért tartanak „bolondnak”,
Hiszen
ha magasat akarok látni, csak fel kell néznem,
Ha
mélyet, elég lepillantanom.
Annyit hallottam az életben, hogy nem vagyok normális. „Bolond” vagy! - mondták
sokan. Nem is akarok ellene tiltakozni, sőt, mára már kifejezetten „megszerettem”.
Ha ugyanis normális dolognak
tartjuk azt az életvitelt, életformát, amiről tudjuk, hogy pusztulásunkat
okozhatja, akkor engedtessék meg, hogy „Bolond” legyek!
Amit a sorok „üzenni” akarnak? Egyszerű: örök elégedetlenségben éltek, aminek
nem lenne muszáj így lennie!
Hogyan tovább?
Nem
messze tőled e nagyvilágban,
Valaki
vérét adja Földanyánknak egy zord szobában.
Nem
bírta tovább az élet „terheit”,
Ereit
vágva próbált enyhíteni könnyein.
A
fájdalmak lassan szűnni kezdtek végre,
De
nem sejtette, hogy is megy most éppen lépre.
Már
érezte Ő, hogy valami rosszat tett,
S
tudta mindezt, mikor a semmiből valaki ott termett.
Fényben
úszó ragyogás volt,
Olyan,
ami minden „tüzet” olt.
Miért?
Kérdezte.
Szememre
semmit nem vetve.
Bocsáss
meg Istenem, nem bírtam a „terhet”,
Testem
is, lelkem is belerokkant véle.
Próbáltam
én megtenni mindent, éltem másért,
De
engem csak kihasználtak, s megannyi kár ért…
Becsaptak,
hazudtak, szenvedtem sokat…
Próbáltam
megfelelni minden elvárásnak…
Küzdöttem
szeretetükért, de mindhiába,
Fájdalmam
nagyra nőtt közben, s életem így dőlt dugába.
Most
visszamész, de nem mész üres kézzel!
Életed
„ajándékát” kapod, mit társaid nem fognak fel ésszel.
Nem
az lesz feladatod, hogy mások szeressenek,
Az
lesz feladatod, hogy Te magad szeress!
És
hogy megkönnyítsem ezt is,
Előbb
magad szeresd, aztán ugyanúgy mást is!
Ez
nem lesz hiábavaló törekvés életedben,
Lelked
megnyugszik, és így lesz majd békéd az örök fényben.
Magához
tér Ő, immár egy kórházi ágyon,
Szemében
könnyek, s lelke úrrá lett minden vágyon.
Körbepillant
a könnyező arcokon,
Bocsánatot
kér: ez a legjobb alkalom.
Aztán
szemét behunyva elméláz,
Most
jó, most jó… mert tudja: HOGYAN TOVÁBB.
Nem feladat többé számomra, hogy bárki is szeressen engem! Nincs „feladatom”!
Szabad vagyok!
Csak ennyi: „szeretni
Önmagam, és Mást ugyanúgy szeretni!”
Én igyekszem! Igyekezz Te is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése