Az Út (IX. fejezet: Sem lent, sem fent; KÖZÉPEN)

IX. fejezet: Sem lent, sem fent; KÖZÉPEN

 

 

         És Tibornak, ki azt mondta, hogy rájövök, igaza lett. Rájöttem, s ez egy életre boldoggá tett. Hogy mire jöttem rá, azt talán majd később mondom el.

Egyelőre említésre méltónak tartom mindazt, amit az előzőekben leírtak hoztak nekem, mint egyfajta örök felismerést, tanulságot. Azok az évek, amit az új életemben töltöttem más emberként, folyamatosan szülték az újabb és újabb felismeréseket. Ezek a felismerések aztán új megvilágításba helyezték a világot számomra. Ahogy a tudásom gyarapodott, úgy változott a nézetem ugyanazokról a dolgokról. Példa: Amikor az emberek érzéseit képes lettem érezni a legmélyebb rejtekig, osztoztam örömükben, de bánatukban is. Megjegyzem, kevés ember volt, aki örömben élt, így igazán csak a bánat érzése jutott ki, mikor valakire „ráhangolódtam”. A sok szenvedés alapvető okának  a pénzt tartottam, és a pénzhez kötött erős tudatot. Ezért aztán gyűlöltem a pénzt, mely alapja kábítószernek, hiányos betegellátásnak, nélkülözésnek, erőszaknak… és még sorolhatnám. Aztán mikor rájöttem, amire rájöttem, már tudtam, nem a pénz a hibás, hanem én. Mindig az Én a „hibás”, az ember. A pénz csak egy eszköz, amit meglehetősen rosszul használunk, néhány hatalomra vágyó ember miatt. „A dolgok nem jók,  vagy rosszak, mi magunk tesszük azzá.” Már nem emlékszem, hogyan találkoztam ezzel a mondattal, de mindenesetre igaz. Ezzel a gondolatommal, hogy a pénz mennyire „rossz” dolog, megalapoztam, hogy ne is legyen nekem. Bármennyire is szerettem volna, hogy legyen pénze az általam képviselt alapítványnak. Mert miért is kerülne olyan az emberhez, amit nem kíván, amit rossznak tart a tudata legmélyén.  Ezzel a tudattal, hogy a pénz mennyire elérhetetlen, mennyire rossz - de aztán mégis küzd érte az ember, mert azt hiszi, hogy vágyai csak a pénz elérésével teljesülnek - , egy nagy „küzdelem” indul be az életbe. „Hajsza a pénz után.” Amíg nem jöttem rá, hogy mennyire tökéletes világban élünk, e gondolatoknál fogva még politikus is lettem volna, csak hogy segíthessek az embereken. Ma már nem akarok segíteni senkin. Nem is tudnék, és nincs is miért. Abban a 12 évben, melyben tele volt lelkem a megmentés vágyával, az embereken való segítség akaratával, és persze az előzőekben leírt esetekkel a lét egy másik formájában, számos vers, aforizma, jó tanács született meg. Ezek a sorok híven tükrözték világnézetemet az adott időszakban, és röviden adják át a legújabb tanulságokat, amit kaptam az élettől.

         Néhányat itt most „megmagyarázok”, hogy hogyan is született, és milyen felismerést kíván átadni nektek, hogy életetek könnyebb legyen. Ne feledjétek! Okos ember más kárából tanul! Számos oka van annak, hogy „Bolond”-ként jelenek meg a külvilág felé. Még az alapítványom emblémája is egy bolond. Én nem voltam képes más kárából tanulni.

 

Neked, URAM!

 

Ó Istenem, milyen boldog az, ki téged láthat,

Mily boldog az, ki nem hord sötét árnyat.

S még boldogabb az, ki levetett minden vágyat,

Ki téged szégyenkezés nélkül szívébe zárhat.

 

Ó Istenem, bocsásd meg gyengeségeimet,

Segíts, hogy ez életem ne szüljön új vétket!

Vigyázz rám, hogy el ne kapjon nagy fekete madár karma,

Ne terhelje bűnös testem új, s még újabb karma!

 

Ó igen, érzem oltalmazó szárnyaid,

S én gyarló mégsem tudom leküzdeni bűnös vágyaim.

Bárcsak lennék én a győztes, küzdenék le minden árnyat,

Bárcsak emelhetnék feléd széttárt tiszta szárnyat!

