Ez itt nem más, mint egy "Bolond" blogja. Arra gondoltam, ha mások boldugulását segítem elő, az egyben az én boldogulásomat is jelenti. Kérlek, ne azzal foglalkozz, hogy nem tudok helyesen írni, paraszt a modorom, nagy a sorköz... Ne bosszantsd Magad! Inkább a tartalomra koncentrálj!
2020-07-01
Tudta-e Ön
Reform
2020-06-30
Az Út (V. fejezet: alapítvány születik)
Bár igyekeztem megnyugtatni magam barátom szavai által, hogy sikerült, amit elterveztem,
mégis bántott az emberek tisztességtelen hozzáállása az élet dolgaihoz. Nemrég
egy fikarcnyit sem voltam különb másnál – nem mintha most az lennék – és ez
eszembe sem jutott akkor. Így, bár célomat elértem, a megkeresett gyermekintézményekbe
víztisztító készülékek kerültek. Mégis bánatos voltam. Ezt a keserűséget, a történteken
való töprengést hordozhattam arcomon, mert főnököm magához kéretett. Ő volt a
tömegközlekedés igazgatója városunkban. Annyit feltétlenül el kell mondjak,
hogy a legjobb főnök, akit valaha is ismertem. Úgy tudta megtartani a dolgozók
tiszteletét maga iránt, hogy közben a melós észre sem vette, hogy betartatja
vele a „három lépés távolságot”, amire szükség volt a tekintélye fennmaradásához.
Szavahihető, emberbarát, a gondokat átérző ember volt. „Volt szíve.” Mindent
megtett melósaiért. Mindent igyekezett elkövetni, hogy jó munkahelyi légkör
legyen, még akkor is, amikor a rendszerváltás hozta törvények egyre kevesebbet
igyekeztek a melósnak juttatni. Kihasznált minden olyan pénzbeli lehetőséget,
amit ránk, dolgozóira költhetett. Sport napok például, amikor velünk együtt
focizott, és látszott, hogy nem kényszerből. Vagy éppen „eszem-iszomot”
rendezett a dolgozóknak a legkülönbözőbb ürügyekkel. Röviden: valóban rátermett
volt a vezetésre. Illetve ma is az, mert mára a megyénk tömegközlekedését
vezérli, mint vezérigazgató.
Szóval, az irodájába hívatott és megkérdezte, mi bajom van. Elmondtam neki, mit
tettem az elmúlt hónapokban, hogyan kerestem pénzt, azt mire költöttem, s azt,
hogy jártam, hogy csaptak be az igazgatók, intézményvezetők. Őszintén
megvallva, nem igazán dicsekedtem ezzel a dologgal, nem azért tettem, hogy
bárki is vállon veregessen érte, és a mai napig nem azért teszem, amit teszek.
De főnököm valóban csodálatos ember. Ő nem tartott bolondnak azért, amiket
tettem. Tudta, hogy miért teszem mindazt, amit teszek, hiszen Ő tisztában volt
betegségemmel, gyötrelmeimmel. Végighallgatott, telefonált egyet – a cég jogi
képviselőjével váltott néhány szót –, majd „megfogta kezemet” és elvitt hozzá.
„-
Ernő (Ő a cég ügyvédje), hallgasd meg, amit mond! Majd hozzám fordult és így
szólt: Mondd el neki is!”
És én
elmondtam mindent. Egymásra néztek, aztán rám. Győző – szólt az ügyvéd. Adunk
neked egy alapítványt, amivel könnyebb lesz ezeket a dolgokat tovább folytatnod.
Te leszel ennek az alapítványnak az elnöke.
„- Én
Elnök? Ez vicc?
-
Nem, nem az. Mondd meg, mi legyen a neve az alapítványnak!
Szinte
gondolkodás nélkül ezt mondtam:
-
Életért, a Földért, az Egészségért”
Így
született meg az Életért, a Földért, az Egészségért Alapítvány. Okiratában a
rák elleni küzdelem, a gyermekintézmények egészséges ivóvíz ellátása,
természetes élet- és gyógymódok propagálása, valamint egy természetgyógyászati
központ létrehozása volt célként megjelölve. A harmincezer forintos alaptőkét
is úgy dobták össze nekem. Néhány ember szerepet vállalt, mint alapító tag,
hogy meglegyen a papírforma, és így kezdetét vette az alapítvány működése,
aminek örültem. Ekkor még nem tudtam, hogy mindenben ugyanakkora az üröm, mint
az öröm.
Az Út (III. fejezet: a kiút)
Annyit és olyan sokat fohászkodtam hozzá, és
ami fontos, hittem abban, hogy meghallgat, hogy végül is „utat” mutatott. Már
olyan voltam, mint egy részeg, kába a gyógyszerektől, ki faltól falig járt,
lefogytam teljesen… Már nem emlékszem hogyan, de eljutottam egy „csodatévőhöz”.
