Az Út (III. fejezet: a kiút)

Annyit és olyan sokat fohászkodtam hozzá, és ami fontos, hittem abban, hogy meghallgat, hogy végül is „utat” mutatott. Már olyan voltam, mint egy részeg, kába a gyógyszerektől, ki faltól falig járt, lefogytam teljesen… Már nem emlékszem hogyan, de eljutottam egy „csodatévőhöz”. A feleségemmel kerestük fel, valakinek az ajánlásával. Őt Jocinak hívják. Érdekes látvány fogadott. Egy családi ház udvarán ült egy padon. Tini gyerekek vették körül és valami érdekes dologról beszélhetett, mert figyelmesen hallgatták őt. Mikor a kapun beléptünk, felállt és felénk indult. Hatalmas termetű, nagyon kövér, a korát meghatározni képtelenség… egyén volt. Nem gondoltam, hogy még csak tizennégy éves, mint az utóbb kiderült. Felnőtt módjára beszélt, választékosan és tisztelettel. Beinvitált bennünket feleségemmel a házba. Beszélgetni kezdtünk. Amikor azt mondtam, nem igazán tudom elhinni, amit hallottam róla, hogy rám néz, és meg tudja mondani, mi a bajom. Csak mosolygott egyet, majd azt vettem észre, hogy úgy néz rám, mintha áttekintene rajtam. Bár ott ültem előtte egy kanapén, ő pedig egy fotelban velem szemben, tisztára olyan érzésem volt, mintha átszúrna tekintetével. Lassan végignézi egész testemet, aztán megszólal: „Két daganat van a gyomrodban… és most is fáj…”  Teljesen megdöbbentem rajta. Honnan a fenéből tudja? Aztán felállt és odalépett.

„- Várj, segítek kicsit!” Aztán ahogy ott ültem hátradőlve, fölém hajolt, kezeit pont oda helyezte, ahol fájt, majd úgy tett, mintha a fájdalmat megmarkolná, és miközben nagy levegőt szippantott be orrán, olyan mozdulatot tett kezével, mintha kitépné a fájdalmat belőlem. És én pont ezt is éreztem. Hihetetlen volt, ahogy testen kívül is lehetett érezni, amit tesz. Kétszer-háromszor megismételte, s a fájdalmam egy csapásra elmúlt. Nehezen tértem magamhoz a döbbenettől, akárcsak feleségem. Ez hihetetlen, csak ezt hajtogattuk. Végül is elmagyarázta, hogy létezik egy aura (energiaburok) az emberek körül, s az aurában minden benne van, testi, lelki állapot. Színek jelzik. Feleségem nálam valamivel szkeptikusabb, így próbára tette ő is Jocit. Születésem óta van valami rendellenességem, meg tudod mondani, mi az? 

„- Állj fel kicsit! – kérte feleségemet. Végigmérte átható tekintetével, majd így szólt: A bokádnál a csont nem jól fejlődött ki…” És igaza volt. Bár ez kívülről sem járásban, sem fájdalomban nem jelentkezet feleségemnél, mégis „eltalálta”. Kétség sem volt többé Joci képességei felől. De nem is ez volt ottlétünk legmegdöbbentőbb eseménye. Ekkor derült ki bátyámról is, hogy kétoldali tüdőrákja van, amit csak a családtagok tudtak, neki nem mondták el. Bátyám amolyan „szerényképességű” srác volt, mint én, csak jobbképű. Tőlünk harminc kilométerre lakott, egy másik, kisebb városban, családjával. Joci csak annyit kérdezett, hogy hívják, hány éves, hol él. Aztán szemmel láthatóan lehunyt szemmel ellazította magát, s néhány másodpercig csend honolt a szobában. Aztán megszólalt: „Igen, látom őt, a tüdeje helyén két nagy foltot látok… rákos” Újabb döbbenetet lehetett felfedezni feleségem és az én arcomon. Aztán behívta egy „tanítványát”, Zsoltot. Odaült Joci mellé a fotel karfájára.

„- Gondolj valamire – szólt hozzám. Vagy kör, négyzet és háromszög legyen!” S én gondoltam. A srác, meg mondta, éppen melyike gondolok. Teljesen ledöbbentem. (Zsolt is része életemnek a mai napig.

Még sokáig beszélgettünk. Jociról sok dolgot megtudtunk. Például hogy tanára orvoshoz vitte, mert nem tudta, mire vélje a sok gyereket körülötte, és furcsábbnál furcsább dolgait is képtelen volt megérteni. Az orvos álla is leesett, mikor jobban megismerte Jocit. Azt mondta tanárának: „Nem tudja mi ez, de elképesztő… Például: Minimum hetven százalékos biztonságú diagnoszta ránézésből, szabad szemmel, amit az orvosok műszerekkel és vizsgálatokkal sem mondhatnak el magukról…”

Ott aznap, sok minden kezdett megváltozni bennem. Mintha erősödött volna hitem. Természetesen Joci nem tűnt el az életemből.

Joci „székéből” aztán egy természetgyógyászhoz kerültem. Akkoriban kimondani, hogy természetgyógyász, amolyan „szentségtörés volt”. Nem is léteztek ilyenek Magyarországon hivatalosan. Annyit hadd mondjak itt el, hogy Hippokratész volt a legnagyobb természetgyógyász, kinek nevére felesküdtek az orvosok úgy, hogy közben tanításának legfontosabb elemeit feledni hagyták!