 

Istenem, milliók hiszik azt, hogy uralnak,

Észre sem veszik, s közben alájuk szép csendben tüzet raknak.

Kérlek Uram, ne hagyd őket elégni,

Nagy kínok közt megtanulnak kérni!

 

Pokol és mennydörgés, büntető század,

Nem szegődhetsz ellen, nem vonhatsz vállat.

Vagy mégis!? Van, mi megvédhet?

Igen, ha tudod, hogy ÉLHETSZ.

 

Emberi törekvés, legyőzhető század,

A célt mégis tovább viszik mihaszna vágyak.

Hamis szenvedélyek kovácsolnak gátat,

S az, ki igazán számit, sosem fordít hátat.

 

Uram! E pár sorral nem törölhetem bűnös tetteim,

Mégis arra kérlek: bocsásd meg vétkeim!

Lehet, hogy most halott vagyok, mégis valami éltet,

A tudat, hogy halál után jön az ÉLET.

 

Beszőtt szememről lekerült némi hályog,

Azt hittem, most már valamivel többet látok.

S erre én még mindig csak annyit tudok:

Nélküled Uram, élve is csak halott vagyok.

 

         E sorok akkor íródtak, mikor megszabadultam kínjaimtól, és hálámat igyekeztem kifejezni annak, kihez minden áldott nap fohászkodtam életemért.

Sokatoknak nehéz megérteni a fentieket, sőt, egyenesen „értelmetlennek” tűnhet. Azok viszont, akik értik, miről szól, bizonyára „lelki” beállítottságúak.

Bármennyire hihetetlen, nem vagyok egy templomba járó típus, sőt, azt sem tudom, meg vagyok -e keresztelve. Abban viszont biztos vagyok - bármennyire is elcsépeltük ezt a nevet -, Isten létezik, és az, hogy valaki hívő, keresztény legyen, nem a templomokon múlik! „Üdvösséget " senkitől nem kaphat az ember, mert benne van, s az embernek magának kell elérnie kizárólag cselekedetei által.  Így „Tisztelt Pap Urak”, feladataitok köre igazán minimálisra csökkent! Szeretni tanítsátok meg az embereket!

Ki kell egészítenem ezt a „magyarázatot”. Amikor megírtam, azt hittem, egy olyan Isten létezik, akinek „könyörögni kell”, hogy segítsen. Ez nem így van! A „könyörgés” hited erősítése iránta. De a végén Te magad vagy minden esetben a MEGOLDÁS! Semmit nem hazudott, mikor azt mondta: „Hasonlatosságomra teremtettelek… Adok Neked teremtő erőt, szabad akaratot, döntést a dolgok felett...” Megkaptuk mindezt, higgyétek el! Hogy nem tudtok vele mit kezdeni, igazán nem más „bűne”.

 

TUDTAD?

 

Az igazi szeretet szívedből fakad.

Az ilyen szeretet minden rossz felett győzelmet arat.

Eltörli belőled a haragot, a gyűlöletet,

Helyébe megbocsátást, szeretetet ültet.

 

Az igazi szeretet nem ismer határokat,

Mint vérszomjas vadász a vadat, űzi el a rosszat.

Nem hagy helyet benned bánatnak, keserűségnek,

S megtanít megbocsátani mindenféle vétket.

 

Az igazi szeretet széppé teszi a csúnyát,

Külsődre Ő húz szemet gyönyörködtető gúnyát.

E fajta szépséget, csak a „vak” nem látja át,

Ez a szépség, csak a gonosz lelket nem hatja át.

 

Az igaz szeretetről még sokat lehetne írni,

De az emberek szívének azt mind el kellene bírni.

Sajnos az igaz szeretet hiányzik az emberek szívéből,

Ez lesz az oka annak, hogy eltűnünk a Föld színéről.

 

         Amikor igazán szeretünk valakit, azt feltételek nélkül tesszük! Elénk helyezzük mindenben, hiszen akár az életünket is adnánk érte. Ezért, bármit tesz ellenünk, azt megbocsátjuk, bármit adunk, viszonzást nem várunk (még egy köszönömöt sem, mert amennyiben cserében várunk bármit is, azt nem „adásnak”, üzletnek hívják!), és bármi is történik, tudjuk, „vele a szeretet által egyek vagyunk”! A másik emberben magadat lásd!

