Az Út (I. fejezet: A kezdet)

 

         1966-ban születtem egy Tolna megyei kis faluban, eléggé szegény körülmények között. Utolsó gyerekként jöttem a világra, hatodik testvérként. Apám vak, anyám analfabéta a mai napig (Idő közben „elment”, vissza oda, ahonnan erre a világra érkezett). Meglehetősen későn szült anyám, 42 éves korában. Óvodai koromra visszaemlékezve, csak annyi maradt meg, hogy elég sokszor lettem „ott felejtve” esténként. Na nem azért, mert nem törődtek velem a szüleim, inkább testvéreim játszották el az időt suli után.

Na jó, van még pár dolog megmaradt bennem abból az időszakból, pl. – és ez most csak dicsekvés részemről –, hogy volt az udvaron egy nagy traktor gumi. Volt több is, de ez volt a legnagyobb. Olyan nagy volt, hogy felállítva, csak nyújtózkodva értük el a tetejét, és az egész óvodában, mindössze ketten tudtuk felállítani. Nem csak felállítani, de megcsinálni vele egy „mutatványt” is, amitől, amikor az óvónők meglátták, hanyatt vágták magukat. Nem biztos, hogy attól, hogy lenyűgöztük Őket – bár szerintem az is benne volt –, inkább attól, mi van, ha ránk esik a gumi, mikor eldől. Szóval, maga a mutatvány nem csak abból állt, hogy a traktorgumit felállítani képesek voltunk, hanem, elkezdtük gurítani, és amikor elég nagy volt a lendület, felszálltam rá. Olyan közel mentem, hozzá, hogy a gumi bordája felkapott a gatyámnál fogva, ahogy terpeszben elég közel álltam, és ahogy forgott, felvitt a tetejére, mint ha csak egy „óriáskerék” lenne, ami éppen felvisz, a másik felén, meg – ahogy gurult – leszálltam, és elszaladtam előle.

  Arra való tekintettel, hogy anyám és apám Erdélyből származtak, volt valami kis barna alapszínem, amit egyesek cigány származásnak véltek, s csúfoltak is rendesen miatta. Nem mentegetőzök, de csak arról volt szó, hogy elég szabad gyerekként élhettem, mezítláb, állandóan a napon, szénakazlon… játszottam, könnyen lebarnultam. Nem tartoztam azok közé a gyerekek közé, akit még a széltől is óvtak. Meglehetősen szabad emberke voltam. Van, aki ezt a szülők nemtörődömségének hívja, de a valóság nem ez volt. Tudom, hogy anyám mennyire szeretett bennünket. Bár szegények voltunk és nagyon sokat dolgozott, hat becsületes, tisztességes embert nevelt fel.

Ami az iskolás éveket illeti, elképesztően rossz, szófogadatlan gyerek voltam.  Nem is akármilyen rossz. Gondolom ebben jelentős szerepe volt annak, hogy anyám nem tudott olvasni, apám pedig vak volt. Így nem igazán volt kontroll az ellenőrző könyvem felett, ami aztán hamar megtelt beírással. Azt hiszem, a tanulással is bajok voltak, hiszen szinte soha nem volt tankönyv a kezemben. Na nem mintha ez büszkeséggel töltene el, de így utólag nézve, semmit nem bánok. Szintén nemtörődömségnek tűnhet egyesek szemében anyám hozzáállása iskolámhoz, valamint – némi kívánnivalót maga után hagyó – tanulási szokásaimhoz. Ugyanis, amikor egyest vittem haza, csak ennyit mondott: „Nem nekem tanulsz… A magad jováért  (bár ilyen szó nincs a magyar nyelvben, de anyám így mondta) tanulsz.” Érdekes kis asszonyka volt az én anyám, nagyon szeretem. Önfejű, hajthatatlan… Pont, mint én. Mára már egy megtört, beteges öregasszony, ki egyáltalán nincs megbékélve a világgal. Amikor elmegyek hozzá és leülök mellé az ágyára, eszembe jut a múlt, s olyankor mosolygok rá, megpuszilgatom arcát, vékony erektől duzzadó kezét megsimogatom, miközben tudom, már nem sok van neki hátra, „nyugalomba tér”. (Idő közben megtörtént, anyám elhagyta ezt a világot.)

        De visszatérve iskolás éveimre, amolyan mókamester voltam. Nekem semmi sem számított, nem tartottam a beírásoktól, sem az egyesektől. Engem nem várt otthon emiatt verés, nem úgy a tanároktól! A tanár néni rendes volt, nem vert meg, hanem lement egy férfi tanárért, aki pár pofonnal, pajesztépéssel, vagy körmössel – ugye tudod mi az a körmös? Ujjaimat összezárva felfelé tartva kellett kinyújtani a kezemet, mire az enyhén szadista hajlamokkal rendelkező tanár bácsi akkorát baszott rá favonalzóval, hogy garantáltan behugyoztam a fájdalomtól.

Hogy miért voltam mégis olyan rossz? Nem tudom. Talán a szabadságérzetem, ami velem született. Mondjuk ez apámmal is összehozott néha (szabadág érzettem), na nem a „szerelmi” kötelékünket erősítette az biztos, mert Tőle is sokat kaptam, ha nem csináltam, amit mondott. Nem is akármivel tángált el. Volt neki egy jó vastag szíja. Valami gépet hajthatott valamikor, afféle gumírozott vászonféleség. Rendesen el szokott ruházni. Nem jártam népi táncra, de akkorákat ugrottam, miközben egyik kezével csukómat szorította – amolyan satuként nehogy eltudjak menekülni – hogy messziről, ahonnan az üvöltésem nem lehetett halli már, akár népi táncnak is beillett az általam egyáltalán nem kedvelt produkció. Egyszer a szomszéd azt mondja nekem, miért vagy olyan buta, miért nem bújsz el előle, úgy sem talál meg, hiszen vak? Nem emlékszem, hogy válaszoltam-e neki. De ha tudta volna, hogy azért nincs értelme elszaladni előle, mert éjjel, mikor a legszebb álmomat aludtam, akkor vett ki az ágyból és „kért fel keringőre”, azaz: ruházott meg, de rendesen… Szóval hamar megtanultam, hogy a „következmény” utolér, és apám vak létére kurvára gyors következmény volt. Kegyetlen!? ÁÁÁ! Nem! Azt hiszem, sokat köszönhetek neki. Nagyon sok mindenre megtanított az életben, igaz módszere némi kívánni valót hagy maga után, se akkor, se felnőttként nem tudtam egyetérteni ezzel az „igazság terjesztési” módszerrel. Még alkoholizmusából is tanultam. Soha nem iszom alkoholt, még ünnepeken sem. Nem kell. Láttam, hogy mit tesz az emberrel, ezért egy életre úgy döntöttem, mellőzöm, így is van elég bajom, minek tetézzem ezzel? Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem kóstoltam meg. Sőt! A szüleim engedték meg, hogy igyak. Emlékszem, szilveszter volt, betöltöttem a 14. életévemet. Megkóstolhattam a pálinkát, aztán a bort, aztán a sört… Aztán meg azt vettem észre egy idő után, hogy a kártyázás közben a lapok össze akarnak mosódni a kezemben, így inkább lefeküdtem aludni. Másnap pedig arra ébredtem, hogy ha van pokol, akkor az biztos az ember gyomrában lehet, mert úgy égett, mint ha csak éppen most hoztak volna egy csomó „égetnivaló mihaszna gazembert”. Na mondom, ha én „üstként” ezt érzem, Ők mit érezhetnek emberként az üstben? Egyből vallásos lettem e téren, és úgy döntöttem, többet nem iszok. Hűs tejjel igyekeztem csillapítani az égő poklot, de nem nagy sikerrel, mert ahogy lement a tej, körülnézett, jött is vissza fittyet hányva arra nekem mi is volt a célom vele. A fejem is zúgott rendesen, majd szétrobbant. Na, nekem ez nem kell, nincs rá szükségem, döntöttem el egy életre szólóan. 18. születésnapomon még egyszer tudatosan ittam, de azóta egy kortyot sem. A cigarettával és a kávéval is hasonlóképpen jártam. A bátyám, barátaival megmutatta a dohányzás "„örömét". ”Szívj egy jó nagy slukkot öcsém! – mondta. „Jó, most vegyél gyorsan egy nagy levegőt!” S én hülye, vettem. Majd kiköptem a tüdőmet. Na, ez sem kell döntöttem el ezt is véglegesen. Ezek voltak azok a pillanatok, amik egy életre száműzték belőlem a káros szenvedélyeket. A kávéból is két ujjnyit ittam meg, de majd kiugrott a szívem a helyéről, annyira el kezdett kalapálni... Na, ez sem kell, döntöttem el töprengés nélkül.

         Megint elkalandoztam. Szóval, mint mondtam, nagyon rossz gyerek voltam. A napló tele beírással. Igaz ennek volt ám előnye is! Bizony! A rossz dolgokban is van jó, csak meg kell találni! A tanári asztallal szembeni padsorban ültem, úgy közép tájt. Amikor a tanár azt kereste a naplóban, ki feleljen, én előre pillantottam, s bár elolvasni nem lehetett olyan messziről a betűket, hogy kinél is van nyitva, látszott, ha nálam tartott, mert ott a jegyzeteknek szánt rubrika tele volt írva a rossz magaviseletem miatt. Ilyenkor összehúztam magam, hogy másoktól lehetőleg ne vegyem el a felelési lehetőséget. Feltétlen meg kell említenem kedvenc tanáromat, akinek sokat köszönhetek, s akit a legtöbbet bosszantottam. Ő Marika néni, a magyar tanárom. Egy tünemény. Elképesztően jó tanár volt. Rengetegszer kizavart az óráról, levitt az igazgatóhoz „fejmosásra”, teleírta a naplót nekem… Hogy miért is tette ezeket? Magyar óra. „Erős (így hívnak), böfögj egyet!” – mondta a szórakozni vágyó osztálytársam. És mivel Erős, vagyis én, tudott akarattal böfögni, amekkorát csak akart, hát beleböfögött az óra közepébe egy orbitálisan hangosat, mire az egész osztály röhögésben tört ki. Bár osztálytársaim dotálták bátorságom és jót mulattak, Marika néni nem osztotta a csoport véleményét. Így szólt: „Hozd ki az ellenőrződ édes fiam!” – szólított fel. 

–       „Nem viszem.

–       Hozd ki!

–       Nem viszem!

–       Azt mondtam, hozd ide!

–       Nincs itt.

–       Akkor beírok a naplóba…” - és mérges igyekezettel lapozta fel a nevemhez a naplót, elfeledkezve, hogy az bizony, már rég betelt.

–       Úgyis tetetek bele pótlapot – fenyegetett meg immár Isten tudja hányadik alkalommal.

–       Tetessen…”

Van egy dolog, amit nem felejtek el soha. Megtaníttatott velem valamit, amihez nem volt kedvem. Ez nem más, mint az óda. A következő történt. Házi feladat: Mi az óda? Másnap.

–       „Győző! Mondd fel!

–       Nem tudom.

–       Egyes, ülj le!”

