Az Út (IV. fejezet: az új életforma kezdete)

IV. fejezet: az új életforma kezdete

 

Soha nem olvastam, most viszont egyre több könyv fordult meg a kezemben, s bár nehezen olvastam, egymás után rágtam át magam azokon a könyveken, melyek némileg elvonatkoztattak az anyagi világtól. Minden nap imádkoztam, és nagyon sokszor. Csak úgy magamban. Az ima érdekessége, hogy segít a jelenben lenni. Ott, ahol nem sokat tartózkodik az ember szellemileg, így döntést sem tud hozni érdemben jelenéről. Hogy ez miért fontos? Majd kiderül. Munkám mellett egy másik munkába kezdtem. Víztisztító berendezések forgalmazásába kezdtem. Hogy miért? Úgy ítéltem meg, miután a kezembe került „véletlenül” egy írás, mely az ivóvizeink minőségéről szólt, hogy ez lesz az a pont, ahol segítséget nyújtok az embereknek, hogy ne kerüljenek olyan helyzetbe, amibe kerültek. Ez az orvosi pecséttel és aláírással ellátott levél, megdöbbentő adatokat tartalmazott az akkori csapból folyó ivóvíz minőségéről.

„Tudta ön, hogy:

-         évszázadokon át a vizek öntisztulása kielégítő volt a társadalom vízigényeinek kielégítéséhez. A népesség egyre növekvő ütemével azonban, egyre nehezebbé válik megfelelő mennyiségben biztosítani a lakosság számára a tiszta, egészséges ivóvizet. Bár a szennyezettebb ivóvizekben lévő különböző kórokozó baktériumokat klórozással igyekeznek elpusztítani, ám a klórozásról kiderült, hogy használatakor rákkeltő anyagok keletkeznek a vízben.

-         Az emberi halálozások közel felét szívbetegségek teszik ki. Ez az arány az elmúlt 50 évben megháromszorozódott. Orvosi kutatások igazolták, hogy ennek a növekedésnek egyik oka a fertőtlenítési célból ivóvizeinkbe juttatott növekvő klóradagok. 

-         Az ivóvizeink klórtartalma a vérszegénység, a magas vérnyomás, az érelmeszesedés egyik faktora. Számos bizonyíték van arra, hogy a rákeredetű elhalálozások 20 %-ban a fő bűnös az ivóvizeinkbe kerülő peszticidek, műtrágyák, városi eredetű tisztítatlan szennyvizek. USA-beli orvosi tanulmányok igazolták, hogy az ivóvizekbe kerülő veszélyes anyagok rákbetegségek kialakulásának jelentős növekedését eredményezik.

-         Egyértelműen megerősítették azt a tényt, hogy összefüggés van a végbél-, vastagbél-, valamint a hólyagrák és a klórozott ivóvízfogyasztás között.

-         44%-al magasabb az emésztőszervi megbetegedések kialakulásának valószínűsége akkor, ha klórozott ivóvizet fogyasztunk.

-         Statisztikai kimutatások szerint a fiatal korosztályokat tekintve egy-egy daganatféleségnél igen intenzív a daganatos halálozás emelkedése az elmúlt 20 évben. Azért a fiataloknál, mert a rákkeltő hatás annál intenzívebb, minél fiatalabb kortól, minél tartósabban, minél több oldalról és minél hosszabban érvényesül.”

Pecsét, aláírás.