Mindazoknak az embereknek, kik nem látják az élet értelmét, nekik elárulom: ez az! Ez feladat! Ez az igazi feladat életünkben!

 

 

 

Az OK

 

Szép ez a virág, hát letépem magamnak,

Öröm tölt el attól, ahogy szirmai színei rám hatnak.

Felszívom bársonyos illatát,

De nem érzem közben az ő fájdalmát.

 

Idő telik el, s virágom elhervad

Bánat jő hát, a szépség és illat elmarad.

Milyen öröm volt, amíg élt.

Most, hogy nincs, szívem szakad szét.

 

Szép ez a fiú, elviszem magammal.

Vele fogok élni, s közös vágyainkkal.

Gyermeket szülök szépet,

Milyen szép is ez az élet!

 

Van házunk, autónk, és minden,

Nem is alakulhatott volna semmi ennél szebben.

Milyen hálás vagyok Istennek, a Sorsnak,

Sok mindent adott, nem csak annyit, mint másnak.

 

Ez ám az élet! Pompa, fény, ragyogás!

De hirtelen sötétség jő, félelem, s szorongás.

Rablók jönnek, s elvisznek mindent,

Felgyújtják a házunk, váltságdíjat kérnek.

 

Oda adok mindent legdrágább kincsemért,

Lelkem jajgat, engem ilyen még sosem ért.

Istenem! Ha létezel, ezt miért hagytad!?

Hogy lehet élete ennyi mihaszna gaznak?

 

Könnyfátyolon át nézem a porrá égett házat,

Reszkető gyermekem mellemre szorítva fordítok hátat.

Istenem! Elvettél tőlem mindent e gyermeken kívül,

Lelkem is, szívem is üres lett belül.

 

Egy hang szól az égből, talán a Nap mögül,

Arcomra csodálkozás, belém enyhe szorongás kerül.

„Hát ki volt ki rétnek virágját százszor is letépte,

S annak szépségét csak rövid ideig élvezhette?”

 

Kellemes borzongás fut rajtam végig e hang hallatán,

Ez volt a pillanat, amikor gazdag lettem igazán.

Ha nem is maradt semmim, a leggazdagabb vagyok,

Mert most már tudom: az „OK” ÉN VAGYOK!

 

 

         E vers születése igazán nagy mérföldkő volt életemben. Akkor íródott, mikor egy tollvonásra elvesztettem mindent, mit addig felépítettem az alapítványon keresztül. Mert bizony milliomos is lehettem volna, bár így gazdagabb vagyok! 

Az előzőekben leírt dolgokra gondolok itt, amikor elbuktam az összes „anyagi javat”.

Két életet éltem. Egyet a családomnak, egyet az emberiség „megmentéséért”. Bizony elhanyagoltam azt a helyet, ahonnan a legtöbb szeretetet, megértést kaptam, a családi fészket. „Rendes” munkám mellett minden szabadidőmet azzal töltöttem, hogy tegyek valamit a „közjóért”. Feladatomnak éreztem azután, hogy a SORS volt olyan kegyes és életben hagyott. Sok kín és szenvedés után, hitem erejével, és természetesen az Ő segítségével tovább élhettem e szép és csodálatos földön. Csak annyi változott, hogy mások lettek az értékrendjeim. Ha nem lett volna „kín”, szenvedés, soha nem jövök rá, hogy mennyivel több dolog van az életben, mint amit látunk, tapasztalunk „gyatra” érzékszerveinkkel.

         A velem történtek után (gyógyulásom) úgy éreztem „tartozok”, tennem kell valamit, hiszen „kiválasztott” lettem…

Éveken keresztül tevékenykedtem a „közjóért”, kereshettem volna havi százezreket, de én csak a „rendes” állásom fizetéséből éltem családommal, az összes többi pénzt meghatározott „jótékonyságra” fordítottam. Úgy éreztem, Én igazán „szolgálok”. Talán ez az érzés „nagy mellényt adott rám”, büszkeséggel töltött el, és „élveztem is”. Ez volt az oka, hogy „megfizettem” érte. A mai gazdaságpolitikánk „megengedi”, hogy egy tollvonásra mindent elveszítsen valaki, egy be nem tartott ígéret, vagy egyéb dolog miatt. Azt hittem, velem ilyen nem történhet. Megtörtént. Megint nem értettem semmit az életből. Hogy létezik, hiszen én Őt szolgáltam, vagy legalábbis igyekeztem. Meg voltam győződve, hogy Neki teszek mindent, ezt Ő jó szemmel nézi, az Ő kívánságát teljesítem ezzel… Istenre gondolok itt.