Gondoltam, ezzel le is tudtuk egymást, de nem ez történt. Szeretett tanárnőm a következő órán is megkérdezte, hogy tudom-e. Persze én akkor sem tudtam. Az én kedves Marika nénim, még vagy hét alkalommal megkérdezte, hogy megtanultam-e, és persze mind a hét alkalommal bevéste az egyest. Bármennyire is szabadelvű voltam, engednem kellett az „erőszaknak”, mert arra vigyáztam, hogy meg ne bukjak. Így kedves olvasó, hadd mondjam el az ódát neked, hogy amit nagy nehezen megtanultam, „ne vesszen kárba”! Az óda olyan lírai műfaj, mely magasztos eszméket és érzelmeket fejez ki ünnepélyes formában. Az, hogy mi a líra, ne kérdezd tőlem, mert azért nem kaptam hét karót (egyest), hogy tudjam.

Ezeket nézve én voltam, maga a rémálom Marika néni számára. Azért említésre méltó pozitív dolgok is történtek ám, tudtam kedves is lenni! Például versbe foglaltam egy fogalmazást, amit aztán az egész tanári kar olvasott. Még a címére is emlékszem. „Ébred a természet”. Amikor behozta a kijavított fogalmazásokat és el kezdte az órát tartani, észre sem vettem, mi történik. Elmondta, hogy szeretne felolvasni egy „meghatóan szép” fogalmazást az osztálynak. Mint mindig, megint mással voltam elfoglalva, már nem emlékszem mivel. A mellettem ülő el kezdett lökdösni. „Erős! Olvassák a fogalmazásod!” Aztán arra lettem figyelmes, hogy valóban azt olvassák, amit én írtam. Mindenki feszülten hallgatta a tanár szavait, aztán mintha megbeszélték volna, tapsolni kezdtek, s egy ideig „Kis Petőfinek” szólítottak utána az iskolában. Dagadt is a mellem a büszkeségtől! Az ego, mégis csak ego. Volt olyan is, hogy neki írtam verset, mármint Marika néninek. Elnézést kértem tőle benne azért, amilyen vagyok, és köszönetet mondtam mindenért, amit tőle kaptam addig is. Biztos szép lehetett a vers, mert csillogott a szeme, valószínűleg könny termelődött. Talán azért írtam le ezeket, hogy valahol látni lehessen egyfajta „vénát” arról, milyen voltam.

Ballagáskor, amikor elköszöntem tőle, könnyekkel küszködve magához ölelve kívánt sok sikert az élethez. Azt hiszem, Ő tudta, „hova megyek”. Értetlenül álltam előtte, mert akkor még nem értettem Őt, miért sír, miért nem örül annak, hogy végre megszabadul tőlem. Ma már tudom, hogy jelentettem valamit az Ő életében, s azt is, talán többet, mint egy szófogadó, ötös tanuló. Kérdeztem is Tőle csodálkozó arccal: „Hát nem örül, hogy elmegyek, annyit bosszantottam, minden oka megvolt, hogy gyűlöljön…

- Nem Győző! Tévedsz! Te voltál számomra a legkedvesebb, Téged soha nem foglak elfelejteni, az biztos.

- De hát az ötös tanuló…

- Nem, nem… - és csak csóválta a fejét szemében könnyekkel.

Azért beszéltem róla ilyen sokat, mert soha nem felejtem el Őt, sokat gondoltam rá, Ő volt az első, ki eszembe jutott, mikor az iskolai évek kerültek szóba. És vele később is összehozott a sors.

         Az igaz, hogy szinte soha nem volt tankönyv a kezemben, viszont volt egy érdekesség. A matematika. Isten tudja miért, de ment. Ment anélkül, hogy tanultam volna. Azon az órán mindig figyeltem, ha valamit nem értettem, megkérdeztem. Abból szinte mindig ötös voltam. Ha négyest adott Kati néni, a matek tanárom magatartásom miatt, olyankor legszívesebben széttéptem volna az egész könyvet és füzetet dühömben. Ő így igyekezett megfogni a heves rosszcsont kisfiút. Őszintén szólva, sikerrel. A matek érdekes volt. Nem kellett tanulni. Egyszerűen csak érteni kellett. Egy dolgozat alatt volt hogy hármat is megírtam, a körülöttem lévőknek pedig más feladatuk volt, mint nekem. Biztos sokan emlékeznek az A és B oszlopra, hogy ne lehessen puskázni egymásról. Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy elég jó volt a logikám, ezért értettem a matekot. Azt hiszem, Kati néni is csípte az agyamat, annak ellenére, hogy nehezen kezelhető gyerek voltam. Már nem nagyon emlékszem arra a szabályra, ami a grafikon megrajzolását tette lehetővé értékszámítás nélkül a megadott képletből, de arra igen, hogy nagy tetszést nyilvánított ki, mikor órán megadta a képletet az értékszámításhoz, hogy azt aztán grafikonon ábrázoljuk. Felfigyelt arra, hogy én nem dolgozok. Odajött, s ránézett a füzetemre. Látta, hogy a grafikont elkészítettem, de nem számoltam értékeket, hogy be tudjam rajzolni az egyenest. Mosolyogva kérdezte, hogy hol a számítás? Minek – mondtam, és megmutattam, hogy lehet a képletből felrajzolni. Most visszaemlékezve már tudom, hogy amikor az arcát mosolyra húzta akkor, volt benne valami „elismerés” is. Kiküldött a táblához, és fel kellett rajzolnom, amire rájöttem, s el kellett magyaráznom a többieknek is.

         Azt hiszem, hogy már akkor volt bennem valami „különleges” (bár számomra ma már minden ember különleges.). Annak ellenére, hogy nem igazán tanultam, nem buktam egyszer sem, olyan közepesre végeztem általában. Autószerelő. Ezt a szakmát jelöltem meg, mert meg kellett valamit jelölni. De ehhez négyes átlag kellett volna, vagy legalábbis ezt mondták nekem akkor. Így Ők választottak nekem szakmát. Vasúti járműszerelőnek küldtek, úgy, mintha én akartam volna. Társadalmunk egyik téves rögeszméje, hogy más határozza meg, hogy Te mire vagy jó! És amilyen lököttek vagyunk, még el is hisszük. Végül is megkezdtem az ipari iskolát ugyanolyan stílusban, mint ahogy az általános iskolát végeztem. Az a három év a felnőtté válásom évei voltak. Azt hiszem, akkoriban kezdett kiépülni bennem az önmagammal elégedetlen gondolat, mely változásokat sürgetett külső megjelenésemre nézve. Ha jellemezni akarom, azt mondom, hogy amolyan „topis” voltam. Hogy ez mit is jelent? Talán azt: toprongyos, csóró, hanyag, lerongyolódott… Szó, ami szó, nem igazán egy szívderítő látvány lehettem, de az is lehet hogy én gondoltam így, s ezért ezt valóságnak éltem meg. Úgy éreztem ezen, változtatnom kell, már csak azért is, mert egyre jobban érdekelt a másik nem. Levágattam a hajam, kicsit többet tisztálkodtam, és ruházatot váltottam. Ez meghozta „eredményét” a lányok terén.

Valamikor itt, vagy talán előbb, apám és anyám elvált. Sokáig éltünk egy fedél alatt, de külön lakrészben. Tanúja voltam, ahogy szinte „felemésztődik” apám a sok piától. Aztán elkerült vidékre, a testvéréhez, és ott meg is halt.

Két dolog is van, ami említésre méltó a jövő miatt. Roppant gátlásos kölök voltam. Olyannyira, hogy egy mozit nem mertem jóformán megközelíteni, mert attól rettegtem, mindenki engem néz, és mit gondolnak rólam. Annyira bennem volt ez a „mit gondolnak…” effektus, hogy még saját testvéremnél sem fogadtam el az ételt, mikor anyámmal látogatóba mentünk egész napra a faluba, ahol lakott. Állandóan az forgott az agyamban: Vajon mit gondol? Vajon szívesen adja…? Nem tudom, mi lehetett az alapja ennek a kialakult gátlásosságnak, aminek előtte nyoma sem volt. Nem hiszem, hogy közrejátszott volna anyám többszöri kijelentése, mikor én arról meséltem neki a nagy szegénységünkben, hogy én gazdag leszek, Ő pedig: Jegyezd meg fiam, ki szegénynek születik, az annak is hal meg!” Végül is elmondhatom, anyám tévedett. Viszont így visszagondolva, valóban megint beteljesülni látom a tényt, ki mit gondol, számára az a valóság, hiszen a létminimum felét kapja szinte. Igaz, az én gazdagságom, amivel „büszkélkedhetek”, nem olyan, mint amilyennek sokan szeretnék (pénz). Bár, ha megismernék ezt a fajta gazdagságot, talán meg is szeretnék az emberek. „Egyperces bölcsességek”, ez a könyv címe, – ha jól emlékszem – amiben olvastam, hogy az ember kétféleképp lehet gazdag. Amikor sok pénze van, sokat dolgozik, örököl, lop, csal… Ilyenkor ki tudja elégíteni költséges vágyait. De lehet kevesebb vágya is. Ilyenkor mindig több a pénze, mint elég. Egy koldus is lehet gazdag! Irigylésre méltóan gazdag.

         A másik, ami említésre méltó ebből a korból, egy tünet, amit valószínűleg a gátlásos, félelemmel teli állapot szült meg. Azt vettem észre magamon, hogy akkor akarok nagy vécére menni mindig, amikor nincs rá lehetőségem, mert közel s távol nyoma sincs illemhelynek. Ilyenkor szinte hasmenés jött rám. Ez az állapot csak fokozódott. Hogy ennek volt e köze ahhoz, amikor nehezebb időimben éppen elegem volt az életből, az élet kegyetlenségeiből, sok időt töltöttem ágyamon fekve, azon gondolkodva, milyen megváltás lenne, ha szétnyílna a plafon, és egy nagy dárda kijönne onnan, s középen átszúrna…, nem tudom.

         Ezekben az időkben átestem az első nagy szerelmen is. Tizennégy éves múlhattam. Volt egy remek, állandó társaságunk, amolyan baráti kör, kikkel együtt jártuk a várost, tértünk be az arra érdemesnek tartott helyekre. A „bandába” fiúk éppúgy voltak, mint lányok. Az udvarlás terén elég érdekes szokásom volt. Nem voltam egy „erőszakos” típus. Ha láttam, hogy valaki pályázik a „kiszemeltre”, én átengedtem mindenféle „harc nélkül”. Ez alól egyszer volt kivétel, de mint tudjuk, a kivétel, erősíti a szabályt. Első szerelmem, első nagy szerelmem, kinek nagyon sokat köszönhetek, mert megtanította velem a szeretet lényegét, „Faka”. Ez volt a beceneve. Faka alig volt 14 éves. Bár „papírforma szerint” együtt jártunk, én elég bátortalan voltam, nehezen jutottunk el a csókig hónapok alatt. Nagyon szerelmes voltam belé. Amolyan tini szerelem. Igaz, ez megismétlődött még egy-kétszer, hogy bele akartam halni az elvesztésbe, de ki nem esett át rajta? Egy „szép napon” elém állt Faka.