         Fogtam a fénymásolatot, amit kaptam, és elmentem, a megyei ÁNTSZ-be. Megkerestem az illetékest, ki az ivóvízzel foglalkozott. Megmutattam neki az orvosi állásfoglalást, és azt kérdeztem tőle, hogy igaz-e mindez? Elolvasta, és így felelt: „Sajnálom… Maradjon köztünk, de…” Teljesen lesújtott a hír. Azt kérdeztem, mi lesz az emberekkel? „Inni kell adni nekik”, hangzott a válasz. Én a magam részéről abban láttam a tisztességtelenséget, hogy miért nem mondják meg az embereknek az igazat, és hagyják, hogy Ők maguk is igyekezzenek tenni magukért, ha mással nem, legalább háztartási víztisztító készülékek beszerelésével, ami a fogyasztásra szánt vizet megtisztítja ezektől a kórokozóktól, klórtól, egyéb szennyeződéstől. De inkább kuss van, csak pánik ne legyen. Hogy a fenébe lehet tenni bármit is valami ellen, vagy valamiért, ha nem is tudjuk, hogy ideje lenne cselekedni? Micsoda dühöt éreztem akkor magamban, hogy így bánnak az emberekkel. Minden szabadidőmet e témának szenteltem. Forgalmaztam a víztisztító berendezéseket, de nem a pénz hajtott. Aztán ott voltak a gyerekek. Mi lesz velük? Valamit tennem kell – jött az érzés bennem. Elmentem, megkerestem egy óvodavezetőt, és érveltem. Megértette, fontosnak találta, hogy lépjünk a gyerekekért, ha már az „állam bácsi” nem bír. Aztán kidolgoztam egy szisztémát. Ez a következő volt: Megkeresem a gyermekintézmények vezetőit a városban, és mindegyiket ráveszem, hogy szülői értekezleten vessék fel ezt a témát (ivóvíz), és mondják meg a szülőknek, hogy összefogással, egy-kétszáz forint befizetéssel az iskolában megoldhatják, közösen az egészséges ivóvíz ellátást, megfelelő kapacitású víztisztító készülékek beépítésével. Tisztában voltam azzal, hogy minél nagyobb létszámú az intézmény, annál nagyobb kapacitású készülékre van szükség. Minél nagyobb teljesítményűt vásárolok, annál kedvezőbb a vételi ár. Így – elképzeléseim szerint – a kisebb létszámú intézményeknél összejött pénzt -ahol drágább a megoldás- ki tudom pótolni a nagyobb létszámú intézményben beszedett pénzekből. Remélem, érthetően írtam le. Ugyanis, volt egy úgynevezett árrés, amivel együtt számoltam ki, hogy mi legyen az-az összeg, amit a szülők fizessenek, létszámtól függetlenül. Így a készülékek megvásárlását úgy bonyolítottam volna le, hogy ahol árrés is összejön, mert nagyobb a létszám, azt az árrést felhasználtam volna a készülék megvásárlására, ott, ahol kisebb a létszám. Mivel nem tudtam volna minden szülőire eljutni, így egy levelet írtam a szülőknek, melyben kifejtettem nézeteimet, s a tennivalók fontosságát e téren. Elég „lelkis" levél volt. A volt napközis tanító nénim kezébe is belekerült ez a levél a nővérkém segítségével. Ez a volt tanító nénim a sógorom testvére egyben. Mivel ismert, azt mondta, hogy nem hiszi el, hogy én írtam meg azt a „propagáló anyagot". Ez már tükrözött némi változást, ami életemben állt be.

         Nem volt egy egyszerű dolog a terv kivitelezése. Az első hely, ahol bekopogtam elképzelésemmel, egy általános iskola volt. Az igazgatónő behívta a tanárokat is, és el kellett mondanom, milyen elképzelésem van. Ugyebár a végén elmondtam, hogy ahol nem jön össze a pénz, ott én kipótolom, s azt sem titkoltam, hogy hogyan, honnan szerzem a pénzt (árrés). Erre megszólalt egy piperkőc, agyonfestett tanárnő: „És én ezt el is higgyem…?” Mármint, hogy képes vagyok átadni annak az intézménynek a „keresetem”, aki rászorul, mert nincs annyi gyerek (szülő) és így pénz sem, hogy meglehessen venni a készüléket. Akkoriban mellbevágott ez a kijelentés, mintha mindenkinek kötelező lett volna megváltoztatnia életfelfogását abba az irányba, amiben én változtam. Mit képzeltem magamról, nem tudom. Hogy gondoltam, hogy én attól szavahihetővé válok, ami velem történt. S egyáltalán miért gondoltam, hogy mindezt úgy elhiszik, hogy nem is tudják annak okát, miért is tenném meg azt, amit ígértem, mi késztet. E megjegyzés ellenére az igazgatónő belement a dologba. Aztán még vagy 30 helyen jártam, ahol elfogadták kezdeményezésem. Így aztán elindult a megyeszékhelyen egy komolyabb lépés az egészségvédés érdekében, a tiszta egészséges ivóvízért gyermekeink érdekében. Minden olyan „egyszerűnek” tűnt, ment minden, mint a karikacsapás. Lezajlottak a szülői értekezletek az intézményekben (óvodák, iskolák). Meglepően jó eredménnyel. Úgy látszik, megértették a szülők, hogy tenniük kell valamit. Bejelentkezett az első iskola, hogy megvolt a szülői, és menjek be az igazgatónőhöz, mert beszélni akar velem. És én mentem. Összejött a teljes vételár, ami indításnak nem volt rossz, mert ez 2-3 ezer forint pluszt jelentett mindjárt. Viszont némi kis gond adódott. Az igazgatónő közölte, hogy az egyik apuka is foglalkozik ezekkel a víztisztító készülékekkel, s ő elengedi az árrést, mert ide jár a gyereke, s ezzel is hozzájárul az iskola működéséhez. Ami persze nem jön rosszul, mint ahogy azt az igazgatónő elmondta, mert így tudnak venni fénymásoló papírt. Amikor elmondtam, hogy mit is tesznek ezzel, hogy teszik lehetetlenné egy felépített elmélet megvalósítását, nem érdekelte őket. A fénymásoló papír fontosabb volt. Végül is kiderült, hogy mindenképpen az apukától veszik meg a készüléket, ugyanis az árrésen kívül létezik egy pontrendszer is ebben a kereskedelmi rendszerben, ami további pénzt jelent az „ügynöknek”. Egyből átláttam a bajt, amivel akkor még nem számoltam. Hazafelé egész úton folytak a könnyeim, nem bírtam elviselni ezt a nagyfokú rövidlátást, mely a pusztuláshoz vezet.  Hazaérve feleségem látta, hogy baj van, elmondtam neki mi történt, és sírásban tört ki.