         Aztán hetekkel később, mikor testileg- lelkileg padlóra kerültem a „veszteség” miatt, és éppen „fohászkodtam”, hogy miért…, megint megszólalt a „hang” bennem: „Nem kértem tőled semmit az égadta világon…!”

Egy csapásra megjött az életkedvem! Megint kaptam valamit az „élettől”, valami csodálatos dolgot. Hiszen igaza volt, semmit nem kért, én éreztem úgy, hogy tartozom, és tettem, tettem, tettem, aztán talán már követelni is akartam…

         Mit is kívánnak üzenni e sorok? Egyszerű! Bármikor keresed valaminek az okát, ami veled történik, soha ne magadon kívül keresd!

Mert tutira Te is ott voltál, mikor ”kezdődött”! Olyan szöveggel senki ne magyarázkodjon, hogy nem tehetett mást! Ez soha nem igaz! Szabad akarattal születtünk, és mindvégig meg is van adva a lehetőség! Maximum félelmeink gátolnak bennünket! Ha ezt nem tudod levetkőzni, ne „mutass” másra, mint „OK”!

         Egyébként is, miért kellett volna, hogy pénzem legyen, hiszen azt vallottam, hangoztattam, hogy nem a pénzért teszem, amit teszek, és amúgy is gyűlöltem a pénzt, mert alapja volt kábítószernek, erőszaknak, bűnözésnek, még háborúnak is… Hogy „vonzanám” magamhoz azt, amit legbelül elutasítok? Ugye Te is látod, „AZ OK ÉN VAGYOK!”

 

         Az ehhez hasonló „csapások” térítettek – többek közt – észhez. Na meg persze az Ő „hangja”, vagy éppen „filmvetítése” (gondolok itt a tanulságos testen kívüliségre pl.).

         A következő sorok is tanulsággal szolgálhatnak, ha elmerülsz bennük, és képes vagy „eggyé válni” az olvasottakkal!

 

Megértés

 

Sok-sok ember körbe állva, egy fát rajzolnak a nagyvilágban.

Minden pontot jól megnézve, gyönyörködnek virágban, levélben.

Lerajzolnak minden „pontot”, minden részletre fordítanak nagy gondot.

Ám szegény fán vannak kopár ágak, ezek bizony nem elégítenek ki szép vágyat.

Elkészülnek a remekművel, gyönyörködnek, szörnyülködnek.

Lerajzolták a világot, ki szépet, ki gyászost.

Most körbeadják egymás rajzát, felfedeznek sok-sok hibát.

Minél távolabbról érkezik a lap, annál jobban mulatnak.

Aztán sokan dühösek, hol látott a másik olyan szépet?

Most meg kiabálnak, magyaráznak, de az Istenért sem mozdulnának.

A képek körbeérnek, a sajátot kézbe véve, okoz nagy megelégedettséget végre.

Ostoba és vak itt minden ember, gondolja ezt minden ember.

Míg nem egyik körbejárva, rácsodálkozik az ábrákra.

Belepillant minden képbe, aztán fel a fára nézve, szép lassan körbejárva, mosoly ül arcára.

Már nem mondja Ő: a Tied szép, a Tied pedig csúnya, mert onnan nézve a fán valóban úgy áll a gúnya.

Visszatérve helyére, nagyot rikkant az éterbe:

Tegyétek a képet a földre, és induljatok szép lassan körbe!

Furcsa szemmel néznek most rá, így vált Ő:

BOLONDDÁ.