„ - Győző, szeretsz te engem?

-         Persze – mondtam.

-         Mennyire?

-         Nagyon.

-         Mennyire nagyon?

-         Az életemnél is jobban.

-         Az jó. És fontos neked az én boldogságom?

-         Hát persze, hogy fontos, hogy kérdezhetsz ilyet?

-         Akkor jó! Csak azért kérdeztem, mert úgy érzem, most a Dolennal (ő egy másik társaság tagja) boldogabb lennék…”

Na puff neki! És én, látva az Ő értelmes kis arcát, értelmes kinyilatkoztatását, átgondolva, amit mondott, tiszta szívből kívántam neki boldogságot Dolennel, hiszen valóban szerettem Őt. Na hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt a dolog, de akkor még nem voltam rá felkészülve, milyen is a valódi szeretet. Sokáig „emésztettem” Faka hiányát. Valaki így szólt hozzám bánatomat látva. „Jegyezd meg! A szerelem nem más, mint egy részegember. Tudja, hogy lakik valahol, de mégsem talál haza.” Az illető felnőttnek voltak még ilyen beköpései. Például: „Ez a fele innen van.”

 

Kisebb-nagyobb zökkenőkkel kijártam az iparit, és szakmát kaptam. (Hivatalos megnevezés: Vasúti járműszerelő, vagon és vasszerkezet lakatos.)

Gondolom, sokaknak vannak sztorijai ebből az időszakból. Nekem is. Megosztom Veled, hogy unatkozz!

Egyik érdekessége a sulinak „Talpas” tanár úr. Nevét a termetét is visszaigazoló irdatlanul nagy lábának köszönhette. Mindenki fölé tornyosuló magassága iszonyú nagy talpakban végződött, ami elég nagy súlyt tartott meg. Isten tudja hány kilót. Az ilyen nagy lábakra szokták mondani, ha az illető meghal, úgy kell hanyatt lökni majd. Ez a korban ötven évet is elhagyó ősz ember volt az osztályfőnökünk, aki elég szigorúnak bizonyult. 

Mint abban az időben mindenki, legalábbis sokan, én is lógtam a suliból, főleg ha az első óra torna volt. Ilyenkor megengedtem magamnak, hogy tovább aludjak, persze véletlenül. A „lógásokat” fedezni kellett valahogy, mert már abban az időben is rovók jártak az igazolatlan hiányzásokért. Ilyenkor aztán mentünk az orvoshoz különböző problémákkal, és ha sikerült, kaptunk is egy kis cetlit, ami – elvileg – igazolásnak megfelelt. Hogy miért elvileg? Nos, Talpas igen csak felül tudta bírálni ezt a kis cetlit, amit mi méltán tartottunk orvosi igazolásnak. Ez a következő képpen történt. Eljött az osztályfőnöki óra, melyen – többek közt – számot kellett adni hollétükről azoknak, akiknek igazolatlan órájuk volt. És bizony – mit szépítsem – nekem is volt. Talpas módszeresen ment végig az embereken, a napló segítségével, és magabiztosan szűrte ki a hiányzókat, majd kezdte őket kérdőre vonni, még csak nem is betű sorrendbe. Valahogy így történt:

„- Tóth édes fiam! Hol voltál ekkor és ekkor…?

Beteg voltam – válaszolta Zolán – és indult is magabiztosan bizonyítékával a tanári asztal felé, hogy átadja ékes bizonyítékát szavahihetőségének igazolására. Talpas kezébe vette a kb. A7-es (74x105 cm) méretű cetlit, rápillantott majd Tóthra nézve azt kérdezte: „Mi ez Tót édes fiam?” Tóth határozott, magabiztos hangon jelentette ki: „Hát igazolás”. „Ez?” – és szét is tépte a cetlit egy hanyag, de mégis elegáns mozdulattal. Tóth köpni, nyelni nem tudott, csak annyit nyögött ki: „De tanár úr!” „Igazolatlan. Ülj le édes fiam!”, és Tóth csatát vesztve bandukolt vissza helyére hitetlenkedve.

Aztán jött a következő. Őt Kalauznak hívták, de tornyos magasságú osztályfőnökünk csak „Kalóznak” hívta. „Kalóz, édes fiam, te hol voltál…?” Gábor is elindult az asztal felé cetliével, immár kevesebb reményt fűzve a sikerhez, miszerint ezzel igazolni tudja a kiesett időt. Valószínűleg ennél több is járhatott a fejében miközben a tanári asztal felé haladt, mert mikor odaért és átadta a cetlit Talpasnak, az ráutaló magatartást tett arra, hogy azt is széttépi, Gábor fenyegetően felemelte az mutatóujját talpas orcája elé és kissé emelt hangon közölte: „Szét ne merje tépni!” Talpas mint ha nem kapott volna levegőt pár pillanatig. Nagy valószínűséggel nem hitt a fülének. Aztán magához téve a megrökönyödéstől így szolt: „De Kalóz édes fiam, mi volt ez?” Jobbnak látta ha Gábor, ha lassan elsomfordál a tanári asztaltól, vissza a helyére. Az osztályfőnöki óra bizony így zajlott továbbra is, és én is sorra kerültem. Erős lustaságáról híres. Erős én volnék. Még arra sem voltam képes, hogy igazolásért elmenjek a dokihoz. Felálltam, és úgy gondoltam, az igazsággal állok ki ebben a csatában: „Tanár úr, ez úgy volt, hogy a bátyám elvitte a motoromat, és ott hagyta nekem a babettáját (Pedálos motorbicikli. Azok kedvért, akik nem tudják mi az) cserébe. Én reggel felkeltem, hogy indulok iskolába, elkezdtem tekerni a motort, hogy beindítom, de nem indult el. Én úgy be idegesettem rajta, hogy lefeküdtem, és elaludtam.” Lássatok csodát! Talpas – sokak megrökönyödésére – igazolta a hiányzásomat. J Látjátok! Érdemes igazat mondani! Persze Tóthék a hajukat tépték, hogy ilyen nincs. 

Pótlás! Sztorik ndk

Talpas amúgy elég sokat ivott, mint az ki is derült egy osztálykiránduláson NDK-ba…

 

 A bizonyítvány megszerzése sem volt semmi. Annak rendje s módja szerint most sem tanultam. Kint vártam a soromra, és megtettem életem első ajánlatát Istennek. Addig csak akkor vettem Őt a számra, mikor éppen káromkodtam. Bár azt sem tudtam magamról, meg vagyok-e keresztelve, heves imába kezdtem magamban. Ha egyáltalán annak lehet nevezni, mert amit én tudtam az ima szövegből, az egyenlő volt a nullával. Inkább azt mondanám, alkut kötöttem Istennel akkor. Azt mondtam neki: „Engedj át a vizsgán, s én soha többé nem veszlek számra hiába, nem káromkodok”. Kint alkut kötöttem, bent vizsgáztam. Nem is akárhogy. Volt egy tétel, mitől mindenki rettegett, a „kormányszelepek működése”. Talán egy srác tudta közülünk. Hát nem ki húztam?! Elolvastam a papírt és szó nélkül elindultam kifelé. Na ennyit a „megállapodásról” – gondoltam. A tanárok meg csak néztek.

„- Hova megy? – kérdezték.

- Hova mennék? Haza. – mondtam, miközben néztek rám elképedve.

- Miért?

- Mert ezt nem tudom…”

Végül is húzhattam egy másik tételt, amit, ha elmondok, átengednek. Húztam, elmondtam, átengedtek. Kijöttem, felemeltem a fejem, s így szóltam Istenhez, kivel előtte nem igazán „tárgyaltam”: „Nagy mókamester lehetsz, ha valóban létezel…” De az üzlet az üzlet, s én többé nem vettem Őt a számra. Bár ez így nem igaz. Sokáig még ki-kimondtam, hogy az Isten b...meg, de abban a pillanatban eszembe jutott, mit ígértem, s nyomban elnézést kértem tőle. Aztán meg azon kaptam magam, hogy nem hogy nem szidom Őt, de ha mástól hallom, megszólalok: bocsáss meg neki. Amolyan reflexszé vált az, ami „játéknak” indult. Aztán, ha már így „összemelegedtünk” jó Atyámmal, gondoltam, kérek tőle néhány dolgot. Mint például, hogy nekem is legyen majd feleségem, ki engem szeret, szűz, szőke, nagy ház… Csak így előre elárulom, megkaptam.

Bizonyítványommal kezemben kezdtem el dolgozni a „gettóban”, mert csak úgy hívták munkahelyemet, ahol vasúti kocsikat javítottam a szépen elnevezett szakmámmal. „Vasúti járműszerelő, vagon és vasszerkezet lakatos”. Nyáron, tűző napon, télen fagyban, nyakba csöpögő jeges vízzel. Volt, hogy olyan hideg volt, hogy a megfogott féktuskót (kb. 10 kg.-os öntöttvas tömb, ami a vonat kerekeit fékezik) odébb akartam dobni, és a munkáskesztyű hozzáfagyott másodpercek alatt, így repült kesztyűvel együtt… Valóban rászolgált a névre ez a munkahely: „GETTÓ”. Persze nem jöttünk ismeretlen helyre, hiszen ipari tanulóként eltöltöttünk itt már egy-két évet. Talán a rossz munkakörülmények tették velünk, hogy ellensúlyozzuk a rossz munkakörülményt, azzal, hogy állandóan ment a hülyeség, egymás szívatása. Képtelennél képtelenebb dolgokat műveltünk. Volt olyan, hogy délutános műszakban csak hárman dolgoztunk, vagon kerekeket esztergáltunk. Ilyenkor a délutános műszak 14 órakor kezdett, de a délelőttös műszak 14. 50-kor végzett. Így együtt dolgoztunk valamennyit a délelőttös műszakkal. Egyik délután találtunk egy hatalmas békát. Mit csináljunk vele, tettük fel a kérdést magunknak, valami csintalanságot keresve. Behajtottuk a békát az öltözőbe. De ez nem volt elég. Az úgynevezett „fekete öltöző”, ahol a koszos munkaruhák és a büdös bakancsok voltak, jó tréfahelynek tűnt. De nem volt elég, hogy az öltözőbe hajtottuk a szokatlanul nagyméretű békát, a munkatársam megszólal: „Tegyük be a Landi bakancsába!” S szegény béka már bele is volt tuszkolva a 45-ös acélbetétes bakancs orrába, és két büdös zoknival még meg is volt fejelve, nehogy kimásszon. Másnap reggel megyek, tolom a kerékpáromat, és odaköszönök kollegámnak – kajla vigyorral pofámon, de kétségkívül tisztelettudóan – ki épp egy emelőkart tekert kifelé, amivel a vagonokat emelték meg:

„- Szevasz Landi!

Landi rám néz, és szinte látom az arcán ahogy „megvilágosodik”. Nagy levegőt vesz, hogy indulatait kellőképpen ki tudja fejezni, aztán így kiált, miközben lekapja az emelőkart és felém hajítja ( még jó, hogy félre tudtam hajolni):

„- Erős! A k.u.-va anyádat!” És már kezd is rohanni felém, hogy pótolja az emelőkar el nem végzet feladatát. Győztem elrohanni előle. Aztán lassan visszamerészkedve, a nevetéstől fuldokolva, kérdezem tőle:

„- Mi van?