A feleségemmel kerestük fel, valakinek az ajánlásával. Őt Jocinak hívják.
Érdekes látvány fogadott. Egy családi ház udvarán ült egy padon. Tini gyerekek
vették körül és valami érdekes dologról beszélhetett, mert figyelmesen
hallgatták őt. Mikor a kapun beléptünk, felállt és felénk indult. Hatalmas
termetű, nagyon kövér, a korát meghatározni képtelenség… egyén volt. Nem
gondoltam, hogy még csak tizennégy éves, mint az utóbb kiderült. Felnőtt
módjára beszélt, választékosan és tisztelettel. Beinvitált bennünket
feleségemmel a házba. Beszélgetni kezdtünk. Amikor azt mondtam, nem igazán
tudom elhinni, amit hallottam róla, hogy rám néz, és meg tudja mondani, mi a
bajom. Csak mosolygott egyet, majd azt vettem észre, hogy úgy néz rám, mintha
áttekintene rajtam. Bár ott ültem előtte egy kanapén, ő pedig egy fotelban
velem szemben, tisztára olyan érzésem volt, mintha átszúrna tekintetével.
Lassan végignézi egész testemet, aztán megszólal: „Két daganat van a
gyomrodban… és most is fáj…” Teljesen megdöbbentem rajta. Honnan a
fenéből tudja? Aztán felállt és odalépett.
„- Várj, segítek kicsit!” Aztán ahogy ott ültem hátradőlve, fölém
hajolt, kezeit pont oda helyezte, ahol fájt, majd úgy tett, mintha a fájdalmat
megmarkolná, és miközben nagy levegőt szippantott be orrán, olyan mozdulatot
tett kezével, mintha kitépné a fájdalmat belőlem. És én pont ezt is éreztem.
Hihetetlen volt, ahogy testen kívül is lehetett érezni, amit tesz.
Kétszer-háromszor megismételte, s a fájdalmam egy csapásra elmúlt. Nehezen
tértem magamhoz a döbbenettől, akárcsak feleségem. Ez hihetetlen, csak ezt hajtogattuk.
Végül is elmagyarázta, hogy létezik egy aura (energiaburok) az emberek körül, s
az aurában minden benne van, testi, lelki állapot. Színek jelzik. Feleségem
nálam valamivel szkeptikusabb, így próbára tette ő is Jocit. Születésem óta van
valami rendellenességem, meg tudod mondani, mi az?
„- Állj fel kicsit! – kérte feleségemet. Végigmérte átható
tekintetével, majd így szólt: A bokádnál a csont nem jól fejlődött ki…” És
igaza volt. Bár ez kívülről sem járásban, sem fájdalomban nem jelentkezet
feleségemnél, mégis „eltalálta”. Kétség sem volt többé Joci képességei felől.
De nem is ez volt ottlétünk legmegdöbbentőbb eseménye. Ekkor derült ki
bátyámról is, hogy kétoldali tüdőrákja van, amit csak a családtagok tudtak,
neki nem mondták el. Bátyám amolyan „szerényképességű” srác volt, mint én, csak
jobbképű. Tőlünk harminc kilométerre lakott, egy másik, kisebb városban,
családjával. Joci csak annyit kérdezett, hogy hívják, hány éves, hol él. Aztán
szemmel láthatóan lehunyt szemmel ellazította magát, s néhány másodpercig csend
honolt a szobában. Aztán megszólalt: „Igen, látom őt, a tüdeje helyén két nagy
foltot látok… rákos” Újabb döbbenetet lehetett felfedezni feleségem és az én
arcomon. Aztán behívta egy „tanítványát”, Zsoltot. Odaült Joci mellé a fotel
karfájára.
„- Gondolj valamire – szólt hozzám. Vagy kör, négyzet és háromszög
legyen!” S én gondoltam. A srác, meg mondta, éppen melyike gondolok. Teljesen
ledöbbentem. (Zsolt is része életemnek a mai napig.
Még sokáig beszélgettünk. Jociról sok dolgot
megtudtunk. Például hogy tanára orvoshoz vitte, mert nem tudta, mire vélje a
sok gyereket körülötte, és furcsábbnál furcsább dolgait is képtelen volt
megérteni. Az orvos álla is leesett, mikor jobban megismerte Jocit. Azt mondta
tanárának: „Nem tudja mi ez, de elképesztő… Például: Minimum hetven százalékos
biztonságú diagnoszta ránézésből, szabad szemmel, amit az orvosok műszerekkel
és vizsgálatokkal sem mondhatnak el magukról…”
Ott aznap, sok minden kezdett megváltozni bennem.
Mintha erősödött volna hitem. Természetesen Joci nem tűnt el az életemből.