 

         Vedd úgy, hogy a világ egy hatalmas nagy fa! A világ, és minden! Érzelmek, gondolatok… stb. Ezt a nagy fát mi, emberek körbeálljuk. Szépen, körben szorosan egymás mellett. Mindannyian festőművészek vagyunk, ugyanolyan képességekkel Se többek, se kevesebbek nem vagyunk egymásnál tudásban. A „fa” amit lefestünk, roppant érdekes, ugyanis az egyik oldala lombos és virágos, jó illatokat terjeszt, míg a másik oldala kopár és bizony nem nyújt szép látványt. Attól függően, hogy Te magad hol állsz, olyannak látod a „fát”, a világot. Olyannak is fested le, mondod el, olyannak tartod… Ez érthető! Bármennyire is közel áll valaki hozzád, az Ő „rajza, festménye” eltérő lesz valamennyire, hiszen nem tud a Te helyedre odaállni. És minél távolabb van tőled valaki, annál nehezebben érted meg Őt! Az Ő „képét” (szimpatikus, nem szimpatikus)! De, ha tudod, hogy ennek oka csak annyi, hogy nem ugyanott áll, ahol Te, ennélfogva nem ugyanazt látja, amit Te… bizony megérted Őt, és soha többet nem bosszankodsz az életben mások tettein!

 

Középen

 

Elfáradtam.

Hogy mibe?

A mászkálásba.

Emberek járnak fel s alá, egy nagy hegyre.

Izzadnak felfelé, de nem tudnak örülni lefelé sem.

Ha fent vannak, akkor magasat akarnak látni,

Ha meg lent, akkor mélyet.

Fogtam magam, és leültem a hegy derekán egy fa árnyékába.

Bámulom, ahogy fel s alá járkálnak.

Nem tudom, miért tartanak „bolondnak”,

Hiszen ha magasat akarok látni, csak fel kell néznem,

Ha mélyet, elég lepillantanom.

 

         Annyit hallottam az életben, hogy nem vagyok normális. „Bolond” vagy! - mondták sokan. Nem is akarok ellene tiltakozni, sőt, mára már kifejezetten „megszerettem”.

Ha ugyanis normális dolognak tartjuk azt az életvitelt, életformát, amiről tudjuk, hogy pusztulásunkat okozhatja, akkor engedtessék meg, hogy „Bolond” legyek! 

         Amit a sorok „üzenni” akarnak? Egyszerű: örök elégedetlenségben éltek, aminek nem lenne muszáj így lennie!

 

 

Hogyan tovább?

 

Nem messze tőled e nagyvilágban,

Valaki vérét adja Földanyánknak egy zord szobában.

 

Nem bírta tovább az élet „terheit”,

Ereit vágva próbált enyhíteni könnyein.

 

A fájdalmak lassan szűnni kezdtek végre,

De nem sejtette, hogy is megy most éppen lépre.

 

Már érezte Ő, hogy valami rosszat tett,

S tudta mindezt, mikor a semmiből valaki ott termett.

 

Fényben úszó ragyogás volt,

Olyan, ami minden „tüzet” olt.

 

Miért? Kérdezte.

Szememre semmit nem vetve.

 

Bocsáss meg Istenem, nem bírtam a „terhet”,

Testem is, lelkem is belerokkant véle.

 

Próbáltam én megtenni mindent, éltem másért,

De engem csak kihasználtak, s megannyi kár ért…

 

Becsaptak, hazudtak, szenvedtem sokat…

Próbáltam megfelelni minden elvárásnak…

 

Küzdöttem szeretetükért, de mindhiába,

Fájdalmam nagyra nőtt közben, s életem így dőlt dugába.

 

Most visszamész, de nem mész üres kézzel!

Életed „ajándékát” kapod, mit társaid nem fognak fel ésszel.

 

Nem az lesz feladatod, hogy mások szeressenek,

Az lesz feladatod, hogy Te magad szeress!

 

És hogy megkönnyítsem ezt is,

Előbb magad szeresd, aztán ugyanúgy mást is!

 

Ez nem lesz hiábavaló törekvés életedben,

Lelked megnyugszik, és így lesz majd békéd az örök fényben.

 

Magához tér Ő, immár egy kórházi ágyon,

Szemében könnyek, s lelke úrrá lett minden vágyon.

 

Körbepillant a könnyező arcokon,

Bocsánatot kér: ez a legjobb alkalom.

 

Aztán szemét behunyva elméláz,

Most jó, most jó… mert tudja: HOGYAN TOVÁBB.

 

         Nem feladat többé számomra, hogy bárki is szeressen engem! Nincs „feladatom”! Szabad vagyok!

Csak ennyi: „szeretni Önmagam, és Mást ugyanúgy szeretni!”

         Én igyekszem! Igyekezz Te is!