Mivel sok idő telt el azzal, hogy táppénzen voltam, a doktornőm (üzemorvos) kezdte „beadagolni, hogy leszázalékolnak”. Időt kértem tőle. Elmeséltem neki hogy jártam, és hogy tovább szeretném folytatni, fel kívánom keresni azt a természetgyógyászt, akit ajánlottak. Itt és most mondok köszönetet annak a doktornőnek, kiről ma már tudom, hogy azon ritka orvosok egyike, kinek betegei számítanak, kinek az a fontos, hogy betegeit gyógyulni lássa, még akkor is, ha Ő maga nem tud segíteni. Olyan szerencsém volt az életben (bár szerencse nem létezik), hogy ilyen nagyszerű orvosom akadt, ki félre tudta tenni büszkeségét, előítéleteit… és tovább megyek, a mai napig érdeklődést mutat „ebben az irányban”, csak azért, hogy minél több emberen segíteni tudjon. KÖSZÖNÖM! És köszönöm embertársaim nevében is! Bár csak minél több ilyen orvos lenne!

Szóval szerencsém volt, hogy doktornőm ilyen. Így időt adott nekem, nem hiába.

Beléptem egy első emeleti, háromszobás panel előterébe. Fura, de kellemes illat csapta meg orromat. Mint kiderült, tömjén füstölő szagát éreztem. Egy nálam nem sokkal idősebb alak fogadott, amolyan fura hajviselettel. Minden Indiát idézte a lakásban. A képek, könyvek a polcon…, de láttam hatalmas fület is műanyagból, melyen rengeteg pont volt bejelölve. Ugyanilyen formájú emberi testet, mely akupunktúra térkép szerepét töltötte be. Minden, valami különös dologról tanúskodott odabenn.

Köszöntem, s ő hellyel kínált egy asztalnál, melyen egy szemvizsgáló volt. Olyan, amivel az orvosok is nézik a szemet, amolyan nagyítóféle. Furcsa mód semmit nem kérdezett.

„- Tedd az állad ide, a homlokodat, meg támaszd ide – és megmutatta. Aztán sorolni kezdte, valahogy így: Daganat van a gyomorszájon, a májad tönkrement, a veséd épp úgy, gyógyszermérgezésed van, a tüdődön van egy folt, és agyilag nulla vagy.” Nem pont így zajlott, de ahhoz képest, hogy mindezt két perc alatt csinálta, azt, amit az orvosok három hónapig kutattak, költséges és fájdalmas vizsgálatokkal, hát, mit ne mondjak, megint volt oka az államnak leesnie. Aztán magyarázni kezdte a teendőket. Érdekes módon nem szerepelt benne semmilyen gyógyszer szedése. Gyógynövények teakeverékét kellett igyam, igaz, olyan keserű volt, hogy először inkább jött visszafelé, mint lefelé. Valamiféle kőporrá zúzott formáját kellett naponta háromszor innom. Olyan volt, mint a cement (NEUROSAN). Nem ehettem húst egyáltalán… 

„- Meggyógyulok? – kérdeztem.

-         Igen. Én is itt vagyok. Öt éve volt gyomorrákom. Csak tartsd be, amiket leírtam!

-         Az orvosok miért nem ezt csinálják? – gondoltam itt elsősorban az íriszdiagnosztikára.

-         Ezt tőlük kellene megkérdezni.”

Ha már itt vagyunk. Orvosok! Miért nem ezt teszitek Ti is?

         Innen kilépve, tele bizalommal, már tudtam, körvonalazódott bennem, hogy mit is fogok tenni, mivel foglalkozok majd életemben, ha meggyógyulok, s ami fontos, tudtam, hogy miért.

Két hét. Ennyi idő telt el, és tünetmentessé váltam. A fájdalmak megszűntek, és egy év táppénz után visszamehettem dolgozni. Tudtam, élhetek tovább. Minden megváltozott bennem. Az életem teljesen átértékelődött. Új, igazi értelmet kapott. Nagyon sok dolog vesztette jelentőségét, köztük a pénz is. A halálfélelem csodákat tett velem. És ami a legfontosabb, lett egy új barátom: Isten. Bizony. Nincs ezen mit csodálkozni! Könyörögtem, fohászkodtam, rimánkodtam, ígérgettem… csak segítsen. Most, hogy „csoda történt”, feledkezzek meg róla? Mondjam azt, ha kérdezik: nem létezik? Most sokan közületek érvelnek magukban, ha lenne, akkor nem lenne ez, nem lenne az… nem lennének szörnyűségek… Ígérem nektek, hogy majd a későbbiekben még visszatérek rá, és bemutatom nektek Őt úgy, ahogy én megismertem, amilyennek megismertem, és nem olyannak, amilyennek a papok szeretnék, hogy ismerjem. Mit? Hogy megbolondultam? Lehet. 

Nem lettem egy templomba járó típus, s előtte sem voltam az. Sőt! Minek? Nem süket Ő, hogy csak a templomba járókat hallja, mintha a templom egyfajta nagyothalló készülék volna.

Tény és való, hogy sok mindent ígértem „cserébe” életemért Istennek. Soha senkit nem lopok meg, nem bántok, becsületes leszek, nem hazudok… És Ő a tanúm, hogy igyekszem. Az élet átértékelésekor új cél jött, nem magamért élni. Élni másokért. Megmutatni, hogy nincs lehetetlen, van kiút a „lehetetlenből”…

         Meg kell említenem, hogy ez idő alatt megismertem egy – számomra – nagyon kedves családot, akit én csak úgy hívok: „Dokiék”. Nagyon sokat köszönhetek nekik, főleg Dokinak. Ő állatorvos, és emberszeretete, szíve… elképesztően határtalan. Itt igyekszem Neki tanúbizonyságot tenni, hogy mennyire szeretem Őt és családját!