Joci „székéből” aztán egy
természetgyógyászhoz kerültem. Akkoriban kimondani, hogy természetgyógyász,
amolyan „szentségtörés volt”. Nem is léteztek ilyenek Magyarországon hivatalosan.
Annyit hadd mondjak itt el, hogy Hippokratész volt a legnagyobb
természetgyógyász, kinek nevére felesküdtek az orvosok úgy, hogy közben tanításának
legfontosabb elemeit feledni hagyták!
Mivel sok idő telt el azzal, hogy táppénzen
voltam, a doktornőm (üzemorvos) kezdte „beadagolni, hogy leszázalékolnak”. Időt
kértem tőle. Elmeséltem neki hogy jártam, és hogy tovább szeretném folytatni,
fel kívánom keresni azt a természetgyógyászt, akit ajánlottak. Itt és most
mondok köszönetet annak a doktornőnek, kiről ma már tudom, hogy azon ritka
orvosok egyike, kinek betegei számítanak, kinek az a fontos, hogy betegeit
gyógyulni lássa, még akkor is, ha Ő maga nem tud segíteni. Olyan szerencsém
volt az életben (bár szerencse nem létezik), hogy ilyen nagyszerű orvosom
akadt, ki félre tudta tenni büszkeségét, előítéleteit… és tovább megyek, a mai
napig érdeklődést mutat „ebben az irányban”, csak azért, hogy minél több
emberen segíteni tudjon. KÖSZÖNÖM! És köszönöm embertársaim nevében is! Bár
csak minél több ilyen orvos lenne!
Szóval szerencsém volt, hogy doktornőm ilyen.
Így időt adott nekem, nem hiába.
Beléptem egy első emeleti, háromszobás panel
előterébe. Fura, de kellemes illat csapta meg orromat. Mint kiderült, tömjén
füstölő szagát éreztem. Egy nálam nem sokkal idősebb alak fogadott, amolyan
fura hajviselettel. Minden Indiát idézte a lakásban. A képek, könyvek a
polcon…, de láttam hatalmas fület is műanyagból, melyen rengeteg pont volt
bejelölve. Ugyanilyen formájú emberi testet, mely akupunktúra térkép szerepét
töltötte be. Minden, valami különös dologról tanúskodott odabenn.
Köszöntem, s ő hellyel kínált egy asztalnál, melyen egy szemvizsgáló
volt. Olyan, amivel az orvosok is nézik a szemet, amolyan nagyítóféle. Furcsa
mód semmit nem kérdezett.
„- Tedd az állad ide, a homlokodat, meg támaszd ide – és megmutatta.
Aztán sorolni kezdte, valahogy így: Daganat van a gyomorszájon, a májad
tönkrement, a veséd épp úgy, gyógyszermérgezésed van, a tüdődön van egy folt,
és agyilag nulla vagy.” Nem pont így zajlott, de ahhoz képest, hogy mindezt két
perc alatt csinálta, azt, amit az orvosok három hónapig kutattak, költséges és
fájdalmas vizsgálatokkal, hát, mit ne mondjak, megint volt oka az államnak
leesnie. Aztán magyarázni kezdte a teendőket. Érdekes módon nem szerepelt benne
semmilyen gyógyszer szedése. Gyógynövények teakeverékét kellett igyam, igaz,
olyan keserű volt, hogy először inkább jött visszafelé, mint lefelé. Valamiféle
kőporrá zúzott formáját kellett naponta háromszor innom. Olyan volt, mint a
cement (NEUROSAN). Nem ehettem húst egyáltalán…
„- Meggyógyulok? – kérdeztem.
-
Igen. Én is itt vagyok. Öt éve volt gyomorrákom. Csak tartsd be, amiket leírtam!
-
Az orvosok miért nem ezt csinálják? – gondoltam itt elsősorban az íriszdiagnosztikára.
-
Ezt tőlük kellene megkérdezni.”
Ha már itt vagyunk. Orvosok! Miért nem ezt teszitek Ti is?
Innen kilépve, tele
bizalommal, már tudtam, körvonalazódott bennem, hogy mit is fogok tenni, mivel
foglalkozok majd életemben, ha meggyógyulok, s ami fontos, tudtam, hogy miért.
Két hét. Ennyi idő telt el, és tünetmentessé váltam. A fájdalmak
megszűntek, és egy év táppénz után visszamehettem dolgozni. Tudtam, élhetek
tovább. Minden megváltozott bennem. Az életem teljesen átértékelődött. Új,
igazi értelmet kapott. Nagyon sok dolog vesztette jelentőségét, köztük a pénz
is. A halálfélelem csodákat tett velem. És ami a legfontosabb, lett egy új
barátom: Isten. Bizony. Nincs ezen mit csodálkozni! Könyörögtem, fohászkodtam,
rimánkodtam, ígérgettem… csak segítsen. Most, hogy „csoda történt”, feledkezzek
meg róla? Mondjam azt, ha kérdezik: nem létezik? Most sokan közületek érvelnek
magukban, ha lenne, akkor nem lenne ez, nem lenne az… nem lennének
szörnyűségek… Ígérem nektek, hogy majd a későbbiekben még visszatérek rá, és
bemutatom nektek Őt úgy, ahogy én megismertem, amilyennek megismertem, és nem
olyannak, amilyennek a papok szeretnék, hogy ismerjem. Mit? Hogy
megbolondultam? Lehet.