- Basszus, húzom fel a bakancsom, s érzem valami puha és megmozdul… Majdnem kiugrottam az ablakon, úgy megijedtem.

- Mit csináltál szegény békával?

- Mit csináltam volna? Áttettem a Pintér bakancsába.

Persze voltam szenvedő alanya is a tréfáknak, nem is egyszer. A vagon ajtaját készültünk becsukni. Hárman feküdtünk neki, mert nehezen működött. A vagon alatt a sínen ülve a „fékes” épp egy letört fékkart hegesztett vissza. Hogy kezemet szabaddá tegyem, a nálam lévő nagy feszítővasat, ami egyébként elengedhetetlen célszerszám volt, letámasztottam az alváznak, míg a vagon ajtaját behúztuk. És, ha már hegesztek, és, ha már csak egy karnyújtásnyira van az a feszítővas tőlem, miért ne hegesszem le? Szerintem valahogy így gondolkodott a „fékes”, míg én az ajtóval bíbelődtem. Ezt azért gondolom, mert odahegesztette a spajszert az alvázhoz a „gané”, míg én az ajtóval bíbelődtem a többiekkel. Mivel nem vettem észre mit tett, és nagy lendülettel indultam tovább, miközben automatikusan nyúltam a szerszámomért, egy félkörszerűséget leírva, melynek középpontja a szerszám volt, sugara pedig a karom, a karom végén meg én…, úgy fejeltem le a vagon oldalát, hogy az egész berezgett. Az a szerencse, hogy faburkolatos kocsi volt, és nem fém. Igaz, így rugalmassága miatt úgy vágta vissza a fejemet hátrafelé, mintha egy pingponglabdát dobtak volna oda. Aztán ez a nagy lendület hátrafelé elég is volt ahhoz, hogy seggre üljek. Míg azon voltam, hogy magamhoz térjek, mi is történt, azt kellett hallgatnom, hogy munkatársaim közben halálra röhögik magukat. Mit szépítsem, ebben a viccben én voltam az áldozat. Elég jó „mesterem” volt, akihez annak idején – mikor még tanuló voltam – beosztottak, hogy legyen a mentorom, amíg a szakmát elsajátítom.

Hogy mit tanultam nagyra becsült „mentoromtól”? Most, mondjátok, meg Ti, hogy mit lehet ebből tanulni! Elmesélek néhány esetet:

A lehegesztett bakancs.

„- Győző! – szolt „mentorom”, Keszei.

- Igen? – kérdeztem szófogadó tanulóként.

- Hozd hátra a hegesztőt, és húzd ki a kábelt az öltözőig!

Nos, hogy kicsit szépítsem azt a nagy genyóságot, amit tettünk, valamit el kell mondanom feltétlenül. Az öltöző két részből állt. Úgy nevezett feketeöltözőből, és a fehér öltözőből. A fehér öltözőben az ember az utcai ruháit vetette le, és tárolta – lelakatolt fémszekrényekben – értékeivel együtt. A fekete és fehér öltöző közt volt a zuhanyzó. Ez tette lehetővé, hogy amikor az ember végzett a melóval, és letette ruháit a feketeöltözőbe, a zuhanyzón át bejuthatott a fehéröltözőbe. A fekete öltözőben nem voltak szekrények, csak egy alacsony, rácsos fapad, ahova a papucsot, vagy a büdös bakancsot lehetet rátenni, és egy pad, amire lelehetett ülni, amíg átöltöztél. A falon meg körbe, szintén fa alapú, számozott fogasok körbe. Ezen lógtak, az olajos koszos ruhák, némi gyomorforgató szagokat terjesztve a fekete öltözőben.  Pálmát valószínűleg magasan a bakancsok vitték el, már ami az intenzív szagot illeti. Szó, ami szó, olyan büdös volt a feketeöltözőben, hogy az első belépés után – amíg az ember hozzá nem szokott a szaghoz – az ember úgy érezhette, menten felfordul, vagy ha Ő maga nem is, a gyomra… az tutira.  Volt egy emberke, aki állandóan bevitte a büdös bakancsot a fehér öltözőbe, és a szekrénybe tárolta, ami – enyhén szólva – lepkefing illatúvá tette az amúgy sem rózsa illatú fehér öltözőt. Ez miatt többen nehezteltek is az illetőre, és figyelmeztették is a „festőművész urat” – mert civilben valóban az volt, és kurva nagy farka volt, amúgy (érdekesség) –, hogy ne ott tárolja a bakancsát, hanem a fekete öltözőben. Felsőbbrendű érzése, nem hagyta művészünket befolyásolni, hiába próbáltak rá hatni, pl. leszegelték strandpapucsát egy 100-as szeggel a feketeöltöző bakancstartó padjára.

Mivel „művész úr” nehezen tanult, ezért hangzott el mentoromtól a mondat:

„- Győző! Hozd hátra a hegesztőt, és húzd ki a kábelt az öltözőig!” És én, akire nem volt igazán jellemző a szófogadás, mentem, mert tudtam, hogy megint valami hülyeség készül. Vittem a kerekeken guruló hegesztőtrafót, és kábelét behúztam az öltözőbe.  Pótlás! Folytatni

 

-      átbaszott főnök, forró csavar

-      zsíros kéz

-      ledrótozott biciklikerék

-      az öreg kovács fapinája

-      a sziács közé rejtett féktuskók

-      buzi Béla kerékpárja (nem utált semmit a nőkbe, csak saját magát…)

-      a megfúrt borszállító, Józsi, aki az emelővel bemegy az irodába

Erről ennyit! Ilyenek voltunk. Ilyenekkel kompenzáltuk a mostoha munkakörülményeket, mintha nem lett volna elég az, ami van.

Targonca vezetői, hegesztői vizsgát még itt tettem le.

Ami a munka és az én viszonyomat illeti, elég fura. Azért mondom ezt, mert nem volt akkoriban ez szokásos viszony. A szocializmusnak abban a szakában érdekes elméletek voltak. Nem jók vagy rosszak, érdekesek. Ugyebár kötelező volt a munka minden, bizonyos kort betöltött állampolgár számára. Ennek megfelelően nem voltak munkanélküliek. Órabérben dolgoztak az emberek. Ennek, mint akkor tapasztaltam, volt némi hátulütője. Ugyanis, ha közeledett a munkaidő vége és én úgy éreztem, nem fogunk végezni a munkával, gyakran megszólaltam, siessünk, mert nem végzünk. A válasz szinte kivétel nélkül ez volt: „Hova sietsz? Órabérben vagyunk!” Végül is abban voltunk. Jaa! És ez volt a jobbik eset! Jobb, mint amikor hasonló megszólalásért szerszámok repkednek feléd – nem igaz? Bár ma egy lusta ember vagyok, akkoriban volt bennem valami „kötelességtudat”, ami nem volt rám jellemző iskolai évek alatt. Az akkori munkásokat ez a „jelszó” jellemezte, ha munkahelyi lopásról volt szó: „Öcsém, csak azt nem visszük el, ami nincs lebetonozva.” Az akkori államvezetés hozzáállása meglehetősen érdekes volt, mert ellenkező esetben védte volna az állami tulajdonú cégek javait. Viszont védték az országhatárokat! Így bármit is lopott a „paraszt”, az a határokon belül maradt, és az országot építette. Nem volt egy rossz elmélet!  Persze ez sem késztetett arra, hogy elvigyem a „másét”. Igaz, ezen a téren is sok minden változott. Akkoriban becsületességnek tartottam, ha nem lopok. Ma sem lopok, de más okból. Háromszor loptam életemben. Lehet, hogy elmesélem mind a hármat, de az egyiket most igen, az biztos. Teszem ezt azért, hogy lássátok az okot, és ítélkezhessetek, hogy aztán több lehetőséget adjak Nektek arra, hogy mielőbb bebizonyosodjon Számotokra, az egyik az életet működtető – alapigazság: „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!”.

 

Emlékszem, mikor először loptam életembe. Még kis iskolás voltam, és mivel kurvára szegények voltunk, én nem tudtam csokit, vagy hasonlót venni magamnak. Reggelente iskolába indulás előtt anyámék adtak 1 forint 20 fillért – mert bizony akkor még volt fillér is – ami három kiflire volt elegendő, mivel 40 fillér volt kifli  (Ekkor kb. 1970-et írtunk). Most próbálj ennyiből megvenni egy kiflit vaze! Igaz, hogy a kereset 3000 forint körül mozgott, de ha összeveted a mai 80000-es minimálbért a 25 forintos kifli árral (3200 kifli)…, nos, lehet, hogy nem volt annyi minden, de volt állás, biztos bér, nyugalom, és félelem nélküli élet azoknak, akik nem mentek szembe a törvényekkel. A lényeg, hogy 7500 kiflit is megvehettél egy keresetből. Akár hogy is nézem, jól kibasztak a melóssal, az átlagemberekkel. Mondjuk a mai napig nem értem (persze ez nem igaz, mert értem, de ezt gondoltam leírni), hogy a fenébe tudják elhinni, hogy egy ilyen gazdag bolygón mint a Föld, bárkinek is nélkülöznie kell? Főleg egy ilyen gazdag országban!? Na mindegy!

Szóval a kapott 1,2 forint elég volt 3 kiflire, és ebből spóroltam össze két nap alatt egy szem rágóra, úgy hogy csak kér kiflit vettem. Igen, 80 fillér volt a rágó. Kerek, tömör golyó formájában árulták. De a bőr hűljön rájuk, mikor jött a kapzsiság szele, a vállalkozások és vele a profit éhség, a gazdagság lehetősége, ki is használták. Kivették a rágógumi belsejét a genyók, és csak egy „burkot” árultak rágógumi gyanánt. Mint ha megvettem volna egy képet, amiről csak kicsomagolás után látom, hogy ez csak a keret. Ekkora Köcsögöket! Milyen meglepetés volt mikor beleharaptam az első ilyen rágógumiba, és a fogam sokkal előbb ütközött össze, mint ahogy számítottam rá, mivel nem volt belül semmi, csak légüres tér. Még jó hogy nem lett baleset belőle, és tört össze a fogam.
Persze már elsős kisiskolás koromban képes voltam az elégedetlenségre, és bizony keveselltem az egy szem rágót, mert abból nem lehetetett „lufit fújni”, így aztán hosszú töprengés és bámulás után, nagy félelmek közt a zsebembe is csúsztattam egyet, vigyázva arra nehogy észrevegyék. Ahogy sorba álltam a pénztárnál, és közeledtem a kassza felé, egyre rosszabbul éreztem magam. Szerintem már akkor is skrizó voltam, mert valamit akartam én – nevezetesen a rágógumit – és valamit akart „valaki más”, aki arra biztatott belsőmbe, hogy vigyem vissza, mert nem szép dolog lopni. Persze ma már tudom, hogy – bár valóban nem szép dolog lopni – lehet bűntudat nélkül is, ha az ember visszavesz valamit, és nem el! J A mai kormányt, pl lehetetlen meglopni ezen okoknál fogva.

