Az út (II. Fejezet: A „Krach”)

II. fejezet: „ a krach”

 

Több nehéz dolgon kellett keresztül menni, míg végre odáig jutottam, hogy elvehettem szívem választottját. Először is be kellett valljam, hogy hol élek, és milyen „feltételekkel”. Mit ne mondjak, elszomorító volt ez szerelmem számára, de valahol sejtett valamit. Igyekeztem kilépni előző kapcsolatomból, de annyira ragaszkodott hozzám akkori élettársam, hogy nem könnyítette meg a dolgokat. Pedig csak az következett be, amit mondtam neki, de ő elengedte a füle mellett. Mindent megpróbált, hogy maradásra bírjon. Az édes-mázas ígéretektől egészen a „fenyegetésig”. Végül is, ahogy odaköltöztem, ruháimmal, ugyanúgy jöttem onnan el. A szép, tágas, kellemes környezetű kényelmekkel ellátott házból ismét egy városi panel fél szobájában találtam magam, kilátással a másik emeletes házra. De kit is érdekelt. Gyönyörű volt minden számomra, mert megtaláltam, akit kerestem. Bár két évet töltöttem azzal, kibe nem voltam szerelmes, és ott tettem le fizetésemet, semmi nem járt nekem, a kocsi is az Ő nevén volt, pedig én vettem. Ott maradt az is. Egyszer néhány héttel később megjelent, hogy visszaadja a kocsit, de csak újabb próbálkozás volt részéről, hogy menjek vissza hozzá. Miután erre nem voltam hajlandó, vissza is vitte a kocsit magával és még éveken át, igyekezett megkeseríteni életünket, ahol csak tudta.

Összeköltözésünk után egy évvel összeházasodtunk Katámmal. „Csendes” esküvő volt, két tanúval, s egy otthoni vacsorával. Igaz, Katám nem ilyenről álmodott. Ezt azóta is emlegeti. Anyósomé volt az úgynevezett „tanácsi lakás”. Házasság után egy évvel jött az első gyerek. Amolyan „nem várt” gyerek volt. Persze örültünk neki. A fene megette azt a roppant biztos orvostudományt. Azt mondták, „hátrahajló méhe van” a feleségemnek, ne számítson arra, hogy egykönnyen teherbe esik. Megszakítással védekeztünk – mert nem engedtem, hogy gyógyszerrel mérgezze magát –, egyszer nem szakítottuk meg és gyerek lett belőle. Tévedtem, kétszer, s mindkettő gyerek lett.  Ennyit a teherbeesési „nehézségekről”. Nagyon örültem mikor megszületett Roland. Éjszaka felkeltem és néztem, hogy lélegzik-e. Biztos, ami biztos. Persze ez senkit ne tévesszen meg! Pocsék vagyok apának! Anyósom sokat segített, sokat köszönhetek neki. Egyedül nevelte fel lányát. Amolyan „tisztességes”, munkás Ő, ki megszült egy „szerelemgyereket”, s az egész életét „rááldozta”. A mai napig látom, mennyire szereti a lányát, igaz néha összezörrenek, de csak apróságokon. Például, hogy merre keverje a rántást a lánya. Én a részemről egyáltalán nem bánom, hogy még ma is velünk él. Nagyon sok terhet vett le a vállunkról.

Már minden épp olyan volt, mint elképzeltem, még kocsit is vettünk. Aztán jött a változás szele. Nem kettőnk viszonyában, hanem egészségemben. Visszatértek gyomorproblémáim, és nagyon gyors ütemben hatalmasodtak el rajtam. Egyre nagyobbak voltak a fájdalmaim, nem maradt meg bennem az étel. Naponta rengetegszer kellett WC-t látogatnom. Rohamos fogyásnak indultam… Táppénzre kerültem, mert lehetetlen volt így dolgozni. A kínok kínját kezdtem átélni éjszakánként. Az orvosok először nem találták, mi okozza a gondokat, mi a gyökere problémáimnak. Három hónap „kutakodás” után végre megtalálták, mi okozza, hogy nem marad meg bennem az étel. Még ma is emlékszem az öreg doki arcára, miközben nézi a „próbareggelit” (gipsz jellegű anyagot kellett inni és röntgennel figyelték az útját), hogyan halad lefelé a megivott gipsz az emésztőrendszeremen. Láttam, ahogy összehúzva szemöldökét, enyhén hátrahúzza fejét, aztán előre, egészen addig, míg szinte bele nem veri az orrát a „képernyőbe”, aztán csak a fejét csóválva hajtogatja: „Ez lehetetlen… ez lehetetlen… Végül is elmagyarázta, hogy nem állt meg az „étel” emésztésre, ott, ahol meg kellett volna állnia. A rengeteg vérvétel, gyógyszerek, vizsgálatok után egy tükrözéssel megtalálták a hiba forrását. Nem gondoltam volna, hogy valaha is elveszítem a szüzességem, már ami a popómat illeti. Ugyanis egy olyan hosszú „kígyót” dugtak fel fenekembe vizsgálat gyanánt, hogy azt hittem, a számon fog kijönni. Ez nem is volt elég. Ez a nyomorult” „kígyó” levegőt okádott (még jó, hogy nem tüzet) és teljesen felfújta a beleimet. Mint elmondták, ez a vizsgálat része, hogy jobban lássanak. A nem éppen kellemes behatolás közepette azért megfordult a fejemben, hogy kellemesebb lenne a betegek számára, ha inkább szemüveget venne fel az orvos, de gyanítottam, hogy nem erre gondolt, mikor azt mondta: „jobban látni”. Mindenesetre, miután vagy tíz atmoszféra nyomású levegővel kivasalták a beleimet, és kihúzták belőlem az akkor már joggal döglöttnek hitt kígyót, többet tudtak mondani kialakult állapotom okáról. Helyesbítek! Megtalálták a tünet forrását. Két féldiónyi nagyságnyi daganatot találtak a gyomorszájon, ami nem engedte zárni teljesen a gyomorszájat. Azt mondták, nem tudnak vele mit kezdeni, mert ha megműtik, akkor heg marad ott, ami szintén ugyanezt okozza. Vagyis – mondjuk ki – lemondtak rólam. Hazamehettem a kínjaimmal együtt. Épp akkor, amikor már minden olyan jó volt. Család, gyerek, munka, amit szeretek… Éjszakákat sírtam át a fájdalomtól, a görcs rángatott össze, a kínok kínját éltem át, s azon kaptam magam, hogy fohászkodom állandóan ahhoz, akit régóta már káromkodás céljából sem vettem a számra: Istenhez imádkoztam, mint egyetlen utolsó reményhez, hogy szabadítson meg kínjaimtól, és hagyja, hogy éljek. Na, itt aztán értelmet kapott számomra kijelentése: „Csak a szenvedéseken keresztül tudom megmutatni számotokra, hogy létezem.” Igaza van!