Nem lettem egy templomba járó típus, s előtte sem voltam az. Sőt! Minek?
Nem süket Ő, hogy csak a templomba járókat hallja, mintha a templom egyfajta
nagyothalló készülék volna.
Tény és való, hogy sok mindent ígértem „cserébe” életemért Istennek.
Soha senkit nem lopok meg, nem bántok, becsületes leszek, nem hazudok… És Ő a
tanúm, hogy igyekszem. Az élet átértékelésekor új cél jött, nem magamért élni.
Élni másokért. Megmutatni, hogy nincs lehetetlen, van kiút a „lehetetlenből”…
Meg kell említenem,
hogy ez idő alatt megismertem egy – számomra – nagyon kedves családot, akit én
csak úgy hívok: „Dokiék”. Nagyon sokat köszönhetek nekik, főleg Dokinak. Ő
állatorvos, és emberszeretete, szíve… elképesztően határtalan. Itt igyekszem
Neki tanúbizonyságot tenni, hogy mennyire szeretem Őt és családját!
2020-07-01
Az Út (IX. fejezet: Sem lent, sem fent; KÖZÉPEN)
És Tibornak, ki azt
mondta, hogy rájövök, igaza lett. Rájöttem, s ez egy életre boldoggá tett. Hogy
mire jöttem rá, azt talán majd később mondom el.
Egyelőre említésre méltónak tartom mindazt, amit az előzőekben leírtak
hoztak nekem, mint egyfajta örök felismerést, tanulságot. Azok az évek, amit az
új életemben töltöttem más emberként, folyamatosan szülték az újabb és újabb
felismeréseket. Ezek a felismerések aztán új megvilágításba helyezték a világot
számomra. Ahogy a tudásom gyarapodott, úgy változott a nézetem ugyanazokról a
dolgokról. Példa: Amikor az emberek érzéseit képes lettem érezni a legmélyebb
rejtekig, osztoztam örömükben, de bánatukban is. Megjegyzem, kevés ember volt,
aki örömben élt, így igazán csak a bánat érzése jutott ki, mikor valakire
„ráhangolódtam”. A sok szenvedés alapvető okának a pénzt tartottam, és a
pénzhez kötött erős tudatot. Ezért aztán gyűlöltem a pénzt, mely alapja
kábítószernek, hiányos betegellátásnak, nélkülözésnek, erőszaknak… és még
sorolhatnám. Aztán mikor rájöttem, amire rájöttem, már tudtam, nem a pénz a
hibás, hanem én. Mindig az Én a „hibás”, az ember. A pénz csak egy eszköz, amit
meglehetősen rosszul használunk, néhány hatalomra vágyó ember miatt. „A dolgok
nem jók, vagy rosszak, mi magunk tesszük
azzá.” Már nem emlékszem, hogyan találkoztam ezzel a mondattal, de mindenesetre
igaz. Ezzel a gondolatommal, hogy a pénz mennyire „rossz” dolog, megalapoztam,
hogy ne is legyen nekem. Bármennyire is szerettem volna, hogy legyen pénze az
általam képviselt alapítványnak. Mert miért is kerülne olyan az emberhez, amit
nem kíván, amit rossznak tart a tudata legmélyén. Ezzel a tudattal, hogy
a pénz mennyire elérhetetlen, mennyire rossz - de aztán mégis küzd érte az
ember, mert azt hiszi, hogy vágyai csak a pénz elérésével teljesülnek - , egy
nagy „küzdelem” indul be az életbe. „Hajsza a pénz után.” Amíg nem jöttem rá,
hogy mennyire tökéletes világban élünk, e gondolatoknál fogva még politikus is
lettem volna, csak hogy segíthessek az embereken. Ma már nem akarok segíteni
senkin. Nem is tudnék, és nincs is miért. Abban a 12 évben, melyben tele volt
lelkem a megmentés vágyával, az embereken való segítség akaratával, és persze
az előzőekben leírt esetekkel a lét egy másik formájában, számos vers,
aforizma, jó tanács született meg. Ezek a sorok híven tükrözték világnézetemet
az adott időszakban, és röviden adják át a legújabb tanulságokat, amit kaptam
az élettől.
Néhányat itt most
„megmagyarázok”, hogy hogyan is született, és milyen felismerést kíván átadni
nektek, hogy életetek könnyebb legyen. Ne feledjétek! Okos ember más kárából tanul!