Amíg belsőm „küzdött”, hogy legyen-e még egy rágóm, vagy ne, odaértem a kasszához, ahol a pénztáros néni ijedt arccal nézett rám, és kérdezte meg: „Rosszul vagy kisfiam…?” Mi tagadás, cefetül éreztem magam. Akkor még volt bűntudatom. Nem kell aggódni, ma már nincs! Felváltotta az együttérzés, és ezért nem vennék el senkitől semmit, de nem azért, mert nem szabad lopni. Azért mert fájna a fájdalma, amit azzal okoznék, hogy engedélye nélkül vettem el azt, amiről úgy gondolta, hogy az övé.
Szóval, sápadtan, reszkető belsővel válaszoltam, hogy nincs semmi baj. Persze azon kívül, hogy mindjárt összesek, pedig stramm gyerek voltam. Kifizettem az egy szem rágót, és alig vártam, hogy kijussak. De nem fújtam lufikat, mert az a nyomorult bűntudat visszavitette velem a rágót. Látjátok, milyen ostobaságokra képes a neveltetés!? J

 

Valószínűleg megint elkanyarodtam valahonnan, mint megannyiszor írás közben.

Amúgy a lustaságomat sem lustaságnak nevezném – mondjuk úgy – önvédelemből. Inkább elégedettségnek. Jó úgy, ahogy van a „környezetem”, így minek „megváltoztatni”? Minek a havat ellapátolni, úgy is elolvad? Vagy minek diót szedni, úgy is lepotyog…? Mit, hogy ezek gyenge érvek? Valószínűleg így van, mert az ebből fakadó – estleges – „mozdulatlanságom” mások szemében egyszerűen csak lustaságnak tűnik.

         Arra való tekintettel, hogy anyámnak azt ígértem – mert Ő azt mondta, hogy aki szegénynek születik, az annak is hal meg –, hogy „Én gazdag leszek.”, nem maradtam sokáig a „getton”. Elmentem uránbányába dolgozni, mert ott jól kerestek. Csillés akartam lenni, mert jól kerestek, de mikor megtudták, hogy vasszerkezet lakatos a szakmám, nem engedtek mást dolgozni, mint bányalakatos. Elég életunt voltam abban az időben. Amikor lementünk a bányába a bányát bemutató kísérővel, és magyarázta a dolgokat, egyszer odajött hozzám és azt mondja nekem: „Két alkalommal aggódik az újoncoknál, ha túlságosan félnek, vagy ami nagyon ritka, ha azt látja, egyáltalán nincs félelem abban, akit először vitt le. Így kifejezte aggodalmát miattam, mert valóban igaza volt, nem igazán érdekelt volna, ha leszakad az egész bánya. De hát akkor ilyenem voltam. Nem sok értelmét láttam az életnek, az enyémnek meg végképp nem. Az ott töltött hat hónapnak voltak „izgis” pillanatai. Egyik alkalommal, mikor reggel mentünk beszerelni a csöveket a vájároknak, hogy tudjanak vizet és levegőt használni a gépekhez, leszakadt mögöttem egy hatalmas kődarab a fejem fölött. Ahogy elléptem, épp mögém esett, s akkora robajjal vert fel hatalmas porfelhőt, hogy teljesen eltűntem benne. Társam, aki hátrébb ált, meg volt győződve, hogy maga alá temetett. Kétségbeesetten kiabálta a nevem. „Mit kiabálsz! Nem rám esett” – mondtam. Kikászálódtam a pórfelhőből a leszakadt törmelékeken át, és láttam, ahogy megkönnyebbül. Karomat megfogva végig mért elől, aztán fordít rajtam, hogy hátul is rendben vagyok e…

Mondtam is Neki, mi van, baszki, lovat akarsz venni, a fogaimat is megfogod nézni? Aztán nyerítettem is egyet, hogy legyen hiteles a „vásár”? Abban a pillanatban nem kultiválta a humoromat mert azt mondta: „Te tiszta hülye vagy, meg is hallhattál volna!”

Nem érte volna nagy kár a társadalmat gondoltam, de ki már nem mondtam, hogy a kedélyek lenyugodjanak.

Egy másik alkalommal úgy döntött a vezetőség, hogy egy rég nem hajtott vájatot újra indítanak, s aznap be kellett volna szerelnünk a csöveket a munkához. Éppen indulni akartunk, mikor jött az üzenet, hogy mégsem kell. Aznap az egész vájat – nem volt hosszú – leszakadt térdig, teljes hosszában.

Arra való tekintettel, hogy nem voltak hajlandóak csillésnek tenni, a lakatosok viszont felét sem keresték, pedig állítom, hogy az övék a legveszélyesebb munka ott, mivel Ők még az előtt bemennek a vájvégre, mielőtt – úgymond – lekopogózták volna (hosszú feszítővasakkal lefeszegették a laza kőzeteket a mennyezetről) a robbantás után, a következő műszak előtt. Így aztán otthagytam ezt a „jó” kis munkahelyet. Megjegyzem, le a kalappal a bányában dolgozók előtt!

Hivatásos jogsit szereztem. Akkoriban MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetségnél), ami nagy szerencsének számított, mert csak bizonyos létszámmal soroztak be tehergépkocsisokat. De, mivel szerencse nem létezik, valószínűleg köze volt ennek a történésnek azoknak a fiatalabb kori gondolataimnak – amit sűrűn ismételgettem –, hogy én buszsoför, vagy kamionos leszek. (Végül is az előbbi jött be.)

Nem mindennapi módon zajlott ám ez a képzés – mármint a hivatásos jogsi szerzés.

A képzés utolsó napjaiban, jött egy magas rangú „atyaúristen”, aki olyan hangon beszélt velünk, hogy az ember összehúzta magát rendesen, és ha pl. azt mondta csend, de valaki hangosabban vette a levegőt a kelleténél, mert mondjuk asztmás, vagy fingott egyet, és az véletlenül hangosra sikeredett…, ráüvöltött: „Maga ott! Álljon fel! Hogy hívják?

- Cérna Géza – mondta vékony szorongó halk hangon, szinte betojva az ijedségtől.

- Nem tudja erélyesebben mondani? – kérdezte kemény határozott hangon, a katonai gyakorlatból ki nem esni akaró magas rangú atyaúristen.

- Irgum burgum Cérna Géza – hangzott, az immár felbátorodott honvédjelölt válasza, ki úgy gondolta, nem is lehet olyan nagyon gonosz ez az emberke, ha már így érdeklődik felőle, és vissza kérdezett: És magát?

- Kuss! – hangzott az erőteljesen utasító válasz.

- A is szép név – próbált udvarolni Géza, de ez nem igazán jött be.

- Takarodjon haza, többet meg ne lássam itt! – üvöltötte, az akkorra már vörösre színeződött arcú egyenruhás „úriember”, kinek arca már előtte is piros volt, mielőtt vörös lett. Gondolom nem a púdertől. Csak azért gondolom, mert szája körül muslincák keringtek, azok meg nem a fogkrém szagára mennek, ha jól tudom.

Na jó ez az utóbbi pár sor, kicsit ki van színezve, de nem a muslincákkal, hanem Cérna Gézával. Csak azért tettem bele, hogy érzékeltessem, milyen könnyen vágták ki az embereket ebből a nem mindennapi lehetőségből, hogy 1700 Ft-ért B, C, kategóriás jogsit szerezzenek. Ez az összeg akkoriban egy havi kereset harmada lehetett. De töredéke annak, ha valaki úgy akart teherre jogsit szerezni, hogy saját zsebből fizette.

Nos ez az igen goromba ember, aki a lelke mélyén – valahol nagyon mélyen – valójában jó ember lehetett, csak ízelítőt akart adni nekünk abból, mi is vár ránk a katonaságnál, kitöltetett velünk aznap, vagy 40-50 kresz tesztlapot. 20-30 B (személyautó) kategóriást, amin 36 pontot lehetett elérni és max.  6 pontot hibázni, és 20 C (teherautó) kategóriást, amin 100 pontot lehet elérni, és 15 pontot hibázni, úgy, hogy sok olyan kérdés volt aminek válaszát ha elszúrod, eleve 5 pont levonás járt.

Reggeltől estig ezt töltöttük, olyan csendben, hogy lehetett hallani ha egy szúnyog szellentet. Ha nem, mert valaki suttogni mert, kutatva – közvetlen környezetében – az általa ismeretlen helyes válasz után, a tesztlapon feltett kérdésre…, „Istenünk” egyből felkiáltott és az illetőt, aki csak némi infót akart gyűjteni, hogy megfeleljen a követelményeknek, haza zavarta azonnal, de olyan üvöltésekkel, hogy szegény még azt sem merte mondani: „Hiszen nem is én voltam!”.

A fene a pofáját – gondoltam – tudja az ürge, hogy kell félelmet elültetve irányítani. Inkább vállaltam volna be egy iskolai „körmöst” favonalzóval, és festem tőle barnára az amúgy is nikotin csíkos alsómat, mint, hogy elveszítsem a lehetőséget, hogy a jogsit megszerezzem, hiszen a két év teherautói vezetői gyakorlat előfeltétele volt a buszjogsi megszerzésének, nem beszélve arról, hogy a másfél év katonai szolgálati idő is beleszámított ebbe, hiszen sofőrnek vittek. Legalábbis azon güriztem ott akkor éppen.

Vizeletünket kiizzadva – mert ez a „jóember” még wc-re sem engedte ki szegény, riadt „parasztokat” – fejeztük be a tesztek kitöltését. Már aki betudta fejezni.

Sűrű csend és hullaszagban vártuk az ítéletet, látva, ahogy sorba javítja a lapokat egy sablon segítségével. Hála a „súgógépének” (sablon), a javítás nem tartott sokáig. Mi meg feszülten vártunk.

Egyszer csak felemeli a fejét és így szól: „Ki az az Erős Győző?”

Na – gondoltam –, miközben kikászálódtam a padból, hogy felálljak, már csak ez hiányzott, biztos húzhatok én is a halál f…-ra valamiért, nekem annyi.

Meglepetésemre nem ez történt. Így szólt: „A 30 tesztlapon egy hibapontja sincs, a 100 pontos tesztlapokon összesen van 3.7 hibapontja. Majd ha mindenkié ilyen lesz, elfogadom!”

A fene egye meg, a szívbajt hozta rám, ahhoz képest…

Két dolog miatt írtam le ezt az esetet. Az egyik, hogy „fényezzem magam”. Persze ez így most ebben a formában nem igaz, de az ego, az ego, mint azt már említettem is talán. A másik, hogy volt bennem egy érdekes dolog. Ami érdekelt az életben, az egyszerűen megmaradt bennem, ha figyelmet fordítottam rá, míg azok a dolgok, amik nem érdekeltek, vagy kötelező volt – de akkor sem érdekelt – nehezen, vagy egyáltalán nem birkóztam meg vele. Persze abban az időben, még nem is tudták, mi az a diszlexia, diszgráfia, vagy csak nem foglalkoztak vele, én meg rendelkeztem ezzel a nem mindennapi „betegséggel”. Ezért nem szerettem olvasni, és értettem meg nehezen a leírt anyagokat.