„- Miért tették ezt veled? Te mindent megtettél értük, még a gyerek ruhájára félretett pénzünket is rájuk költötted… Miért tették?” – és csak zokogott.

Valahol meg kellett értenem őt, hiszen igaza volt, soha nem voltam otthon, minden szabadidőmet ennek szántam, s ő csak tűrte, mert tudta, min mentem keresztül, miért teszem, amit teszek.

A legrosszabb az volt, hogy ezzel nem volt vége. Szinte kivétel nélkül mindenhol így jártam. Ez az apuka, aki ott felajánlotta segítségét, miszerint olcsóbban adja a készüléket, ez az apuka egy másik iskolában is érdekelt volt, mivel odajárt a nagyobbik gyereke. Ráadásul jóban lehetett az igazgatóval, mert ott már szó sem volt az árrés elengedéséről. Egy harmadik intézményben Ő maga járt valamikor, és az igazgató volt a tanára. Ott azért vásárolták meg tőle a készüléket, és nem tőlem. A következő intézmény igazgatója, ki doktori címmel rendelkezett, egy másik doktori címmel rendelkező forgalmazótól vette meg az iskolának a berendezést. Megint egy másik csak közölte, hogy egyik tanáruk forgalmazza a készülékeket, és ugye megértem, hogy inkább tőle vásárolnak… És ez így ment minden olyan intézménynél, egy kivételével, kik össze tudták szedni a vételárat. Annak az egynek, annak az egy óvodavezetőnek, akivel szinte napi kapcsolatban állok, itt mondok köszönetet! Ha megadatik, hogy ez a könyv kiadatik, és további véletlen kapcsán olvassa is, Ő tudni fogja, róla van szó! KÖSZÖNÖM! Amikor hozzá készültem, már nem is hittem abban, hogy mást fogok hallani, mint amit a kollegái mondtak. De láss csodát! Ő tőlem vásárolta meg a készüléket. Elmondtam neki, hogy hogyan jártam a többi kollegájával. Azt mondta, hogy nála is jártak szülők többen is, hogy tőle vegye meg, de nem hajlott rá. Ahogy nekem mondta: „Nem csinálok segget a számból – már elnézést a kifejezésért.” Nyugodt lelkiismerettel nézzenek magukba azok az igazgatók, kik nem olyanok, mint F.-né, és gondolkodjanak el, mit is tettek valójában akkor! 

         Azok az intézményvezetők, akik bár összeszedték a pénzt a szülőktől, de a létszám és a szükséges kapacitású víztisztító készülék aránya negatív mérleget mutatott, természetesen megtaláltak. Csörgött a telefon, hogy tartsam be, amit ígértem. Betartottam, s hol öt, hol tízezer forintokkal pótolhattam ki a vételárat. A gatyám is ráment, de kipótoltam. Így aztán megvalósulni láttam kezdeményezésemet, bár nem így képzeltem el. 

         Egyik bölcs barátom és kollegám, aki önként lett vegetáriánus, még előttem, így szolt:

„- Mi a baj?

Elmondtam neki.

- Miért csináltad? A pénzért, vagy hogy legyen a gyerekeknek rendes vizük?

-   Hülye vagy! Tudod jól, hogy értük!

-   És van? Sikerült, amit elterveztél? Megvalósult?

-   Igen – mondtam.”

Minden bajomat feledtette abban a pillanatban bölcs kollegám. Igaza volt, de akkor is fájt belül, hogy látom „pusztulásunk” okát.

         Itt még nem is tudatosult bennem, hogy családom miket él át az én „megmentési” vágyaim miatt.

Amit itt még megemlítenék, hogy igazán sok időt töltöttem gondolataimban Istennel. Azzal, kihez állandóan fohászkodtam kínjaim alatt. Sokat imádkoztam magamban, vagy éppen csak beszélgettem – egyoldalúan – vele. Volt, hogy véleményt mondtam Neki, volt, hogy kértem. Volt, hogy éppen panaszkodtam… Szóval sokat járt a fejemben. Annyira sokat, hogy aztán egyszer csak elkezdődtek életemben a „csodák”, és kapcsolatom a szellemvilággal. Úgy döntöttem, hogy egy külön fejezetben fogok erről írni bővebben. Azért említettem ezt meg így előre, mert az ottani élményeim egészen másképp engedett látni dolgokat, mint ahogy addig láttam, és láthatott más emberekkel az életben.