Számos oka van annak, hogy „Bolond”-ként jelenek meg a külvilág felé. Még az
alapítványom emblémája is egy bolond. Én nem voltam képes más kárából tanulni.
Neked, URAM!
Ó
Istenem, milyen boldog az, ki téged láthat,
Mily
boldog az, ki nem hord sötét árnyat.
S még
boldogabb az, ki levetett minden vágyat,
Ki
téged szégyenkezés nélkül szívébe zárhat.
Ó
Istenem, bocsásd meg gyengeségeimet,
Segíts,
hogy ez életem ne szüljön új vétket!
Vigyázz
rám, hogy el ne kapjon nagy fekete madár karma,
Ne
terhelje bűnös testem új, s még újabb karma!
Ó
igen, érzem oltalmazó szárnyaid,
S én
gyarló mégsem tudom leküzdeni bűnös vágyaim.
Bárcsak
lennék én a győztes, küzdenék le minden árnyat,
Bárcsak
emelhetnék feléd széttárt tiszta szárnyat!
Istenem,
milliók hiszik azt, hogy uralnak,
Észre
sem veszik, s közben alájuk szép csendben tüzet raknak.
Kérlek
Uram, ne hagyd őket elégni,
Nagy
kínok közt megtanulnak kérni!
Pokol
és mennydörgés, büntető század,
Nem
szegődhetsz ellen, nem vonhatsz vállat.
Vagy
mégis!? Van, mi megvédhet?
Igen,
ha tudod, hogy ÉLHETSZ.
Emberi
törekvés, legyőzhető század,
A
célt mégis tovább viszik mihaszna vágyak.
Hamis
szenvedélyek kovácsolnak gátat,
S az,
ki igazán számit, sosem fordít hátat.
Uram!
E pár sorral nem törölhetem bűnös tetteim,
Mégis
arra kérlek: bocsásd meg vétkeim!
Lehet,
hogy most halott vagyok, mégis valami éltet,
A
tudat, hogy halál után jön az ÉLET.
Beszőtt
szememről lekerült némi hályog,
Azt
hittem, most már valamivel többet látok.
S
erre én még mindig csak annyit tudok:
Nélküled
Uram, élve is csak halott vagyok.
E sorok akkor íródtak,
mikor megszabadultam kínjaimtól, és hálámat igyekeztem kifejezni annak, kihez
minden áldott nap fohászkodtam életemért.
Sokatoknak nehéz megérteni a fentieket, sőt, egyenesen „értelmetlennek”
tűnhet. Azok viszont, akik értik, miről szól, bizonyára „lelki”
beállítottságúak.
Bármennyire hihetetlen, nem vagyok egy
templomba járó típus, sőt, azt sem tudom, meg vagyok -e keresztelve. Abban
viszont biztos vagyok - bármennyire is elcsépeltük ezt a nevet -, Isten
létezik, és az, hogy valaki hívő, keresztény legyen, nem a templomokon múlik!
„Üdvösséget " senkitől nem kaphat az ember, mert benne van, s az embernek
magának kell elérnie kizárólag cselekedetei által. Így „Tisztelt Pap
Urak”, feladataitok köre igazán minimálisra csökkent! Szeretni tanítsátok meg
az embereket!
Ki kell egészítenem ezt a „magyarázatot”.
Amikor megírtam, azt hittem, egy olyan Isten létezik, akinek „könyörögni kell”,
hogy segítsen. Ez nem így van! A „könyörgés” hited erősítése iránta. De a végén
Te magad vagy minden esetben a MEGOLDÁS! Semmit nem hazudott, mikor azt mondta:
„Hasonlatosságomra teremtettelek… Adok Neked teremtő erőt, szabad akaratot,
döntést a dolgok felett...” Megkaptuk mindezt, higgyétek el! Hogy nem tudtok
vele mit kezdeni, igazán nem más „bűne”.
TUDTAD?
Az
igazi szeretet szívedből fakad.
Az
ilyen szeretet minden rossz felett győzelmet arat.
Eltörli
belőled a haragot, a gyűlöletet,
Helyébe
megbocsátást, szeretetet ültet.
Az
igazi szeretet nem ismer határokat,
Mint
vérszomjas vadász a vadat, űzi el a rosszat.
Nem
hagy helyet benned bánatnak, keserűségnek,
S
megtanít megbocsátani mindenféle vétket.
Az
igazi szeretet széppé teszi a csúnyát,
Külsődre
Ő húz szemet gyönyörködtető gúnyát.
E
fajta szépséget, csak a „vak” nem látja át,
Ez
a szépség, csak a gonosz lelket nem hatja át.
Az
igaz szeretetről még sokat lehetne írni,
De
az emberek szívének azt mind el kellene bírni.