Pótlás? ITT

Sofőrként helyezkedtem el, de nemsokára katonának vittek. Elég nehezen kezeltek az úgynevezett „öreg” katonák, emiatt aztán sokat mostam a körletet. Haza sem igazán engedtek. Másfél év alatt talán nyolc alkalommal voltam otthon, nem egészen két napot. Hamar rájöttem, hogy ha nem akarok feladatokat kapni, legjobb, ha úgy teszek, mintha kicsit ügyefogyott lennék. Odáig sikerült fejleszteni a dolgot, hogy amikor a századparancsnok sorakozónál kiosztotta a feladatokat, és ujjával végighúzva a soron kereste az alkalmas embert a feladathoz, hozzám ért az ujja, legyintett egyet és keresett tovább. Mire én szélesen vigyorogtam, mintha csak jelentkezni akarnék a feladatra. Így aztán szinte mentesültem minden feladat alól, és volt szabadidőm rendesen. Hogy hogyan tudtam ezt elérni, roppant egyszerűen. Mikor a parancsnokaim valamilyen feladatot adtak, hogy ide menjek, oda menjek, ezt oda vigyem, ezt amoda…, legalább tízszer visszakérdeztem, a sorrendeket összekeverve szándékosan, s az elején még elengedték, hogy csináljam is, de mikor megvoltak a következményei a „hanyag” végrehajtásnak és megkapták a magukét feletteseiktől, többé nem bíztak rám semmit.  Majd megkaparták magukat. De nem tudtak mit csinálni, hiszen csak arról volt szó, hogy „értelmi fogyatékos”. lehet. El lehet képzelni azt a döbbenetet, amikor egyik alkalommal, leszerelésem után találkoztam a főhadnagy úrral, éppen járatban voltam – mert autóbuszvezetőként  dolgoztam – arrafelé. A pályaudvarnál volt a katonai eskü a városban. Ahogy álltam ki a pályaudvarról, a kijáratnál ott állt a volt századparancsnokom, és tiszttársaival beszélgetett éppen. Megálltam mellettük, és jó hangosan kiköszöntem neki teli vigyorral pofámon: „Erőt, egészséget főhadnagy elvtárs!” – úgy, ahogy az illik. Látni kellett volna a döbbent arcot. „Erős, maga?” – kérdezte, miközben értetlen pofával emelte rám mutatóujját. „Én.” – mondtam, meglehetősen felemelt kedélyállapotban, mire Ő is mosolyra húzta az arcát. Úgy vettem észre leesett neki, hogy egy kicsit átpalintáztam. Láttam az arcán, ahogy „megvilágosodik”.  A fejét ingatva mondta: „De nagy f…sz maga”. De csak mosolygott.

Katonaság után régebbi terveimhez híven autóbusz-vizsgát tettem, s el is helyezkedtem, mint autóbuszvezető. Nem tudom, hogy mennyire fontos, hogy hol. Szerintem nem fontos. Talán még annyit megemlítek visszamenőleg, hogy katonaság alatt már éreztem, hogy valami nincs rendben a gyomrommal.

Több, mint 20 évet töltöttem el a volánnál. Nem is akármilyen éveket, erről külön regényt lehetne írni. Nagykópék a sofőrök! Állandóan „kertészkednek”, egyik „melegágyból” a másikba. Én sem voltam kivétel. De az őszintét megmondva, nem voltam egy ronda kölök. Huszonegy-néhány évesen kerültem buszra. Egyik nővéremnél laktam. Nem volt nagy lakás. A földön aludtam, egy matracon. De nagyon aranyos volt velem mindig. Ha már itt tartunk, néhány szót testvéreimről is megejtek. Mint említettem – ha említettem –, hatan voltunk testvérek. Négy lány, két fiú. Én amolyan „maradék” voltam, a legutolsó, aki világra jött. Valami egészen kiváltságos helyzetem volt. Mindig voltak butaságból fakadó nézeteltérések, mosolyszünetek a testvérek közt, amit sikerült valahogy kikerülnöm. Soha nem foglaltam állást senki ellen, és senki mellett. Így aztán mindegyikük ajtaja állandóan nyitva állt előttem. Szívesen láttak. Egyébként, a mai napig értetlenül állok a kisgyerekes viselkedés előtt: „Ha te nem jössz, én sem megyek hozzád… Te nem voltál, én sem megyek…” Na de mindegy, ennek ellenére a családi kapcsolatok egész jók voltak.

         Itt, a buszon némi „becsületességet” elvesztettem külső behatások nyomására. Itt loptam életemben másodszor, csak itt más okból. Ugyanis a kollegáim nem feltétlenül adtak ki minden jegyet, így megtakarítva maguknak némi pénzt, és sűrűn „kávéztak” a cég számlájára. A bajok akkor kezdődtek, amikor valahol, valamilyen járaton hosszabb időt töltöttem, mert mondjuk valaki megbetegedett, vagy szabin volt. Az elején ugyanis, amolyan „váltó” pilóta voltam. Ugyebár a beszedett jegyárakkal el kellett számolni. És kicsit furcsának tűnhetett a cégnek, hogy amikor én vagyok a járaton, azon a napon több a bevétel. Ez nem lenne annyira furcsa, ha nem lenne mindig így. Így aztán nem egyszer felhívták kollegáim figyelmem, többen is, hogy ne tegyem ezt velük, magyarán szólva ne ba…k ki velük. Engedve „nyomásuknak”, kénytelen voltam némi pénzt eltenni én is abból, ami nem illetett meg. Annyi volt a különbség, hogy én ezért csináltam, amit csináltam, nem pedig „elégedetlenségből”. Na jó! Bevallom, volt, hogy jól jött a lé, mert megengedhettem magamnak valamivel többet. Egyébként a fizetésemet általában ott adtam le, ahol laktam, beleszállva a rezsibe és a kosztba. Nem voltak nagy vágyaim. Nem dohányoztam, nem kávéztam, nem piáltam… talán „ember sem voltam”. Legalábbis nem egyszer kaptam meg ezt a kérdést: „minek élsz?” Minden tök hawaii volt. Nők, pénz…

Volt egy kis bolt a pályaudvarnál, ami utcafrontra szolgált ki. Volt ott még sült kolbász és egyéb nyalánkság is. Meglehetősen jó viszonyban voltam az eladókkal, csípték valamiért a búrámat. Egyszer megszólalt az egyik eladó, aki akkor éppen kiszolgált: „Nem fizetsz egy kólát nekem?” – Dehogynem. Fogd ki! Erre a többiek is megszólaltak: „Nekem is, nekem is…” Nem voltam egy smucig alak, így fizettem mindegyiknek. Most mondja valaki, hogy az odaadás nem kifizetődő! Attól kezdve a kajám ingyen volt. Megvettem a sült kolbit és a kólámat, benyújtottam érte a pénzt, és többet is kaptam vissza, mint amennyit benyújtottam. És ez attól kezdve, hogy fizettem nekik egy üdítőt, így ment, amíg le nem bontották a boltocskát.

         Valószínűleg túlzásba vihettem a „vagyonelosztást” a javamra – már ami a jegyek árát illeti –, mert rám szálltak az ellenőrök, de mi a fenét csináltam, volna, csak azt hajtogatták, hogy én is…, de azt nem, hogy mennyit. Vagy az is lehet, hogy azért jöttek sűrűbben, mert előszeretettel hagytam ott Őket, amikor fel akartak szállni a buszra, vagy éppen tűntem el előlük a sűrű ködbe, mert nem mertek olyan gyorsan hajtani, mint én a busszal. Na jó, így utólag ez nagy felelőtlenség volt tőlem, belátom. De fiatal voltam és „bátor”. Megjegyzem nem egyedül voltam ilyen „nagyfasz”! Egyik hajnalban az ellenőrök lent voltak a pályaudvaron, és várták az egyik kollegámat. Tudjátok, abban az időben, az emberek még összetartóbbak, voltak, mint a mai világban, igaz, csínytevéseink sem jártak olyan következményekkel mint később, mert kevés volt a buszsofőr, mivel nem hemzsegtek, mert nagyon sűrű rostán kellett átjutni. Elme-, psziché-, intelligenciateszt… Szóval elég jól átvizsgálták akkoriban a parasztot, ha buszt akart vezetni, mert nem bízták az emberek életét akárkire. Később, mikor már jött a „vadkapitalizmus” és a profit lett a lényeg, és amiből csak tudtak, szolgáltatást csináltak, meg extraprofitot, már nem volt lényeg, kit engednek a busz volánja mögé. Megjegyzem, meg is nőtt a buszbalesetek száma rendesen, amit a forgalom növekedésével igyekeztek megmagyarázni, de mi tudtuk, mi az igazság. Az emberi élet elértéktelenedett, többet értek már a gépek, és eszközök, amiket a tulajdonosok, óvni akartak. Az eszköz milliókba kerül, de ember, könyörög, hogy munkát kapjon, hogy élhessen, és eltartsa a családját.

De térjünk vissza ellenőrizendő kollegámra, hiszen az ellenőrök, nem hiába keltek korán, direkt vártak valakit közülünk. Mint azt említettem, abban az időben még volt összetartás, így az egyik kollega, elment a pályaudvar elejére és jelzett a bekanyarodó kollegájának, hogy ellenőrök vannak. Ugyan is volt egy „nemzetközi” jelzése a buszsofőröknek egymás közt, ha ellenőröket láttak. Akkoriban karszalag volt az ellenőrökön, így a jelzés is a karszalagot imitálta. A sofőr megütögette egyik kezével a másik kezének felkarját, ami egyenlő volt azzal, hogy ellenőr van a „láthatáron”. Ha besötétedett, akkor az egymással szembe közlekedő buszok úgy jeleztek, hogy az irányjelzőt kitették balra, egy-két villanás erejéig, ami azt jelentette, tiszta a levegő, de ha ezt vészvillogóval tették, bizony gondoskodni kellett a ki nem adott jegyek pótlásáról. B.Pityú kollegám fogta az adást, de ideje már nem volt arra, hogy jegyek adjon ki, azt viszont látta, hogy akiknek nem volt, ott állnak a hátsó ajtónál. Ahogy befordult az ellenőrök már elő is bukkantak a forgalmi iroda takarásából, és várták, hogy Pityú majd a kiszállításra előrébb áll. De mivel Pityu „sáros” volt, azt a megoldást választotta, hogy ahogy befordult, mindjárt ott megállt és egyből kinyitotta az ajtót, de nem csak az elsőt, ahogy azt az előírás írta, az ilyen esetekre, mikor ellenőrzés van, hanem a hátsót is, úgy, hogy mire odaszaladtak az ellenőrök, a „kötelességből” bliccelő utasok már leszálltak. Az első ajtón fellépő ellenőr persze egyből nekiszegezte a kérdést, hogy miért nyitotta ki a hátsó ajtót? Pityu igen gyors észjárású volt – nem hiába voltunk megrostálva az alkalmasságin – döbbent arccal nézett hátra, miközben megjegyezte: „A kurva annyát! Akkor így jöttem a ruhagyártól (Előző megálló a városban)! Most mond meg – mondja az ellenőrnek – milyen szerencse, hogy nem történt baj.” Pityuka tudta, hogy a jegyhiány miatt faszol, de az ajtó…, az megoldhatóbb volt, mikor magyarázkodni kellett.  

Azért, szűrés ide, szűrés oda, néha átcsúszott egy-egy felelőtlen gépkocsivezető abban az időben is. Ilyen volt D. Csaba kollegám. Amolyan nagyfasz, éjszakai életet élő, nagyban zsugázó…, és imádott gyorsan hajtani. Csabának, kurvára jó hátszele lehetett, mert amiket megcsinált, azokért másokat – minimum – főbe lőttek volna akasztás után, biztos, ami biztos alapon. Annyi tollbamondása volt neki, mint 10 sofőrnek együtt véve. („Tollbamondásnak” neveztük, amikor raportra kellett menni kihágások miatt, és jegyzőkönyvezték az ügyet) Szóval igen jó hátszele lehetett, mert rendőrségi ügye is volt bőven, pl: 100%-os sebesség túllépés lakott területen belül a városba, ami annyit jelentett, hogy 100 km/h-val kapták le városon belül. Egyszer elmentem Vele egy útra, mert éppen kiállásom volt, és menetrend szerint is visszaért a járatból, mire nekem indulni kellett volna. Nem ment messzire, olyan 30 km-re egy faluba. Éppen dumáltunk, mielőtt indulni kellett volna – abban az időben még én is ember voltam, és beszélgettem másokkal, csak később lettem „állat” és néma – és azt mondta, mennyek vele, útközben dumálunk még. Miért is ne, gondoltam. Nem volt egy unalmas út, ezért is osztom most meg Veled ezt az élményt.

Beálltunk a megállóba, hogy felszálljanak az utasok. Voltak rendesen, diákok, öregek, munkából haza igyekvők. Az első ülésen ültem jobboldalon. Csabi nagy lendülettel beáll, és kinyitja az ajtót. Öreganyám, két kosárral várta, hogy felszállhasson, Ő volt az első. Korából kifolyólag a felszállás igen nehézkes volt. Feltette a kosarakat, majd az egyik lábát megfogta és fel tette azt is, belekapaszkodott a két korlátba, és elkezdte magát felhúzni az első, egyben legmagasabb lépcsőfokra. Ahogy a másik lábát is maga után húzta, és annyira kiegyenesedett, hogy éppen ránézzen a pilótára, hogy köszönjön… Érdekes dolog történt. A nénike szép lassan óvatosan visszaengedte az utolsónak feltett lábát a „biztos talajra”, aztán a másikat is, felnyúlt a kosárért és szépen utat törve magának a várakozók közt padig, leült. Mint utóbb megtudtam, az történt csak, hogy „fosott” Csabival utazni, mivel úgy ítélte, az kész életveszély. Akármilyen idős is volt, úgy gondolta Csaba nélkül több esélye van kicsivel hosszabb életre.  Ezt én is alá tudom támasztani, mert nekem sem volt egy életbiztosítás mellette, míg visszaértem Vele.

De jöttek a többiek, kik mamikámnál bátrabbak voltak, és a busz meg is telt, rendesen. Amikor valakinek nem adott éppen jegyet, mert olyanja volt – és a pénzéért „jogtalanul” követelőző megkérdezte: „Jegy?” Csabi csak annyit mondott: „Nem mozi ez, üljön le!”

Őt elnézve, igazán nem vittem túlzásba a rám erőltetett feladatot, „…hogy nem kell ám minden jegyet eladnod, ami egyenlő volt a felszólítással: LOPJ VAZE, mert minket is lebuktatsz!”

De gondolataim közben, Csabi tovább dolgozott, valahogy így:

Egy öreg házaspár kért két jegyet, mire Csaba az ülésből enyhén feléjük hajolva megkérdezte: „- Egymás mellé?

- Igen – hangzott az örömtől felcsillanó szemű, remény teli válasz, melyet az okozott, hogy a látszat ellenére Ők mégis csak leülhetnek. Persze nem a látszat csalt. Csaba volt az, aki füllentett, és jót vigyorgott ördögi huncutságán, ahogy látta rajtuk a reményt, majd végig gondolta, hogy megy az füstbe. Majd ugyan ezzel a mosollyal az arcán – amit szegény párák kedvességnek vettek – átadta a két jegyet, „Tessék parancsolni!” – szavakkal, ami csak még jobban fokozta a reményt Bennük, mert nem ismerték fel mosolya lényegét.

Az ajtót már éppen csukni készült, mikor valaki még odaszaladt a buszhoz, és megkérdezte, hova megy a busz? Csaba rápillantott a korlátot fogó, kérdező emberre, és így szólt: „Kisberlin” – mire a hátul az utasoknál a következőt lehetett hallani – bár suttogásnak szánta az illető – „már megint az a hülye van…”.

Csaba különösebb harag nélkül az arcán, kihajolt a vezetőülésből és hátrafordulva a T-t és az S-t jól megnyomva hátraszólt: „Tessssék?” De nem jött válasz a kérdésre. Ugyan is azt történt, hogy a busz Ecsenybe ment, és valamiért németül is ki volt írva a falu neve. Talán testvér falu volt egy másik német faluval, vagy mit tudom én, minden esetre Csabának csak „Kisberlin” volt Ecseny.

Aztán elindultunk, és Csaba hajtott. Ami azt illeti, hamar megértettem az öregasszonyt, aki inkább megvárta a következő buszt.

Egy kanyargós emelkedőhöz értünk, ahol Csaba a gázt tökig nyomva ment bele az éles kanyarokba, miközben hátraszólt – amolyan tájékoztató jelleggel – az utasoknak: „Kanyar előtt beszívjuk a levegőt, kanyar után kifújjuk!” Ebből a mondatból a megnyomott hangsúly – talán véletlenül – a szíííívjuk-ra esett.

Hátranéztem, vajon hogy reagálják le a mindennapinak éppen nem mondható utasítást az emberek, de ahogy én láttam, nem igazán követték Csaba utasítását.

Arcuk nem árult el semmilyen humorérzéket. Csak azt láttam, hogy erősen kapaszkodnak, hogy a centrifugális erő ki ne röpítse Őket az ülésből, és más ölébe kerüljenek, ami aztán további problémákat szül, mert mit szól a falu, ha meglátják X-nét valaki ölébe, aki nem is a férje.

Bizony az emelkedőt hosszú lejtő követte, és kollegám ott sem szállt le a gázról, míg a sebesség mérő ki nem akadt, de akkor is csak azért, mert üresbe rakta a buszt, ami mégjobban gyorsult, mert így még a motorfék sem fogta vissza.

Nem mint ha féltem volna (fostam), megkérdeztem Csabát, hogy nem kíván e lassítani – na nem mint ha beleakarnék szólni a vezetésébe – erősen közeledik egy kanyar, vagy mi a kanyar felé, ez most részletkérdés. Persze Csaba nem kívánt. Hát…- gondoltam, ezt megúsztuk, nem jött semmi szembe. Azért megkérdeztem Tőle, hogy mondja már meg őszintén, ha valami jött volna szembe, mi a fenét csinált volna, tekintve, hogy maga az út is csak egy szúk út volt, amilyen általában „zsákfaluk” közt szokott lenni?

„Hidd el, bármi is jött volna, lement volna az útról” – jött az egyértelmű válasz Tőle.

Már csak az érdekelt volna – bár ezt már nem kérdeztem meg –, hogy ezt tapasztalatból tudja, vagy csak a széles, füves padka az, ami ezt mondatja vele, és megnyugtatja Őt?

Bár úgy érezem, ez volt az első és utolsó, hogy Vele utazok, valami miatt csíptem az agyát. Talán az őszintesége, szókimondása, félelem nélkülisége…, magasról tett arra, ki mit gondol róla, és azt tette mindig, amihez kedve volt.

Egyik télen, amikor az út havas volt, az egyik kereszteződésben, hátulról neki ment egy skodának, mert az úgy döntött, megáll a sárgánál. Mivel lassan ment, ezt meg is tudta tenni, de nem úgy Csabi! Ő tolta neki rendesen, hogy elérje a zöldet. Volt annyi tisztesség Csabában, hogy mikor meglátta, hogy a skodás megáll, legalább Ő is megpróbálta, annak ellenére, hogy tudta, ez – bizony – csak próba marad. Úgy lökte hátulról seggbe a skodást, hogy az – szó szerint – átrepült a kereszteződésen anélkül, hogy kerekei leértek volna a hófedte aszfaltra. Kissé átrendezte a skoda karosszériáját, amiért a tulaj joggal mérgelődhetett. Bár, ha azt nézzük, hogy a „kis koccanás” következtében – ugyanakkor – a kocsi praktikusabbá is vált, mert, ha az ürge gyertyát akart volna cserélni a jövőben, bizony ki sem kellett volna szállnia a kocsiból, csak hátranyúlni, mert a motor ott volt a hátsó ülésen. Farmotorosból, „hátsó ülés motoros” lett. Azon sem csodálkoztam volna, ha Csaba szabadalmaztatja, akkora kópé volt.

          Persze engem sem kellett félteni, bennem is ott volt a kisördög. Valahogy hozzájutottam egy nagy teljesítményű hangszóróhoz, már nem emlékszem, hogyan. Beszereltettem a busz elejébe némi piáért. El lehet képzelni, miket csináltam vele szórakozásból! Ment előttem a biciklis és meg rászóltam: „Te haver! Húzódj már le kicsit légyszi!” Szegény kerékpáros, majdnem felbukott, mikor hátranézve elkezdett „kacsázni” ahogy kereste, az Isteni hangot.

Vagy csak azt játszottam, hogy néztem a belső tükörben, ahogy öreganyám felkászálódik, összeszedi a cuccát és odaáll a hátsó ajtóhoz, leszállásra készen. Persze jelezni is kellene, a leszállásjelző elég magasan van, az egyik keze foglalt, így aztán nagy összpontosítást igényel, a kis fehér gomb eltalálása feje felett, az ujja hegyével, hiszen a busz dülöngél, és ettől Ő is. Hát, mit mondjak, nem könnyítettem meg a dolgát. A tükröt lesve, vártam, hogy mikor tartja alkalmasnak a helyzetet arra, hogy elengedje két másodpercre a korlátot, és megnyomja a leszállásjelzőt. Mikor végre úgy döntött, hogy „na most!”…, én meghúztam a kormányt jobbra, melynek következtében a jelzőgomb felé nyúló kar – annak ellenére, hogy közeledni kellene – távolodik a gombtól, és mamika érzi, hogy kis lendületet kell vennie, hogy a karja elég hosszú legyen. De hát ugye, én sem mehetek le a z útról, így aztán visszahúzom a kormányt, mire úgy jön ki a dolog Nála, hogy „túl gyorsan nőtt meg a karja”, és ez miatt nem találta el a gombot. Több kísérletre már nem igen marad lehetősége, mert megint meg kellene kapaszkodni. Pár szusszanás, és újrapróbálkozás követi az előzőt. Az eredmény: Nem talált! Még egy próba: „Nem nyert!”. Látom, ahogy kétségbeesetten igyekszik az új próbára, hiszen a megálló már egész közel van, jelezni meg időben kell, hogy a busz meg is álljon a megállóban, így a következő „játékban”, hagytam szegénykémnek egy jacpottot.