Sajnos
az igaz szeretet hiányzik az emberek szívéből,
Ez
lesz az oka annak, hogy eltűnünk a Föld színéről.
Amikor igazán
szeretünk valakit, azt feltételek nélkül tesszük! Elénk helyezzük mindenben,
hiszen akár az életünket is adnánk érte. Ezért, bármit tesz ellenünk, azt
megbocsátjuk, bármit adunk, viszonzást nem várunk (még egy köszönömöt sem, mert
amennyiben cserében várunk bármit is, azt nem „adásnak”, üzletnek hívják!), és
bármi is történik, tudjuk, „vele a szeretet által egyek vagyunk”! A másik
emberben magadat lásd!
Mindazoknak az embereknek, kik nem látják az élet értelmét, nekik
elárulom: ez az! Ez feladat! Ez az igazi feladat életünkben!
Az OK
Szép
ez a virág, hát letépem magamnak,
Öröm
tölt el attól, ahogy szirmai színei rám hatnak.
Felszívom
bársonyos illatát,
De
nem érzem közben az ő fájdalmát.
Idő
telik el, s virágom elhervad
Bánat
jő hát, a szépség és illat elmarad.
Milyen
öröm volt, amíg élt.
Most,
hogy nincs, szívem szakad szét.
Szép
ez a fiú, elviszem magammal.
Vele
fogok élni, s közös vágyainkkal.
Gyermeket
szülök szépet,
Milyen
szép is ez az élet!
Van
házunk, autónk, és minden,
Nem
is alakulhatott volna semmi ennél szebben.
Milyen
hálás vagyok Istennek, a Sorsnak,
Sok
mindent adott, nem csak annyit, mint másnak.
Ez
ám az élet! Pompa, fény, ragyogás!
De
hirtelen sötétség jő, félelem, s szorongás.
Rablók
jönnek, s elvisznek mindent,
Felgyújtják
a házunk, váltságdíjat kérnek.
Oda
adok mindent legdrágább kincsemért,
Lelkem
jajgat, engem ilyen még sosem ért.
Istenem!
Ha létezel, ezt miért hagytad!?
Hogy
lehet élete ennyi mihaszna gaznak?
Könnyfátyolon
át nézem a porrá égett házat,
Reszkető
gyermekem mellemre szorítva fordítok hátat.
Istenem!
Elvettél tőlem mindent e gyermeken kívül,
Lelkem
is, szívem is üres lett belül.
Egy
hang szól az égből, talán a Nap mögül,
Arcomra
csodálkozás, belém enyhe szorongás kerül.
„Hát
ki volt ki rétnek virágját százszor is letépte,
S
annak szépségét csak rövid ideig élvezhette?”
Kellemes
borzongás fut rajtam végig e hang hallatán,
Ez
volt a pillanat, amikor gazdag lettem igazán.
Ha
nem is maradt semmim, a leggazdagabb vagyok,
Mert
most már tudom: az „OK” ÉN VAGYOK!
E vers születése igazán nagy mérföldkő volt életemben. Akkor íródott, mikor egy
tollvonásra elvesztettem mindent, mit addig felépítettem az alapítványon
keresztül. Mert bizony milliomos is lehettem volna, bár így gazdagabb vagyok!
Az előzőekben leírt dolgokra
gondolok itt, amikor elbuktam az összes „anyagi javat”.
Két életet
éltem. Egyet a családomnak, egyet az emberiség „megmentéséért”. Bizony
elhanyagoltam azt a helyet, ahonnan a legtöbb szeretetet, megértést kaptam, a
családi fészket. „Rendes” munkám mellett minden szabadidőmet azzal töltöttem,
hogy tegyek valamit a „közjóért”. Feladatomnak éreztem azután, hogy a SORS volt
olyan kegyes és életben hagyott. Sok kín és szenvedés után, hitem erejével, és
természetesen az Ő segítségével tovább élhettem e szép és csodálatos földön.
Csak annyi változott, hogy mások lettek az értékrendjeim. Ha nem lett volna
„kín”, szenvedés, soha nem jövök rá, hogy mennyivel több dolog van az életben,
mint amit látunk, tapasztalunk „gyatra” érzékszerveinkkel.
A velem történtek után (gyógyulásom) úgy éreztem „tartozok”, tennem kell valamit,
hiszen „kiválasztott” lettem…
Éveken keresztül
tevékenykedtem a „közjóért”, kereshettem volna havi százezreket, de én csak a
„rendes” állásom fizetéséből éltem családommal, az összes többi pénzt meghatározott
„jótékonyságra” fordítottam. Úgy éreztem, Én igazán „szolgálok”. Talán ez az
érzés „nagy mellényt adott rám”, büszkeséggel töltött el, és „élveztem is”. Ez
volt az oka, hogy „megfizettem” érte. A mai gazdaságpolitikánk „megengedi”,
hogy egy tollvonásra mindent elveszítsen valaki, egy be nem tartott ígéret,
vagy egyéb dolog miatt. Azt hittem, velem ilyen nem történhet. Megtörtént.