Nagy genyó voltam, mi?

Az is hülye játék volt, amikor azt játszottam, hogy néztem, mikor jelez, és amikor megnyomta a leszállásjelzőt a kedves utas, én abban a pillanatban megnyomtam a csengőt, ami olyan hatást keltett, mint ha valaki a busz plafonján lévő vészjelzőt nyomta volna meg. Jókat röhögtem, ahogy láttam a kétségbeesett igyekezetet, ahogy kiakarja kapcsolni a hangos csengőt, mert azt hitte rossz gombot nyomott meg, de hiába nyomja újra, csak nem hallgat el az a nyomorult, így igyekszik kipiszkálni, hátha beragadt…

          És mi mindent meg nem csináltunk még? Volt olyan kollegám, aki kormánykereket cseréltetett, a rosszat, ami megvolt repedve, betette maga mellé, aztán járat közben az egyik kanyar előtt elővette, kinyújtotta, és így szólt: „Emberek! Van egy kis gond!”

Valóban könyvet lehetne írni erről az „állatfajról” (buszsofőrök)!

Tudjátok, abban az időben az emberek még tudtak nevetni, nem feljelentettek bennünket, velünk nevettek, kávéval vártak bennünket…, és mi is szívesen megtettük, amit kértek, hogy tegyük le itt, vagy ott. Vigyük el nekik ezt-azt...

Aztán ahogy bejött ez a nagy profit orientált világ, és a hatalomvágy is nagyobb lett…, az embereket megosztották, és a szakma, amit gyerek koromban választottam, teherré vált.

          De térjünk vissza az „élethez”, mert ezeket csak azért osztottam meg Veled, mert arra gondoltam, viccesek. Ha már megszólal az ember, az legyen érdekes, vicces, vagy legalább tanulságos!

Remélem, mindhármat megfogod találni, ha tovább olvasol!

 

 

Pótlás? ITTNem régóta voltam buszos, mikor megismerkedtem élettársammal, akivel együtt éltem 2 évet. Nem voltam szerelmes belé, de vele maradtam. Hittem abban, hogy az élet rendelt mellém valakit és én azt vártam. Vele is a buszon ismerkedtem meg. Egyből „lekapott”. Azon vettem észre magam, hogy „másnap” már a cuccomat pakolja össze a nővéremnél, ami igazán nem volt sok, ruhákból álltak és költöztet egy 20 km-re lévő faluba. Nem panaszkodom, jó helyem volt ott. Anyukája egy végtelen kedves és szorgalmas asszony volt. A lánya ellentéte. Ahogy mondani szokták: „Fát lehet hasogatni a hátán”. Nagyon jól főzött. Mindig főtt kaja volt. Rengeteg hús és finomságok. Majszoltam is mindig rendesen. Mint ahogy mondtam, a pénzt, amit kerestem, ott tettem le, ahol „eltartottak”. Így tettem itt is, cserébe a minden jóért. Csak cserébe azzal éltem, akit nem szerettem, vagyis akibe nem voltam szerelmes. Viszonyunk roppant érdekes volt. Hamar rájöttem, hogy egyfajta „ékszer” vagyok, akivel jó a megjelenés, „dicsekedni” lehet. Amolyan használati tárgy voltam. Mutogatott is rendesen mindenkinek, már herótom volt tőle.

Az volt ám az élet! (vagy legalábbis azt hittem) Tízből tíz nő.   Mit mondasz? „Hogy szemét vagyok? Bizonyára igazad van. De vagy kiéled vágyaidat és megnyugszol, vagy elfojtod, és idegeskedsz.

Amúgy már akkor is elég őszinte voltam. Megmondtam a lánynak, hogy én nem vagyok belé szerelmes, nem szeretem, de ő azt mondta, nem baj, majd megszeretem. Ez nem következett be. Én hittem abban, hogy az élet tartogat valakit számomra. Ennek ellenére két évet éltem vele, épültünk a házhoz, bővítettük közösen, autót vettünk… Valószínűleg nem vették komolyan kijelentésemet, hogy nem Ő a párom, s én tovább állok, ha megtalálom. Emlékszem anyósom kísérletére a lánya megbízásából, kukoricaszedés közben, ahogy azt feszegette, hogy szeretne még egy unokát. Egy már volt, hiszen egy szem lánya elvált volt, s volt egy kisfia, akivel egész jól kijöttem. Amikor azt mondtam neki, hogy ha lesz is gyermekem, annak biztos, hogy nem a lánya lesz az anyukája, nagyon megbántottam azt az áldott jó asszonyt. Nagyon szerettem Őt. Inkább miatta maradtam, mint a lánya miatt. Igazán mindent bevetettek, még egy mazdát is kaptam volna kék bársony belsővel. De inkább nem kellett a kocsi. Jó volt nekem az az 1500-as Lada, amit százezerért vettem.

Egy félelem volt bennem. Ez pedig a következő. Kivétel nélkül meguntam a párkapcsolatok szexuális részét. Mint egy ékszer, amit meg akarsz szerezni, aztán egy idő után leveted és elfeledkezel róla. Ez aggasztó volt, mert amellett, hogy rossz úgy ágyba bújni valakivel, akit nem kívánsz, attól féltem, hogy mi lesz majd a nagy szerelmemmel? Vajon azt is megunom. S ha így lesz, mi lesz? 

Az „anyósom” főztje igaz, hogy finom volt, de aztán a korházba juttatott. A már említett gyomorbántalmak annyira felfokozódtak, hogy még szanatóriumba is kerültem miatta. Gyógyszerekkel valamennyire elviselhetővé vált állapotom.      

Teltek a napjaim, élveztem, amit lehetett, mit sem törődve másokkal. (Milyen érdekes, ma is ezt teszem, csak nem ugyanúgy.) Habzsoltam az életet tovább, megfeledkezve „átmeneti” kínjaimról. Átkerültem a helyi járatra, ott folytattam tovább a munkát, miután egyszer-kétszer „megtréfáltam” az ellenőröket. Nem esett nehezemre lemondani a plusz bevételről, amit a jegy eladása nyújtott. Új arcokat ismertem meg az új munkahelyen. Új „távlatok nyíltak meg. És még mindig vártam a „nagy szerelmem”. Aztán megérkezett. Egy másik busszal egyszerre érkeztünk egy megállóba. Az előttem megállt buszról szállt le. Ahogy kiállt a másik busz előlem, megláttam Őt. Egy irányba haladt az előttem elinduló busszal, ezért csak hátulról láttam. Hullámos szőke haja volt, hátul feltűzve. Fehér testhezálló nadrágot viselt. Elképesztően szép látványt nyújtott számomra. Életemben ekkor halottam azt a hangot, ami aztán többször is megszólalt, tisztán halottam egész belsőmben. Így szólt: „Ő gyermekeid anyja.” Teljesen ledöbbentett a „hang”. Átjárta minden porcikámat az izgalom, nem tudtam, mi történt. Kicsit – talán – ijedten néztem hátra, mi lehetett ez. Csak egy gondolat. Nem, az nem ilyen, tisztán halottam. Elindultam a busszal, de Ő elkanyarodott jobbra, az én kötelességem menetrend szerint balra volt. Ettől a pillanattól kezdve mindig Őt kerestem. Szinte minden pillanatban. Egy éven keresztül csak néztem, néztem, és néztem Őt, amikor csak megpillantottam. Nem vett észre soha. Megdöbbenten ismertem fel, hogy nem merek kezdeményezni, féltem megszólítani, mintha az esetleges kudarc maga a pokol lett volna számomra. Pedig annyira oda voltam érte, pont olyan volt, amit elképzeltem és szőke is ráadásul. Imádtam. Epekedve pillantottam utána, mikor leszállt a buszról. Már tudtam, körülbelül hol lakik. Csak figyeltem és figyeltem Őt. Tizenhét éves volt, amikor először megláttam, én már huszonöt. Ennyit vártam rá, nem hiába. Majd megőrültem a belső fájdalomtól, amikor azt láttam, valaki kíséri haza, aztán láttam őket kézen fogva leszállni a buszról, ami újabb tőrszúrás volt akkor szívembe. Aztán megint egyedül járt haza. Tudtam, hogy a kórházban dolgozik. Volt, hogy én vittem dolgozni, volt, hogy én szállítottam haza. Ilyenkor mindig feltöltődtem látványával. Állandóan Őt néztem a visszapillantóban, de tenni semmit nem mertem, hogy felhívjam magamra a figyelmet, pedig eddigre a gátlások nagy részétől már megszabadultam, hála azoknak a lányoknak, kik bizonygatták, nem is vagyok annyira ronda. Na nem szavukkal, azzal, hogy partnernek fogadtak, ha csak egy-egy alakom is volt. De most Ő kellett, s bizony nem mertem hozzászólni. Egy év telt el így, állandóan őt bámulva, miközben élettársamat már nagyon nem kívántam. Szakítani meg nem volt bátorságom, hogy ne okozzak fájdalmat nekik. Érdekes, elsősorban anyukáját sajnáltam, mert tudom, hogy szeretett – talán. Aztán sajnáltam a kisgyereket is, és utána a lányt.

Egyszer csak bátorságot vettem magamon. A sors valami fura helyzetet alakított ki. Este tíz óra előtt valamennyivel mentem a kórház felé, s jött Ő. Dolgozni ment. Senki más nem volt felszálló, csak Ő. Az első ajtót nyitottam csak ki – még most is kellemes bizsergés fut végig rajtam, míg e sorokat leírom – , hogy a vezetőfülke mellett, egyben mellettem kelljen elhaladnia. Amikor fellépett az alsó lépcsőre, kitártam a fülkeajtót és így szóltam szemébe nézve, rá mosolyogva: „Ne haragudj, nem jönnél hozzám feleségül?!” Egy pillanatra megtorpant, amolyan csodálkozással teli megdöbbent arccal lépett tovább, de a középső ajtóig elérve rádöbbent, mi is érte őt az imént és hátrafordulva rám mosolygott. Ez volt az első, hogy észre vett, és mosolygott is. Na nem mintha nem tettem meg volna mindent érte. De hogy ezt hogy merészeltem megtenni? Mindegy, annyira örültem mosolyának. S ettől kezdve, már rám nézett, ha összehozott bennünket a sors, s ami fontosabb, mosolygott is. Bár lehet, hogy mosolyom volt az, ami ellenállhatatlanul hatott rá és késztette mosolyra. Ahogy telt az idő, észrevettem, hogy már keres tekintetével, ami jó jel volt számomra. Aztán láttam, hogy a pályaudvaron felém mutat, miközben azt magyarázhatja anyukájának: „Ott van! Ő az!” S láttam mindkettőjüket mosolyogni. Már beszélgettünk, ha velem utazott, ott maradt mellettem, s én mérhetetlenül boldog voltam tőle. Végül is a „hang” igazat, mondott. Valóban Ő lett a feleségem, gyermekeim édesanyja.