Megint nem értettem semmit az életből. Hogy létezik, hiszen én Őt szolgáltam,
vagy legalábbis igyekeztem. Meg voltam győződve, hogy Neki teszek mindent, ezt
Ő jó szemmel nézi, az Ő kívánságát teljesítem ezzel… Istenre gondolok itt.
Aztán hetekkel később, mikor testileg- lelkileg padlóra kerültem a „veszteség”
miatt, és éppen „fohászkodtam”, hogy miért…, megint megszólalt a „hang” bennem:
„Nem kértem tőled semmit az égadta világon…!”
Egy csapásra megjött az
életkedvem! Megint kaptam valamit az „élettől”, valami csodálatos dolgot.
Hiszen igaza volt, semmit nem kért, én éreztem úgy, hogy tartozom, és tettem,
tettem, tettem, aztán talán már követelni is akartam…
Mit is kívánnak üzenni e sorok? Egyszerű! Bármikor keresed valaminek az okát,
ami veled történik, soha ne magadon kívül keresd!
Mert tutira Te is ott
voltál, mikor ”kezdődött”! Olyan szöveggel senki ne magyarázkodjon, hogy nem
tehetett mást! Ez soha nem igaz! Szabad akarattal születtünk, és mindvégig meg
is van adva a lehetőség! Maximum félelmeink gátolnak bennünket! Ha ezt nem
tudod levetkőzni, ne „mutass” másra, mint „OK”!
Egyébként is, miért kellett volna, hogy pénzem legyen, hiszen azt vallottam, hangoztattam,
hogy nem a pénzért teszem, amit teszek, és amúgy is gyűlöltem a pénzt, mert
alapja volt kábítószernek, erőszaknak, bűnözésnek, még háborúnak is… Hogy „vonzanám”
magamhoz azt, amit legbelül elutasítok? Ugye Te is látod, „AZ OK ÉN VAGYOK!”
Az ehhez hasonló „csapások” térítettek – többek közt – észhez. Na meg persze az
Ő „hangja”, vagy éppen „filmvetítése” (gondolok itt a tanulságos testen
kívüliségre pl.).
A következő sorok is tanulsággal szolgálhatnak, ha elmerülsz bennük, és képes
vagy „eggyé válni” az olvasottakkal!
Megértés
Sok-sok
ember körbe állva, egy fát rajzolnak a nagyvilágban.
Minden
pontot jól megnézve, gyönyörködnek virágban, levélben.
Lerajzolnak
minden „pontot”, minden részletre fordítanak nagy gondot.
Ám
szegény fán vannak kopár ágak, ezek bizony nem elégítenek ki szép vágyat.
Elkészülnek
a remekművel, gyönyörködnek, szörnyülködnek.
Lerajzolták
a világot, ki szépet, ki gyászost.
Most
körbeadják egymás rajzát, felfedeznek sok-sok hibát.
Minél
távolabbról érkezik a lap, annál jobban mulatnak.
Aztán
sokan dühösek, hol látott a másik olyan szépet?
Most
meg kiabálnak, magyaráznak, de az Istenért sem mozdulnának.
A
képek körbeérnek, a sajátot kézbe véve, okoz nagy megelégedettséget végre.
Ostoba
és vak itt minden ember, gondolja ezt minden ember.
Míg
nem egyik körbejárva, rácsodálkozik az ábrákra.
Belepillant
minden képbe, aztán fel a fára nézve, szép lassan körbejárva, mosoly ül arcára.
Már
nem mondja Ő: a Tied szép, a Tied pedig csúnya, mert onnan nézve a fán valóban
úgy áll a gúnya.
Visszatérve
helyére, nagyot rikkant az éterbe:
Tegyétek
a képet a földre, és induljatok szép lassan körbe!
Furcsa
szemmel néznek most rá, így vált Ő:
BOLONDDÁ.
Vedd úgy, hogy a világ egy hatalmas nagy fa! A világ, és minden! Érzelmek,
gondolatok… stb. Ezt a nagy fát mi, emberek körbeálljuk. Szépen, körben
szorosan egymás mellett. Mindannyian festőművészek vagyunk, ugyanolyan
képességekkel Se többek, se kevesebbek nem vagyunk egymásnál tudásban. A „fa”
amit lefestünk, roppant érdekes, ugyanis az egyik oldala lombos és virágos, jó
illatokat terjeszt, míg a másik oldala kopár és bizony nem nyújt szép látványt.
Attól függően, hogy Te magad hol állsz, olyannak látod a „fát”, a világot.
Olyannak is fested le, mondod el, olyannak tartod… Ez érthető! Bármennyire is
közel áll valaki hozzád, az Ő „rajza, festménye” eltérő lesz valamennyire,
hiszen nem tud a Te helyedre odaállni. És minél távolabb van tőled valaki,
annál nehezebben érted meg Őt! Az Ő „képét” (szimpatikus, nem szimpatikus)! De,
ha tudod, hogy ennek oka csak annyi, hogy nem ugyanott áll, ahol Te, ennélfogva
nem ugyanazt látja, amit Te… bizony megérted Őt, és soha többet nem
bosszankodsz az életben mások tettein!
Középen
Elfáradtam.
Hogy
mibe?
A
mászkálásba.
Emberek
járnak fel s alá, egy nagy hegyre.
Izzadnak
felfelé, de nem tudnak örülni lefelé sem.
Ha
fent vannak, akkor magasat akarnak látni,
Ha
meg lent, akkor mélyet.
Fogtam
magam, és leültem a hegy derekán egy fa árnyékába.
Bámulom,
ahogy fel s alá járkálnak.
Nem
tudom, miért tartanak „bolondnak”,
Hiszen
ha magasat akarok látni, csak fel kell néznem,
Ha
mélyet, elég lepillantanom.
Annyit hallottam az életben, hogy nem vagyok normális. „Bolond” vagy! - mondták
sokan. Nem is akarok ellene tiltakozni, sőt, mára már kifejezetten „megszerettem”.
Ha ugyanis normális dolognak
tartjuk azt az életvitelt, életformát, amiről tudjuk, hogy pusztulásunkat
okozhatja, akkor engedtessék meg, hogy „Bolond” legyek!
Amit a sorok „üzenni” akarnak? Egyszerű: örök elégedetlenségben éltek, aminek
nem lenne muszáj így lennie!
Hogyan tovább?
Nem
messze tőled e nagyvilágban,
Valaki
vérét adja Földanyánknak egy zord szobában.
Nem
bírta tovább az élet „terheit”,
Ereit
vágva próbált enyhíteni könnyein.
A
fájdalmak lassan szűnni kezdtek végre,
De
nem sejtette, hogy is megy most éppen lépre.
Már
érezte Ő, hogy valami rosszat tett,
S
tudta mindezt, mikor a semmiből valaki ott termett.
Fényben
úszó ragyogás volt,
Olyan,
ami minden „tüzet” olt.
Miért?
Kérdezte.
Szememre
semmit nem vetve.
Bocsáss
meg Istenem, nem bírtam a „terhet”,
Testem
is, lelkem is belerokkant véle.
Próbáltam
én megtenni mindent, éltem másért,
De
engem csak kihasználtak, s megannyi kár ért…
Becsaptak,
hazudtak, szenvedtem sokat…
Próbáltam
megfelelni minden elvárásnak…
Küzdöttem
szeretetükért, de mindhiába,
Fájdalmam
nagyra nőtt közben, s életem így dőlt dugába.
Most
visszamész, de nem mész üres kézzel!
Életed
„ajándékát” kapod, mit társaid nem fognak fel ésszel.
Nem
az lesz feladatod, hogy mások szeressenek,
Az
lesz feladatod, hogy Te magad szeress!
És
hogy megkönnyítsem ezt is,
Előbb
magad szeresd, aztán ugyanúgy mást is!
Ez
nem lesz hiábavaló törekvés életedben,
Lelked
megnyugszik, és így lesz majd békéd az örök fényben.
Magához
tér Ő, immár egy kórházi ágyon,
Szemében
könnyek, s lelke úrrá lett minden vágyon.
Körbepillant
a könnyező arcokon,
Bocsánatot
kér: ez a legjobb alkalom.
Aztán
szemét behunyva elméláz,
Most
jó, most jó… mert tudja: HOGYAN TOVÁBB.
Nem feladat többé számomra, hogy bárki is szeressen engem! Nincs „feladatom”!
Szabad vagyok!
Csak ennyi: „szeretni
Önmagam, és Mást ugyanúgy szeretni!”
Én igyekszem! Igyekezz Te is!
Tej: élet, erő, egészség?
Összetevő | anyatej | tehéntej | kecsketej |
Fehérje (g/dl) | 2,4 | 9,0 | 10,0 |
Kálcium (mg/dl) | 88,0 | 238,0 | 315,0 |
Vas (µg/dl) | 1,5 | 0,1 | 0,2 |
C-vitamin (µg/dl) | 4,9 | 2,0 | 2,0 |
-
Egyetemes emberi jogok 1. cikk Minden. emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és...
-
Nehéz elhinni, de ha nincs mit adnod cserébe - de van pénzed - , akkor is működik! Nem, hogy működik, de képes összekapcsolni azokat az öne...
-
Volt egyszer egy alapítványom Ezt az alapítványt úgy hívták: Az Életért, a Földért, az Egészségért alapítvány. Kín és szenvedés szülte meg,...